Palackvadászok Budapesten – ez a válság nem csak rendőrért kiált
A palackvisszaváltás környezetvédelmi szempontból sikertörténet: két év alatt közel 90 százalékra nőtt a visszagyűjtési arány, és ez nem az uniós előírás miatt fontos, hanem önmagáért. Budapesten azonban több ezer embert eltartó informális munkaerőpiac alakult ki körülötte, és felszínre került egy régebbi szociális és drogkrízis is. A palackozók jelentős része nem hajléktalan: vannak köztük nyomorgó fővárosiak, vidékről feljárók, kisnyugdíjasok és sok-sok szerhasználó. Csakhogy szolidaritásra nemcsak ők tartanak igényt, hanem azok a munkás- és középosztálybeli városlakók is, akik tiszta és biztonságos köztereken szeretnének élni, de azt tapasztalják, hogy esténként minden kukát kiborogatnak az palackvadászok. Hogyan lehetünk szociálisan érzékenyek azokkal szemben, akiknek nincs hová hátrálniuk a szegénységből, és azokkal is, akiknek nincs hová hátrálniuk a saját utcájukból? Háttér.
Éjjel egy sűrűn beépített budapesti utcában. A társasházak elé már kihúzták a reggeli ürítésre váró kukákat, az egyikben egy férfi válogat. A PET-palackokat és az alumíniumdobozokat elteszi egy zsákba, a szemét egy része a járdán landol. Reggel egy anyuka babakocsival manőverez a kiszakadt zsákok és a kifolyt ital ragacsos foltjai között, mielőtt megérkezik a játszótérre, amely mellett piszkos ruházatú, zavart tekintetű emberek ülnek-fekszenek.
Ilyen tapasztalásokból állt össze az elmúlt hónapok egyik legfeszítőbb budapesti társadalmi konfliktusa. A palackgyűjtők társasházi kukatárolókba járnak be hol szemfülesen, hol fenyegető módon, közterületi hulladékgyűjtőket feszítenek fel, a visszaváltó automatáknál pedig hosszú sorokat okoznak óriási zsákjaikkal. A belvárosi REpontok egy részéből nemcsak a sorban állás riasztja el a többieket, hanem a ragacsos padló és a cefreszag is.
A jelenség nem most kezdődött, de 2026 nyarára látványosan összekapcsolódott a fővárosban amúgy is súlyosbodó szociális, drog- és közbiztonsági problémákkal. A Budapest Bike Maffia, a fővárosban utcai szociális és élelmezési segítséget végző civil szervezet júniusban arról írt Facebook-oldalán, hogy tapasztalataik szerint egyre több a súlyos szerhasználó, a kezeletlen pszichiátriai problémával élő ember és az olyan utcai helyzet, amely joggal ijeszti meg a környéken lakókat.
Július közepén négy belső kerület – Terézváros, Erzsébetváros, Józsefváros és Ferencváros – polgármestere közösen kért azonnali állami beavatkozást. Nem a palackozásról beszéltek még: a rendőrhiányt, a leépült pszichiátriai és addiktológiai ellátást, a gyenge szociális intézményrendszert emlegették.
A nyár folyamán aztán egyre inkább a palackozás vált a válságegyüttes közös nevezőjévé. Kerületi vezetők vidékről Budapestre érkező gyűjtőkről, a palackpénzből finanszírozott szerhasználatról, romló biztonságérzetről és köztisztasági helyzetről beszéltek. Szeptemberre a visszaváltási rendszer került a politikai vita középpontjába: felvetődött a készpénzes kifizetés megszüntetése, a visszaváltható mennyiség korlátozása, sőt az egész rendszer felfüggesztése is.
Fától az erdőt: miért is csináljuk az egészet?
