Boros Géza: ’56 korhadt kopjafái
Magyar Péter miniszterelnök 2026 augusztusában azt nyilatkozta, hogy nincs az ’56-os forradalom 70. évfordulójához méltó és alkalmas emlékhely Budapesten. Szerinte a 70. évfordulón jó lett volna egy új, nagyszabású emlékhelyet avatni, de annak tervét az Orbán-kormány elmulasztotta előkészíteni. Valóban hiányzik egy újabb ’56-os emlékmű? És mi a helyzet a meglévőkkel? Boros Géza művészettörténész, a rendszerváltás utáni magyar emlékműszobrászat egyik legelismertebb szakértője nagyívű áttekintésében amellett érvel: újabb nagyszabású emlékműre nincs szükség, a Forradalom lángjának viszont vissza kellene kerülnie a Kossuth térre. A 70. évforduló az erről szóló döntésre tökéletes alkalom lenne.
A köztéri emlékművek a múltról közvetítenek üzenetet a jelenbe, és céljuk mindig a jövő emlékezetének a formálása. Nem pusztán kőből, fémből vagy fából készült alkotások, hanem a kollektív emlékezet szimbolikus hordozói. Az állapotuk tükörképe annak, hogyan viszonyul egy társadalom a múltjához. Nemcsak az anyaguk mulandó, hanem az is, amit megjelenítenek. Így van ez az 1956-os forradalom emlékműveivel is.
Korhadó kopjafák
A június 16-i nemzeti gyásznap és koszorzás alkalmából – amelyen a fél Tisza-kormány részt vett a Rákoskeresztúri Köztemető 301-es parcellájában –, várható volt, hogy az új kormány fontos szerepet fog szánni a közelgő hetvenedik évfordulónak, és viszonya más lesz ’56 örökségéhez, mint Orbánéknak. A nemzeti gyászparkot gondozó Nemzeti Örökség Intézete (NÖRI) a júniusi koszorúzásra gyorsan rendbe rakta az emlékmű környezetét, s az évfordulóra készülve szeptemberben további felújítási munkálatokat végeztek (sírok párnaköveinek letisztítása, betűk kifestése, az alakulótéren burkolatpótlás stb.). Végre újra cserélték a parcella előtti, teljesen elkopott tájékoztató térképtáblát és a parcelláig vezető utat jelző táblákat. Nagyobb probléma, hogy a 301-es parcella összképét meghatározó 301 kopjafa rendkívül rossz állapotban van. Mint Nagy Imre unokája, Jánosi Katalin júniusi Facebook-posztjában keserűen megállapította: „az Inconnu kopjafái most már a pusztulás határán, mint társadalmi lakmusz-papírok, jeleznek a helyzetről”.
A pusztulást tekinthetjük természetes folyamatnak is. A kopjafa anyagában hordozza az idő múlását. A fának gondozásra van szüksége, hogy ellenálljon az időjárásnak. Egy hagyományos, temetői kopjafa karbantartás nélkül nagyjából negyedszázad alatt korhad el annyira, hogy a törzs kidőljön. A történelmi emlékezet sem marad életben magától. Ha a következő generációk nem ápolják, nem beszélik át és nem teszik a magukévá a múltat,
az emlékezet ugyanúgy védtelenné válik a felejtéssel szemben, mint a kezeletlen fa az időjárás megpróbáltatásaival szemben.
Szeptemberben közel ötven kidőlt, elkorhadt kopjafát számoltam meg a 301-es parcellában. Ezeket a NÖRI a 70. évfordulóra igyekezett lehetőségei szerint helyreállítani, látszólag sikerrel. A leromlott állapotú kopjafák „megmentésére” gyors megoldást választottak: konzerválták az összes kopjafa jelenlegi állapotát. Barna színű lazúrral átkenették a faanyagot, ami pár évig védelmet biztosít a csapadék és az UV-sugárzás káros hatásaival szemben. Ahol kellett, ott a korhadt részt eltávolították, a repedések és törések – mintegy korjelző tanújelként – azonban megmaradtak, kaput képezve a további káros folyamatoknak. A gond az, hogy az 1989-ben felállított kopjafák gyakorlatilag menthetetlenek. Az elmaradt karbantartásokat már nem lehet utólag pótolni, ezt tíz-húsz évvel ezelőtt kellett volna megcsinálni. Távlatosabb megoldásra lenne szükség, Távlatosabb megoldásra lenne szükség, amely csak a kopjafák szakszerű újrafaragásával és teljes cseréjével oldható meg, ahogy ez történt az idei, 500. évfordulóra megújult Mohácsi Nemzeti Emlékhely kopjafái és faszobrai esetében is.
