Udvaros Dorottya: Anyám börtönei
„Nem tudom, hogy ki jelentette fel anyámat, miért lett hetedrendű vádlottként egy nyilasper főszereplője a lapok címlapján: »Korbácsos Tünde«, a szadista nyilas kémnő. Nem derült ki az sem, hogy a férfi, akit korábban a vőlegényének tekintett, maga is üldözött volt-e, vagy összejátszott a nyilasokkal, és volt-e szerepe anyám letartóztatásában. A legvalószínűbb verzió, amit egy ismerősöm mondott: anyám egyszerűen jól mutatott egy kirakatperben. Élete első főszerepét írták meg neki, és akarata ellenére el is játszatták vele. (…) Anyuka sosem tudott megbocsátani azoknak, akik tönkretették a fiatalságát. Ebben én is hasonlítok rá. Én sem tudok megbocsátani a Piroskáknak, és mindazoknak, akik ezt művelték anyámmal.” Részlet Nyáry Krisztián Vetkőzés – Udvaros Dorottya élete című, hamarosan megjelenő könyvéből.
Négy év múlva fogok megszületni. Anyuka kifesti magát: kormos gyufafejekkel kihúzza a szemét, valahonnan lekapart piros festékkel kipirosítja az arcát. Jól akar kinézni a szabadulása napján. Pár órával később már ott sorakozik a társaival együtt a márianosztrai börtönudvaron. Mindannyian letöltötték a büntetésüket – volt, akinek elengedtek pár hónapot, anyukának egy napot sem. Most rabszállító viszi őket Pestre, ahol a hivatalos papírok kiállítása után szabadon fogják engedni őket. Az úton euforikus boldogság lesz rajtuk úrrá, alig tudják fegyelmezni magukat. A kőbányai gyűjtőfogház folyosóján várakozva a többség már ideges, mert lassan zajlik az adminisztráció, miközben mindenki tudja, hogy a fal túloldalán a szerettei várják. Félóránként hívnak valakit, aki megkapja a szabadulópapírját, a bebörtönzésekor leltárba vett személyes holmiját, majd egy ávós a kapuhoz kíséri, ahonnan kilép a szabad levegőre.
Anyuka reggeltől vár a sorára. Délutánra elfogytak körülötte a rabtársak, de hozzá nem szól senki. Nagyanyám és a család néhány tagja a fal túloldalán vár rá türelmetlenül – a nők szintén kipirosítva, berakott hajjal. Ez most a szabadulás ünnepe, Camilla ráér szembesülni vele, hogy jóval nagyobb nyomorba érkezik, mint ahonnan elvitték, amikor három éve, 1947 szeptemberében letartóztatták. De Camilla nem jön, pedig már esteledik. Egy őr megszánja őket, és szól, hogy ne várjanak tovább, menjenek haza, innen ma már nem jön ki szabaduló rab. Anyámat estig váratják bent, majd a motyójával együtt beültetik egy rabomobilba, és elindulnak vele. Amikor a jármű kihajt a börtönudvarról, meglátja az anyját és a húgát, de már csak a kis ablakon keresztül tud nekik kétségbeesetten integetni. Nem érti, mi történik, továbbra sem mondanak neki semmit. A rabszállító nem megy sokáig, talán egy félórát, mégis rettenetesen hosszúnak tűnik az út. Amikor végre kiszállítják a kocsiból, barakkokat lát maga körül egy hatalmas kerítéssel körbevett területen. Őrei átadják egy nagydarab ávós asszonynak, aki szigorú arccal közli vele, hogy megérkezett, ez itt a kistarcsai női internálótábor, és mostantól itt fog élni. Innentől ő a 3544/945 számú internált. Anyuka szédül és rosszul van, amikor elvezetik a körletébe.
Sem tárgyalás, sem ítélet nem volt. Nem tudja miért van ott, és meddig kell maradnia. A börtönt azért sikerült ép ésszel túlélnie, mert számolhatta a büntetéséből hátralévő napokat. Most viszont azt gondolja, hogy az idők végezetéig ott fog rohadni valamelyik barakkban. Testileg és lelkileg összetörve engedik el három évvel később – ugyanolyan váratlanul, mint ahogy bevitték. Húsz év telik el, mire rehabilitálják, de az egészségét senki nem adja vissza neki. Mindaz, amit átélt, meghatározza egész családunk későbbi életét.
Kegyetlen színház
Elolvastam az összes újságcikket, bírósági jegyzőkönyvet és a történeti hivatalban őrzött dokumentumokat. Sok mindent jobban értek, mint korábban, de amire igazán kíváncsi voltam, nem tudtam meg. Nem tudom, hogy ki jelentette fel anyámat, miért lett hetedrendű vádlottként egy nyilasper főszereplője a lapok címlapján: „Korbácsos Tünde”, a szadista nyilas kémnő. Nem derült ki az sem, hogy a férfi, akit korábban a vőlegényének tekintett, maga is üldözött volt-e, vagy összejátszott a nyilasokkal, és volt-e szerepe anyám letartóztatásában. A legvalószínűbb verzió, amit egy ismerősöm mondott: anyám egyszerűen jól mutatott egy kirakatperben. Élete első főszerepét írták meg neki, és akarata ellenére el is játszatták vele.
