Városliget és pártpolitika, avagy az igazi hungarikum (utószó egy előre hiteltelenített vitához)

·2019.11.26

Örömteli a Millennium Háza vagy a Román Csarnok felújítása, a vita nem erről folyik, és nem is arról, hogy a projekt „a diszfunkcionális, szocialista épületeket elbontja, a lepusztult parki környezetet felújítja” írja a Ligetről zajló tollharcot lapunk hasábjain elindító Gulyás András, válaszképpen a tervet védelmébe vevő Petri Lukács Ádámnak. Gulyás szerint igazi hungarikum, hogy olyan új múzeumok létesülnek, amelyek már megépülésük pillanatában is kicsinek bizonyulnak. A polémia folytatódik!

Nagyszerű küzdelem helyett nagyszerű vitákat reméltem, de azokat is hiába. Petri Lukács Ádám válaszcikkének fő jellemzője ugyanis, hogy nem válaszol az általam felvetett kérdésekre, nem ad meg hivatkozásokat érvei alátámasztására, kísérletet sem tesz az érvek ütköztetésére. Nem is a vita reményében írok újra – abból így már nem lesz semmi. Hanem azért, mert kiváló lehetőség ez a Városliget Ingatlanfejlesztő Zrt. által hangoztatott vádak, állítások helyretételére. Előre jelzem: a részletesség kedvéért lemondok a jó publicisztikát jellemző tömörségről.

Petri Lukács cikkének nagyon hosszú bevezetése a Budapesten zajló fejlesztésekről szól, ebbe illeszkedik a Liget-projekt is – és ki merné a fejlődést, a nemzetközi sikert ellenezni? Megtudjuk, hogy a mostani tiltakozók „korábban sem álltak ki semmilyen formában az egyre jobban lepusztuló park védelmében”, azaz hiteltelenek. „Minden beruházás után lehet ötletelni, hogy szebben, jobban is elkészülhetett volna” – olvassuk.

Azaz fölösleges vitázni. Csakhogy nagyjából három évvel ezelőtt is ugyanezt hallottuk, és ma sem áll még minden épület. Tehát az állítás nem igaz.

Az építkezés „saját hagyománya” a Városligetnek, hiszen a park „több mint száz éve ilyen”, ráadásul az „új épületek helye 120 éve be van építve, ott évszázada nem volt fű, fa, virág” – olvassuk a számtalanszor hangoztatott érvet újra. Majkó Zsuzsanna helytörténész szintén a Válasz Online hasábjain mutatta be a Városliget valódi hagyományait, de döntse el mindenki az állítás igazságtartalmát akár e lista alapján, és a következő hivatkozásokat tanulmányozva: kiemelt értékű fák, rózsakert miatt letarolt történeti parkrész, biodóm, sportpályák, közműfektetések, átültetés közben elpusztuló fák, útban levő fák, a tovább csonkított rondó. A jelenlegi építkezési hullám a faállomány tíz százalékát érinti, de a felvonulási út területe is park volt a Rákosi-féle pusztítás előtt. Ő sem százhúsz éve élt. Egyébként sem igazolná az építkezéseket, hogy korábban már építkeztek az egykoron szebb időket megélt parkba.

Az épületek az Állatkerttől a Vajdahunyad-váron és a Műjégpályán át a Szépművészeti Múzeumig ott üvöltöznek” – írja Petri Lukács, csakhogy tévedés részletekre fogékony, kifejező épületeket összehasonlítani a biodóm esztétikailag, építészetileg értékelhetetlen, pazarló és megalomán létesítményével. Értelmetlen arról vitatkozni, hogy ha két, Parlamentnyi alapterületű épületet (biodóm és Néprajzi – lásd 8. pont) teszünk a parkba, illetve a szélére, olyan helyre, ahol semmi ehhez fogható nem állt, változik-e valami.

Scrutonnal kapcsolatban Petri Lukács Ádám megjegyzi, Londonban „más alapja van a heves újépület-ellenességnek”, pedig a filozófus nem Londonról írt, hanem általában a részletek iránti fogékonyság eltűnéséről, amely az épített környezet hanyatlásához vezet. Ez nem azonos a kortárs építészet kritikájával. Nem klasszicista vagy szecessziós épületeket hiányoltam, hanem kifejező, mértékletes, funkciójuknak megfelelő, környezetükhöz illeszkedő épületeket.

