Ott egy sír, ahogy várjuk a 7-es buszt – Budapest megrendítő új 56-os emlékjelei
Acélpillérek bukkantak fel a forradalom 70. évfordulóján a főváros néhány pontján, bennük egy-egy fekete-fehér fotóval. Budapest évfordulós emlékjelei egy mára feledésbe merült tényre emlékeztetnek: azon az őszön néhány hétre temetővé váltak a terek, parkok, sőt a szobrok előtti virágágyások is. A Fortepan, az Eidolon és a Hetedik Műterem projektje kivételes módon kifejezetten az archív fényképet állítja az emlékművek középpontjába, és ezzel a járókelő számára ablakot, vizuális átjárót nyit a múltba.
Úgy múlt el 1956 hetvenedik évfordulója, hogy nem született új központi emlékmű és a meglévőket sem újították fel, mivel az előző kormány nem készült ilyesmivel. Boros Géza művészettörténész és Tamási Miklós amellett érveltek a Válasz Online-on megjelent írásaikban, hogy új központi emlékműre nincs is szükség, másfajta emlékezetpolitikai gesztusokra azonban igen: Boros a 301-es parcella felújítása és a 2013-ig a Kossuth téren álló Forradalom lángja emlékmű visszahelyezése mellett érvelt, Tamási pedig egy 56-os múzeum létrehozását javasolta – ez utóbbira Magyar Péter ígéretet is tett a Bem téren elmondott ünnepi beszédében október 22-én este.
Mégis született egy új emlékmű, de nem az állam, hanem a fővárosi önkormányzat beruházásában, és nem egyetlen, hanem mindjárt három helyszínen. Világszerte ritkaságnak számító módon kifejezetten archív fényképekre épülő köztéri emlékjelekkel emlékezett meg Budapest a hetven évvel ezelőtti forradalomról, annak is egy nagyon sajátos, mára elfeledett aspektusáról: 1956 őszén néhány hétig-hónapig a főváros közterei és parkjai teli voltak frissen ásott sírokkal.
A főváros egyelőre három helyszínen felállított 56-os emlékjelei érzékeny és megrendítő alkotások, noha – vagy éppen azért, mert – hiányzik belőlük a köztéri emlékműszobrászat monumentalitása. Olyan városi tereptárgyak, amelyeket szinte beleolvadnak az utcaképbe; lehet, hogy lesz, aki háromszor is elmegy mellettük, mire negyedszer észreveszi őket. A városi környezet teli van olyan tárgyakkal, amiket kerülgetni kell: kukák, hirdetőoszlopok, parkolásgátló karók, padok, táblatartó oszlopok, biciklitámaszok és még ki tudja miegyéb között keressük az utunkat, miközben reklámok, feliratok harsognak, kirakatok kelletik magukat, autók kanyarodnak kis- és nagyívben.
A Ferenciek tere különösen „zajos” hely. Mit számít itt még egy oszlop, valami kékesfekete, tompafényű fémpillér a járdán, nem messze a 7-es busz megállójától. Az ember kikerüli, nekitámaszkodik, ki tudja, mi ez – és akkor észreveszi, hogy a felső részén van egy kerek lyuk, abban üveg mögött egy fekete-fehér fénykép. Friss sírhant, rajta egy csomó virág és koszorú, lobogó gyertyák, középkorú, fejkendős nő áll fölötte, éppen egy újabb koszorút készül rátenni. A sír mellett kissé bizarr módon két elegáns, női kézitáska van lerakva. Csakhogy a környezet egészen fura, nem temetőt látunk a sírhant körül, hanem nagyvárosi utcát, ballonkabátos férfiakkal, gyerekekkel, a háttérben nagy, díszes bérházzal. És ha szétnézünk, egy pillanatra elemelve a tekintetünket a fotóról, meglátjuk ugyanazt az épületet a Ferenciek tere túloldalán: a Királyi bérpalota nehézkes tömbjét.