A perről készült cikkek közül több is megemlítette anyuka hasonlóságát Szeleczky Zitával. Szerintem legfeljebb annyiban hasonlítottak, hogy mindketten nagyon szépek voltak. Szeleczky valóban rettenetes dolgokhoz adta a nevét a nyilas időszakban, hungarista esteken biztatott kitartásra és szent háborúra, ám időben tudott emigrálni. Úgy tűnik, a propagandának szüksége volt valakire, aki helyette is megbűnhődik, és akivel érdekessé tehető az egész per.
Háború
Negyvenéves kora körül nagyapám, Duda Feri betegeskedni kezdett a szívével. Nem volt jó erőben akkor sem, amikor 1938-ban valamiért szóváltásba került a házban lakó taxisofőrrel, Ternay Andorral. Ternay a vita hevében boxerrel úgy megütötte nagyapámat, hogy rosszul lett, és otthon ágynak esett. Valószínűleg nem volt köze a két dolognak egymáshoz, de nem sokkal ezután a szívbaja miatt bekerült egy szanatóriumba, ahonnan már ki sem került többet. Nagyapám 1940-ben, 43 éves korában halt meg, a felesége pedig ottmaradt három iskolás gyerekkel. Nagyanyám a taxisofőrt okolta a férje betegségéért és haláláért, feljelentést is tett ellene, amit ugyan a hatóságok nem vettek komolyan, de garázdaság miatt pénzbüntetésre ítélték Ternayt. A szomszéd ezek után végképp megorrolt nagyanyámékra.
Anyuka a ’40-es évek elején Zichy Pallavicini Edina őrgrófnő Kereskedelmi Leányiskolájába járt, ahol egyebek mellett gyors- és gépírni is megtanult. Sikeres érettségi után került 1943-ban a Színművészeti Akadémiára, ahol mindenki őt tartotta az egyik legígéretesebb tehetségnek, és ódákat zengtek a szépségéről. Legkedvesebb időtöltése a mozi volt, legalábbis addig, amíg a légiriadók miatt le nem állították a vetítéseket. Szerette a társaságot, de nemcsak szórakozni járt, hanem tagja lett egy művészekből és munkásfiatalokból álló nyilas- és németellenes körnek, az úgynevezett Muharay-csoportnak, amelyhez illegális ifjúkommunisták is csatlakoztak, köztük a később politikussá lett Vitányi Iván, aki a fegyveres antifasiszta ellenállással is kapcsolatot tartott. Anyám a legkockázatosabb dolgokról nem tudott, de röpiratok terjesztésében részt vett. Sem a csoport, sem ő nem bukott le soha. Akkor sem, amikor 1944 végén a nyilas hatóságok hivatalosan kikérték az iskolából, hogy mint gyors- és gépíró végezzen számukra ingyen munkát.
Több napon át gépelt jegyzőkönyveket a rákoscsabai kémelhárító központban, ahol katonaszökevényeket és bújtatóikat vallatták brutális kegyetlenséggel a nyilasok. Megpróbált szabadulni a gyötrelmes feladattól, de megfenyegették, hogy belőle is könnyen őrizetes lehet. Összebilincselt kézzel be is tették egy zárkába, és ráparancsoltak, hogy férkőzzön a bizalmába a többi női rabnak, és szedjen ki belőlük önmagukra terhelő vallomást. A parancsot nem teljesítette, sőt, egy zsidó lánynak segített a szökésében. Néhány nap múlva, amikor a Budapest körüli ostromgyűrű kezdett összezárulni, a nyilasok elmenekültek, őt pedig elengedték. Anyuka ezután folytatta tovább a tanulmányait. Tanárai javaslatára ekkor vette fel a Dévai vezetéknevet.
Előzmények
Az első újságcikk, amelyben anyuka kémnőként szerepel, akkor jelent meg, amikor Németországban még tartott a háború. A Szabadság című kommunista lap 1945. április 14-i számában megjelent „Elfogták a nyilas defenzív csoport egyik kémnőjét” című írása már a felvezetésében tényként közli, hogy két embert juttatott bitóra Duda Camilla színinövendék. Ez a cikk írja meg először, hogy Rákoscsabán a nyilasok kémelhárító központot működtettek, ahol anyuka feladata az volt, hogy cellába zárt álrabként kiszedje az őrizetesekből, amit tudnak. A lap szerint jelentései alapján két embert ki is végeztek. A cikk így zárul: „Duda Kamillát beismerő vallomása után letartóztatták.” A valóságban anyukát beidézték, kihallgatták, majd rövid idő múlva elengedték. Nem tett semmiféle beismerő vallomást, de elmondta, mi történt vele 1944 decemberében. Nem gyanúsították meg, de közölték vele, hogy a vizsgálat idejére rendőri felügyelet alá helyezik, nem hagyhatja el Budapestet. Egy évvel később hivatalosan is értesítették, hogy az ügyet lezárták, a felügyelet megszűnt. Érdekes módon az eredeti hírt nem vette át egyetlen más lap sem a Szabadságtól – ekkor még működött a szabad sajtó, és talán más újságírók nem találták meggyőzőnek a sztorit.