Van egyébként, amiben egyet tudok érteni Petri Lukács Ádámmal: „Páratlan lendülettel dőlt az állami forrás a városfejlesztésbe az elmúlt években”. Örömteli a Millennium Háza vagy a Román Csarnok felújítása – a vita nem erről folyik, és nem is arról, hogy a projekt „a diszfunkcionális, szocialista épületeket elbontja, a lepusztult parki környezetet felújítja”. Ez helyes. A vita, tisztázzuk újra: az új épületekről zajlik.

Az új épületek pedig nem csak a meglévők helyére kerülnek, ha mégis, sokkal nagyobbak lesznek (lásd a 8. pontot itt), zsúfoltságot, túlterheltséget okozva. De növekedni fog a zöldfelület – idézi a városligeti zöldfelületi számmisztika alaptételét ellenvetésként, amelyet lassan minden óvodás ismer már (lásd ehhez a 3. pontot).

Miért nem perdöntő ez a szempont? Nos, ha két telek 80 százaléka füvesített, de az egyik maradék 20 százalékán emeletes ház, a másik maradék 20 százalékán pedig lebetonozott sétányok és kerékpárutak vannak, az összhatás igencsak más. Azonos zöldfelületi arány ellenére is.

Petri Lukács szerint az épületek miatt jönnek a Városligetbe a látogatók, „miattuk vált a Liget látogatott, népszerű közparkunkká”, így aztán ebbe az irányba kell továbbhaladni, építkezni kell. Állítását ezúttal sem támasztja alá hivatkozással, a már említett parkhasználati kutatás, az egyetlen erre vonatkozó hiteles adat pedig pont az ellenkezőjét állítja (pdf). Nyilván hiteltelennek tartja persze ezt a kutatást, ahogy a közvélemény-kutatásokat is.

A következő hiteltelenítő vád, hogy a kritikusok a „tudatos csúsztatással” élnek. Sajátos állítás a projektben érdekelt szerző részéről, hiszen megtévesztő reklámkampányokra több mint egymilliárd forint közpénzt égettek eddig el.

Szerintük nem kár ezért az összegért, hiszen az építkezés a kulturális negyedet „versenyképessé teszi a bécsi vagy éppen az amszterdami múzeumnegyeddel”, hangzik az újabb, bizonyítékok nélküli érv. Nem e tétel bizonyítása után indult ugyanis el a tervezés: előbb döntöttek a helyszínről, a múzeumi negyedről (nem szakmai szervezetek kérésére, ők inkább tiltakoztak), és az általunk ismert hatástanulmányok csak később születtek meg, a döntés alátámasztására.

Az önkényesen kiválasztott városligeti helyszín miatt válik túlzsúfolttá a környék, sérül a park, és emiatt kell majd szétdarabolni a közgyűjteményeket is. A méretes múzeumnak nevezett, valójában vegyes funkciójú épületekben nem fog elférni ugyanis a gyűjtemény.

Létező intézmények esetén külső raktárral elkerülhető a költözés, ezért ez a megoldás máshol is előfordul, de igazi hungarikum, hogy olyan új múzeumok készülnek, amelyek már megépülésük pillanatában is kicsinek bizonyulnak. A külső raktár megnehezíti a kutatómunkát, kiállításrendezést, közúti forgalomban kell majd szállítani a műtárgyakat az állandó kiállítás ritkán bekövetkező, az időszakos kiállítások annál gyakoribb átszervezésénél is. Igaz, ha a raktár és a múzeumépület egyben lett volna, jóval nagyobb terhelést jelentene a Városligetnek, ahogy ezt a néprajzi múzeum igazgatója kérdésre válaszolta, elismerve ennek hátrányát. Itt is a helyszín átgondolatlan kiválasztása tehát a kényszer oka.

