Fake news-zal érvelnek a Liget-projekt kritikusai – a Városliget Zrt. stratégiai igazgatója is beszáll a vitába

·2019.12.02

A Liget-projekt alapérvrendszere soha nem tartalmazott olyan állítást, hogy a Városliget ne volna közpark – írja a Válasz Online-nak küldött publicisztikában Rostás Zoltán. A Városliget Zrt. stratégiai igazgatója szerint Majkó Zsuzsanna helytörténész lapunkban közölt írása „fake news”-on alapul. A vita folytatódik!

Rostás Zoltán, a Városliget Zrt. stratégiai igazgatója, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Építészmérnöki Karának mestertanára. A Válasz Online Liget-vitájának előzményei: Üvöltöző épületek – a Liget-projekt konzervatív szemmel (Gulyás András tollából) és „Nagyszerű küzdelem előtt állunk” (Petri Lukács Ádámtól), Az elhallgatott tényekről: helytörténész szedi ízekre a Liget-építkezések alapérvét (Majkó Zsuzsanna írása), Városliget és pártpolitika, avagy az igazi hungarikum (ismét Gulyás András tollából).

×××

Majkó Zsuzsanna november 22-én publikált vitairatának már a címe is tanulságos: „Az elhallgatott tényekről: helytörténész szedi ízekre a Liget-építkezések alapérvét” Minden bizonnyal a tisztelt szerkesztő(ség) fogalmazta meg ezen címnek minimum a második felét, hisz valamennyire is ép érzékű szerző nem beszél önmagáról egyes szám harmadik személyben a saját írása címében, s minősíti már előre megsemmisítő erejűnek írásának érvrendszerét.

A vita egyik résztvevője írásának címébe tolt szerkesztői állásfoglalás önmagában beszédes jelenség, de, végülis, ne tekintsük másnak, mint egy (értő vagy szurkoló?) olvasói véleménynek. Rendben, keressük meg akkor Majkó Zsuzsanna írásában, mi is volna a „Liget-építkezések (ízekre szedett) alapérve”.

Figyelmesen elolvasván a szöveget, a „Liget-építkezések” (itt nyilván a Városliget komplex megújítását célzó Liget Budapest projektre gondol a szerző) úgynevezett „alapérvének” egyetlen nevesített forrása (helytörténésztől felettébb meglepő módon) egy szimpóziumon elhangzott állítólagos szóbeli közlés a projekt egyik munkatársának – e sorok szerzőjének – szájából. Ez a szófordulat – Majkó Zsuzsanna szíves tájékoztatása szerint – állítólag így hangzott: „a Városliget soha nem is volt park”. (Ehhez hasonló félmondat kizárólag olyan összefüggésben hangozhatott el részemről, amelyet a Liget-projekt ismertetésekor egyébként számtalanszor kifejtettem: miszerint a Városliget sose lett az a park, amelyet Nebbien megtervezett, mert az eredeti tervek a súlyos pénzhiány miatt csak töredékesen valósultak meg, valamint hogy a Városliget mindig más módon volt közpark, mint többi pesti társa, mert a zöldfelületi kikapcsolódás mellett mindig – az egyre bővülő, gasztronómiai, szórakoztató, kulturális és sport jellegű – intézményi kínálatával is vonzotta a látogatókat.)

Nos, ezen megsemmisítő erejű, s a Liget-projekt természetét leleplező BIZONYÍTÉK felmutatását követően, Majkó Zsuzsanna néhány sorral lejjebb összegzi, hogy szerinte mi is a „projekt kiagyalóinak” krédója. Ez „leegyszerűsítve így hangzik: a Városliget soha nem volt park, esetleg valami parkszerű képződmény lehetett, amelynek jelentőségét nem Nebbien különös szépségű tájképi stílusa, a növényzet gazdagsága, hanem az idetelepült intézményi háló adja.”

