Nincs is vége? – a szlovák Orbánnak sikerült visszatérnie a hatalomba
Korrupt rendszerének bukása után a büntetőügyek fenyegette politikus radikalizálódott, önmagát kormányra került riválisai politikai bosszújának áldozataként állította be, az önkritikát mellőzte, szétesett pártját pedig politikai influenszerekkel töltötte fel. Ismerős? Nos, nem Orbán Viktorról, hanem szlovák szövetségeséről, a 2020-as bukása után 2023-ban a hatalomba visszatért Robert Ficóról van szó. Tokár Géza szlovákiai magyar politológus lapunknak küldött írásában meglepő hasonlóságokat talált a két politikus pályája között. Noha a magyar helyzet több ponton különbözik a szlováktól, Robert Fico mozgása igen tanulságos. Összehasonlító elemzés.
A Fidesz tanácstalansága látványosan kiütközött a tusványosi közegben. A lemorzsolódó pártelit és a belső ideológiai konfliktusok mellett a foci világbajnokságról hazatérő Orbán sem mutatta jelét az irányváltásnak. A volt kormányfő az ellenállás meghirdetése mellett nyilvánvalóvá tette, hogy elmarad az önreflexió meg a bocsánatkérés, helyette befeszülés jön és ellenállás. Szerinte a Tisza önrombolása hozhatja el a Fidesz visszatérését, a párt a centrista álcát végképp ledobva szélsőjobbról kezdené az építkezést – miközben a mérsékelt, jobb híján polgárinak nevezett irányvonal hívei érezhetően halkabbak és kisebbségben vannak, akár egy pártszakadás sem zárható ki.
A tusványosi Orbán-beszéd látszólag a passzivitásnak és a kudarcnak ágyaz meg. Ugyanakkor Szlovákiából nézve más optikát is kaphatnak az események:
hasonló, reménytelennek tűnő helyzetből indított Robert Fico 2020-ban, hogy aztán három évvel később visszatérjen az ország élére.
Magyarországon egy efféle visszatérés az eltérő választási rendszer és a Magyar-kormány választhatóságot korlátozó intézkedései miatt jóval nehezebb. Azonban az eufóriából vagy kárörömből táplálkozó virtuális kézlegyintéseken is érdemes túllépni – van rá régiós példa, hogy egy bukottnak tűnő politikus és a pártja nagyon is tényező marad.
Identitásválságban van a Fidesz? Menekülnek a legfontosabb politikusai? Váratlan gyorsasággal bomlik a korábban sziklaszilárdnak hitt Fidesz-ökoszisztéma? Igen és igen. A kormányváltást övező időszak fejetlensége, a volt kormánypárt kádereinek lemorzsolódása ugyanakkor nem statikus állapot, hanem a váratlan politikai felfordulás velejárója. Biztosak lehetünk benne, hogy az indulatok idővel lecsillapodnak, az erőviszonyok letisztulnak, a hatalom elvesztéséből fakadó sokk elmúlik a pártban és a társadalomban is.
A Fidesznek és Orbánnak még nincs vége – kivéve ha a volt kormányfő úgy akarja és egy éven belül valóban önmagától távozik a politikából (vagy esetleg börtönbe kerül). A következő négy évben az elszámoltatás mellett egyre nagyobb fontosságot kap, tud-e kormányozni az aktuális garnitúra, és hogy miként alakul a lakosság gazdasági közérzete.
Az már más kérdés, hogy a gyakorlatban mennyit tud ebből profitálni egy Orbán-centrikus Fidesz.
Mielőtt Robert Fico történtébe belemegyünk, le kell szögezni, hogy nem vonható tökéletes párhuzam a szlovák és a magyar helyzet között. A legfontosabb különbséget az eltérő választási rendszer jelenti: az országos listák és a többpárti struktúra miatt Pozsonyban eleve könnyebben megy a visszatérés, és nehezebben válik valakiből menthetetlen politikai hulla. Sikeresebben emelkednek ki a semmiből és tűnnek el végleg az egyszer használatos pártok. Eközben Magyarországon a Szlovákiában nem létező egyéni mandátumok intézménye komolyan befolyásolja az országos politikai versenyt. Szlovákia sokszínű parlamentjében egy párt relatív többség megszerzése nélkül is vígan visszatérhet a kormányszerepbe.