Egy sír a Ferenciek terén? Ugyanitt, ahol állunk. A Rákóczi téren, a Vásárcsarnok előtt, a bejárattól balra eső sarkon álló pillér kerek (idő)nyílásában viszont nem is egy sírt látunk, hanem frissen ásott sírok egész sorát, rögtönzött városi temetőt, amit régi budapestiek állnak körül, a hideg miatt nehéz posztókabátokba öltözve, kalapban-kendőben. Életkoruk alapján ezen a 70. évfordulón már egyikük sem lehet köztünk. A Markusovszky téren, a Biblia utca csendes sarkánál lévő kis parkban négy sírhant, csak az egyik előtt áll egy kendős asszony, a fakeresztre írt nevet nézi.
Három pillér, három ablak a múltra, de ha megnézzük az emlékjel-projekt honlapját, még tizenöt hasonló helyszínt találunk. A főváros idén csak három oszlop felállítását vállalta, de akkor lenne a térben szétszórt emlékmű teljes, ha mindegyik időablak kinyílna. Ezt szeretné a négy ötletgazda: Tamási Miklós Fortepan-alapító – a történelmi fotók mind az archívumból származnak –, Szilágyi Róza Tekla, az Eidolon Centre for Everyday Photography igazgatója, Simó György, az Eidolon alapítója és Esterházy Marcell képzőművész. Magukat a köztéri jeleket a Hetedik Műterem alkotta (Szabó Levente, Biri Balázs és Mantuano Eszter). A Hetedik Műterem tavaly a gettó felszabadításának 80. évfordulójára egy koncepcionálisan hasonló, térben szétszórt emlékművet tervezett a VII. kerületi önkormányzatnak, amiről azt írtuk, hogy a történelmi emlékművek nehéz műfajában példaértékű megoldás:
nem tolakodó, viszont mélyen átgondolt és érzékeny emlékjelhálózat. Belesimul a város mindennapi életébe, az odafigyelni kész látogatót azonban megállítja, és belegondolásra készteti.
Ugyanezt mondhatjuk az új 56-os emlékjelekről, már csak azért is, mert nagyon hasonló módon találkozunk a történelmi ablak-sztélékkel, mint ahogy az egykori gettó határát jelölő fémcsíkokkal. Míg a hagyományos emlékművek feltűnő módon dominálják a környezetüket, és elvárják, hogy a látogató tisztelettudó módon közeledjen feléjük, ez az emlékjel-háló a váratlan felfedezés élményét nyújtja annak, aki szinte véletlenül rábukkan, miközben siet valahova vagy éppen céltalanul bóklászik a városban.
És ez a váratlan felfedezés megrendítő hatású: rádöbbenti az embert, hogy a 20. század tragédiái ugyanabban a hétköznapi környezetben zajlottak, ami – minden változás ellenére – ma is körülvesz minket, a mindennapjaink keretét adja. A felismerés közel hozza a történelmet a jelenhez, a fotó pedig pont arra képes, hogy vizuális átjáró legyen a hetven évvel ezelőtti világba.
Magukat a sztéléket Szabó Leventéék szikár módon formálták meg: a megmunkálás nyomait is magukon viselő, nyers acéloszlopok, amelyeken idővel megjelenik majd a korrózió, de a felületük ma még sima. Mindegyiken (majdnem) ugyanaz a szöveg magyarul és angolul: „1956-ban esetenként Budapest közterein – többek közt itt, a Rákóczi téren – temették el a forradalom áldozatait. A holttesteket a hatóságok 1957-ben titokban exhumálták.” Az oszlop tetején az 1956-os évszám olvasható. Magát a fotót nem világították meg: az üvegen átszűrődő természetes fény teszi láthatóvá, így együtt változik a környezetével (és nem tud a tárgy meghibásodni). Van még két rejtett 56-os utalás: minden pillér 1956 mm magas, a kerek nyílás pedig a forradalom leghíresebb szimbólumát, a lyukas zászlót idézi. Nagy gondot fordítottak rá, hogy a sztélék pont ugyanott álljanak, ahonnan az archív fotó készült, a pontos helyszínmeghatározáshoz korabeli légifelvételeket is felhasználtak.