A 298-as parcella kisméretű egyenkopjafáit 2006-ban egyszer már lecserélték, a 301-es parcellában található 301 darab egyedi faragású fejfa azonban különleges történelmi, kegyeleti és művészi örökség, ezért egy csere során igen gondosan kellene eljárni.
Nemcsak az eredeti formavilágukat kell hitelesen reprodukálni – melynek művészi kialakításában nagy szerepe volt Koczogh András szobrászművésznek –, hanem a térbeli elhelyezés tudatos komponáltságát is. A spirális alakzatban elhelyezett fejfák a parcella mértani középpontjában elsőként felállított „anyakopjafa” felé néznek, amelynek felállítását 1988-ban még igyekezett megakadályozni a rendőrség. Mindegyik kopjafamásolatot ugyanoda kellene felállítani, ahol az eredetiek álltak. Az amortizálódott eredeti kopjafák közül pedig néhány jobb állapotú darabot a Magyar Nemzeti Múzeumnak, illetve a Budapesti Történeti Múzeumnak kellene átadni. A kopjafa-együttes művészeti installációnak és helyspecifikus politikai land art alkotásnak is tekinthető, ezért bármilyen változtatást a még élő alkotókkal egyeztetni kellene. Az Inconnu Csoport érdeme, hogy ők tették meg az első radikális, művészi és politikai lépést afelé, hogy a pártállam által szándékosan elhanyagolt és eltitkolt temetőrész a rendszerváltozással méltó nemzeti emlékhellyé válhasson.
Szólni kell a sírkert 2016-ban átadott építészeti eleméről, a 297-es parcellában megépült Nemzeti Gyászpark Látogatóközpontról is. Jó, hogy van egy rendezvényekre és információátadásra alkalmas fogadóépület, a gond csak az, hogy az év nagy részében zárva van, s csupán a nemzeti gyásznapokon – vagy iskolás csoportok bejelentkezésével – látogatható. A 301-es parcella emlékműve kiválasztását és tervezését övező egykori kiemelkedő szakmai igényesség és elhivatottság itt hiányzott. A létesítmény a funkcionális igényeknek megfelel, de nem több annál.
Ez az épület bárhol lehetne, megjelenése nem reflektál a helyre.
A Markó Béla építész (Opteam Stúdió Kft.) által tervezett lapostetős épület körül katonásan sorakozó nyírfaliget élesen elüt a 301-es parcella természetes, ligetes képétől és még jobban kiemeli a látogatóközpont fantáziátlan, kockaház karakterét. Hogy valami jelképes kapcsolódást teremtsenek a helyhez, az épület köré 301 darab nyírfát ültettek, a kényszeredett számszimbolika azonban csak a tervleírásból derül ki, a helyszínen a látogató számára nem érzékelhető, annál is inkább, mert már pár fa kipusztult.
A NÖRI a látogatóközpontot „rejtett dobozként” írja le, amely szervesen illeszkedik a környezetbe. Ennek érdekében az eredeti terv szerint az oldalhomlokzatokat zöld növényfalnak kellene borítania, amely hatásosan lágyította volna az dobozszerű épületnek a temetői tájban idegen tömegét. Az oldalhomlokzatokra szerelt fémedényrendszer azonban üres, a növénytelepítés nem sikerült, a növények rég kiszáradtak, s így fordított hatást sikerült eléri: a fémrácsos fal a vágyott organikus megjelenés helyett elhagyatott, indusztriális hatást kelt, télen pedig eleve kopár. (Ez a probléma egy gondosabb kertészeti beavatkozással részben még helyrehozható.)