Egyelőre nem tudjuk, milyen módon nyúl hozzá a Tisza Párt a választási rendszerhez. A változtatások nehezíthetik és könnyíthetik is, hogy a Fidesz romjain létrejövő új-Fidesz releváns maradjon – akár egy újabb rendszerváltó kormány részeként, akár ellenzékben, de erősödve. A volt kormánypárt kétharmados visszatérése a jelenlegi rendszer keretei között a politikai sci-fi kategóriájába tartozik, ám egy arányosított rendszerben csendestársként egyáltalán nem elképzelhetetlen. A Tisza Párt más területeken is aktívan törekszik a visszatérési kiskapuk bezárására, de az intézkedéseik hatékonyságáról már kevésbé vagyok meggyőződve. A tizenkét éves képviselői és miniszterelnöki mandátumkorlátozás akár még segítheti is a Fideszt megújulásban, hiszen egy lejáratódott és elhasznált párt kényszerből is újrafogalmazhatja magát, és új politikusokkal a frissesség látszatát kelti.
A valós hatalommal bíró politikai szereplők árnyékban mozgó háttéremberekké minősülhetnek át.
A Fidesz erős embereit fenyegető büntetőeljárások kérdése már súlyosabb problémákat hordozhat, de lehetőségeket is – erről később, a szlovák példánál még kitérek.
Robert Fico Orbán Viktor mellett a régió másik erős embere. Igaz, kormányzása idején nem központosított a magyarországihoz fogható mértékben, de a Smer vezetője egy rövid intermezzótól eltekintve 2006-tól tíz évig vezette Szlovákiát, stabilan és kiszámíthatóan (miközben politikai identitása átalakult és Orbánnal is kibékült). A bukását Ján Kuciak tényfeltáró újságíró és jegyesének 2018-as brutális, megrendelt meggyilkolása okozta. A gyilkosság kapcsán kiderült, hogy a bűntény előkészítésében oligarchák és a velük együttműködő állami erőszakszervezetek vállaltak szerepet, a Fico által kiépített állam pedig szabad kezet engedett a bűnözői oligarchacsoportoknak. A csalódás százalékokban volt mérhető, a Smer rohamosan veszített a népszerűségéből. Fico 2018-ban taktikusan háttérbe vonult, átengedve a formáció és az ország irányítását Peter Pellegrininek, de a népharag a 2020-as választáson így is elsöpörte a kormánykoalíciót. Az ellenzék alkotmányos többséghez jutott, a Smer támogatottsága pedig 28-ról 18 százalékra esett vissza (négy évvel korábban még 44 százalékon állt).
Itt azonban nem ért véget a történet. A Fico hátralépésével kirakatemberré tett Pellegriniről kiderült, hogy politikailag kevésbé terhelt múltja miatt népszerűbb, mint az elődje. A magát jól fésült szociáldemokrataként, Fico fiatalkori, hitelesebb változataként definiáló Pellegrini hónapokkal a választás után a belső konfliktusokra hivatkozva kilépett a pártból. Egyben magával vitte a szalonképesebb képviselőket, a frakció harmadát, valamint a Smer gazdasági hátországának nagyobbik részét – az általuk alapított Hlast a jövő vezető baloldali pártjának láthattuk.
A pártelnöki poszthoz továbbra is görcsösen ragaszkodó Fico Smerjének támogatottsága ezen a ponton példátlan módon 10 százalék alá esett.
Mégis, a látszólag kilátástalan helyzet ellenére Fico három évvel később miniszterelnökként tért vissza, lenyomva a politikai barátokat és ellenségeket. Fico hatalmon maradása azért is kisebb csoda, mert bár a szlovák politikus Orbánhoz hasonlóan centralizálta a pártját, de a folyamat közben a romló egészségére hivatkozva többször is megpróbálkozott a csendes visszavonulással. Az Alkotmánybíróságra menekülését a kinevezési hatáskörökkel bíró akkori szlovák államfő akadályozta meg, valamint miniszterelnökként sikertelenül indult egy közvetlen elnökválasztáson. Kézenfekvőnek tűnhetett, hogy a 2020-as választási vereség után visszavonul, mégsem tette – helyette ragaszkodott a Smer vezetéséhez.