A sztéléken látszólag szabálytalanul elszórt keresztek láthatók, az egyik mindig fényesebb a többinél. Ezek akkor nyernek értelmet, ha felmegyünk a honlapra, és meglátjuk a tizenöt helyszín jelét Budapest térképén: csillagképszerűen adják ki a keresztek ugyanazt az alakzatot, a fényesebb pedig a konkrét helyszínt jelöli közülük.
A tizenöt nem azt jelenti, hogy csak ezeken a helyeken voltak köztéri sírok 56-ban, hanem azokat a városi pontokat mutatja, amelyekről a Fortepan archívumában fennmaradt kép.
Az 56-os köztéri sírok történetének sajátossága, hogy a létezésükről ugyan lehet tudni visszaemlékezésekből, de az elsődleges forrás velük kapcsolatban a fotográfia.
„Ritkán fordul elő, hogy egy történelmi esemény egyetlen bizonyítéka egy fénykép” – írja erről Tamási Miklós. „Nincsenek tanúk és tanúvallomások, nem születtek feljegyzések, és nem folyt az ügyben nyomozás. A sírhelyekről nem készült semmilyen lista, az áldozatok neve sem ismert. Az egyetlen bizonyíték tehát a fénykép: íme a fotókon látható, hogy halottakat rejtett a föld a Ferenciek terén, a Rákóczi téren, a Bakáts téren és Budapest további egy tucat terén.”
Amit a dologról a fotókon túl mégis tudni lehet, azt Eörsi László történész foglalta össze most egy rövid tanulmányban. Valójában szükségtemetésekről van szó, mivel a forradalom időszakában a viszonyok nem tették lehetővé a halottak temetőbe szállítását, így kertekben, udvarokon, kórházak közelében vagy a harcok helyszínéhez közel helyezték el – átmenetileg – az elesettek holttestét. Pont mint alig több mint egy évtizeddel korábban, az 1944/45-ös nagy ostrom idején, amikor szintén ott kellett az embereket gyorsan elhantolni, ahol a városban lehetett (külön történet a gettóé, ahol három nagy tömegsír keletkezett).
A Fortepan fotóin láthatjuk, hogy ez mit jelentett: a lekövezett városban minden apró földdarab lehetőséget kínált a temetésre. A parkos terek szinte adták magukat, mint a Ferenc tér, az Almásy tér, a Bakáts téri templomkert vagy a Károlyi kert, de hasznosíthatóak voltak a kisebb foltok is: a bevezetőben említett magányos sír például az akkoriban Felszabadulás térnek hívott Ferencieken az északi Klotild-palota előtt álló, impozáns Pázmány-szobor virágágyásában volt. (Bár az 50-es évek viharvert Budapestjén az ágyásban csak kitaposott fű nőtt, és a régimódi díszrácsból egy törött, csonka darabka meredezik a képen mementóként.) De voltak sírok a Dob utcában a Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium kis előkertjében és az Illatos úton a szükséglakásos telep durva vasdarabokból összerótt játékai között is.
Mindenki tudta, hogy amint a helyzet normalizálódik, ezeket a sírokat felszámolják, és a halottakat átviszik a temetőkbe. Hogy tudni lehessen ki fekszik a sírban, az egyszerű fakeresztekre ráírták a nevet és az életkort, időnként még a lakcímet is, némelyik képen még ez is olvasható. Egészen pontosan ismerjük például annak a két férfinak a történetét, akiket a Petőfi híd pesti hídfőjénél hantoltak el, ugyanis Juricza Tibor fotóján jól olvasható a nevük: Metz György, élt 53 évet és Radó Gyula, élt 52 évet.