Lenne még mit javítani. Ha már a sírkőlapokhoz hozzányúltak, jó lett volna megoldani egy több mint tízéves restanciát. A kivégzett nevét feltüntető műkő lapok csak néhány esetben vannak a tényleges sírok felett. Vannak, akiknek csak szimbolikus sírja van a 301-es parcellában, hiszen a kivégzést követően nem ide temették őket. A forradalom két legendás felkelőparancsnokának, Dudás Józsefnek és Szabó Jánosnak (Szabó bácsinak) az esete ilyen. Őket eredetileg a 233-as parcellában földelték el jeltelenül. Exhumálásuk után, 2014-ben a 300-as díszparcellába temették át földi maradványaikat, a 301-es parcellában azonban meghagyták a közös „sírkövüket”. Ezt a megkettőződést a kőlapok mostani felújítása során érdemes lett volna korrigálni.
Időszerű lenne újra cserélni a látogatóközpont filctollal javítgatott leporellóját is, amely nemcsak az információtartalma miatt elavult, hanem grafikailag sem színvonalas munka. A látogatóközpont honlapja külön probléma. A honlapon a sírkert történeti bemutatásában például nincs nyoma annak, hogy milyen komoly emlékezetpolitikai csatározások zajlottak a 298-as és 301-es parcella kialakítása körül a rendszerváltozást követő években. Például hallgatnak arról, hogy a székelykapu hogyan került ide.
Mint emlékezetes, a székelykaput az ’56-os Szövetség, valamint egy hungarista szervezet, a Mártírok Igazságtevő Bizottsága állíttatta illegálisan 1992-ban. A céljuk az volt, hogy a parcellák bejáratának radikálisabb és határozottan nemzeti karaktert adjanak. Úgy érezték, hogy a Jovánovics György szobrászművész tervezte modern emlékmű nem fejezi ki eléggé a nemzeti gyászt és a mártírok emlékét. A közfelháborodás és a szakmai tiltakozások miatt végül a fakaput hátrébb helyezték a 298-as parcella bejáratához, ahol ma is látható. Ez is hozzátartozik a hely drámai történetéhez, és ha elhallgatjuk, a látogatók nem fogják érteni, hogy
miért áll egy radikálisan absztrakt monumentum és egy díszletszerű székelykapu egymással szemben.
A történeti visszatekintés a honlapon akár egy ajánlott irodalomjegyzékkel is megoldható lett volna, annak érdekében, hogy ha valaki esetleg szeretne többet megtudni a hely történetéről, tájékozódni tudjon. A honlapon audiovizuális tartalmak is találhatók, például interjúrészletek, amelyekben a kivégzettek hozzátartozói beszélnek az őket ért veszteségről és az emlékőrzésről. Ezekkel az a probléma, hogy kizárólag csak a látogatóközpontban hallgathatók és nézhetők meg (ami pedig szinte mindig zárva van). A mártírokról rövid, fényképes életrajz olvasható a honlapon, sok esetben azonban csak fantomportrét találunk. Érthetetlen, hogy a hiányzó arcképeket eddig miért nem sikerült feltölteni. Ezek a hiányosságok könnyen megoldhatók lennének, a kopjafák jövőjével azonban komolyan s nemcsak egy évfordulós „ráncfelvarrás” erejéig kellene foglalkozni.
Elárvult központi emlékmű
A kormányfő azt nyilatkozta, hogy sem az Ötvenhatosok terének „vasoszlopait”, sem a Terror Házát nem tartja alkalmas emlékműnek. (A Terror Háza ’56 emlékkultusza szempontjából nem releváns példa, harmadrangú helyszín.) A forradalom 50. évfordulójára készült, az egykori Sztálin-szobor helyén álló, nemzetközi tervpályázaton kiválasztott központi emlékművel – rosszindulatú csúfnevén a „Vaskefével” – az a probléma, hogy
nem szervesült 1956 köztéri kultuszába, emlékezetápoló funkciója gyakorlatilag nincs.
A pályázatnak annak idején zsűritagja voltam én is, és emlékszem, hogy többünket az ragadott meg, hogy a konvencionális köztéri emlékmű-megoldások tömkelege után végre jött egy alkotás, amely a kortárs művészet nyelvén igyekszik kifejezni egy forradalom lényegét.