Anyuka úgy gondolta, hatósági túlkapás történt, és egykori vőlegénye, Szűcs Ferenc bosszúját érezte a háttérben. Szűcs végzős joghallgató volt, amikor 1942 körül elkezdett anyámnak udvarolni. Anyuka nem volt szerelmes belé, viszont a nagymama nagyon pártolta a megnyerő modorú, jómódú zsidó családból származó fiatalembert, aki rendszeresen ajándékokkal kedveskedett a nagymamának is. Egy idő után már anyám vőlegényeként ismerték a baráti társaságban, bár anyuka nem sürgette nagyon az esküvőt. A zsidóüldözések idején Szűcs a holmija egy részét anyámék lakására vitette, később pedig, amikor megkapta a munkaszolgálatos behívóját, náluk bujkált. (…)
Egy idő után már ketten bujkáltak nagyanyámnál: Szűcs és a nagybátyám, Ervinke, aki katonaszökevény volt. Amikor a nyilas hatalomátvétel után három csendőr csengetett, hogy anyukát elvigyék irodai munkára, azért sem tiltakozott különösebben, mert nem akarta, hogy túl sok időt töltsenek a küszöbön, miközben két körözött személy lapult a hátsó szobában. Annyit tudott elérni, hogy csak másnap kelljen velük mennie, ne azonnal. Nem sokkal azután, hogy hazakerült, véget ért az ostrom, az oroszok elfoglalták Budapestet. A két üldözöttnek már nem kellett nagyanyámnál bujkálni, hazatérhettek. Néhány héttel később anyám megismerkedett egy másik fiúval a főiskolán, és kiadta Szűcs útját. Az elválás nem sikerült túl jól: a férfi visszakövetelte az általa ajándékba adott holmikat, és megfenyegette anyukát, hogy tönkreteszi az életét. Ezért volt utóbb biztos benne anyám, hogy Szűcs tette a feljelentéseket ellene.
Tünde a fürdőkádban
Anyukát 1946 tavaszán, harmadéves korában hatalmas kitüntetés érte: bár egyáltalán nem volt szokás, hogy egy hallgatónak színházi szerepet engedélyezzenek, az akadémia ajánlására a Nemzeti Színház őt kérte fel Tünde szerepére. A lapok részletesen ismertették a szereposztást, ami igazi sztárparádénak ígérkezett: a származásuk miatt korábban letiltott Básti Lajos és Gábor Miklós, valamint a háború alatt bujkáló illegális kommunista Gobbi Hilda játszottak egy színpadon. Rajtuk kívül a teljesen ismeretlen végzős főiskolás lány, Dévai Camilla személye tartotta lázban a sajtót. A bemutatót szeptember elejére tűzték ki. Egy héttel a premier előtt tört ki a botrány. Az egykori taxis szomszéd feljelentette anyámat, hogy a háború alatt nyilasokkal cimborált, és zsidóktól elvett holmikat halmozott fel a lakásán.
Major Tamás, a Nemzeti új igazgatója azonnal elvette a szerepet anyukától, a rutinos Szörényi Évának kellett beugrania helyette. Major a sajtó szerint azt is kijelentette, hogy reméli, a vizsgálat eredménye kedvező lesz, és a nagyreményű, fiatal tehetség visszatérhet a színpadra. Az igazolási eljárás különös jogi intézmény volt: bíróság helyett egy civilekből álló bizottság hozott döntést arról, hogy az érintett személy elkövetett-e háborús bűnöket, de maga a tárgyalás teljesen úgy zajlott, mint egy bírósági tárgyalás. A szeptember végére összehívott tárgyalásról már jó előre születtek cikkek, mindenkit izgatott, hogy a szép Tünde vajon gonosz boszorkány volt-e civil életében.
Egy riporter felkereste nagyanyámat is Thököly úti lakásán, hogy a helyszínen lássa a bevádolt színésznő életkörülményeit. Az újságírót különös látvány fogadta: a lakást addigra kettéválasztották a hatóságok, nagyanyámhoz a fürdőszoba és a konyha került, a vécé és a szobák egy másik családhoz. Kiderült, hogy a háború után valaki kiigényelte az üresnek gondolt lakást, és mivel az mégis lakott volt, egy hivatalnok ilyen furcsa módon osztotta fel az ingatlant. A társbérlő megpróbálta kiüldözni nagyanyámat és két még otthon élő gyerekét a konyhából és a fürdőből: mivel a gáz- és villanyóra az ő lakrészében volt, egyszerűen levágta őket a vezetékekről. Nagyanyám ezt is hangosan panaszolta az újságírónak, de különösen amiatt volt feldúlt, hogy anyám volt vőlegénye feljelentette, amiért „a lakásán tartogatja azokat a bútorokat, lakásfelszerelési tárgyakat, porcelán dolgokat, amelyek az ő tulajdonát képezik”.
