Ez a különös társaság nem „felemeli” a hajléktalanokat, egyszerűen azt vallja: egyek vagyunk

Sashegyi Zsófia
| 2022.12.23. | riport

Ítélkezni kényelmes, mert akkor nem kell gondolkodni azon, hogyan tudnék segíteni. De az ítéletet el kell felejteni! – mondja Szőke Péter, a Sant’Egidio közösség vezetője. A társaság tagjai egész évben gondját viselik „szegény barátaiknak”, a Válasz Online munkatársa pedig velük tartott egy „bevetésükre”. Megrendítő karácsonyi riport.

hirdetes

Van egy baráti társaság, amelynek tagjai hétről hétre összejárnak, megkennek pár szendvicset vagy meleg ételt főznek, termoszaikat megtöltik forró teával, aztán elindulnak Budapest főbb csomópontjai felé, hogy felkeressék szegény barátaikat, akik a híd alatt, a metróhoz vezető aluljáróban, üzletek ablakainak mélyedéseiben, kapualjakban húzzák meg magukat. „Már vártunk titeket!” mondja a magas vékony meg az alacsony, köpcös férfi, akik széles mosollyal toporognak, amint feléjük közeledik a kis csoport. Kezet ráznak, beszélgetni kezdenek. Előkerülnek a poharak, gőzölög a forró tea, a csomagokból pedig meleg kabátot, takarót húznak ki a közösség tagjai. A szendvics, a pohár tea szemmel láthatóan csak apropó a beszélgetésre. Akik körénk gyűlnek, régi ismerősként üdvözlik társainkat, ők pedig nevükön szólítják ezeket az embereket. Rákérdeznek korábbi problémáikra, ismerik mindenféle nyűgüket, és együtt örülnek egy múlófélben lévő derékfájás hírének csakúgy, ahogy egy elsütött poénnak. 

Képzeletben letekerem a hangot és kívülről nézem őket. A kedves gesztusok, a vidám szempárok villanása, a kézfogások egyszerre elfeledtetik, milyen mély szakadék tátong az egyik és a másik csoport életszínvonala között. Épp ezért jöttem, hogy lássam, van híd efölött a szakadék fölött – gondolom elégedetten, és közben vacogva álldogálok a képzeletbeli mélységbe bámulva. Magamban valamiért mégsem tudom legyőzni ezt a távolságot. Kívülállásom azonban nem tarthat sokáig: a köpcös férfi egyszerre kilép a csoportból, egyenesen felém tart. Megszólít. Kíváncsisága pillanatok alatt lefegyverez.

A köztünk magasodó falak nagy robajjal dőlnek le, amint kérdezni, mesélni kezd. Mire felocsúdok, többet tudok róla, mint arról, mi van egypár régi ismerősöm lelke mélyén.

László könnyű kézmozdulattal utasítja vissza a feléje nyújtott szendvicset, látszik, nem ezért jött ide. Valami sokkal értékesebbért: jó szóért. Elmondja, hol él, mit dolgozik, mennyire hiányzik a családja, mégis hogy vigyáz rá az Isten és kérdi, én hiszek-e benne. A gesztusaiból, a mondatai nyomán kibontakozó személyiség-skiccből egyértelműen kiderül számomra: a férfi, aki nem kér az ételből, a lelke mélyén mohó éhséggel vár valami másra. „Heten voltunk testvérek. És nekem annyira fáj, hogy… Úgy higgye el, én ötvennégy éves vagyok, de még egyszer sem kaptam senkitől egy tortát a születésnapomra.”

Tessék. Tíz perce se vagyok itt, a Nyugati aluljáróban, és máris fülig merültem abban, amit csak kívülről jöttem tanulmányozni: igaz-e, hogy valamit mégis tehetünk a körülöttünk egyre sűrűbben tömörülő hajléktalanokért, túl a filléres adományokon és a párizsis zsömléken? Nagykép következik egy társaságról, akik az őskeresztények egyszerűségével tanítanak: emberségre.