A beérkezett hetvenkilenc pályamű közül a nyertes egy fiatal művészekből álló alkotói közösség, az i-ypszilon csoport (Aba Horváth Csaba, Dósa Papp Tamás, Emődi-Kiss Tamás, György Katalin) terve lett. A művészcsoport egy 2006 darab, kettőtől nyolc méteresig növekedő rozsdás vasoszlopokból álló, ék alakban záródó – a sokféleségből létrejövő közös nemzeti akaratot szimbolizáló, a forradalmi tömeg dinamikáját megjelenítő – térkompozíciót tervezett. A tér burkolatát felhasító ék a Dózsa György úttal ötvenhat fokos szöget zár be. Az alkotók szándékai szerint a mű „azt a folyamatot örökíti meg, amelyben az ember túllép személyisége korlátjain, és önmaga feladása nélkül lesz tagja egy közösségnek. Ez a szabadság pillanata, amit 1956 hozott el”.
A nonfiguratív emlékmű terve az ’56-os szervezetek körében nem aratott sikert. Az emlékállítás radikális ellenzői a terv teljes elvetését követelték, s ennek jegyében vadul igyekeztek a készülő emlékmű ellen hangolni a közvéleményt. Nem csupán a konkrét tervet támadták, hanem magát az emlékállítás létalapját vitatták el, kétségbe vonva a Gyurcsány-kormány jogát arra, hogy az évfordulón emlékművet állítson.
Az emlékmű rossz csillagzat alatt született: ünnepélyes avatása 2006. október 23-án este az öszödi beszéd nyomán kitört utcai zavargások közepette rendkívül feszült légkörben zajlott,
így biztonsági okok miatt az avatáson a köztársasági elnök nem is vett részt.
Az emlékműellenzők igyekeztek széles körű negatív jelentéssel felruházni a tervet, az abszurdba hajló „műértelmezésben” odáig menve, hogy itt tudatos provokációról van szó: a mű valójában nem más, mint a forradalmat leverő szovjet hadsereg/munkásőrség emlékműve, amelynek felállítását mindenáron meg kell akadályozni. (A negatív visszhangról „Ki fogjuk tépni mind egy szálig!” címmel összeállítást közöltem a Mozgó Világ 2006/3. számában.) Az emlékmű becsmérlésébe Wittner Máriától Tarlós Istvánig sokan beszálltak, de a Fidesz-kormány odáig nem merészkedett, hogy elbontassa, pedig erre a Liget Projekt keretében az új Néprajzi Múzeum építése akár műszaki ürügyet is szolgáltathatott volna. A fennmaradásban szerepet játszhatott, hogy 2009-ben a mű komoly nemzetközi szakmai elismerésben részesült, bekerült a World Architecture Awards díjazottjai közé.
A Néprajzi Múzeum tervezője, Ferencz Marcel építész véleményem szerint sikeresen hozta szimbiózisba a két alkotást. A múzeum épülete két különálló, dombszerűen emelkedő szárnyra válik szét, és szabadon hagyja érvényesülni a kettő közötti völgyben az ’56-os emlékhelyet és a hozzá tartozó hatalmas teret. Mélyi József szerint ez vitatható és furcsa megoldás, a beékelődő emlékmű olyan lett „mint egy jégtörő hajó. Egy építészeti geggé változott (…) egy építészeti kiegészítő elem lett belőle”.
A múzeum két karja lényegében átöleli és vizuális keretbe foglalja az emlékművet, amelyet napjainkban
sokkal inkább egy urbanisztikai attrakciónak, kortárs műtárgynak tekintünk, mintsem ’56-os „központi” emlékműnek.
A politikai jelentőségét egyre inkább elveszítő emlékművet az elmúlt évtizedben senki sem koszorúzta meg, funkcionálisan inaktív, csupán akkor került be a hírekbe, amikor a tűzoltók egy-egy beszorult kisgyereket kimentettek az oszloprengetegből.
Emlékezetskanzen
Az Ötvenhatosok terén emelt monumentális emlékművel ellentétben a budapesti Corvin köz élő emlékhely, amelyet alapvetően a szélsőjobboldali szervezetek sajátítottak ki, és tartanak mindmáig életben. Korábban a MIÉP, majd a Jobbik, jelenleg pedig a Mi Hazánk Mozgalom október 23-iki megemlékezéseinek ez az állandó színhelye.