A hosszú cikk szerint ekkor érkezett haza anyuka, az igazolási eljárás érintettje. „Szőke hajával, kék szemével, szuggesztív egyéniségével egyszerre tündérkertté varázsolja a romos konyhát. Meggondoltan, öntudatosan beszél.” Anyuka elmondta az újságírónak, hogy a vőlegénye elhalmozta ajándékokkal, bundát, porcelánokat is kaptak tőle. Ezeket a tárgyakat követelte vissza a szakítás után a férfi, csakhogy kiderült, hogy ezek egy része nem őt illeti. Innentől ellentmondásosak az információk: Szűcs szerint nem is ajándékokról volt szó, pusztán üldöztetése miatt hagyta Dudáéknál a holmiját, néhány cikk viszont arról számolt be, hogy a férfi más zsidó családoktól vette át megőrzésre a vagyontárgyaikat, de a sajátjaként kezelte azokat, egy részüket el is adta. Nagyanyám elmondása szerint volt olyan érintett, aki jelentkezett náluk a holmijáért, amit vissza is adott. A riporter kifejezetten szegényes körülményeket festett le a lakásban, ahol anyámnak például a fürdőkádban kellett aludnia.
Az igazolási eljárás
Az igazolási eljárásra ezek után rengetegen voltak kíváncsiak. A döntést meghozó bizottságban főiskolai tanárok és hallgatók egyaránt helyet foglaltak, a közönség sorában ott ült a színiakadémia igazgatója, rengeteg növendék és számos újságíró is. Szűcs Ferencet hiába idézték, nem jelent meg a bizottság előtt, a másik feljelentő, Ternay Andor azonban jelen volt. Ő előadta, hogy látta, amint a Novibazár téri házban „mindennap hatalmas csomagok, teherautókon bútorrakományok érkeztek az amúgy szegény Dudáékhoz”. Kijelentette, hogy öt évig volt az idegenlégióban, ott lett a francia kommunista párt tagja, és mivel világnézete köztudott volt, Dudáék ráküldték a nyilas barátaikat. Végül csak a francia papírjainak köszönhette a megmenekülését. Másfél évig hallgatott erről, de most megtette a feljelentést, mert helyteleníti, hogy Duda Camilla játssza a Nemzeti Színházban Tünde szerepét.
Ezután érkeztek sorra a tanúk, akik nemcsak anyám ártatlanságát igazolták, de szavaikból ennél több is kiderült: anyuka valódi antifasiszta ellenálló volt. Egyikük elmondta, hogy anyám tudott arról, hogy ő kapcsolatot tart egy szerb partizánnal, és „ha leleplezett volna a nyilasoknál, az egész mozgalmat megbéníthatta volna”. Másikuk fültanúja volt, hogy amikor Raksányi Gellért a németeket szidalmazta, és a többiek csendre intették, csak anyuka helyeselt neki hangosan. Egy zsidó származású főiskolai hallgató Szűcs Ferencre tett terhelő vallomást: ő volt az egyik olyan személy, akinek a férfi megígérte, hogy az ingóságait megmenti, ehelyett azonban a rábízott holmi egy részét eladta, egy részét pedig Dudáéknak ajándékozta. Ezt a részt Dudáéknál megtalálta, akik visszaszolgáltatták neki. Szerinte Szűcs üzelmei során a nyilasokkal is együttműködött, anyuka viszont kifejezetten szimpátiával viseltetett a zsidók iránt, és a baráti körben többen tudtak róla, hogy embereket bújtat.
A legrészletesebb tanúvallomást Vitányi Iván tette. Elmondta, hogy 1943 őszétől ismerte anyámat. Szerinte kevés baloldali érzelmű ember járt akkor a színművészetire, de anyuka volt az egyikük. Részt vállalt az ellenállási mozgalomban, röpiratokat terjesztett, és rendszeresen részt vett a megbeszéléseken. Anyuka őszintén elmondta neki, mi történt vele a kémelhárító központban, és amikor később hallott a rágalmakról, egy szót sem hitt el azokból. Ha Dévai kémnő lett volna, akkor legelsősorban őket jelentette volna fel, mondta határozottan.
Az bizottság rövid tárgyalás után megállapította, hogy Ternay állításai nem igazolhatók. Kimondták azt is, hogy anyuka nemcsak baloldali érzelmű volt, hanem a baloldali ellenállási mozgalomban is tevékenyen részt vett. A tudósítások szerint a bizottság elnöke beszédet is mondott a tárgyalás végén: „Súlyos vádak érték önt! A demokrácia nem tűr bűnöst, de bosszút sem. Csak igazságot! Sok meghurcoltatásban volt önnek része, sok igazságtalanságban. Az igazolóbizottság kivizsgálta az ügyét és megállapította, hogy a vádak alaptalanok. Emiatt a vádak miatt elvették öntől legutóbbi szerepét, de ön fiatal, ezt ki fogja heverni, és az igazolóbizottság bízik abban, hogy tehetsége révén pályáján sok sikerben lesz része. Az igazolóbizottság önt a Magyar Köztársaság nevében igazoltnak jelenti ki”. Az ítéletet a jelenlévők tapssal fogadták.
Újabb letartóztatás
Tünde szerepét ugyan nem kapta vissza, de anyámat az igazolási eljárás után egy félreértés áldozataként tartották számon a színházi szakmában. Bár még mindig csak főiskolai hallgató volt, sorra kapta a szerepajánlatokat. Így néz ki egy reményteli színészi karrier kezdete. Anyám számára azonban hosszú évekre a pályája végét is jelentette, mert egy évvel az igazolási eljárás lezárulta után, 1947 tavaszán letartóztatták.