László (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

Messziről kezdem. Az iskolába, ahova a gyerekeink járnak, sokan dupla szendvicset visznek szerdánként. Egy ideig csak homályos információim voltak arról, hogy azért, mert a második kenyeret hajléktalanoknak viszik egy közösség tagjai. Csak idővel kristályosodott ki a kép előttem, hogy épp az én lányom osztálytársának szülei a kezdeményezők. Egy reggel, a tömött buszon együtt utaztam az apukával, akivel beszédbe elegyedtünk. Kiderült, a férfi jogász, a rendszerváltás után a Külügyminisztériumban és a bécsi nagykövetségen is teljesített szolgálatot, de az egyetemi évek alatt zenélt is, méghozzá nem is akárhol: a Hot Jazz Band egyik alapító tagjaként klarinétozott és szaxofonozott. Kíváncsi lettem, mi az, amibe ez az intelligens, tájékozott és minden bizonnyal érzékeny, ám jócskán leterhelt szülőtárs ennyi időt, energiát tud fektetni. Amikor először elmentem a barátai közé, megkapó kép tárult elém egy közösségről, amelynek tagjai megfogadták, hogy többé nem mennek el közönnyel egyetlen földön fekvő ember mellett sem. Inkább leülnek mellé. 

– Minden nemzedéknek megvan a maga annus mirabilis-e. Nekünk ‘89 volt az, a szabadság éve – meséli a kezdetekről a szülőtárs, Szőke Péter, aki az év augusztusában ismerkedett meg Budapesten egy tucatnyi római fiatallal, akik elvitték őt az Aga utcai állami gyermekotthonba. „Rádöbbentem, hogy úgy éltem le ebben az országban huszonhárom évet, hogy nem találkoztam a szegénységgel” – mondja. Bár már azelőtt is kezdett neki derengeni, hogy kereszténynek lenni úgy lehet, ha az ember nem zárkózik el a nyomor elől – járt is egy idős nénihez, akinek segített eljutni a misére, és volt egy mozgássérült barátja a belvárosban, akinek bevásárolt –, de olyan súlyos problémákkal találkozott, amiket egyedül nem hogy megoldani, hordozni sem tudott. Amikor azonban a római Trastevere kis barokk templomáról elnevezett Sant’Egidio laikus közösségének tagjaival sodorta össze a sors, rájött, hogy az emberek együtt, az imádság erejével önmaguknál sokkal nagyobb drámákkal is képesek szembenézni. 

A Sant’Egidio közösség

1968-ban Andrea Riccardi, egy 18 éves római diák, elkezdte maga köré gyűjteni a barátait, hogy együtt olvassák a Szentírást, együtt imádkozzanak. Azt kereste, hogyan lehet megélni ma egy modern nagyvárosban az Evangéliumot. Róma külvárosai tele voltak délolasz bevándorló családokkal, „migránsokkal”. Észak-Olaszországban akkoriban valóságos rasszizmussal tekintettek a délolaszokra, marokkóiaknak csúfolták őket, és úgy bántak velük, mint ma a migránsokkal. Rómában sem volt ez másképp: sokan bádogvárosokban éltek, harmadik világbeli körülmények közt.

Ezek a középosztálybeli, jómódú fiatalok elkezdtek a Róma külvárosaiban élő délolasz családokhoz járni, bádogvárosaikban egyfajta „scola popolare” formájában tanítani kezdték a gyerekeiket. Az imádság és a szegényekkel való barátság elkezdett másokat is vonzani, mozgalommá vált, Nápolyban és más olasz városokban is létrejöttek Sant’Egidio (Szent Egyed) közösségek, aztán a mozgalom átlépte Olaszország határait és más európai városokban is megjelent.

A Sant’Egidio közösségben 1982-ben szervezték az első karácsonyi ebédet a római Santa Maria in Trastevere-bazilikában, akkor húsz ember vett részt az ünnepségen. A szegényekkel együtt elköltött karácsonyi ebéd azóta hagyomány lett, most már évente több mint hétszáz városban terítenek asztalt az ünnepre. Együtt ünnepel szegény és gazdag, fiatal és idős, éttermekben, plébániai termekben, templomokban, iskolai aulákban, ahol szívesen befogadják őket, együtt ünnepelnek az intézetekben a magányos idősekkel, a szállásokon menekültekkel, a börtönökben a rabokkal.