A döntésében ironikus módon az új szlovák kormány játszotta a legfontosabb szerepet, mivel Magyarországhoz hasonlóan megindultak a felelősségre vonási eljárások és nyomozások a Fico-kabinet problémás ügyei kapcsán. A politikus ezen a ponton rájött, hogy életműve háromféleképpen zárulhat le: sikeresen visszatér, elmenekül, vagy ha ilyen-olyan okokból börtönbe kerül. Az utóbbi kettő nem volt túl vonzó alternatíva. Fico a politikai visszatérés előkészítésében pontosan ugyanazt a stratégiát követte, mint amit most Orbán Viktor meghirdetett. A Smer nem gyakorolt önkritikát (azt a Hlasra hagyta), inkább radikalizálódott, átállt az influenszerpolitizálásra és bízott abban, hogy a nagyon nehéz embernek számító Igor Matovič vezetésével összeállt kormányváltó koalíció összeveszik önmagával, így pedig a súlyos gazdasági-társadalmi problémákkal sem tud megbirkózni. A rendőrségi eljárásokra hivatkozva pedig
megteremtette és megerősítette a politikailag üldözött párt mítoszát, amelyet azért zaklatnak a hatóságok, mert a vezető elit képtelen gazdasági eredményeket felmutatni.
A kormányra jutott szlovák ellenzék szétesése valójában már a 2020-as választások után megkezdődött. Részben annak köszönhetően, hogy a kormányszerepbe jutó, sok szempontból tapasztalatlan aktivisták-ellenzékiek Magyarországgal ellentétben több, egymással eleve versengő pártban tömörültek.
Nem segített az új koalíción az sem, hogy a hatalomátadás után egy hónappal már a Covid-járvány kapcsán foganatosított lezárást, később pedig az ebből fakadó gazdasági problémákat kellett orvosolnia. A legnagyobb akadályt azonban Igor Matovič és a kormányba bekerülő több más nehéz ember – például Richard Sulík gazdasági miniszter – összeférhetetlen természete, impulzív gesztuspolitizálása és ellenségkereső, bizalmatlan természete jelentette. A koalíción belül hónapok alatt feszültség keletkezett, az öntörvényű módszerekkel kormányzó Matovič másfél év után megbukott, a helyére emelt párttársa, Eduard Heger viszont semmilyen tekintéllyel nem rendelkezett. A választókban pedig felébredt a nosztalgia a „békeidőben” stabilan, kiszámíthatóan kormányzó Fico-kabinet iránt.
A kormány bomlását és hozzá nem értését jelezte, hogy az előző kormányok politikusainak büntetőjogi felelősségre vonását sem sikerült véghez vinni. A folyamatot nem segítette, hogy a bűnüldöző szervek egyértelmű politikai nyomás alá kerültek. Szövevényes és átláthatatlan ügyekben indultak eljárások, a rendőrségen, ügyészségen belül pedig a pártfrontokat követve nyílt háború tört ki kölcsönös feljelentésekkel. A megosztott parlament 2022-ben eredménytelenül vette napirendre Robert Fico mentelmi jogának felfüggesztését – egy olyan homályos, szervezett bűnszervezet üzemeltetésére vonatkozó vád kapcsán, amely komoly bíróság előtt nem állta volna meg a helyét.
A széteső kormánykoalíció két év alatt a kétharmadtól eljutott a parlamenti többség elvesztéséig, végül idő előtti választást írtak ki. A kormányváltó ellenzék önsorsrontását talán be lehet tudni annak, hogy Fico szerencsés volt: egy nehéz időszakban nehéz jól kormányozni. De a politikai ellenfelek összeomlása nem magyarázza, miként térhetett vissza a volt miniszterelnök a kormányfői székbe – mikor ott volt alternatívaként a nála mérsékeltebb és népszerűbb Pellegrini, háta mögött a fél Smerrel és a pártirányítás know-how-jával.