Azért fontos, hogy kiemeljük ezt a mondatot, ugyanis Majkó írásában – többszöri átolvasást követően is – egyedül ez tekinthető a címben jelzett „Liget-építkezések alapérvének”, amelyet aztán a szerző „ízekre szed”. S a probléma már itt el is kezdődik. Ha M.ZS. vagy bárki más, X.Y. egy vitában az ellenkező véleményű fél „alapérvét”, állításainak fundamentumát veszi célba, és ezt hitelesen akarja megtenni, akkor azt nem „leegyszerűsítve”, s főképp nem meghamisítva, hanem meglehetős filológiai pontossággal szükséges megfogalmaznia. Ellenkező esetben X.Y. az úgynevezett „alapérvek” szétlövésével, „ízekre szedésével” nem a vitapartner érveit cáfolja, hanem az arról saját maga által fabrikált fake news-t fekteti két vállra.

A Liget-projektnek nemcsak egy „alapérve”, hanem egy sokszor és nyilvánosan kommunikált alapérvrendszere van. Ez soha nem tartalmazott olyan állítást, hogy a Városliget ne volna park, közpark.

Sőt: a Liget-projekt keretében zajló megújítás egyik legfőbb eleme ezen park zöldfelületeinek növelése s egyben megújítása. (Ennek minőségére pedig garancia a Városliget teljes parkfelületének megújítására kiírt nyilvános tájépítészeti pályázaton nyertes Garten Stúdió terve, szakmai tudása és elkötelezettsége.) Az az összegzés, amit szerző a Liget-projekt „kiagyalói” által megfogalmazott alapvetésnek láttat, az bizony éppen fordítva, a projektet vehemensen ellenzők állítása a projektről.

A Magyar Zene Háza látványterve (forrás: Liget Budapest)

Ezt azért fontos leszögezni, mert Majkó Zsuzsanna írásának ez az arkhimédészi pontja, érvelésének dobbantója. A Liget-projekt öndefiníciójaként, érvrendszere alapjaként beállított gondolatsort (mely szerint – megismétlem, mert fontos – „a Városliget soha nem volt park, esetleg valami parkszerű képződmény lehetett, amelynek jelentőségét nem Nebbien különös szépségű tájképi stílusa, a növényzet gazdagsága, hanem az idetelepült intézményi háló adja”) rögtön a következő követi Majkó írásában: „Ezt az állítást nem csak a történeti hűség kedvéért kell cáfolnunk, de önbecsülésünk okán is.” Vagyis úgy a szakmaiság, mint az erkölcs nevében ezt az állítást meg kell cáfolni, aminek aztán a szerző nagy buzgalommal neki is lát. A probléma mindössze annyi, hogy a szerző nem a Liget-projekt „alapérvét” cáfolja, „szedi ízekre”, hanem egy általa gyártott alternatív termékre tüzel. Ennek az igazságát cáfolja, történeti elemzésnek tűnő apparátussal, hogy a végén szakmaiságtól csillogó szemmel nézzen körbe: na ugye, quod erat demonstrandum.

S hogy honnan keríthetné elő Majkó a Liget Budapest projekt tényleges „alapérvét”, fundamentumát, amivel azután nekiláthatna érdemben vitatkozni? Számtalan hiteles forrásból, de lévén egy vitairatról szó, ne kérjünk ilyen utánajárást számon a történész szerzőn – maradjunk csak Petri Lukács Ádám írásánál, amelyre állítólag reagál Majkó Zsuzsanna cikke. Idézem Petri írását:

„A Liget Budapest projekt alapvetése, hogy a hagyományok iránti legmélyebb tisztelettel, de egyben a XXI. századi világszínvonalat jelentő módon kell megújítani a Városligetet. Annál nem lehetett volna nemesebb és okosabb konzervatív útját választani a megújításnak, minthogy csak arra figyel a projekt, ami a Városliget legsajátabb karaktere, s annak megfelelően valósul meg az értékőrzés és fejlesztés. Vagyis a Ligetet a saját hagyományai alapján, nem pedig úgy kell megóvni és fejleszteni, ahogy a világ bármely más, a Liget-projektre nézve rosszalló összehasonlításban citálni szokott közparkját kellene (többnyire Central Park, Hyde Park vagy fordítva), mondván: micsoda skandalum lenne, ha bárki is a Liget projekthez hasonlóan próbálna ott épületeket beleépíteni a parkba.  Ez talán az egyik legismertebb ellenérv a budapesti projekttel szemben, s bizony sokan a világot járt polgárok közül bólintanak ilyenkor: hát igen, ez azért nehezen elképzelhető. Ezzel a példálózgatással, tudniillik, hogy micsoda őrültség épületeket a parkba helyezni, csak egyetlen, ám perdöntő baj van: a Városliget már több mint száz éve ilyen. Annyi épület, olyan gazdag intézményi kínálat van benne – és nem körülötte – mint egyetlen más európai közparkban sem… elsősorban miattuk jönnek ide a város, sőt az ország legtávolabbi szegletéből is az emberek – ilyen vonzereje egyetlen másik városi parkunknak nincs.”

