A szalmabáb nem vízlépcső – néhány megjegyzés Lányi András írásához
Nem azt kérem, hogy bárki higgyen a vízlépcsőben. Azt kérem, hogy ne hit kérdése legyen. Számoljuk ki! – írja Wagner Ernő. A Magyar Mérnöki Kamara elnöke Lányi András lapunkban megjelent írására reagál érthetően és érvelő módon, ezért a közlés mellett döntöttünk. A Válasz mindazonáltal nem indít vitát külsős szerzők számára vízlépcsőügyben – a témával saját cikkekben fogunk foglalkozni a közeljövőben.
Örömmel olvastam, hogy Lányi András ismét megszólalt a Duna ügyében, mert a téma valóban megérdemli a nyilvános vitát, a Duna Kör egykori tagjainak tapasztalata pedig ennek megkerülhetetlen része. A személyeskedő, „patkányozó” Facebook-bejegyzést magam is visszautasítom: aki annak idején a környezetért és a demokratikus nyilvánosságért emelt szót, azt nem sértegetni, hanem meghallgatni kell.
Egy névtelen Facebook-bejegyzés szerzője azonban nem azonos a magyar mérnöktársadalommal, a vízügyi szakmával vagy mindazokkal, akik a dunai vízszint-szabályozás korszerű vizsgálatát sürgetik. Lányi András mégis innen indul, majd gondosan felépít egy különös ellenfelet: egy „elszánt csoportot”, amely a vízlépcsőtől várja az energiaválság, az aszály, az infláció és — némi írói nagyvonalúsággal — a fogfájás gyógyítását is. Ezzel az ellenféllel valóban könnyű vitatkozni. Kár, hogy ilyen szakmai álláspontot senki sem képvisel.
Az író úr szalmabábja mindenesetre tekintélyes méretű.
Csak éppen nem termel energiát, nem tart vissza vizet, és legfőképpen nem helyettesíti annak bemutatását, hogy a ténylegesen elhangzó mérnöki állítások közül melyik miért volna hibás. Szalmabábot persze könnyebb építeni, mint vízlépcsőt: nem kell hozzá geodézia, hidrodinamikai modell, környezeti hatásvizsgálat, sőt még engedélyezési terv sem.
Egyvalamit azonban érdemes rögzíteni, mielőtt bármelyikünk a másik állításait minősítené. 2026. augusztus 1-jén délután a paksi vízmérce mínusz 131 centimétert mutatott: harmincnégy centiméterrel kevesebbet, mint a nyilvántartásban addig szereplő legkisebb vízállás. Három nappal az írás megjelenése előtt a Duna Paksnál új történelmi minimumot ért el. Ez nem futótűzként terjedő hazugság. Ez leolvasott érték.
A valódi állítás egyébként jóval szerényebb – és talán éppen ezért kellemetlenebb. Nem azt mondjuk, hogy minden problémára vízlépcső kell. Azt mondjuk, hogy a Duna kisvízi szintjeinek süllyedését, a mederváltozásokat, a stratégiai vízkivételek sérülékenységét, a mellékágak állapotát, a felszín alatti vízkészleteket, a hajózást és az energiatermelés lehetőségeit végre egységes rendszerben kellene megvizsgálni.
A fajszi duzzasztás pedig nem egy előre eldöntött válasz, hanem annak a számításnak a neve, amelyet harmincöt éve nem végeztünk el.
A javaslat több helyszínt, több duzzasztási változatot, hordalék-, talajvíz-, ökológiai, energetikai és gazdasági modellezést kíván – természetesen nyitva hagyva annak lehetőségét is, hogy valamely változat a számítások alapján elvetendőnek bizonyuljon.
Duzzasztani a Tiszán szabad?