Gyakran elhangzik az utóbbi hetek vitáiban, hogy a betétdíjas rendszert azért kellett bevezetni, mert az uniós szabályozás 2029-től az egyszer használatos műanyag palackok és fémdobozok legalább 90 százalékos külön gyűjtését várja el. Magyarország ebből a szempontból sikertörténet. A 2024-es bevezetés előtt nagyjából minden második italcsomagolás került visszagyűjtésre, az idei évre a visszaváltási arány megközelítette a 90 százalékot. Csakhogy az EU-célszámok ismételgetése és a társadalmi feszültségek tárgyalása közben mintha nem látnánk a fától az erdőt. Ezt az egészet nem azért csináljuk, mert „Brüsszel” előírja, hanem mert elemi környezeti és gazdasági érdek, hogy az alumínium, a PET és az üveg italcsomagolások minél kisebb része váljon egyszeri használat után hulladékká, és minél tovább maradjon a gazdasági körforgásban. Ez a környezeti dimenzió mintha teljesen hiányozna a magyar diskurzusból.
Az igazán üdvös persze az lenne, ha sikerülne a műanyag felől az alumínium-csomagolások felé terelni a fogyasztást: az alumínium minőségromlás nélkül, újra és újra feldolgozható, ráadásul olcsón, mert alacsony az olvadáspontja. Nem véletlen, hogy a világon valaha legyártott alumínium háromnegyede még forgalomban van. Ezzel szemben a műanyagnál minden újrafeldolgozásnál károsodnak a polimerláncok, a szennyeződések is rontják a minőséget, így egy PET-palack anyag jó eséllyel másodjára már „csak” textilszálban vagy más műanyagáruban folytatja az életét, ahonnan már nemigen kerül vissza a körforgásba. Persze még így is jobb, mintha a lerakóban végezné.
Az EU ráadásul nem írja elő a visszagyűjtés konkrét módját, az a tagállamokra van bízva.
Lehetne például építeni a lakossági szelektív gyűjtésre, de mint a tapasztalatok igazolják: ez nem működött, a pénzügyi ösztönző meg működik.
De hogy a betétdíjas rendszer kézenfekvő, az is mutatja, hogy egykor uniós előírás nélkül is képesek voltunk rá. Sok magyar emlékezhet még arra, amikor a sörösüveget éppúgy természetes volt visszavinni a boltba, mint kávét őrölni ugyanott, a szódásszifonhoz pedig cserepatron és csereüveg tartozott. Magyarországon a cserepalackos rendszer az 1980-as években általános volt, majd az egyszer használatos csomagolások térnyerésével visszaszorult.
Hasonló hagyomány Európa számos országában létezett, a mai rendszerek úttörői pedig főként az északi országok voltak. Svédországban már 1984-ben országos betétdíjat vezettek be az alumíniumdobozokra, később a PET-palackokra is, Németországban 2003-ban jelent meg a 25 centes kötelező betétdíj az egyszer használatos italcsomagolások jelentős részére, ami a híres pfand rendszer alapja lett, és ma már a németek nem kis büszkeséggel gondolnak rá.
Palackozók máshol is vannak, válság nem mindenhol
Az sem magyar sajátosság, hogy ha egy eldobott palacknak pénzértéket adunk, előbb-utóbb megjelenik valaki, aki összeszedi. Németországban a Pfandsammler évtizedek óta ismerős figurája a pályaudvaroknak, fesztiváloknak és nagyvárosi utcáknak. Egy 2025-ös felmérés alapján 1 millió német gyűjt legalább valamennyire rendszeresen palackokat. Háromnegyedük nem hajléktalan: sokan nyugdíjat, alacsony fizetést vagy szociális juttatást egészítenek ki vele.
A német válasz azonban nem az lett, hogy meg kell akadályozni a gyűjtést. Elterjedt a Pfand gehört daneben – nagyjából: „a betétdíjas palack helye a kuka mellett van” – elv: ha már nem akarjuk visszavinni, legalább úgy tegyük le, hogy annak, akinek számít a 25 cent, ne kelljen a szemétbe nyúlnia. Sok városban külön palacktartó gyűrűket szereltek a kukákra (a VI. kerületben elvétve Budapesten is látható pár ilyen, kis kapacitással, bár e cikk szerzőjének tapasztalatai szerint innen gyakran a közeli vendéglátó-egységek tulajdonosai szedik ki a palackokat, hozzácsapva a náluk keletkező eleve nem kis mennyiséghez – talán mert nem akarják, hogy a vendégeknek a kukázókat kelljen nézniük a kihelyezett asztaloktól).