Az államvédelem a nyilas kémelhárító központ egykori vezetőinek és működtetőinek perét készítette elő, ebben az eljárásban szántak szerepet anyámnak is. Egyértelműen egy kirakatper tervezése zajlott: miközben ő előzetes letartóztatásban volt, a lapok sorra kapták a bennfentes információkat állítólagos rémtetteiről. Megkérdőjelezték azt is, hogy a nyilas hatóságok hívták be irodai munkára 1944-ben, szerintük már a baloldali ellenzéki mozgalomban is nyilas kémnőként vett részt, és önként vett részt a letartóztatottak kihallgatásában, sőt, kínzásában is. Anyám a vizsgálati fogságban valószínűleg nem tudta, miféle hírek jelentek meg róla, őszintén és naivan válaszolgatott a hozzá beküldött újságírók kérdéseire. Most is elmondta, kit sejt a háttérben: „Egy férfi, akit én bújtattam a háború alatt, úgy érezte, hogy tönkretettem az életét azzal, hogy visszautasítottam felkínált szerelmét. Bosszút akart állni.”
Mindössze néhány napot töltött Rákoscsabán, de a cikkek olvasói úgy gondolhatták, hogy hetekig részese volt ott a szörnyűségeknek. A vallomásai és későbbi nyilatkozatai alapján az is nyilvánvaló, hogy tényleg rettenetes dolgoknak volt a szemtanúja. „Éjszakára is őrt állítottak az ajtóm elé, egész nap kísértek – mesélte. – Láttam félholtra vert férfit, kezénél csigára felhúzott fiút, nekem kellett volna a megkínzottak vallomásait leírnom, ám ezt nem tettem meg, rosszul lettem, ezért bezártak a cellámba. Másnap új feladatot kaptam. Összezártak egy fiatal lánnyal – a neve Kalmár Rózsa –, hogy faggassam ki, kik az összekötői, szedjem ki belőle, amit a többi kommunistáról tud, persze úgy, mintha én is egy elítélt lennék. Megvártam, amíg egyedül maradunk, és elmondtam mindent a lánynak, hogy színésznő vagyok, hogy miképp kerültem ide, milyen utasítással, és hogy kitaláltam, hogyan szökhetne meg. Egy moziépületben tartottak minket fogva, és hallottam a tisztektől, másnap mozielőadás lesz. Mondtam, kéredzkedjen ki, amíg megy a film – a vécé az udvaron van –, és szökjön meg a kerítésen keresztül. Másnap este a lány nyomtalanul el is tűnt, ahogy tanácsoltam.” A per idején ezt a lányt anyám nagybátyja fel is kutatta, megkérte, hogy mesélje el a bíróság előtt szökésének történetét. A lány először igent mondott, aztán mégsem volt hajlandó tanúskodni, mert félt. Egyébként is elmondható, hogy a mentőtanúk száma az 1946-os igazolási eljárás óta alaposan megfogyatkozott. Az elsőfokú eljárásban még volt egy-két ember, aki ki mert állni anyuka mellett, de másodfokon már egyedül csak Vitányi Ivánnak volt bátorsága hozzá. Megszaporodtak viszont azok, akik látni vélték anyámat a fogolykínzások, sőt, az akasztások helyszínén – igaz, az ő történeteik gyakran csak a sajtóban szerepeltek, és nem jutottak el a bíróságig. A tárgyalás előtt kiszivárogtatott vallomások között szerepelt olyan is, amely szerint Dévai Camilla írta meg azokat a táblákat, amelyeket az akasztófára, a kivégzett katonák feje fölé függesztettek „Így járnak a hazaárulók” felirattal. Egy másik tanú tényként állította, hogy őt saját kezűleg anyám korbácsolta meg, és nevetve hallgatta végig a vallomását.
Az ügyész előtt
Anyuka csak közvetlenül a tárgyalás előtt szembesült azzal, mivel vádolják. A vádemelésről szóló beszámolók szerint sírva hallgatta végig a népügyészt, és kétségbeesetten hangoztatta, hogy a vádak nem fedik a valóságot. A népügyészségi kihallgatásról is részletesen beszámolt a sajtó. Innen tudom, hogy az első napon anyuka fekete szoknyát és galambszürke selyemblúzt vett fel, másnap pedig sárga-piros kockás szoknyát, piros kötött mellénnyel, fehér pikébetéttel. A cikkek külön hangsúlyozták, hogy szőrmés bokacipőt és nejlonharisnyát viselt, amit a nyilvánvaló jólét jeleként mutattak be. Valóságos démonként festették le, aki „a fegyőr oldalán ringó, manökenjárással lép be” a hivatalos helyiségbe, és egyébként is színésznői eszközökkel próbálja manipulálni az igazságszolgáltatás folyamatát.