Írása közepén Lányi András maga jegyzi meg, hogy a Tisza mentén a kiszárított árterek tavaszi vízborításának helyreállításához „a szakértők szerint duzzasztásra is szükség lehet”. Ezzel egyetértek. Csak azt nem értem, mitől lesz ugyanaz a műtárgy a Tiszán szakértői kérdés, a Dunán pedig hitvallás. A két folyó vízjárása, hordalékrendszere és ökológiája természetesen eltérő – éppen ezért kellene mindkét esetben ugyanazt tenni: megvizsgálni, kiszámítani, összehasonlítani.
Mert ha a duzzasztás önmagában nem tabu – és Lányi András szerint sem az –, akkor a kérdés nem az, hogy szabad-e, hanem az, hogy hol, mekkora eséssel, milyen üzemrendben, milyen ökológiai ár mellett és milyen haszonért. Ez pedig már nem világnézeti, hanem számítási feladat.
Az írás ehelyett ismét Cato módján az eredeti Bős–Nagymaros-rendszerrel, a nagymarosi csúcsüzemmel, a Dunakanyar nyolc-kilenc méteres töltéseivel és a beton üzemvízcsatornával hadakozik. Ezekről lehet és kell is vitát folytatni; a csúcsüzemű nagymarosi változat bírálatával egyébként magam is egyetértek. Abból azonban, hogy egy negyven éve tervezett rendszer egyes elemei mai szemmel elfogadhatatlanok, nem következik, hogy egy alacsony esésű, más üzemrendű és más helyszínű vízszint-szabályozó vizsgálata is értelmetlen.
A Tacoma-szoros függőhídja 1940-ben négy hónappal az átadás után leszakadt, mert a tervezők nem számoltak az aeroelasztikus lengéssel. Ebből nem az következett, hogy függőhidat többé nem szabad tervezni, hanem az, hogy a szélstabilitást ezentúl ki kell számítani. Tíz évvel később ugyanazon a helyen új híd épült; áll ma is
A hűtőtorony nem emeli meg a Dunát
A paksi problémára Lányi András hűtőtornyokat ajánl, és ez teljesen legitim műszaki felvetés: a hűtőtorony valóban a termikus feladatok oldásának egyik eszköze lehet. Csakhogy nem emeli meg a Duna kisvízi szintjét, nem állítja helyre a mellékágak kapcsolatát, nem javítja a hajózási mélységet, nem emeli a parti talajvízszintet, és nem kezeli a meder süllyedésének következményeit, és ha tetszik, ha nem, inkább fogyasztja az energiát és nem termeli.
A megkülönböztetés nem szőrszálhasogatás. A hőterhelési korlát üzemviteli kérdés: teljesítménycsökkentéssel kezelhető, drágán és kellemetlenül, de kezelhető. A vízkivétel hidraulikai korlátja ezzel szemben fizikai határ. Ha a szivattyú szívóoldalán a rendelkezésre álló nyomástartalék a gép által megkövetelt érték alá csökken, kavitáció indul – és a kavitáció nem protestál, hanem cselekszik. Hogy ez nem elméleti kockázat, arra július 28-án érkezett példa: a cernavodăi atomerőmű első blokkját az aszály miatt kialakult rendkívül alacsony dunai vízállás következtében ellenőrzött módon leállították.
A bajai halászlé képe kétségtelenül szellemes, hőmérsékleti modellként azonban kissé hiányos. Egy duzzasztott folyószakasz hőháztartását a tömeg, a vízmélység, az átfolyás, a tartózkodási idő, a keveredés, a szél, a napsugárzás, a műtárgy kialakítása és az üzemrend együttesen határozza meg – nem pedig önmagában az a körülmény, hogy a víz lassabban folyik. Az írónak természetesen joga van a halászléhez. Egy országos döntéshez azonban számítás is kellene.
A térkép hasznos, de nem hidrogeológiai modell
Lányi András térkép beszerzését javasolja annak, aki a Dunából akarná öntözni a magasabban fekvő Homokhátságot. A tanácsot megfogadtam. A térkép valóban megerősíti, hogy a Homokhátságot gravitációs úton nem lehet a Dunából elárasztani – ezt azonban nem is állította senki.