hirdetés

Azzal, amit Petri a lényeget illetően állít, hogy a Városligetben mint közparkban megtalálható gazdag épületállomány, intézményi kínálat, vagyis a zöldfelület és az épületek, építészet és tájépítészet harmonikus együtt létezése a Városliget saját, Európában teljesen egyedülálló és megőrzendő hagyománya, Majkó közvetlenül nem vitatkozik, hiszen ő nem a Liget-projekt által ténylegesen hangoztatott érv(ek)et, hanem az általa legyártott, fiktív „alapérvet” kívánja cáfolni.

Ám közvetve mégiscsak vannak állításai erre a Petri-féle definícióra. Azt, ugye, elég nehéz lenne bebizonyítani, hogy a Városligetben – igen, ott benne, tartósan beleépítve – nincs és nem is volt több mint száz éve jelentős épület, intézmény. Bár ennek irányában van azért egy meglepő, részleges próbálkozása a szerzőnek, mikor azt írja, hogy a Liget-projekt megkezdéséig senki nem akarta „átalakítani [azt] a több mint száz éve spontán kialakult és jól működő térhasználatot, amely szerint a Kós Károly sétány egyik oldalán helyezkedik el a zajos Liget, a Vurstli, a másik oldalán a pihenő Liget játszóterekkel, napozóréttel, sportpályákkal.” Szerző e felosztásban valahogy elfelejti megemlíteni, hogy a Kós Károly sétány ezen másik oldalán,

a „pihenő Liget”-ben ott található a Vajdahunyad vára, a Műjégpálya, ott volt az Iparcsarnok, majd az azt felváltó BNV épületegyüttes, végül a Petőfi Csarnok, a Közlekedési Múzeum, az egykori Műcsarnok majd az Olof Palme Ház, valamint ott volt egykor a második világháború után lebontott Regnum Marianum, a Városligeti Színház és a Gerbeaud Pavilon is.

Ha azért nem említi ezeket az épületeket, intézményeket, mert azok nem befolyásolták negatívan a szóban forgó terület „pihenő Liget” jellegét – amivel egyébként magam is egyetértek – netán a pihenés részei voltak, akkor például nehezen érthető, hogy a fentebb említett épületek közül korábban is meglévő Közlekedési Múzeum és Városligeti Színház épületének a jövőbeli működése, valamint a Petői Csarnok helyén tervezett Új Nemzeti Galéria létrehozása – mely most oly heves vita tárgyát képezi – a múltbéli állapotokhoz képest vajon mennyiben dúlná fel e területen a „pihenő Liget” jelleget.

A lebontott Pecsa helyén állna a japán iroda által tervezett Új Nemzeti Galéria (forrás: Liget Budapest)

Majkónak azonban van egy első pillanatban talán nem feltűnő mestercsele is az érvrendszerében. Ha e számos – bármely másik magyarországi vagy európai közparkban megtalálható épületek mennyiségét messze meghaladó számú – intézmény városligeti jelenlétének több mint egy évszázados múltját és kedveltségét nem lehet eltagadni, akkor a szerző legalább azt szeretné elérni, hogy ezt ne egy több mint száz éve lezajlott és eldőlt vita eredményének, ne hagyománynak tekintsük, amit megszerettek, s amihez ragaszkodnak a budapestiek, hanem egy kényszerű állapotnak, amelynek a szerző véleménye szerint nem kellene, s főképp nem kellett volna így lennie. S mindarról, ami a szerző aktuális véleménye szerint helytelenül és a köz számára rossz következményekkel járóan jött létre – teszem hozzá, mások véleménye szerint pedig igencsak helyénvalóan és a közösség érdekét szolgálóan – nos, a valóság ezen számára kényelmetlen elemeiről azt kívánja bebizonyítani, hogy amit (a Vajdahunyad várától a Műjégpályán és a Széchenyi-fürdőn át a Közlekedési Múzeumig) ma a közvélekedés botor módon hagyománynak gondol, az ugyan valóban létezik, ám nem nevezendő tradíciónak: legfeljebb egy sajnálatos módon ránk maradt történelmi hibasorozatnak.

