„Nagyszerű küzdelem előtt állunk” – a Liget-projekten dolgozó Petri Lukács Ádám válaszol a tervet ért konzervatív kritikára

A Ligetbe tervezett új épületek helye 120 éve be van építve, ott évszázada nem volt fű, fa, virág – írja a projektben szerepet vállaló Petri Lukács Ádám válaszként a lapunkban Gulyás András tollából megjelent, a Liget-projektet ért konzervatív kritikára. Petri szerint ráadásul míg a balos kormányok csak álmodtak, addig a Fidesz képes megvalósítani projekteket. A „ligetvédelemben” ma oly eminens buzgalmat mutatók pedig korábban nem álltak ki az egyre jobban lepusztuló park védelmében. Petri nagy küzdelmet vizionál, s meg is kezdi azt: részletesen érvel a veszélybe került épületek megépítésének üdvös hatása mellett. A fővárost érintő talán legfontosabb politikai-szakmai vita újabb felvonása következik.

Alapzat

Divatos szöveg volt egykor, hogy „a Fidesz nem szereti Budapestet”. Ehhez képest páratlan lendülettel dőlt az állami forrás a városfejlesztésbe az elmúlt években. Éppen ebben az elmúlt kilenc fideszes évben kezdtek begyógyulni a szocializmusnak a városon ütött sebei. A Kossuth tér, amely az Országház előtt évekig parkolóként működött, körbesétálható lett, a Duna ezen a szakaszon szervesült a várossal, a tér méltó lett a középpontjában álló épülethez. A Moszkva/Széll Kálmán tér szintén felfrissült. Nekem az egyik legderűsebb pillanatot talán az okozta, amikor végre úgy érkeztem a kisfiammal néhány éve az Állatkerthez, hogy konstatáltam: eltüntették a bejárattal szembeni parkszakaszt uraló bódésort, ahol harmadlagos frissességű perecet, gusztustalan formájú léggömböket és messziről bűzlő vízben tárolt kukoricát árultak évtizedeken át. Ma szép pavilonok állnak ugyanott, s mindinkább érezni vélem Nemes-Nagy Ágnes gyönyörű sorát: „reám szőtték a várost”.

Minden megvalósult beruházás után lehet persze ötletelni, hogy szebben, jobban is elkészülhetett volna. Sőt – képzeletünket szabadjára engedve – szögezzük le: ez elméletileg biztosan így is van. Ám megcsinálni valamit, nem feltétlen mindenki által üdvözítőnek gondolt módon, de érvényesen, az már nagyon is jó – főként, ha figyelembe vesszük azt a számtalan elvetélt tervet, amelyben oly „gazdagok” vagyunk. 2010 előtt is volt persze kormányzati elképzelés a Kossuth tér rendbe hozatalára. Csupán nem lett belőle semmi. Nekem volt szerencsém látni Janesch Péter szép ívű, kitűnő terveit a Nyugati pályaudvar mögé elképzelt kormányzati negyedre. A rajzok mesteriek voltak. Csupán nem lett belőlük semmi. A Margit-szigetről nyilván húsz éve is volt képzet, hogy tenni kellene vele valamit, de megvalósító akarat most lett hozzá.

hirdetés

Régi korok szépsége újra úgy ragyog, mint egykoron: érdemes megnézni a a Zugligeti úti lóvasút-végállomást, vagy a városligeti Millennium Háza épületét. A régi Váci utca, az Egyetem tér környékén sétálva olyan érzése van annak, aki nem járt itt tíz éve, mintha egy új városrészbe csöppent volna, s ugyanez az élmény vár azokra is, akik a Vásárcsarnok és a Corvinus Egyetem körüli utcákon, tereken sétálnak. 2013-ban elkészült Taraczky Dániel gyönyörű tervei alapján a Budapest Music Center, amely Gőz László elképzelései alapján hamarosan egy modern operaházzal bővül. Felújították a Zeneakadémiát, a Vigadó épületét, megépült a MOME campusa, amely San Franciscótól Melbourne-ig bárhol állhatna, összképében és készségeivel világszínvonalú kortárs épület. Ezzel párhuzamosan rövidesen elkészül az Operaház Eiffel-műhelyháza és az Operaház rekonstrukciója is befejeződik 2021-ben. (Az Operaház építésére Ferenc József egyébiránt 1873-ban adta hozzájárulását. Azt beszélik, hogy egyetlen feltétele volt csupán: a pesti épület nem lehet nagyobb a bécsinél. A legenda szerint, amikor a megnyitón meglátta az épületet, így szólt: tényleg nem lett nagyobb. Csak azt felejtette el mondani, hogy szebb sem lehet.)