Radó Gyula történetesen Mink András történész anyai nagyapja volt, aki a Fortepanon rábukkant a fényképre, és Eörsivel megosztotta a hátteret:
„Anyai nagyapám, Radó Gyula jogot végzett köztisztviselő volt, a belügyminisztériumban dolgozott. 1956-ban 52 éves volt, nem volt az események aktív résztvevője. A forradalom kitörése után otthon tartózkodott. A Lónyay utca és a Boráros tér sarkán álló házban lakott özvegyen, két lányával, anyámmal és a nővérével. A dátumot nem tudom pontosan, de valószínűleg október utolsó napjaiban lehetett, amikor a rádió bemondta, hogy most lehet menni vásárolni. Nagyapám és a szomszédja együtt indultak el vásárolni, de amint kiléptek a ház kapuján, egy géppuskasorozat végzett velük. (…) Később megvolt a szabályos temetés, a Farkasréti temetőben van a sírja, a temető főbejáratánál elhelyezett 1956-os emléktáblán az ő neve is szerepel. Anyám és a nővére, miután így teljesen elárvultak, a nagynénjükhöz kerültek Mohácsra.”
Az ilyen kerek történet azonban ritkaság. A Fortepan 32788-as képén egy kislány sírja látszik a Károlyi kertben: a tábla szerint Németh Mártika, élt 15 évet, meghalt 1956. október 24-én, a folytatás nem kibetűzhető. Mellette a szintén 15 éves Szabó Gyula tábláján a szülei Viola utcai lakcímét jegyezték fel. Ezek már csak információmorzsák, a legtöbb tábla azonban olvashatatlan vagy nem látszik.
Érdekes módon pont a Felszabadulás téren lévő sír halottjáról tudni lehet néhány dolgot. Ez a magányos sír a város legforgalmasabb részén azonnal rögtönzött kegyeleti hely lett, és sokan fotózták. Az emlékjel a Budapesten dolgozó svájci fotóriporter, Jack Metzger képét tartalmazza, ami a keresztet hátulról mutatja. Faragó György képén azonban szemből látjuk, és a kereszten nem név áll, hanem egy dühös felirat: „Bosszút állunk érted”. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a felirat készítője annyira dühös volt, hogy elfelejtett helyesen írni (vagy nem is tudott), a táblán ugyanis pontosan ez áll: „Boszút álúhk érted”. A helyzeted enyhítendő egy alkalmi korrektor behúzott még egy S és egy L betűt javításként. Hamarosan rájöhettek a barátok vagy rokonok, hogy az mégsem járja, hogy a síron nincs név, ezért készítettek egy másik táblát; Rötzer Henrik fényképén már ezt is látjuk: „Szvoboda Sándor, élt 27 évet, 1956. október 24.” A virágokkal teljesen elborított sírról még mozgókép is maradt, amin a kamera végipásztázva megmutatja az egész városi környezetet, itt már a névtáblát a bosszútábla fölé erősítették, a hibás feliratnak csak a széle lóg ki.
A Metzger-féle fotón hátulról látható sír tehát a 27 éves Szvoboda Sándoré volt, aki október 24-én halt meg. A névtábla hiányából arra is következtethetünk, hogy a svájci riporter nem sokkal a sír létrehozása után járhatott ott. Az adatbázisokból kiderül még egy-két dolog. A Terror Háza Múzeum által 2012-ben összeállított 56-os áldozatnévsorban Szvobodáról kiderül, hogy Tahitótfaluban született, éttermi segéd felszolgáló volt, a Kossuth Lajos utca 2/a alatt lakott (vagyis a Felszabadulás téren), és a halotti értesítés szerint szívtáji lövés érte, elvérzett. Állítólag a Ferenciek terén, bár hogy ez milyen körülmények között történhetett a forradalom második napján, az rejtély, errefelé nem tudni ugyanis harcokról.