A németeknél is van kukázás, de jóval kevésbé vált feszültségforrássá, mint nálunk.
Amszterdamban annál inkább. Amióta Hollandiában a kis palackok 15, a nagyok 25 centet érnek, a holland fővárosban tömeges lett a közterületi kukák átkutatása. Turisták milliói dobnak ki palackokat a szemetesbe – az eredmény ismerős. A város 2026-ban már évi 11 millió euróra becsülte a plusz köztisztasági és helyreállítási költséget. A város önzáró ajtókkal, erősebb belső szerkezettel és külön, kívülről hozzáférhető palackrekesszel ellátott kukákkal kísérleteznek. Emellett külön palacktartókkal, átlátszó szemeteszsákokkal is próbálkoznak. A különleges kukaformákkal játszanak Ausztriában is, például Salzburgban, ahol a szemetesek tetejére helyeznek kerek mélyedéseket az italcsomagolásoknak.
Dublinban hasonló jelenség játszódott le, mint Budapesten vagy Amszterdamban. Írország szintén 2024-ben indította el a maga visszaváltó rendszerét, és 2026-ra a főváros központjában hétköznapi látvánnyá váltak a palackokért és dobozokért átkutatott szemetesek. A város szerint 2025-ben több mint félmillió euróba került az így szétszóródott hulladék újbóli összeszedése, egy huszonnégy órás takarítási ciklusból pedig már mintegy három órát vitt el az úgynevezett „bin interference”. Az ír média hajléktalan és alkoholproblémával küzdő gyűjtőkkel éppúgy találkozott, mint szervezetten dolgozó csoportokkal. Vagyis ott is összekapcsolódott a rendszer egy létező szociális problémával.
Vannak ellenpéldák is. Szlovákiában 2022 óta 15 cent jár a palackokért és dobozokért, a visszaváltási arány pedig mára stabilan 90 százalék körül mozog. A szlovák társadalom anyagi helyzete közelebb áll a magyarhoz, mint a holland vagy német, mégsem alakult ki a budapestihez mérhető válság. A szlovák betétdíj – 15 cent – alig tér el a magyar ötven forinttól, és készpénzt ott is lehet kérni.
Viszont Pozsony már a rendszer bevezetésének évében külön palacktartó gyűrűket szerelt a belvárosi kukákra, ráadásul Budapestnél jóval kevésbé frekventált turisztikai központ.
A betétdíj tehát szinte mindenhol kivált informális palackgyűjtést, de abból nem szükségszerűen lesz városi konfliktus. Ahhoz az is kell, hogy sok palack maradjon a közterületen (turizmus), legyen elég szegény ember, akinek megéri összeszedni, könnyű legyen hozzáférni a kukák tartalmához, és a városi infrastruktúra ne alkalmazkodjon időben az új helyzethez. Amszterdam és Dublin arra figyelmeztet, hogy a gazdag országok sem immunisak. Szlovákia pedig arra, hogy a közép-európai szegénység önmagában még nem magyarázat, ahogy a betétdíj nagysága sem.
Ötven forintokból informális munkaerőpiac
Ötven forint önmagában aprópénz, száz palack azonban már ötezer, négyszáz pedig húszezer forintot ér. Budapest frekventált részein pedig ennyi flakont simán össze lehet szedni. A nyári riportokban megszólaló gyűjtők napi néhány ezertől húszezer forintig terjedő bevételekről beszéltek, jobb napokon 30–40 ezer is összejöhetett. Kialakult egyfajta informális munkaerőpiac. Egy „főállású” gyűjtő ismeri a turisták útvonalait, a parkokat és rendezvényhelyszíneket, tudja, melyik társasház melyik este teszi ki a kukáját, azt mikor ürítik, melyik REpontnál érdemes intézni a visszaváltást.