A rendkívüli kulturális beruházási dömping szinte kizárólag állami pénzből és akaratból készült el, de Budapest megújhodásában kiemelt szerepet játszik az ingatlanpiaci válság után a városba ismét roppant méretekben befektető magántőke is. S persze bőven akad még tennivaló, messze a teljesség igénye nélkül, csupán, ami személy szerint nekem fontos: a Körút házainak rendbehozatala, a csúf portálok kiűzése, a Citadella rendbehozatala, a digitális Budapest kiépítése és működtetése.

Belső terek

Mindazt tehát, ami az elmúlt években menővé tette a megújuló Budapestet, nem egyszerűen meg kellett álmodni, de meg is kellett valósítani. A város intenzív megújításának és fejlesztésének egyik központja és jelképe a Városliget. Említsük itt meg azért: a Liget átfogó megújításának megtervezése érdekében a rendszerváltást követő két évtizedben senki nem emelt fel egyetlen ceruzát sem a Főváros részéről, mint ahogy a „ligetvédelemben” ma oly eminens buzgalmat mutatók sem álltak ki semmilyen formában az egyre jobban lepusztuló park védelmében…

A Liget Budapest-projekt alapvetése, hogy a hagyományok iránti legmélyebb tisztelettel, de egyben a XXI. századi világszínvonalat jelentő módon kell megújítani a Városligetet. Annál nem lehetett volna nemesebb és okosabb konzervatív útját választani a megújításnak, minthogy csak arra figyel a projekt, ami a Városliget legsajátabb karaktere, s annak megfelelően valósul meg az értékőrzés és fejlesztés. Vagyis a Ligetet a saját hagyományai alapján, nem pedig úgy kell megóvni és fejleszteni, ahogy a világ bármely más, a Liget-projektre nézve rosszalló összehasonlításban citálni szokott közparkját kellene (többnyire Central Park, Hyde Park vagy fordítva), mondván: micsoda skandalum lenne, ha bárki is a Liget projekthez hasonlóan próbálna ott épületeket beleépíteni a parkba. 

Ez talán az egyik legismertebb ellenérv a budapesti projekttel szemben, s bizony sokan a világot járt polgárok közül bólintanak ilyenkor: hát igen, ez azért nehezen elképzelhető.

Ezzel a példálózgatással, tudniillik, hogy micsoda őrültség épületeket a parkba helyezni, csak egyetlen, ám perdöntő baj van: a Városliget már több mint száz éve ilyen. 

Annyi épület, olyan gazdag intézményi kínálat van benne – és nem körülötte – mint egyetlen más európai közparkban sem. Ezek a kiváló minőségű – és a most tervezett intézményeknél akár nagyobb alapterületet elfoglaló vagy épp magasabbra nyúló, kultúrát és rekreációt nyújtó – épületek az Állatkerttől a Vajdahunyad-váron és a Műjégpályán át a Szépművészeti Múzeumig ott „üvöltöznek” a Városligetben bizony immár több mint egy évszázada – hogy Gulyás Andrásnak a Válasz Online hasábjain megjelent írásából a Ligetbe tervezett új épületekre vonatkozó metaforát kölcsönvegyem. Valahogy mégiscsak megnyerő lehet a hangjuk, hiszen miattuk vált a Liget látogatott, népszerű közparkunkká, elsősorban miattuk jönnek ide a város, sőt az ország legtávolabbi szegletéből is az emberek – ilyen vonzereje egyetlen másik városi parkunknak nincs.

A Gulyás által hivatkozott Roger Scruton pedig kétségkívül izgalmas gondolkodó, ráadásul szórakoztatóan ír, Londonban azonban, ahol hol egy Tulipán, hol egy Uborka nő ki a földből, s kétévenként új építészeti remekművek teremnek, más alapja van a heves újépület-ellenességnek, mint ott, ahol csupán évszázadonként.

Ha tehát bárki is hozzáfog a Városliget átfogó megújításához, annak arra kell törekednie, hogy a Városliget pont ezt a minden más európai közparktól különböző, csak rá jellemző, gazdag intézményi szövetet is magába foglaló karakterét, értékeit őrizze meg és fogalmazza újra a legkorszerűbb, XXI. századi megoldásokkal! Ebben talán szabadelvű és konzervatív egyaránt egyetérthet: ne akarjuk doktriner módon mássá tenni a Ligetet, mint ami.