Anyám beszélt a női fogoly megszöktetéséről is, amit az újságíró nyilvánvaló kitalációként tálalt. Azzal a katonaszökevénnyel való szembesítésről is írt, aki azt vallotta, hogy anyám is ütlegelte őt korbáccsal. Anyám szerint ő nem volt ott a fogoly kihallgatásánál, nem is találkozott vele soha. „Ha olyan rossz dolga volt Rákoscsabán, miért nem szökött meg?” – kérdezte tőle a riporter. „Naponként sírva könyörögtem, hogy engedjenek haza, de durván elutasítottak” – válaszolta anyuka, hozzátéve, hogy néhány nap után mégiscsak autóba ültették, és hazavitték. Azóta nem látta rákoscsabai parancsnokait. Az újságíró egyértelműen bűnöst látott vagy akart láttatni anyukában. „Elérzékenyedést színészkedik – írta. – Elmondja, hogy csak a vőlegénye jó hozzá, nem az, aki feljelentette, a mostani vőlegénye, aki kollégája és nagyon szereti őt. Szeretné, ha már szabadulhatna, mert akkor nyomban összeházasodnának.” (Nem tudom, ki lehetett ekkor anyuka vőlegénye. A jegyzőkönyvek szerint Sári András névre hallgatott, de valószínűleg elírás lehet, mert ilyen nevű színész adatait hiába keressük a korabeli színházi adatbázisokban.) „Gondolja, hogy játszhat még valaha?” – tette fel zárókérdését a riporter. „Felveti a fejét, drámai pózba helyezkedik és emelt hangon mondja: – Játszani fogok! Ártatlan vagyok és a múltbeli magatartásommal kiérdemeltem.”
A tárgyalás
Úgy tűnik számomra, hogy ez az önérzetesen felemelt fej sokat rontott anyám helyzetén a bíróságon is. Íme egy jellemző részlet a tárgyalási jegyzőkönyvből: „– Nem gátolta meg a kínzást…! – Meg voltam kötözve. – Tiltakoznia kellett volna! – Hogy azonnal lelőjenek?! – Mártír lehetett volna… – A bíró úr hol bujkált? Te mit akadályoztál meg? (Morajlás a tárgyalóteremben, a fegyőrök megrántják a vezetőszíjat.) – Te miért nem vagy mártír? – Hogy merészeli?! Pimaszság! – Nem találtál megakadályoznivalót?! – Kikérem magamnak… És jó lesz, ha vigyáz! Figyelmeztetem, a bíróság tagjainak sértegetése is bűntett! – Kérem szépen! Ha itt valakit sértegetnek, az én vagyok…”
Az ilyen megnyilvánulások csak erősítették azt a képet, amit egyébként is szívesen látták a koncepciós eljárás kiötlői. „A kínzások alatt fölényesen és hidegen viselkedett. Úgy járkált, mint egy királynő” – idézi egy cikk a népügyészt. Szenvtelen, büszke, szépségét és női csáberejét nyíltan használó – sorakoznak a jelzők a sajtóban. A perben csak hetedrendű vádlott volt anyám, de a lapok címlapján legtöbbször „Korbácsos Tünde ügyként” hivatkoztak a tárgyalásra, és úgy tettek, mintha anyám lett volna a főszereplő. Egyedül Vitányi Ivánnak köszönhető, hogy az ellenálló múltja egyáltalán bekerült a jegyzőkönyvbe. Az elsőrendű vádlott, Kozma Andor kémelhárító nyomozó, tartalékos őrmester főként katonaszökevények és bújtatóik ellen járt el, és valóban rendkívül kegyetlenül bánt velük, több szökött katonát ki is végeztetett. Ő röviden válaszolgatott a bíró kérdéseire, sok mindent el is ismert, de nem volt eléggé érdekes a sajtó számára. Egy ördögi gonoszságú, gyönyörűszép fiatal nőre volt szükség az előadáshoz.
Ez még nem a dühöngő Rákosi-rendszer volt. Ha jelentkeztek volna páran anyám mellett tanúskodni – akár azok közül, akik előző évben ezt megtették –, nem vitte volna el őket másnap az ÁVH. Valószínűleg senki sem akart bekerülni a bulvársajtóba egy nyilas kémnőnek kikiáltott lány védelmezőjeként. Nehéz eldönteni, hogy azok a megkínzott, elgyötört egykori áldozatok, akik a vád tanújaként tettek vallomást a bíróságon, mit gondoltak valójában anyámról. Többségük csak annyit erősített meg, hogy anyuka ott volt az irodában, amikor őket kihallgatták, de volt, aki úgy emlékezett, hogy ittasan gúnyolódott a rabokkal, vagy őt magát is bántalmazta. Az ítéletbe végül a kínzásokban való részvétel nem került be. A vádnak azt a tanúját, aki miatt a „Korbácsos Tünde” név egyáltalán megszületett, a bíróság végül szavahihetetlennek találta. Kiderült, hogy ő maga is volt nyilas, aki áldozatként akarta magát beállítani, ezért a vallomását nem fogadták el. Anyámat ezért „csak” lelki kínzásban találták bűnösnek.
Az ítélet indokolásában megállapították, hogy Dévai Camilla nem önként ment ki Rákoscsabára, hanem behívó útján került a kémelhárítóhoz. A legsúlyosabb vádak a koncepciós vádirat ellenére megdőltek ellene, az ítélet szerint ugyanakkor az „általános viselkedése alkalmas volt arra, hogy az üldözötteknek lelki kínokat okozzon”. Enyhítő körülményként vették figyelembe, hogy anyuka aktívan részt vett a földalatti ellenállási mozgalomban. Súlyosbító körülménynek tekintették, hogy feljelentette a nyilaskeresztes pártban Ternay Albert taxisofőrt, aki csak szerencsés véletlen folytán tudott a nyilasoktól megmenekülni – azaz tényként kezelték a másik bíróság által elutasított rágalmat. Anyámat végül a népellenes bűncselekmények vádja alól felmentették, de háborús bűntettben bűnösnek mondták ki. Először négy, majd másodfokon három év fegyházbüntetésre ítélték, amihez mellékbüntetésként (nem létező) vagyonának teljes elkobzását, állásvesztést és politikai jogai tízéves felfüggesztését is hozzácsapták. Azt a hat hónapot, amit már előzetes letartóztatásban töltött, beszámították. Az ítélethozatal utáni percekben egy újságíró megkérdezte anyukát, hogyan értékeli a büntetését. „Most nem tudok a büntetésre gondolni – válaszolta, – csak azért vagyok boldog, hogy felmentettek az alól a vád alól, hogy embereket bántalmaztam volna.”