– Amellett, hogy jókat buliztunk, zenéltünk, ettünk-ittunk velük, ezek az olasz fiatalok attól váltak igazán hitelessé számunkra, hogy nem csak önmagukért éltek, hanem mindig azon járt az eszük, hogyan lehetne a többieknek jobb. Ez a reveláció erejével hatott rám. Ittlétük alatt délutánonként a Belvárosi plébániatemplomban rövid imákra gyűltek össze, amelyek középpontjában egy-egy evangéliumi szakasz állt, amit valamelyik fiatal olvasott fel és magyarázott. Akkoriban óriási dolog volt, hogy, eltérve a megszokott keretektől, világi egyetemisták magyarázzák a Szentírást – mondja Péter, aki olasz barátai hatására néhány társával, köztük Zsuzsával (aki jóval később a felesége lett), folytatta a tőlük látott mintát, és árvaházakban, idősotthonokban élő embereket kezdett látogatni. A kétezres évek elején az egyre duzzadó csoport kiterjesztette tevékenységét az utcán élő emberekre is.

Sant’Egidio-összejövetel a budapesti Gát utcai Kaníziusz Szent Péter-templomban (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

Az első találkozásom ezzel a különös társasággal szépen terített asztalok körül zajlott. A tányérok közt egyforma színű szalvéták sorakoztak, az asztalokon virág, az ajtó előtt pedig gyűltek, egyre gyűltek a vendégek. „Szegény barátaink”, így szólították őket a közösség tagjai, akik nagy kondérokban kevergették a lencsefőzeléket. Szorgosan hordták az asztalokhoz, amelyeknél ők is helyet foglaltak, miután mindenki elfoglalta a helyét. A szemem automatikusan kereste, ki vendég és ki vendéglátó, ösztönösen el akartam különíteni őket egymástól. Rendre kudarcot vallottam. Önfeledten beszélgető, vidám embereket láttam, akik élő zene mellett, nagy békességben költötték el az ebédet. Akkor egy gimnáziumi osztály tagjai segítettek a felszolgálásban, akik közül páran a mai napig mozdulnak velük, ha felkerekedik a csapat szerdánként és péntekenként este, hogy megtegyék szokásos körútjukat a városban.

– Néha az az érzésem, a mai fiatalok jobbak. Ha rájuk gondolok, jóleső érzéseim vannak, mert úgy látom, kevésbé fogékonyak a populizmusra, a demagógiára. Nem fogadják el automatikusan a megvetés propagandáját

– mondja Szőke Péter és arról beszél, hogy a szegények, a gyengék, az elesettek ítélet alá esnek ebben a világban. Az emberek olyan kérdéseket tesznek fel, hogy miért jön ide a migráns, miért nem marad otthon vagy miért nem megy máshová? A hajléktalan biztos tehet róla, hogy utcára került; elrontotta az életét, összeveszett a családjával, vagy nem tett meg eleget a boldogulásáért, ezért nem is kell rajta segíteni, vagy legfeljebb csak annak, aki bizonyítani tudja, hogy nem tehet róla.

Kenyérkenés „szegény barátainknak” (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

– Nincs olyan szegény, aki semmilyen módon nem tehet róla, hogy szegény. Nyilván elrontott pár dolgot az életében, de ki nem hibázik? Nekem van olyan iskolatársam, aki 18 éves korában ugyanolyan esélyekkel és reményekkel indult el az életben, mint én, ma mégis pszichés beteg hajléktalan. Ma neked, holnap nekem: hodie mihi cras tibi! – mondja Szőke Péter, majd hozzáteszi: ítélkezni kényelmes, mert akkor nem kell gondolkodni azon, hogyan tudnék segíteni. De az ítéletet el kell felejteni!

A Sant’Egidio közösség tagjai, akik idén karácsonykor is kétszáz fős szeretetvendégséget rendeznek az Ávilai Nagy Szent Teréz-templomban, és szépen terített ünnepi asztalok köré gyűjtik a város hajléktalanjait, nem „felemelnek” ezzel a gesztussal, egyszerűen azt vallják: egyek vagyunk. Amikor arról faggatom, mi táplálja az emberekben az ítélkezés ösztönét, ami általában meghiúsítja bennünk ennek a testvéries érzésnek a kibontakozását, Szőke Péter a régi egyházatyákat idézi:

„Egy bölcs tiranai metropolita érsek, Anasztasziosz mondta, hogy a béke ellentéte nem a háború, hanem az egocentrizmus, annak különböző síkjaival, egyéni és kollektív formáival.” 