A Városliget megújítása körüli mai vitákat látva valószínűleg senki nem csodálkozik azon, hogy a Városliget kialakítását, fejlesztését illetően ilyen jellegű ütközések léteztek jó egy évszázada is. Majkó írásában annak hosszú taglalása, hogy egykoron milyen ellenérvek kísérték a Liget teljesen egyedi, lenyűgöző, generációk sora által rajongott intézményrendszerének kialakítását, a legkevésbé sem bizonyítja sem az akkori, sem pedig a mostani ellenzők igazát. Nem a városligeti épülethálózat nagyszerű hagyományát, létük érvényességét cáfolja, csupán azt mutatja fel, hogy ellenzésüknek is van hagyománya.

Az a mechanizmus, az a logika, amelyre Majkó érvelési módja épül, első rápillantásra lehet sikeres, hiszen lám, a Válasz Online nagybecsű szerkesztője is konstatálta címadásában a Liget-projekt „alapérvének” „ízekre szedését”. Az, hogy ez az „alapérv” hamisítvány, nem biztos, hogy rögtön feltűnik a publikumnak.

hirdetés

A Liget Budapest projekt esetében alapvetően ugyanez a mechanizmus uralja a projekt ellenzőinek érvelését. A táborgyűjtésre, a nagyközönség érzelmi meggyőzésére, felháborodásának felkeltésére és annak életben tartására olyan erős állítások kellenek, mint hogy „beépítik”, „lebetonozzák” a Ligetet (nota bene a „beton” szó az egyik legkedveltebb verbális bunkósbot a zöldidentitás bizonygatásában), „kiirtják” a fákat (aleset: legalább ezer fát elpusztítanak), „csökkentik a zöldfelületet”, „megszüntetik Budapest zöld tüdejét”, a „Liget elveszíti közpark jellegét” vagy jelesül, hogy a „Liget projekt szerint a Városliget soha nem volt park”. Ezen állítások egyike sem igaz, de mindegyike alkalmas arra, hogy szakmailag és erkölcsileg feldúlhassa magát rajtuk az, aki kitalálta, és az is, aki elhiszi azokat.

S míg a közvélemény értékítélete ebben az ügyben, ahogy minden másban is – a kérdésfeltevéstől, a valós tények ismeretétől vagy nem ismeretétől és még sok minden mástól függően – gyakran változhat és változik is, addig a fentebb leírt, démonizáló mechanizmus alapján megalkotott „szakértői” kritikák, elemzések szerzői olyan helyzetbe lavírozzák magukat, hogy érvelési pozíciójukba egy mentális „visszafutásgátlót” is beépítenek. Hiszen, ha a Liget-projekt lényegi természete, „alapérve” tényleg annyira tarthatatlan és vállalhatatlan, ahogy azt állítják (s hogy annyira az legyen, arról maguk gondoskodnak), akkor bizony a szakmaiság és az önbecsülés/erkölcs feladása volna egy jottányit is engedni a kérlelhetetlen elutasításból: ma, holnap vagy bármikor.

Mindazok, akik ismerik a Liget Budapest valós célkitűzéseit, és ennek alapján úgy tartják, hogy nemzeti közösségünk érdekében áll a projekt teljes körű megvalósulása, joggal érezhetik, hogy az új budapesti városvezetés harsány ellenkezése ellehetetleníti ennek a korszakos és valóban világszínvonalú tervnek a megvalósulását. De van remény, pont azért, mert a politikai színtér szereplői nem „szakértőkből”, hanem politikusokból állnak, akik az ügyeket a politikai hasznosság mércéjével mérik – s ebben a mértékrendszerben minden megtörténhet: ma, holnap vagy bármikor.


Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: vélemény