Márianosztra
Anyuka azt mesélte, hogy a börtönben töltött három év tulajdonképpen kibírható volt. Tudta, hogy vége lesz, számolta a napokat, és közben igyekezett megőrizni az emberi méltóságát. Gyufásdoboz tetejéből kártyákat rajzolt, hogy kártyázni tudjon a rabtársakkal, esténként pedig verseket és monológokat adott elő nekik. Terhes asszony pisijével mosták az arcukat, mert úgy tudták, hogy az jót tesz a bőrnek. Ünnepnapokon korommal és falfestékkel sminkelték magukat. A történeti hivataltól megkapott iratokból az is kiderül, hogy anyuka lázadni is próbált az igazságtalan börtönszabályok ellen. Amikor indoklás nélkül megtiltották a rabok számára a levelezést, a szennyes ruhák közé elrejtve próbált kicsempészni levelet, de lebukott. Egy másik alkalommal megette a nagymama által beküldött befőttet, pedig az csak betegnek járt, le kellett volna adnia. Amikor e két függelemsértés miatt kihallgatásra vitték, „szemtelenül viselkedett a fogház vezetőjével”. Mindezekért háromnapi sötétzárkára ítélték.
Egy újságcikk arról tudósít, hogy mindeközben csalók verték át a nagymamámat. Egy magát frissen szabadult rabnak kiadó ismeretlen pénzt és élelmiszert csalt ki tőle azzal, hogy be tudja juttatni a börtönbe. „Dudáné elhitte ezt a mesét és különféle tárgyakat adott át a jóakaratú úriembernek és pénzt is adott neki, hogy leánya egészen biztosan megkapja a küldött holmikat. Természetesen Dévai Kamilla a küldeményből semmit sem kapott.” Nagyanyám rájött, hogy szélhámosság áldozata lett, és feljelentést tett a rendőrségen. Rendületlenül hitt a lánya ártatlanságában, és ő is számolta a napokat a szabadulás időpontjáig. Nemcsak anyámat, hanem őt is rendkívül megviselte, amikor anyukát szabadlábra bocsátás helyett minden ítélet nélkül Kistarcsára internálták.
Kistarcsa
A Kistarcsai Központi Internálótábor egy volt gépgyár helyén jött létre, a háború alatt deportálásra váró zsidókat szállítottak ide Budapestről. A kommunista hatóságok ily módon már egy kiépített internálótábort vettek át a nyilasoktól, és a funkcióján nem is akartak változtatni. 1950-ben már több mint háromezer embert őriztek itt, ebből a többi részlegtől fallal elkülönített női tábor négyszáz fő befogadására volt alkalmas. A hétköznapokról talán Almási Tamás Ítéletlenül című 1992-es dokumentumfilmje mond el a legtöbbet, amelyben megszólal több volt rab, közük anyuka is.
Amikor anyuka megérkezett, elé tettek egy papírt, amin az állt, hogy tudomásul veszi, hogy internálták. Nem akarta aláírni. Ezek után sorstársával, Rácz Erzsébettel együtt egy teljes napon át kellett egy falnál állnia. Amikor újra elé tették a papírt, aláírta. Az egészsége nem sokkal ezután szinte azonnal összeomlott. Az első napok egyikén teljes idegösszeomlást kapott. „Egyik reggel nem tudtam felállni, nem fájt semmim, csak összecsuklottam” – mesélte erről. Nem volt egyedül a testi és lelki betegségeivel a rabok között, akik mindig igyekeztek gondoskodni az aktuálisan legrosszabb állapotban lévő társukról. A legnagyobb lelki szenvedést mindannyiuknak a bizonytalanság okozta: nem tudták, miért internálták őket, és fogalmuk sem volt róla, meddig kell maradniuk. Volt, aki úgy gondolta, előbb-utóbb Szibériába viszik őket, más biztos volt benne, hogy kivégzés vár rájuk. Anyuka körletének társasága rendkívül vegyes hátterű volt, és ennek ellenére különösen összetartó. Voltak köztük egykori kommunisták, kulákok és arisztokraták, valamint a legkülönbözőbb rendszerek politikusainak feleségei, akiket elítélni nem tudtak, de meg akartak szabadulni tőlük. Anyuka többek között együtt ült Szálasi Ferencnével és Rajk Lászlónéval is. Volt egy rabtársa, aki azért került oda, mert a Szabadság-hegy eldugott részén megálltak az autójukkal a szerelmével, hogy csókolózzanak. Balszerencséjükre ezt Rákosi villájának hátsó kapujánál tették: mindkettejüket három évre internálták.