A második, nehezen feledhető élményem a Sant’Egidio közösségről Domokos János róluk szóló filmje, A te neved, amely érzékenyen és pontosan mutatja be másképp gondolkodásuk lényegét és azt a meleg, szeretetteljes baráti viszonyt, amely e fiatalok és a megtört sorsú, utcán élő emberek között szövődik. A film legmegrázóbb jelenete – egy hajléktalan férfi temetése, amelyen csak a közösség három tagja vesz részt, és amelyen Szőke Péter megrázó beszédet mond – örökre beég a tudatunkba. „Hogy meglássuk, mi lakik egy ember szívében, ahhoz közel kell lépnünk – mondja ott Péter. – Az ember tele van ellentmondással, és ezeket az ellentmondásokat egy másik ember szeretete, barátsága képes előhozni… Adósai vagyunk neki és a többi szegénynek. Nem vesztegethetjük az időt fölösleges dolgokra. Most kell szeretni, minden nap kell szeretni, nem lehet a szeretetet elhalasztani, mert akit szeretnünk kell, legközelebb talán már nem lesz ott.”

Azokat, akik az utcán halnak meg, legtöbbször nem kísérné utolsó útjukra senki.  A Sant’Egidio közösség tagjai ezt a feladatot is magukra vállalják, sőt, minden évben ünnepi szentmisén emlékeznek meg az utcán elhunyt barátaikról, nevükön nevezve őket és felidézve néhány hozzájuk kapcsolódó emléket.

– Az utcán könnyű elveszíteni az indentitásunkat. Ha a nevükön szólítjuk ezeket az embereket, azzal visszaadjuk a méltóságukat – fogalmaz Szőke Péter, akit számtalan személyes emlék köt „szegény barátaihoz”. Mesél egy Margit néni nevű ici-pici asszonyról, aki egy fagyos téli estén, a Deák téren gyönyörűen elénekelte nekik a „Mint a szarvasünő a vízre, úgy kívánkozik a lelkem hozzád, Uram…” kezdetű zsoltárt.

Szőke Péter: „Ha a nevükön szólítjuk ezeket az embereket, azzal visszaadjuk a méltóságukat” (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

– Ő is ivott. Egyszer, több mint tíz éve, egy rácson fekve találtuk meg a Párisi közben. Ott a kirakatokban már akkor is nyolcvan-, százezer forintos női táskák voltak kitéve. Margitnak meg semmije nem volt, csak egy öt számmal nagyobb kabátja. Ha néhány fillért kapott, kiment hajnalban a Teleki téri piacra és ott vett magának lángost. Ragyogott az arca, amikor erről beszélt. Szerintem egy gazdag ember nem tud úgy örülni a kaviárnak, ahogy ő örült annak a lángosnak. Mindig mosolygott – emlékszik vissza rá Szőke Péter, majd hozzáteszi: „Szegényekkel lenni jó. Ezt már Assisi Szent Ferenc fölfedezte és ajánlotta is a maga köré gyűjtött testvéreinek. Azt mondta, keressétek az alázatosak, a kicsinyek, az elesettek társaságát, akkor lesztek boldogok!”

Már Chestertont is foglalkoztatta a kérdés: hogy van az, hogy ha az ember az első osztályon utazik a vonaton, akkor mogorva remeték közt ül, akik nem szólnak egymáshoz, ha viszont átül a harmadosztályra, azzal szembesül, hogy ott élet, nevetés van, ott megkínálják egymást az emberek és beszélgetnek egymással? 

– Nem tudom, miért van így. És azt sem, hogy lehet ennyi szegény ember egy olyan dúsgazdag városban, mint Budapest. Ez misztérium. De a misztériumokat el kell fogadnunk – mondja, majd arról beszél: az Egyesült Államokban és Nyugaton a II. világháború után olyan volt a gazdaságpolitika, amelyben a gazdasági növekedéssel egyenlő arányban nőtt a legszegényebbek jövedelme, akiknek így volt esélyük felzárkózni a középosztályhoz.