Ne akarjuk doktriner módon mássá tenni a Ligetet, mint ami”, szól az ellenérv. Nem is akarom. Én is azon „radikálisok” közé tartozom, akik a park körül nőttek fel, és azt szeretnék továbbadni az utánunk jövőknek. Nem további méretes épületeket, kalandparkot, hiszen „a Városliget majd’ százhektáros városi jelentőségű, védett közparkja az év szinte minden időszakában erősen igénybe vett, ezért további tömegeket vonzó létesítményeket nem kívánatos ide telepíteni” – ahogy a Magyar Urbanisztikai Társaság elnökségének állásfoglalása már évekkel ezelőtt megfogalmazta a lényeget.

Ez a gondolat változatlanul érvényes, hiába lenyűgözőek a látványtervek madártávlatából, verőfényben. Kedvencem a vitaindító cikkemben is látható Néprajzi Múzeumé, amely mögött mintha az Amazonas őserdeje lenne. De jó is lenne ez a város közepén, nemde? Csakhogy kinek „nem térkép e táj”, sosem így fogja látni. Hanem emberi nézőpontból. Szemmagasságból. Jan Gehl óta („Élhető városok”) pedig mindenki tudja, hogy csak ez számít.

A vita fölöslegességéről szóló érveknek ezzel még nincs vége. Vitapartnerem számos példát hoz arra, milyen tiltakozások előztek meg később nagyszerűnek bizonyuló beruházásokat – ezt is azzal a szándékkal, hogy egy az egyben lesöpörje a felhozott kérdéseket. Megkímélem az olvasót az ellenpéldáktól: hányszor történt meg, hogy a meg nem hallgatott kritika miatt egy beruházás, fejlesztés félresiklott.

Az sem a koncepcióról folyó vitához tartozik, hogy a ligetvédők vagy a projekt támogatói milyen szervezeti felépítésben és hányan vannak („hardcore mikroközösség”, „soha nem voltak képesek akárcsak egyetlen egyesületet is létrehozni”), milyen a hajviseletük, öltözetük, kik ők, de ha Petri Lukács idehozta ezt is, néhány költői kérdést feltennék. Ha fáramászásért, a rendőri felszólításnak való nem engedelmeskedésért nyolc órás magánzárka, vezetőszáron való elszállítás, rabszállító autó, ötven-száz órás közmunka, ötvenezer forintos bírság jár, mekkora büntetés jár az elfolyó milliárdokért, amelyek megtérülni feltehetőleg soha nem fognak, hacsak nem a múzeumok szűkös költségvetését terhelő bérleti díjon keresztül? Milyen büntetés jár a pormegkötés nélküli építkezésekért vagy a független szakértői véleménnyel alátámasztottan azbesztet tartalmazó, a parkot belepő porfelhőért (videó itt és itt), amely a szakszerűtlen bontás miatt történt? Milyen büntetés járna az érdemi vita nélkül hozott törvényért, a szakmai szervezeti tiltakozások semmibevételéért, kérésre átírt építési szabályzatért, abszurd határozatokért, közpénzből finanszírozott, milliárdos megtévesztő reklámkampányért például a páratlan díjözönről?

És végül a legfontosabb. „Nem egyszer politikailag motiváltan, folyamatosan zajlik a kommunikációs köztérben a tudatos csúsztatás” – állítja a szerző. A Liget-projekttel kapcsolatos eddigi kritikákra a válasz mindig ugyanez volt: pártpolitikai indíttatású támadások alatt áll az építkezéssorozat. Fura vád ez, hiszen mit is jelentene a pártpolitikai támadás a biodóm felelőse, a Gyurcsány-kormány volt minisztere, Persányi Miklós ellen? A politika Arisztotelész óta közügyekkel való foglalatoskodást jelent. Ez talán még nem bűn ma sem. Harminc évvel a nehezen kivívott rendszerváltoztatás után.