A tevékenységnek földrajza is lett. Budapest belső részein a nagy népsűrűség és az idegenforgalom miatt sokkal nagyobb a „hozam”, mint egy kisvárosban vagy faluban. Így válhat értelmessé akár több száz kilométert utazni a palackokért. Ha a gyűjtéshez szerhasználat is társul, a rendszer még egy vonzerőt kap: a nagyvárosban a droghoz is könnyebb hozzájutni.
Becslések szerint ma 5-6000 ember foglalkozhat valamilyen rendszerességgel palackgyűjtéssel a fővárosban. Pontos adat nincs, hiszen munkaszerződés, adóbevallás, nyilvántartás sincs. Van, aki csak néhány palackot szed össze a nyugdíj vagy fizetés mellé, más minden nap órákon át járja a várost. A terepen dolgozó civilek pedig már olyan szereplőkről is beszélnek, akik másokat szerveznek be vagy foglalkoztatnak a gyűjtésben.
Kialakultak olyan hálózatok is, amelyekben a palackozó nem önállóan dolgozik, hanem közvetítőnek adja át a begyűjtött mennyiséget vagy annak ellenértékét. Ennek pontos kiterjedtségét nehéz felmérni, ezért
a sokat emlegetett „palackmaffia” kifejezéssel érdemes óvatosan bánni – a szervezettség megjelenése azonban jelzi, hogy már nem pusztán egyéni túlélési technikáról van szó.
És kik dolgoznak ezen a különös munkaerőpiacon? Nem feltétlenül azok, akiket elsőre gondolnánk. A közvélemény hajlamos egy kalap alá venni és hajléktalan emberként azonosítani mindenkit, aki nagy zsákkal járja a kukákat. A terepen dolgozók tapasztalata más. Természetesen hajléktalan emberek is gyűjtenek palackot, de Havasi Zoltán, a Budapest Bike Maffia vezetője szerint a palackozók zömének van hol laknia: egy részük Budapesten él mélyszegénységben, mások vidékről járnak fel, és a hajléktalan embereknek csak töredéke palackozik rendszeresen. (Amikor a MOHU REpontot telepített egy kőbányai hajléktalanszállón kísérleti jelleggel, annak kihasználtsága jóval alacsonyabbnak bizonyult a vártnál.)
Soproni Tamás terézvárosi polgármester – aki az elmúlt hónapokban a leghatározottabban tűzte a zászlajára a témát a budapesti kerületvezetők közül – lapunknak ugyancsak azt hangsúlyozza: a hajléktalan emberek és az elmúlt két évben megjelent palackozóréteg jelentős részben két külön csoport. Utóbbiak között van kisnyugdíjas, munkanélküli és olyan is, aki kiegészíti vele más jövedelmét. Évekkel ezelőtt, ha a Bike Maffia munkatársai kukázó embert láttak, természetes volt, hogy odaléptek hozzá és felajánlották a szociális segítséget. Most is megteszik, de egyre gyakrabban kapják azt a választ: nincs rá szükség. Az illetőnek van hol aludnia, csak azért van az utcán, mert „dolgozik”.
Más kérdés, hogy ez olyan munka, ahol nincs munkaszerződés, betegszabadság, munkavédelem vagy előrelépési lehetőség. Aki megsérül egy szemetesben vagy elkap valamit, magára marad. Soproni ezért vitatja azt az érvelést, amely a palackozást a legszegényebbek számára létrejött kereseti lehetőségként védi.
„Az nem munka, hogy az embereket arra kényszerítjük, hogy kukákban turkáljanak” – mondja.