hirdetés

– A grafikon szerint valamikor a ‘90-es években ez a kettő egyszerre csak elválik egymástól. A GDP növekszik, de az alsó egyharmad jövedelme nem nő ugyanabban az arányban, sőt egy idő után egyáltalán nem nő, végül pedig csökkenni kezd. Tehát a gazdasági növekedéséből a legszegényebbek nemhogy nem részesülnek, de az tulajdonképpen az ő rovásukra történik. Kíváncsi lennék, hogy az európai országokban, illetve Magyarországon ez a grafikon hogy néz ki. Attól a nyugati gazdaságpolitikától, amely figyelt arra, hogy a gazdasági növekedés szerkezete igazságos legyen, a neoliberális politika igencsak eltér. Magyarországon például a családi pótlék nem emelkedik és semmilyen módon nem kötődik a jövedelemhez. A családtámogatási rendszer ma itthon adókedvezményt, lakásfelújítási támogatást jelent, amit csak az tud igénybe venni, akinek van lakása és aki meg tudja előlegezni azt az összeget, aminek a felét aztán az állam visszatéríti. De

azok, akiknek semmijük sincsen, hogyan részesülnek a gazdasági növekedésből? Nem tudom

– morfondírozik Szőke Péter, aki úgy gondolja, ha mindenkinek lenne egy szegény barátja, akiért megtenné azt, amit jó szívvel, de nagylelkűen vállalni tud, a szegénység enyhülne. 

A hosszú évek alatt nem egy olyan embert ismert, akinek sikerült visszakapaszkodnia a hajléktalan létből. Mesél egy Zoli nevű barátjukról, aki kőkemény alkoholista volt, akárcsak az apja, aki azonban leszokott és megtért. Zoli fokról fokra kibékült vele, ez volt az első lépés afelé, hogy ő is leszokjon az alkoholról. Aztán talált egy nőt, akivel összekötötte az életét. A szakmája festő-mázoló volt. Elkezdett újra dolgozni, ki tudott venni egy albérletet, sőt, még másoknak is adott munkát. 

– Van olyan barátnőnk is, akiről az orvosok 2005-ben lemondtak, annyira súlyos alkoholista volt. Azt mondták, néhány hónapja van hátra. Még ma is él, egyre hosszabb absztinens időszakokkal. Van, hogy évekig nem iszik, három évet is kihagyott már. Elmondta egyszer a Károli Gáspár Református Egyetem szociológus hallgatóinak, hogy ha mi nem lettünk volna, már rég nem élne. A barátságunk hatására kibékült a családjával és képes lett arra, hogy megtartóztassa magát – meséli Szőke Péter, aki azonban hozzáteszi: „a szeretetet nem lehet mérőszámokhoz kötni és a gyümölcseit nem mindig látjuk. Elvetjük a magot, de nem biztos, hogy ott vagyunk, amikor kikel. Úgy gondolom, önmagában az, ha egy fiatal hűségesen visszajár egy szegényhez, már maga a csoda, hiszen akkor ő már nincs egyedül, neki már van miért élnie, van mit várnia. A szegények családtagokat látnak bennünk, ha mi hűségesek vagyunk hozzájuk. Sőt, sokszor akkor is, ha nem.”

„Ha egy fiatal hűségesen visszajár egy szegényhez, már maga a csoda” (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

Sok segítő foglalkozást űző, nagyszerű embert láttam már kiégni ilyen munka közben és azon gondolkozom, hogy lehet, hogy ebben a társaságban egyetlen egyszer sem találkoztam kiábrándult gesztusokkal, cinizmussal. Talány. De a talányokat el kell fogadnunk. Abból azonban, milyen természetesen ébred fel az emberben az ajándékozás ösztöne, ha olyannal találkozik, aki szeretetre éhezik, valamit megsejthettem én is közöttük. A Nyugati térről hazafelé azon kaptam magam, hogy azt latolgatom, melyik tortát lenne jó megsütni László ötvenötödik születésnapjára. Amellyel, életében először, közösen megünnepelhetnénk, hogy létezik.

A budapesti Sant’Egidio közösség december 25-én tartja ünnepi ebédjét, amelyre szeretettel várnak minden szegény és segíteni vágyó embert. Aki szeretne hozzájárulni a szegények karácsonyi ebédjéhez, a Szegények Angyalaihoz csatlakozva személyre szabottan is megteheti, vagy az alábbi számlaszámra utalhat:

Kultúra és Segélyegylet Alapítvány
12001008-00110054-00100004 (Raiffeisen Bank)
A közleménybe írja: „Karácsony mindenkinek!”

Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs

Ez a cikk nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon! Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

#hajléktalanság#karácsony#Sant’Egidio közösség