A Liget-projekt célja dióhéjban, hogy a város centrumában lévő százhektáros területen a diszfunkcionális, szocialista épületeket elbontja, a lepusztult parki környezetet felújítja, a zöldfelület nagyságát növeli és a város legbarátságosabb tájépítészeti területét hozza létre, beleszőve – az értékes régi épületek felújításával és a lebontott épületek vagy éppen lebetonozott parkolófelületek helyén megvalósuló új épületekkel – egy olyan kulturális negyedet, amely az itt élők számára is rendkívüli érték, de egyúttal versenyképessé teszi a bécsi vagy éppen az amszterdami múzeumnegyeddel. 

Azaz létrejön egy olyan nyugatias, modern és vonzó kulturális központ a városban, amely önmagában hívogató célpont Békéscsabáról éppúgy, mint Gentből.

Egy müncheni családnak – eltérő korosztályú gyerekekkel és érdeklődésű szülőkkel – ugyanúgy attraktív program három napra idejönni és meglátogatni a Ligetet, mint egy pécsi családnak.

A munka egy részén túl vannak: a Szépművészeti Múzeum történetének valaha volt legnagyobb rekonstrukciós munkálatai során közel tizenötezer négyzetméternyi területet újítottak fel, ötvözve a legkorszerűbb technológiai megoldásokat az épület egykor pompás tereinek műemléki helyreállításával. Hetven év után ismét látogathatóvá vált a tavalyi átadásig raktárként használt,  középkori bazilika belső terét idéző Román Csarnok, a múzeum legdúsabban díszített tere. A megújult Szépművészeti Múzeum a Liget projekt részeként készülhetett el, akárcsak a kutyás élménypark, a Vakok kertje, a környező iskolák számára készült ifjúsági sportpályák, a Nagyjátszótér és a Millennium Háza.

Zajlik a Néprajzi Múzeum és a Magyar Zene Háza építése.

A tapasztalat az, hogy ami a projekt elemeiből eddig elkészült, azt az emberek mind szeretik, belakják. A megújult Szépművészeti Múzeumba több mint félmillióan látogattak el, a Nagyjátszótér folyamatosan tömve van a nyitás óta, a Millennium Házát és a köré épített rózsakertet az első visszajelzések szerint nagyon kedvelik, a gyerekek pedig kifejezetten élvezik a számukra készült interaktív tárlatot.

A munka tehát megy, sokan örülnek a gyümölcseinek. De, mint minden rendes nagyvárosban, itthon is akadt egy hardcore mikroközösség, amely magát „ligetvédőnek” mondva tiltakozott a kezdetek óta. Jellemző egyébként, hogy soha nem voltak képesek akárcsak egyetlen egyesületet is létrehozni: nemcsak a projekttel, de egymással sem tudtak tartósan egyetérteni semmiben, s folyamatosan hasadtak az igazi és még igazibb ligetvédő csoportokra…

Ezzel párhuzamosan, nem egyszer politikailag motiváltan, folyamatos zajlik a kommunikációs köztérben a tudatos csúsztatás, amely a Liget-projekt valós célkitűzéseivel köszönő viszonyban sem levő katasztrófaszcenáriókat vizionál a Ligetbe. S aztán, ha az ennek megfelelő,  „Szeretné-e Ön, ha egy szép zöld parkban ősfákat vágnának ki, hogy helyette betont telepítsenek?” típusú kérdésre a megkérdezettek zöme, teljesen természetesen, „nem, nem, soha” választ ad, akkor ezt a Liget projekt elleni „lakossági elutasítás” perdöntő bizonyítékának látják, láttatják. 

A Liget-projektet ma elutasítók túlnyomó része nem a projekt valóságát, hanem az arról nekik vetített, sugallt képet utasítja el. Aki közelebbről követi a Liget megújításának a részleteit – s ezt bárki megteheti a www.ligetbudapest.hu oldalon –, az tudja, hogy a Ligetben valóban nem kevesebb, hanem több lesz a zöldfelület.

Igen,  bármilyen létező tájépítészeti számítás szerint növekedni fog a park zöldfelülete,

tekintve, hogy jelenleg csak 60 százalék ennek az aránya a Ligetben, az épületek mintegy 6 százalékot tesznek ki (ami az új épületekkel együtt sem nőhet majd 7 százalék fölé), vagyis a Liget egyharmadát ma a legkülönbözőbb lebetonozott felületek, parkolók, utak, járdák foglalják el, amelyek „rovására” – ez bárki számára könnyen belátható – igen egyszerűen, bármiféle trükközés nélkül tudja teljesíteni a projekt a zöldfelület növelésére tett ígéretet. 