A tisztességes munkához rendes bér, ellátás, munkavédelem és emberhez méltó körülmények tartoznak. Terézváros saját városgondnokságán hajléktalan és más nehéz helyzetű embereket is foglalkoztatnak, emellett olyan programokat működtetnek, amelyek próbálják őket a továbbtanulás, szakmai képzés vagy jogosítványszerzés felé terelni. Attól, hogy valaki a szemétből napi húszezer forintot is ki tud termelni, szerinte egy szociális államnak még nem ezt kellene megélhetési lehetőségként kínálnia.
Nem a palack hozta létre a válságot
Persze adódik a kérdés: ha a magyar állam nem tud vagy nem akar rendes munkát és erősebb szociális hálót biztosítani annak, akinek a palackozás megélhetést jelent, helyes-e elvenni tőle azt is, amit saját erejéből össze tud szedni? Főleg, hogy nem a palackozás termelte ki azt a réteget, amely az utóbbi hónapokban látványosan megjelent Budapest utcáin.
A mélyszegénység, a drogfüggőség, a pszichiátriai betegségek vagy a gyermekvédelemből kieső fiatalok problémája jóval régebbi. Havasi Zoltán szerint a szociális szakma már évekkel korábban jelezte, hogy egyre súlyosabb problémát jelentenek az olcsó szintetikus szerek és a kezeletlen pszichiátriai betegségek. A Budapest Bike Maffia közel másfél évtizede járja a főváros utcáit, és azt látják, hogy igenis látványosan megnőtt a szerhasználók száma. Külön csoportot jelentenek a gyermekvédelemből kikerülő vagy onnan megszökő fiatalok. Az intézeti háttérből érkező, családi és lakhatási kapaszkodó nélkül maradó fiatalok különösen könnyen sodródnak a szerhasználatba és az utcai létbe.
Soproni Tamás szerint „tökéletes viharnak” vagyunk tanúi: egyszerre gyengült a gazdaság – különösen az alacsony képzettségű munkaerőt korábban felszívó építőipar –, épült le az előző kormány idején az állami szociális háló, miközben a mélyszegénységben élő térségekben elterjedtek az olcsó, súlyosan romboló szerek. Ebbe a rendszerbe dobta be az állam a palackozást mint pénzforrást.
Ami korábban egy szegregátumban, gyermekotthonban, melegedőben vagy családon belül maradt, abból most valamennyi megjelent a budapesti a pályaudvarokon, parkokban és kapualjakban.
Szolidaritás – de kivel?
Ez persze nem vigasztalja azokat a városlakókat, akik nem tartoznak a társadalom legelesettebbjei közé, de ugyanazokat a köztereket kénytelenek használni. Nem a „rendpártiak” állnak szemben a „szociálisan érzékenyekkel”. Két olyan szempont ütközik, amely egyaránt igényt tarthat a szociális érzékenységünkre.
Soproni Tamás azt mondja: miközben természetesen foglalkozni kell azzal az emberrel, aki olyan szegény, hogy kukából szedi ki a palackot, hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, aki egy fokkal feljebb áll a társadalmi létrán. Arról a munkába járó, gyereket nevelő emberről, aki nem tud elköltözni egy zárt lakóparkba, nem mehet mindenhová autóval, hanem ugyanazt a járdát, parkot, aluljárót és társasházi kaput használja nap mint nap. Példaként egy fiatal terézvárosi anyát említ, aki már fél attól, hogy a gyerekével belépjen a saját házába. Szerinte az ő biztonságérzete, életminősége és mentális jólléte sem kevésbé legitim társadalmi szempont csak azért, mert nincs a legelesettebbek között.
Ráadásul az utcai konfliktusok végül azokat a hajléktalan embereket is sújtják, akik nem rongálnak, nem agresszívek és nem okoznak köztisztasági problémát. Minél több ijesztő vagy kellemetlen tapasztalat éri a lakókat, annál könnyebben olvad össze a fejükben minden, az utcán látható szegény ember egyetlen csoporttá – és annál gyorsabban fogy el a társadalmi türelem azokkal szemben is, akiknek semmi közük a problémás viselkedéshez – int a polgármester.