A Corvin köz az 1956-os forradalomi harcok egyik legfontosabb szimbolikus központja, ahol a különböző bajtársi szervezetek emléktáblák folyamatos elhelyezésével igyekeznek fenntartani és saját olvasatuk szerint formálni a kultuszt. A rendszerváltás után, különösen a 2000-es évektől kezdve, az Igazolt Magyar Szabadságharcosok Világszövetsége és más veteránszervezetek szinte futószalagon helyezték el az újabb és újabb feliratos emléktáblákat a Corvin mozi falán. 1989 és 2016 között összesen 30 különböző ’56-os emlékjelet állítottak. Már az emléktábla-állítóknak is van emléktáblája. Nincs még egy hely az országban, ahol ilyen intenzitásban találhatunk egyetlen történelmi eseményre emlékező köztéri mementókat. Mintha a szervezők attól tartottak volna, hogy ha az évenként emlékállítás folyamata megszakad, az emlékezés ébrentartása szakad meg.
Az itt található emléktáblákkal az a legfőbb probléma, hogy számos pontatlanságot és ellenőrizetlen neveket örökítettek meg, teljes mértékben hiányzik mögülük a történettudományi hitelesség és koncepció. A táblaállításoknak semmilyen kontrollja nem volt, gyakorlatilag az emlékállítókra volt hagyva, hogy kinek és milyen szövegezésű emléktáblát állítanak. Ugyan 2011-ben egy kormányrendelet történelmi emlékhellyé nyilvánította Corvin közt, ez minőségi változást nem hozott. Ahogy Eörsi László történész tételesen bebizonyította,
a táblák felirataiban helyenként fiktív személyek keverednek valódi ’56-os szereplőkkel, akik egy részének viszont semmi köze nem volt a Corvin közi harcokhoz.
A Corvin köz ennek következtében már nem csupán a helyi harcosok, a „pesti srácok” emlékhelye, hanem egyfajta szabadtéri ’56-os panteon. A névismétlődések jól mutatják, hogy a lokális tematika rég kimerült. A sorozatos emléktábla-állításokban megfigyelhető a törekvés, hogy a Corvin köz egy központi ’56-os emlékhely szerepét tölthesse be. A táblaállítást mennyiségi megfontolás motiválhatta, ez azonban egy ideje már inkább kontraproduktív hatású: a túl sok egyentábla inkább elidegeníti, mint megállítja a járókelőket.
Az emlékállítók sajnálatos módon nem számoltak a hely hétköznapi használatával, így az emléktáblák egy része alatt időnként a mozi kirakott kukái sorakoznak. Egyfajta természetes amortizációnak és átrendeződésnek is tanúi lehetünk itt. Például Falábú Jancsi (Mész János) 1992-ben állított kopjafája eredetileg a főhomlokzat előtt, a mozi bejárata mellett állt, majd egyszer csak áthelyezték az épület háta mögé, ahol szép lassan elkorhadt, kidőlt, majd pár éve végleg eltűnt.
Tulajdonképpen szükség lenne még egy utolsó, összegző táblára, amely arról tájékoztat, hogy az itt látható emléktáblák pontatlanok, félrevezetőek, az egész egyfajta skanzenszerű képződmény, ami azonban hű lenyomata az ’56-ot övező diffúz emlékkultusznak.
A kihunyt örökláng
A Forradalom lángja emlékmű Göncz Árpád köztársasági elnök javaslatára a 40. évforduló alkalmából az Ötvenhatos Emlékbizottság kezdeményezésére készült. A pályázat zsűrijének – melynek szintén tagja voltam – öt meghívott szobrász terve közül kellett választani. A nyertes Lugossy Mária alkotása lett: egy fekete gránit hasáb, amely stilizált fáklyát formáz. A csonka hasáb egyaránt idézte az elementáris energiát és annak megtöretését, erózióját. A két gránitlángnyelv között valódi gázláng lobogott, melyet a forradalom előestéjén, október 22-én ünnepélyes külsőségek között műegyetemisták gyújtottak meg és november 4-ig, a forradalom leverésének napjáig égett. A későbbiek folyamán a lángot már nem oltották el, takarékra állítva egész évben égett.