A Nemzeti Örökség Intézete (NÖRI) 56-os sírjegyzéke tudósít a forradalom napjaiban zarándokhellyé vált ideiglenes sír felszámolásáról: 1957. január 14-én temették el újra az elesett pincért a Kerepesi temető 21-es parcellájában. A sírja jelenleg is ott található. A 21-es parcella története egyébként szorosan összefügg az elesettek elhantolásának nehézségeivel: a történelmi temető 1952 óta használaton kívül állt, de 1956. november 1-jén újranyitották, ide ugyanis könnyebb volt kivinni a halottakat, mint a távolabbi temetőkbe (és a közeli Józsefvárosban heves összecsapások voltak, sok halottal). A kórházakban sebesüléseikbe belehalt áldozatokat és az ideiglenes sírokból kihantoltakat is nagy számban hozták át ebbe a temetőbe, döntő többségüket Szvobodához hasonlóan az addig üres 21-es parcellában temették el. Ennek köszönhetően jött létre itt egy olyan 56-os sírkert, amit még a Kádár-korban sem mertek felszámolni (csak a karhatalmistákat emelték ki a forradalmárok közül egy külön munkásmozgalmi pantheonba, illetve a karhatalmista parcellába). A NÖRI adatai szerint 1957 májusáig 456 ember került a Kerepesi temetőbe (a forradalom összes budapesti áldozatának számát körülbelül kétezer főre teszik).
A Fortepan-képeken is látható utcai sírokat már 1957 elejére eltüntették, ami önmagában természetes része lett volna a városi élet normalizálódásának. Ugyanez történt 1945-ben is az akkori közterületi sírokkal. Az viszont már a diktatúra körülményeivel magyarázható, hogy
évtizedekig nem nagyon beszélt senki arról, Budapest utcái és terei temetőkké alakultak 1956 őszén.
Azok, akik átélték a forradalmat, ezt bizonyára nem felejtették el. Már csak azért sem, mert 70 évvel ezelőtt egészen különleges módon ünnepelte a Mindenszenteket és halottak napja a főváros lakossága. Bognár Katalin tanulmányából tudjuk, hogy az ünnep pont arra a néhány békés napra esett, amikor a forradalom győzni látszott. Az emberek nemcsak a temetőkbe mentek ki mécsest gyújtani és virágot vinni a sírokra, hanem a rengeteg ideiglenes közterületi sírnál is megemlékeztek a frissen elesettekről. E sírok annyira jellegzetes motívumai voltak a forradalmi Budapestnek, hogy a várost járó fotósok módszeresen megörökítették őket, Juricza Tibor egyik Fortepan-képén például a Harminckettesek terén, az emlékmű előtti kis parkban lévő egyik ideiglenes sírt láthatjuk, majd ugyanezt a sírt a Magyar Nemzeti Múzeumba került fotóján is felismerhetjük, amint Halottak napján gyertyát gyújtanak előtte a járókelők.
A svájci Jack Metzger mellett Juricza Tibor (Rákóczi tér) és Nagy Gyula (Markusovszky tér) egy-egy fényképe került ki az eddig felállított emlékjelekre. Mindkettejük hagyatéka a Fortepanon vált közismertté és a forradalom vizuális emlékezetének megkerülhetetlen részévé, de 1956 után titkolták, hogy dokumentálták az eseményeket. Az elektroműszerész és vasútmodellező Juricza negatívjait és papírképeit 35 éven át elzárva őrizte, 1991-ben bekövetkezett haláláig. A képek azután váltak ismertté, hogy unokája a Magyar Nemzeti Múzeumnak, illetve a Fortepannak adományozta őket. Nagy Gyula MÁV-mérnököt 1957 júniusában még le is tartóztatták amiatt, hogy a forradalom idején fotózott, negatívjait és papírképeit lefoglalták. Mégis sikerült elrejtenie egy nagyobb anyagot, amit csak a rendszerváltás után hozott nyilvánosságra, illetve örökösei osztottak meg a Fortepannal. A képi bizonyítékok megmaradása maga is kisebb csoda tehát, ezt is érdemes tudni, amikor egy ilyen időablakba belenézünk.
Nyitókép: 56-os emlékjel a Ferenciek terén (fotó: Zsuppán András / Válasz Online)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