A klasszikus szociáldemokrata gondolatban a szolidaritás nem pusztán azt jelentette, hogy a társadalom segíti a legelesettebbeket.
Ugyanilyen fontos része volt olyan közös intézmények és közjavak létrehozása, amelyek a munkás- és az alsó középosztály számára is biztonságosabbá és egészségesebbé tették az életet. A csatornázás, a köztisztaság, a közegészségügy, a jó tömegközlekedés, a parkok vagy a rendezett munkásnegyedek éppúgy a városi baloldal történelmi követelései közé tartoztak, mint a szegények támogatása. Vagyis a tiszta és biztonságos utca nem „jobboldali” igény. Sőt, különösen fontos annak, aki nem tud magának privát alternatívát vásárolni. A tehetősebb ember autóba ülhet, elköltözhet, magánszolgáltatásokat vehet igénybe, a városi közterek minőségére leginkább azok vannak utalva, akik gyalog járnak, tömegközlekednek, közparkban játszatják a gyereküket, és nincs másik lakásuk, ahová továbbállhatnának.
A jóléti állam ígérete az, hogy ezt a kétféle szolidaritást nem kell egymással szembeállítani. A közös intézmények feladata volna, hogy egyszerre teremtsenek méltó megélhetést annak, aki kukázik, és méltó városi környezetet annak, aki reggel ugyanazon a járdán megy dolgozni vagy viszi a gyerekét az óvodába. A budapesti palackvita arra világít rá, mennyire távol került ettől az ideáltól a magyar állam. Ha nincs elég szociális munkás, addiktológiai és pszichiátriai kapacitás, rendőri jelenlét és tisztességes megélhetési lehetőség, a problémák kikerülnek a közterületre. Ott egymással találkozik az, akinek nincs hová hátrálnia a szegénységből, és az, akinek nincs hová hátrálnia a saját utcájából.
Betiltani vagy nem?
Mi lehet a kiút ebből a patthelyzetből? Az egyik legvitatottabb ötlet a készpénzes visszaváltás megszüntetése. Soproni Tamás ennél is tovább menne: saját bevallása szerint egyelőre csak gondolatkísérletként felvetette, hogy a pénzt kizárólag regisztrált MOHU-fiókhoz kapcsolódó bankszámlára lehessen kérni, és valamilyen időszakos mennyiségi korlát is legyen. Ezzel az átlagos háztartás továbbra is visszakapná a betétdíjat, a több száz vagy ezer palackos üzletszerű gyűjtés azonban elveszítené vonzerejének egy részét.
Szeptember elején a MOHU vezetése is a készpénzes visszaváltás megszüntetését javasolta. A Gajdos László vezette környezetvédelmi minisztérium azonban ezt elutasította, arra hivatkozva, hogy a készpénzes visszatérítés a rendszer fontos eleme, különösen azoknak, akiknek nincs bankszámlájuk vagy nem akarnak vásárolni. Gajdos a felfüggesztést sem támogatta, mondván: a budapesti szociális és közbiztonsági problémákat nem elsősorban hulladékgazdálkodási kérdésnek tekinti.
Hasonló véleményen van Szőke Péter, a Sant’Egidio közösség magyarországi vezetője is. A Sant’Egidio 1968-ban Rómában született keresztény közösség, amely ma több mint hetven országban van jelen, és identitásának egyik központi eleme a szegényekkel – hajléktalanokkal, idősekkel, menekültekkel – vállalt személyes, önkéntes szolidaritás. Szőke maga több mint húsz éve ismer és segít hajléktalan és nagyon szegény embereket, és veszélyesnek tartja, ha egy egész csoport megélhetési lehetőségét korlátoznánk azért, mert annak egy része szabályt sért.
Aki kiborítja a kukát, megrongálja a tárolót, hangoskodik vagy fenyeget másokat, azzal szemben lépjen fel a rendőrség és a közterület-felügyelet – de hagyják békén azt, aki kulturáltan összeszedi azt, amit más kidobott!