Politikai homlokzat

A helyhatósági választásokon győztes főpolgármester egyik fontos kampányállítása volt, hogy a Liget-projektre, a múzeumi negyedre nincs szükség. A kormányzat pedig jelezte: a város választott vezetőinek akarata mérvadó abban a tekintetben, hogy megvalósítják-e a fővárosban tervezett beruházásokat. Miközben Budapesten a Fidesz valóban hatalmas fejlesztésekbe kezdett, számos kerületi polgármester pedig kitűnően végezte a dolgát, a protestszavazatok hatalomváltáshoz vezettek. Ha ez méltatlan is – az elvégzett munkát tekintve –, gyakori a politikában. Miként az is, hogy a nyertes úgy érzi, nem az ellenszél, hanem saját programja tette győztessé.

Ezek a természetes folyamatok figyelhetők meg most is, s miközben a főpolgármester olyan, a fővárosiak által nyilván régóta hiányolt politikusokkal segíti a várost, mint például Draskovics Tibor és Havas Szófia, rögvest jelezte, hogy a Liget projektből nem kér. Egész pontosan: ami még nem épült meg, ne is épüljön, legyen helyette fű, fa, virág. Természetesen elvileg bármely jelenlegi és leendő fővárosi épület esetében fel lehetne vetni – különös tekintettel a főpolgármester által deklarált, ámde intézkedések nélküli klímavészhelyzetre – hogy vajon nem volna-e üdvösebb, ha annak helyében inkább zöldfelület lenne. Ennek a „vagy épület, vagy zöld” extrémizmusnak az abszurditását talán nem szükséges tovább taglalni…  

De hol is lenne a fű, fa, virág?

A szóban forgó, még el nem kezdett épületek: az Új Nemzeti Galéria, a Magyar Innováció Háza, a Városligeti Színház.

Az Új Nemzeti Galéria leendő területe utoljára több mint százharminc éve volt zöld, hiszen 1885-től ott állt az egykori Iparcsarnok épülete, majd a BNV egyik pavilonja és lebontásáig a Petőfi Csarnok. A Galéria megépítésére kiírt nemzetközi tervpályázatot az építészeti Nobel-díjnak tekintett Pritzker-díjas SANAA nyerte meg. A világhírű japán alkotók nevéhez több kiváló múzeumi épület is fűződik: terveik alapján valósult meg például a Louvre Lens-ben megnyílt új múzeuma, vagy a New York-i New Museum. Az Új Nemzeti Galéria épülete világviszonylatban is kiemelkedő kvalitású, ikonikus épületet jelentene Budapest számára,  amely méltó a Városligetben már több mint egy évszázada megépült intézményekhez és az egyik legfontosabb nemzeti közgyűjteményünk anyagához.

Az Új Nemzeti Galéria tervezett épülete (forrás: ligetbudapest.hu)

A Városligeti Színházat 1952-ben rombolták le a Felvonulási tér kialakítása miatt, a helyén most is lebetonozott terület található. Az új színház gyermek- és ifjúsági színházként működne, amiből igencsak hiány van Budapesten – kitűnő tér lenne például az ország egyik, ha nem a legjobb gyermekszínházi műhelyének, a Novák János vezette Kolibrinek. A visszaépíteni tervezett egykori pompás, de a II. világháborúban súlyosan megsérült Közlekedési Múzeum épületében, a teljesen kortárs kialakítású belső térben mutatnák be a magyar feltalálók világra szóló eredményeit, egy olyan interaktív, science center típusú intézményben, amely – akárcsak a párizsiaknak a La Villette – törzshelyévé válna a budapesti családoknak.

Tegyük hozzá: amikor a Liget Budapest-projekt elkezdődött, a következő szocialista képződmények álltak a Ligetben: lepusztult, ronda bódésor az Állatkertnél, a Petőfi Csarnok, a Hungexpo lerobbant irodaházai a Magyar Zene Háza helyén és a Közlekedési Múzeum egykor pompás épületének torzója valamint az egykori, állatorvosi rendelőként működő lepukkant épület a Hermina út mellett, amelynek helyén most egy csaknem 5000 négyzetméteres kutyás élménypark található. Továbbá az egykori Felvonulási tér, ahol csaknem napi 2000 autó parkolt és károsította a Liget levegőjét. Ezt a hatalmas területet visszakapja a park: sétányok, zöldfelületek lesznek a Néprajzi Múzeum épülete mellett.

