Ha a magyar demokrácia állapotát vizsgáljuk, nem kerülhető meg a „demokratikus deficit” fogalma, a valós alternatíva hiánya, és ezzel kapcsolatban a mára nyomtalanul eltűnt „óellenzék” történelmi felelőssége.

„Ami itt történt, azt egyszerűen tarthatatlan valami szokásos, demokratikus választásnak nevezni. Mi úgy látjuk, nem az egyik karizmatikus vezető leváltása és egy új felemelése történt, hanem az ország egy nagy, sokak szerint utolsó békés próbálkozással megszabadult egy autoriter rendszertől, és visszavette magának az országot.” Két politológus, Unger Anna, az ELTE Társadalomtudományi Kar egyetemi docense és Labanino Rafael, a Nürtingen-Geislingeni Egyetem kutatója válaszol most Kováts Eszter és Körösényi András 24.hu-n megjelent cikkére. Hogy miért nem ott, hanem itt, a Válasz Online-on? Azért, mert a szerzők nem szeretnék, ha fizetőfal mögé lenne rejtve az írásuk. Parázs vita, fontos vita.

Mindenhová betüremkedik a kampány, ritkán lesz felemelő és sokszor válik kínossá. Ha stratégiai nyugalommal kívánjuk átélni, érdemes meghozni egy fontos szemléletbeli döntést: demokráciában élünk vagy sem? Ha ezt tisztáztuk magunkban, minden sokkal egyszerűbb lesz. Nem segít, hogy a két nagy párt álláspontja sem egyértelmű. Évadnyitó publicisztika.

Pontosan tizenöt éve, 2010. április 25-én szerzett alkotmányozó többséget a Fidesz. Azóta teljesen átalakította Magyarországot. Orbán Viktor rendszerváltása nyomán a nyolcvanas évek reformkommunistáinak koncepcióját idéző világ szerveződött, ahol az állampárt teljhatalma megkérdőjelezhetetlen, miközben nyomokban pluralizmust tartalmaz. Napjaink fő kérdése hasonlít az ellenzékiek 1989 eleji szorongásához: vajon átadnák a hatalmat, csak mert a nép úgy dönt, […]

Nem szívesen látnám őt a következő autokrataként, de nincs kifogásom ellene, hogy egy ideig a Negyedik Magyar Köztársaság miniszterelnöke legyen – fogalmaz Magyar Péterrel kapcsolatban Deme Zoltán.