A körletben hatvan nő lakott egy teremben. Napközben hímezniük kellett, közben pedig énekelni, nehogy beszélgetni tudjanak. Éjszakánként azonban annál több idejük jutott egymás megismerésére. Anyuka később így mesélt erről: „Az egészségem ugyan nagyon megsínylette azokat az éveket, de minden szörnyűsége ellenére fantasztikus tanulmány is volt; jobb színésszé tettek a szenvedések. Esténként felolvastam a rabtársaknak a Toldi-trilógiát, Devecseri Gábor akkor megjelent Homérosz-fordításait, előadtam Az ember tragédiáját. Ennyi maradt meg akkor a színházból nekem.” Egy rabtársa szerint anyuka életeket mentett meg azzal, hogy lelket öntött beléjük a játékával. Kedves elfoglaltságuk volt, hogy fejben írtak krimiket: körbeültek, valaki elkezdte a mesélést, és amikor már nem tudja folytatni a történetet, átvette tőle a mellette ülő. Ha lebuktak az éjszakai programjaikkal, azonnal megbüntették őket: tíz perc alatt kellett felöltözniük, és felsorakozniuk az udvaron.
A higiéniai igények teljesítése volt a legnehezebb. Hetente egyszer fürödhettek. Amikor először beterelték őket a fürdőbe, egy Auschwitzot megjárt zsidó rabnő zokogni kezdett, mert azt hitte, újra megsemmisítő táborba került. Nyolc embernek tíz perc jutott egyetlen zuhanyrózsa alatt. Ezért mezítláb, mezítelenül, egy szál kabátban rohantak át fürdeni a körletből, hogy ne veszítsenek egyetlen másodpercet sem. Körbeálltak a megnyitott zuhany mellett, beszappanozott testtel egyesével beugrottak a víz alá, és szinte azonnal átadták a helyüket a következőnek. Ha nem végeztek időben, elzárták a csapokat. Ilyenkor vizes hajjal, szappanos testtel kellett visszamenni a körletbe – nem csoda, hogy állandóan megfáztak.
Piroska
Elsősorban a körlet parancsoka, egy Piroska nevű ávós őr gyötörte őket. Anyuka emlékei szerint maga a jelenség is ijesztő volt: az a hatalmas, kesehajú, primitív nő, pisztolytáskával az oldalán, aki a „hatalom gőgjével” lépett fel a többnyire diplomás rabokkal szemben. Anyámnak már az első nap sikerült összevesznie vele: az ételosztásnál kapott egy piszkos, használt csajkát, Piroska pedig megparancsolta neki, hogy súrolja ki. „Azt szeretném én látni! – válaszolta anyám. – Három éve vagyok rab, tudom, hogy velem ezt nem lehet megcsinálni, és különben is, a többiek végeznének az evéssel, mire befejezném a munkát”. Nem csoda, hogy a parancsnoknő ezek után ott tett neki keresztbe, ahol csak tudott. Látogatót havonta egyszer fogadhattak, de volt, hogy anyukát Piroska nem engedte beszélőre, mert észrevette, hogy előtte cipőpasztával kifestette a szemét. Nagyanyám hiába várt rá, mert visszaküldték felmosni a körletet.
Évekkel később találkoztak a Blaha Lujza téren. Piroska anyám nyakába borult és a régi szép időkről akart diskurálni. Anyám hidegen közölte, hogy ő egyáltalán nem boldog a találkozástól, és faképnél hagyta a volt parancsnoknőt. Ugyanez ismétlődött meg Almási Tamás filmjében, amelyben a Piroskával való találkozás után anyám volt az egyetlen, akin nem lett úrrá a Stockholm-szindróma. A parancsnoknő úgy tett, mintha csak osztálytalálkozóra érkezett volna. A többiek mentegették egykori őrüket, mondván: más körletekben rosszabb parancsnokok is előfordultak, és Piroska nagy ritkán emberséges arcát is megmutatta. Egyedül anyám nem akart sem felejteni, sem felmentést adni a kínzójuknak. Nem volt hajlandó kedélyesen beszélgetni Piroskával, majd összeomlott, és zokogva ismételgette: „Teljes idegroncs vagyok. Annyit féltem, de annyit féltem.”
Anyukát és legtöbb társát 1953-ban, Sztálin halála után, a Nagy Imre kormány megalakulását követően engedték el Kistarcsáról. A szabadulópapírján nem esik szó arról, milyen indokkal tartóztatták le, ahogy az sem, miért engedik el. Pontosabban: két papíron két kurta indoklás mégis szerepel. Az egyik egy egészségügyi igazolás arról, hogy gyomorfekélye van, ezért az internálás körülményeit nem bírná tovább. A másikon mindössze annyit írtak, hogy „büntetését letöltötte”. Arról nem szól az irat, hogy már három évvel korábban.
Anyuka sosem tudott megbocsátani azoknak, akik tönkretették a fiatalságát. Ebben én is hasonlítok rá. Én sem tudok megbocsátani a Piroskáknak, és mindazoknak, akik ezt művelték anyámmal.
Nyitókép: a Dévai Camillát rácsok mögött ábrázoló fotó egy korábbi szerepéhez készült
Ezt az írást nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