Pártpolitikai támadásként éppen a projekt ötletgazdái igyekeznek minden kritikát megbélyegezni – ami eléggé méltatlan stratégia kiemelt közgyűjteményeink felelősétől, Baán Lászlótól. Akit annak idején Hiller István nevezett ki múzeumigazgatónak, mindkét oldalon elég jó kapcsolati tőkével rendelkezik tehát ő is és Persányi Miklós is ahhoz, hogy pártpolitikai támadástól ne kelljen tartania. A megbélyegzésnek egy célja van: a kritika, a vita hiteltelenítése. Így kerül Draskovics Tibor és Havas Szófia is a Liget-projektről szóló cikkbe Petri Lukács Ádámnál.

hirdetés

Pedig vitára szükség lett volna. Érdemes összevetni, hogyan és mennyi időn, vitán át érlelődött a Zeneakadémia épületének koncepciója – a végeredmény, a Magyar Zene Háza és a Zeneakadémia épülete közti különbség magáért beszél. És akkor még nem is beszéltünk a funkcióról: minek új koncertterem, mikor van belőle elég, kétszáz éves közparkból viszont annál kevesebb? Milyen valós, meglévő igényt elégít majd ki az új épület? Az Unesco-díjas táncházmozgalommal kezdve számos zenei műfaj művelésére nincs elég vagy megfelelő helyszín, s az összeg töredékéből megoldást lehetett volna találni ezekre a valóban létező problémákra.

A vita hiteltelenítésének, a kritikákon való átlépésnek tehát a koncepció látta kárát. Lehet, hogy lassabban és kevesebb épült volna fel, nem is a Városligetben, de talán a kevesebb ezúttal is több lett volna. Európa legnagyobb kulturális beruházása helyett épp elég lett volna akár csak egyetlen múzeumnak, a Néprajzi Múzeumnak méltó és kifejező épületet alkotni, helyszínt találni – kellő időt hagyva rá az építészeknek, szakembereknek.

Ideje lenne értékrend alapján mérlegelni érveket és ellenérveket, és a kritikákban meglátni a történelmi pártpolitikai lehetőséget is. Építkezés helyett, amennyire csak lehet, visszaadható a Rákosi Mátyás által a parkból kivágott sáv a Városligetnek a parkhasználók véleményét szem előtt tartva: „A park legfőbb értékének a csendet, nyugalmat, a természetszerűséget, idős növényzetet tartják” (pdf). Így kijavítható lenne a kultúrpolitikai iránytévesztés, amely a Liget-projekt mai változata.

Arról, miért nem konzervatív a városligeti építkezéssorozat, vitaindító cikkemben már írtam, ahogy az érintett közösségeken való átlépésről is – pedig mi más a nemzet, mint közösségek közössége? Jámbor Imre tájépítész egyetemi tanár így foglalja össze, milyen jelentősége volt a Városligetnek a polgárosodás, illetve nemzetté válás folyamatában a 19. században: „A népkertek funkciója többrétű. Elsősorban a polgárosodás és a nemzetté válás folyamatát elősegítő, kiemelt fontosságú színhelyek, kötetlen találkozási és kommunikációs terek. Másrészt a pihenést szolgáló egészséges szigetek a túlzsúfolt városi szövetben… Harmadrészt sajátos szabadság-szimbólumok, amelyek formáiban, kialakítás-módjában a romantika táj-eszménye jelenik meg” (A pesti Városliget – az első városi népkert – története és használatának változása In: Városliget – Város – Vár, 2015).

Erős szimbólumértéke lenne, ha a kormány felújítva visszaadná a városnak a pesti polgárok által alapított népkertet – ahogy annak is, ha nem így döntene.

A szimbólumérték abból adódik, hogy a Városliget nem pusztán zöldfelület, faállomány, hanem a művészileg alakított természet, kultúrtörténeti érték, amelyből az elmúlt százhúsz év hanyagsága ellenére valami még mindig megmaradt. Megmenteni ugyan teljesen már nem lehet, de a kármentés még elkezdődhet – az utolsó pillanatban vagyunk hozzá.

Ha ez a pillanat elúszik, ötven év múlva, mikorra a hatásos látványtervek újszerűsége végleg megkopik, az új épületekkel járó zsúfoltságot, környezeti terhelést átélve unokáink csak ennyit kérdeznek majd tőlünk: miért hagytátok? És bizony e kérdés közben a legkevésbé sem fogja őket érdekelni, hogy ötven évvel korábban éppen mely pártokból állt a kormánytöbbség vagy a fővárosi közgyűlés, hogy hallgatását ki mivel indokolta akkor, amikor még lehetett volna változtatni az irányon.

Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: vélemény