– mondja Szőke. Egy társadalom fejlettsége azon is mérhető, hogyan bánik azokkal, akik a legkevesebbet kapták tőle, teszi hozzá. Ha valaki néhány száz összeszedett palackkal saját maga teremt valamennyi jövedelmet, miközben a környezetből is eltávolítja a hulladékot, akkor ne az legyen az első reakciónk, hogy ezt a lehetőséget is elvesszük tőle. Különösen ne addig, amíg nem tudunk helyette jobb munkát, lakhatást vagy működő szociális ellátást kínálni.
Havasi Zoltán köztes pozíciót képvisel. A Budapest Bike Maffia vezetőjeként egyszerre mondja azt, hogy nem szabad összemosni a hajléktalan embereket a problémás szerhasználókkal, és azt is, hogy a budapestiek félelmét és a közterületi állapotokat nem lehet lesöpörni az asztalról. A megoldást abban látja, hogy legyen valódi alternatíva: elérhető pszichiátria, addiktológia, szociális munka, lakhatási segítség. Ha ez megvan, utána már szerinte is legitim lehet azt mondani: az utcán nem maradhat minden úgy, ahogy van.
Hozzáteszi: a készpénz kivezetése nem tüntetné el a problémát, gyorsan kialakulna a másodlagos piac: akinek nincs bankszámlája, találna olyat, aki némi részesedésért cserébe beváltja helyette a palackokat. Már most is vannak olyan szereplők, akik másokat „dolgoztatnak”. Kiss Ambrus, a Főpolgármesteri Hivatal főigazgatója ugyanezt az alapvető kifogást fogalmazta meg: a készpénz eltörlésével könnyen új feketepiac jönne létre.
Mint láttuk, nyugati városokban külön palacktartókat szerelnek a szemetesekre, hogy a gyűjtőknek ne kelljen feltúrnia a kukát. A szemetesek kialakításában még itthon is lenne mozgástér – ez lehetne a közvetlen beavatkozás első eleme. Salzburgtól Amszterdamig és Dublinig számos kreatívabbnál kreatívabb megoldást dolgoztak ki innovatív kukaformákra – egy város összes közterületi hulladékgyűjtő-állományának kicserélése nyilván nem filléres tétel, de érdemi különbséget jelenthet.
Tüneti kezelés, de a lakók számára érdemi segítséget jelent egy olyan kezdeményezés, mint a terézvárosi „kukakommandó”: a kerületi köztisztasági munkatársak éjszaka visszarendezik a palackozók által feltúrt szemeteseket, és ahol lehet, a gyűjtőket is megpróbálják rávenni arra, hogy ne hagyjanak rendetlenséget maguk után. Emellett főleg a belvárosban volna szükség több, akár bolttól független visszaváltópontra, nagyobb kapacitású, beöntős automatákra is.
Persze mindez nem fogja megoldani a szociális ellátórendszer hiányosságait – ez a feladat az új kormányra vár. Emellett azonban a rendészeti válaszra is szükség lehet: a rongálás, a szemét szétszórása, a nyílt droghasználat vagy a fenyegető viselkedés hatósági kérdés, nem szociális. Soproni szerint ezen a téren már történt előrelépés: az elmúlt hetekben megjelentek a készenléti rendőrök Terézvárosban, és szerinte a Belügyminisztérium is érdemben reagált a kerületek jelzéseire. Ettől még a rendőrhiány súlyos: korábbi nyilatkozata szerint csak Budapesten mintegy kétezer járőr hiányzik az utcákról.
Ez még úgyis fontos, hogy a több rendőr önmagában csak kezeli, de nem oldja meg a problémát, amelynek gyökere továbbra is a szegénységben, a függőségben és a hiányos ellátórendszerben van.
Nyitókép: üvegvisszaváltásra várók a budapesti Blaha Lujza téren 2026. szeptember 28-án (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