Az emlékművet 2013-ban a Kossuth tér 1944-es arculatának a visszaállítása jegyében, a tér átfogó kormányzati felújítása keretében elbontották, majd miután az egykori emlékbizottság volt elnöke, Mécs Imre felkutatta, és egy nyergesújfalui kőfaragótelepen rátalált a darabjaira, a Tarlós István vezette fővárosi önkormányzat új helyet keresett neki. 2016-ban Budán, a Nagy Imre téren állították fel, ahol egy darabig még meggyújtották a lángot, azonban ez a szokás hamar kihunyt. A hagyományt 2024. október 22-én Magyar Péter és a Tisza Párt élesztette újjá.
A budai helyszín kapcsolódása 1956-hoz félrevezető, mert a Forradalom lángja emlékmű jelentése nem az ’56-ot követő megtorláshoz, hanem a forradalom kitöréséhez kapcsolódik. A helyszín alkalmatlanságára már a Budapest Galéria 2016-os szakvéleménye felhívta a figyelmet. „A Nagy Imre térre történő áthelyezés – tekintettel a bíróság-börtön tömbjének közelségére is – egyfajta szűkítő értelmezést sugall, inkább a megtorlás, az áldozatok, mint az eszme hangsúlyozásával. A rendelkezésre álló látványterv és a helyszínrajz alapján összeségében olyan térrész jön létre, ami inkább egy szerény látogatottságú díszítőszobor fogadására alkalmas” – írták. Az új helyszínt többek között Mécs Imre is ellenezte.
Az újrahasznosítás nyilvánvaló értékcsökkenéssel járt, hiszen a helyszín jelképértéke nem azonos a Kossuth tér rangjával. Az eredmény lehangoló:
egy országos jelentőségű emlékműből kerületi szintű, parkdíszítő alkotás lett.
S bár az emlékmű környezete kertészetileg gondozott, a műtárgyat körbevevő térbútorok – különböző stílusú pihenőpadok, fémszékek és design kandeláberek – vizuális kuszaságot eredményeznek, ami lerontja a letisztult formákkal operáló nonfiguratív plasztika hatását. További kontrasztot képez a tágabb környezet: az emlékmű mögött álló Mackós kút szobor, valamint a Süsü játszótér és egy kutyafuttató zavaros kontextust teremt. Az a reprezentativitás és drámaiság, amit az emlékmű a témájánál és helyszínénél fogva a nemzet főtere közepén meg tudott jeleníteni, itt végkép elvész.
Ezt a méltatlan helyzetet csak egy visszahelyezéssel lehetne orvosolni. A Kossuth tér térszerkezete erre lehetőséget ad anélkül, hogy a visszahelyezés a tér jelenlegi rendezett karakterét lényegesen megváltoztatná.
Az 1956-os forradalom öröklángjának a két szabadságharcunk emlékműve, a Rákóczi-szobor és a Kossuth-emlékmű tengelyében lenne a méltó helye.
A visszahelyezés során korrigálni lehetne az eredeti tájolás műszaki okok miatti kisebb hibáját, miszerint a műtárgyat egykoron nem pont a tengelyben, hanem attól kissé oldalt helyezték el.
A visszaállítás nem csupán városrendezési kérdés, hanem történelmi jóvátétel is. Ahogy a visszaállítás érdekében indított szakmai kezdeményezés és online petíció fogalmaz: „azért fontos ez az ügy, mert a Forradalom lángja több mint egy köztéri alkotás: 1956 emlékének, a szabadságvágyunknak és egy közösségi összefogásnak a jelképe”. Helyspecifikus alkotás, amelynek a történelmi helyszín nem pusztán háttere, hanem jelentésének része. Visszahelyezése az eredeti művészeti és történelmi összefüggés helyreállítása lenne.
Egy újabb áthelyezés persze nem kis költség, de kellő politikai szándékkal (és akár közadakozással) jövőre megvalósítható. Semmi szükség egy újabb nagyszabású központi emlékműre, helyette a Forradalom lángját kellene a helyére visszahelyezni. A 70. évforduló alkalmából egy erről szóló kormányzati bejelentés és országgyűlési határozat méltó ünnepi gesztus lehetne.
Nyitókép: a 301-es parcellában elsőként, még 1988-ban felállított kopjafa a 2026-os felújítás után (fotó: Boros Géza)
Ezt az írást nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
