Demokráciarontások és „választási autokrácia” – a mélypont nem a Fidesz volt
Ha a magyar demokrácia állapotát vizsgáljuk, nem kerülhető meg a „demokratikus deficit” fogalma, a valós alternatíva hiánya, és ezzel kapcsolatban a mára nyomtalanul eltűnt „óellenzék” történelmi felelőssége – írja Harmai Gábor. Az Esztergomi Hittudományi Főiskola egyháztörténelem tanáraként 2003 és 2026 között dolgozó pap szerint reményre ad okot, hogy a Tisza Párt nem érintett sem abban, sem a Fidesz demokráciarontásaiban. Kiegészítő meglátások Labanino Rafaelnek és Unger Annának a Válasz Online-on megjelent cikkéhez.
Mielőtt Orbán Viktor rendszerét „választási autokráciának” minősítjük, az első kérdés az kell legyen, értelmes-e ez a fogalom.
Az odáig rendben van, hogy vannak a demokrácia minőségét rontó intézkedések és tartós gyakorlatok, és ha ilyesmivel találkozunk, megállapíthatjuk, hogy az adott témában a demokrácia minősége romlott. Ha pl. egy tüntetést rendőri erőszakkal szétvernek, akkor a demokrácia minősége gyengébb, mint ha a tüntetés rendben lezajlik.
Tartok azonban attól, hogy ha ezeket az ítéleteinket olyan globális fogalmakká gyúrjuk össze, mint a „választási autokrácia”, akkor nem tudjuk elkerülni a szubjektivitás és a manipuláció vádját. Labanino Rafaelnek és Unger Annának a Válasz Online-on megjelent cikke az Orbán-rendszerrel foglalkozik, ezért abból érthető módon több olyan demokráciaromlás is kimaradt, amelyek a szememben döntő súlyú és hangsúlyos említést érdemelnek.
A saját, hangsúlyozottan szubjektív értékítéletem szerint a demokrácia valódi rombolását mindenekelőtt az utcán tomboló rendőri erőszak jelenti,
ezért a 2010-es kétharmados választói ítélettel egyetértve a magyar demokrácia mélypontjának a 2006-os évet látom, és a demokrácia bizonyos helyrezökkenésének tartom, hogy az Orbán-rezsim tömegmegmozdulásai rendben lezajlottak, és célba is értek.
A vasárnapi boltzárat, az internetadót és a budapesti olimpiát demokratikus tömegmegmozdulások és mozgalmak törölték el. Ebből a szempontból az Orbán-rezsim legsúlyosabb erőszakossága a szememben szintén egy olyan eset volt, amelyet a szerzőpáros nem említ: amikor 2016-ban „kopaszok” akadályozták meg Nyakó István MSZP képviselőt a boltzár elleni népszavazási kezdeményezése beadásában.
Mai szemmel az Orbán-rezsim utolsó szakaszához tartozik, de a Pride betiltásának törvénybe foglalása is aggályos demokráciarontás, hiszen a gyülekezési jog korlátozása árán végrehajtott szavazatszerzési kísérlet volt. Mégis, szögezzük le, hogy az Orbán-korszak előtt volt politikai okból tömeges rendőri brutalitás az utcákon, míg Orbán idején ez elmaradt. Hogy igény lett volna rá egyesekben, az igaz lehet.
Ott azért találkozom a szerzőkkel, hogy a „Szavazat ára” c. dokumentumfilmben föltárt választási csalások súlyos demokratikus árnyékot vetnek az Orbán-rezsimre, de egy utólagos elemzésben, választási tét nélkül, annyi óvatosság hadd legyen bennem, hogy a végső szó kimondásáig megvárnám a filmből következő bírósági eljárások ítéleteit.
Ha a magyar demokrácia állapotát vizsgáljuk, nem kerülhető meg a „demokratikus deficit” fogalma, a valós alternatíva hiánya, és ezzel kapcsolatban a mára nyomtalanul eltűnt „óellenzék” történelmi felelőssége. Aki a ’90-es években született Magyarországon, az tudatos életében két állócsillag különböző konstellációit látta: Orbán Viktort és Gyurcsány Ferencet. Rendben, Orbánnak sok mindent szóvá lehet tenni, amit a szerzők meg is tesznek. De aki emiatt elfordult volna Orbántól, annak ki maradt? Ki más, mint egy „összegyurcsányozódott” ellenzék, amely képtelen volt számot adni a 2006-os demokratikus mélypontról. A „demokratikus ellenzék” zászlóshajója az a DK volt, amely 2024-ig hordozta a kétharmados elutasítottságú Gyurcsány Ferencet, és a váltásban is csak a volt feleségig jutott.
Azért a „demokratikus deficitnek” nem csak speciálisan magyar oldala van. Igenis rengeteg választót érdekelnek olyan témák, mint a muszlim bevándorlás, vagy a genderpropaganda. Aki egyéb okokból elfordult Orbántól, annak ezekben a témákban egy másfajta radikalitás jut, talán ma is, és ez is döntő tényező volt az „egy tábor, egy zászló” összetartásában.
Egyetértve tehát a szerzőkkel abban, hogy a demokrácia állapotát tekintve van hová fejlődni Magyarországon,
a Fidesz felelősségét csak részben ismerem el.
Maximálisan idetartozik a mostanra eltűnt ellenzék felelőssége is, illetve a demokrácia nemzetközi romlása a fölerősödő demokratikus deficitek miatt.
Hogy most mi a helyzet? A sikeres váltás hordoz egy óriási demokratikus élményt. Mindenki megtapasztalta, hogy „azért a víz az úr”. Kétharmados többséget kapott egy új politikai erő, amelyet nem terhel 2006 árnyéka, és a Fidesz demokráciarontásai sem.
Még az elején vagyunk az első száz napnak.
Reménykedjünk.
Egy kicsit.
Nyitókép: Rendőrök oszlatnak 2006 október 23-án Budapesten, Fotó Máté Péter / Magyar Nemzet / AFP
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