A válasz Fico radikalizációjában rejlik: a szélsőjobbra fordulással, amit Magyarországon Orbánnal kapcsolatban kinevetnek.
Fico és a Smer a 2020-as választás és a szakadárok kilépése után szokatlan problémával szembesült: a káderhiánnyal, miután a látszatra süllyedő hajót erős politikusok, jól bekötött vállalkozó-káderek hagyták el. A pártelnök végül sajátos módon orvosolta a bajt: teret adott az új generációnak, köztük azoknak az influenszereknek, akik nem a Smer politikai szamárlétráját járták végig, hanem alanyi jogon lettek népszerűek a virtuális térben.
Az új generáció ismertetőjegye a Tik-Tok, a Telegram, a Facebook használata, legalább annyira influenszerek, mint politikusok. Bizonyos értelemben vegyes társaságról van szó: a „fiatal farkasok”, mint Richard Glück vagy Erik Kaliňák a maszkulinitásra építenek; Richard Takáč a megfontolt szakmaiság imázsát próbálja sugározni; Judita Laššáková egykori főállású podcaster és EP-képviselőasszisztens; Ľuboš Blaha bevallottan unióellenes, oroszpárti újmarxista. Viszont ami közös bennük, hogy néhány év alatt jelentéktelennek tűnő, az ellenzéki szavazók és újságírók által kinevetett személyiségekből váltak országos tényezővé. A szociális háló abból a szempontból demokratikus, hogy hamar fel tud valakit emelni az ismeretlenségből.
Emellett vulgárisabbá vált a párt kommunikációja és megindultak a személyeskedő támadások a kormány tagjai és Zuzana Čaputová államfő ellen. Az új Smer-közegben kiválóan megfértek egymás mellett az összeesküvés-elméletek, a baloldali célkitűzések, az orosz szimpátia és az uniókritika. Robert Fico felismerte, hogy a szlovákiai politika nem kettő-, hanem háromosztatú, köszönhetően az ország magas polarizációjának. (Az európai kutatásokban egyébként egyetlen megosztottabb államot tartanak számon – Magyarországot).
A Smer logikája alapján a választást nem a kormánypárti és kormányellenes törzsszavazók vetélkedése dönti el, hanem
a politikusokban mélyen csalódott, alapjában véve rendszerellenes pártokra szavazó vagy tüntetően távolmaradó tömeg.
Ennek a tömegnek a legnagyobb számban azonban a 2023-as szlovákiai választásokon nem a mérsékelt, szalonképes Hlas jelentette az alternatívát, hanem a nyersebb, radikálisabb, bátrabb, ebből kifolyólag hitelesebbnek tűnő Smer. Fico pártja a kampányhajrában lekörözte a sokáig vezető erőnek mért Pellegrinit (a kormányzás két éve alatt pedig 15 százalékról 7 százalék környékére esett vissza a középutasnak látszani akaró Hlas népszerűsége). Végeredményben pedig a bukottnak hitt politikus visszatért a miniszterelnöki székbe. A Smer 23 százalékot szerzett a választáson – úgy, hogy a Hlas további 15-öt rakott a koalíciós kosárba. Fico egy kis intermezzót követően továbbra is az ország vezető politikusa, legalábbis a következő választásig.
Mi következik a szlovákiai példából? Nem feltétlenül az, hogy Orbán Viktor hatalomba való visszatérése eleve elrendelt. Alábecsülni a Fidesz kiváró-radikalizálódó stratégiáját azonban nem feltétlenül érdemes: nincs az a megsemmisítő vereség, amit egy kormány inkompetenciája ne lenne képes éveken belül ellensúlyozni. Orbán Viktor politikai karrierje kizárólag akkor zárul le, ha saját maga adja fel a harcot – ennek pedig egyelőre nem sok jele látszik. A Fidesz sündisznó-módszere mögött ott rejtőzik az elemi politikai logika, még akkor is, ha ennek nem hónapokon, hanem inkább éveken belül lehet kézzelfogható eredménye.
Nyitókép: illusztráció (felhasznált fotó: AFP/Tomáš Benedikovič)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