Mindez így állna össze olyan kulturális szövetté, amely okkal nemzeti büszkeségünk lehetne. A város nem sorsolásos módon lenne egy évre „Európa kulturális fővárosa”, hanem egy világszínvonalú, a kontinensen egyedülálló komplexitású, 150 év örökségét magába foglaló, s mégis ízig-vérig 21. századi kulturális-rekreációs negyeddel lenne tartós főszereplője az európai kulturális térképnek. 

Könyvtárszoba

Voltaképpen minden nagyobb szabású építményre igaz: szinte csoda, hogy megépülhetett.

Párizsban még két évvel az Eiffel-torony avatása előtt is hatalmas tiltakozások zajlottak. Az akkoriban nagynevű Le Temps újságban jelent meg „Művészek tiltakozása Eiffel úr tornya ellen” címmel a több mint negyven híres ember aláírását jegyző petíció, amelyet a város Eiffellel kötött szerződése után írtak a konzervatív párizsi polgárok. A szöveg szerint az aláírók „védelmezik Párizs eddig sértetlen szépségét […] az alábecsült francia ízlés, a fenyegetett francia művészet és történelem nevében ellenezzük, hogy ez a felesleges monstrum, az Eiffel-torony megépüljön városunk szívében”.

Az ellenzők végül Bábel tornyához hasonlították a tervet és megállapították, hogy a torony, amelyet még a kommercializmustól romlott amerikaiak sem akartak, bizonyosan visszafordíthatatlan károkat hoz Párizsra. Azóta a város egyik jelképe, százezrek látogatják évente.

A Rijksmuseum legutóbbi bővítése alatt a tervezett három helyett tíz évig volt zárva, mert a tervek ellen valakik mindig találtak tiltakozni valót.  Bécsben a Künstlerhausból rövid időre kizárt művészek egyenesen az épület „elpusztítása” ellen tiltakoztak az átépítés alatt. Kész csoda az is, hogy a Lánchíd megépülhetett. Az ellenzők először a mérnökök tudását kérdőjelezték meg, majd az alapok kimosásával riogattak. Vitatták, jó helyen épül-e, kell-e egyáltalán, ha eddig is megvolt enélkül a város, aztán végül Clark személye ellen tiltakoztak.

A tét és a bázis

A kérdés már most az, hogy jó-e a polgároknak, ha felépülnek ezek a – sorok írója szerint – nagyszerű épületek, ha működni kezdenek ezek az intézmények. 

Ebben a helyzetben kívánatos megvizsgálni, hogy mekkora a társadalmi bázisa a beruházás híveinek. Engem mindez személyesen is izgat, hiszen évek óta örömmel veszek részt abban a munkában, amely a Városliget megújításáról és a Szépművészeti Múzeum digitális fejlesztéséről, oktatási lehetőségeinek kihasználásáról szól.

Érdemes megismernünk a hozzáértők véleményét az SANAA épületéről, a Magyar Innováció Házáról és a Városligeti Színházról. Az ország minél több polgárának a véleményét arról, hogy szükség van-e a kontinens legnagyobb kulturális beruházására.

Condorcet úgy vélte, hogy az emberi értelem szakadatlanul fejlődik, így az ésszerűtlen döntések végső soron megakadályozhatók. Ha újra elindul a társadalmi párbeszéd (a Liget Budapest Projekt egyszer már két éven át folytatott egyeztetéseket több tucat civil szervezettel), akkor reményeim szerint kiderülhet (újra), hogy a zseniális francia márkinak igaza volt. Egy évvel ezelőtt, amikor a Szépművészeti Múzeum megnyílt, Baán László így fejezte be köszöntő beszédét:

„A Tragédiában, utazása vége felé közeledvén, azt mondja Ádám: »az élet küzdelem, S az ember célja e küzdés maga«. Igen, szinte egész életében, nap mint nap megéli az ember, hogy az élet küzdelem – ám célnak nem gondolja semmiképp, nem hozzá, hanem tőle menekül, félelemből vagy mert e küzdelmek közt mennyi a felesleges és kisszerű. Pedig, ha már küzdelem: miért is ne legyen nagyszerű?”

Legyünk optimisták: nagyszerű küzdelem előtt állunk – nagyszerű eredményeket remélve.

Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: vélemény