Az érdemi kérdés az, hogy
egy tartósan magasabb dunai vízszint hogyan hatna a folyóval kapcsolatban álló felszín alatti víztartókra, a parti talajvízre, a mellékágakra és a táji vízpótló rendszerekre.
Ennek megítélésére való a háromdimenziós hidrogeológiai modell; a térkép ehhez hasznos kiindulás, de önmagában még nem hidrogeológia.
A talajnedvesség megőrzése, a művelésmód átalakítása, az ártéri gazdálkodás és a térségi vízpótlás ráadásul nem egymást kizáró megoldások. Az a gondolat, hogy csak egyetlen eszközt választhatunk – vagy változtatunk a földművelésen, vagy vizet tartunk vissza –, újabb hamis választás.
Megawatt vagy megawattóra?
Az energetikai érvelésben Lányi András a hazai napelemek „kapacitását” veti össze a Bős–Nagymaros-rendszer „össz-áramtermelésével”. A beépített teljesítmény és az éves energiatermelés azonban nem ugyanaz a fizikai mennyiség: az egyiket megawattban, a másikat megawattórában mérjük. A különbség körülbelül akkora, mint a sebesség és a megtett út között. Ez körülbelül olyan összevetés, mintha egy víztározó térfogatát a csővezeték pillanatnyi vízszállításával mérnénk össze. Ettől a vízenergia még nem válik automatikusan gazdaságossá, de a napelemek léte sem bizonyítja automatikusan a szükségtelenségét, hiszen a két termelési profil a villamosenergia-rendszerben egészen eltérő szerepet tölt be. A napelem délben termel. A folyó éjjel is folyik (ezért a parafrázisért külön köszönet L.Simon Lászlónak).
Az uszály nem az ellenség
A hajózásról az írás azt mondja, hogy a kisebb merülésű járművek az év nagyobb részében vígan közlekednek, a teherforgalom pedig ma már úgyis elkerüli a folyót. Ez az érv részben önbeteljesítő: a forgalom éppen azért hagyta el a Dunát, mert a vízi út megbízhatatlanná vált – a megbízhatatlanságból pedig nehéz a víziút feleslegességére következtetni.
Az pedig, hogy a vízi áruszállítást környezeti okból kellene visszaszorítani, nehezen tartható: a belvízi hajózás fajlagos energiaigénye és kibocsátása tonnakilométerenként a közúti szállításénak töredéke, és a vasút után a második legkedvezőbb. „Az áruforgalomnak vasúton a helye” – írja a szerző, és ebben egyetértünk. A sorrendben azonban a Duna nem a közút mögött, hanem közvetlenül a vasút mellett áll.
A „medermélyülés réme” és az „úgy tudom”
Az írás legérdekesebb része az, amikor a szerző „a medermélyülés rémét” idézi fel. Bizonyítékként arra hivatkozik, mit mondott neki Somlyódy László, majd hozzáteszi: „ez már régen volt (az ezredfordulón)”, és „úgy tudom”, a hordalék-utánpótlást az elterelés csak mérsékelte, nem állította le.
Somlyódy László véleménye természetesen figyelemre méltó – de érdemes pontosan idézni. Az idézett állítás feltételes volt, és a feltétele a kotrás: ha a kavicsmedret nem kotorják, a medermélyülés nem jelentős. A mai mederváltozás fő hajtóereje azonban nem a kotrás, hanem a hordalékhiány, amelyet a felvízi vízlépcsők visszatartó hatása is táplál; ezt a paksi medervizsgálat a lehetséges okok között kifejezetten nevesíti.
A hordalékhiányos víz ugyanis a mederből pótolja azt, ami hiányzik.
Ami pedig a nagyságrendet illeti: a paksi bővítéshez készült 2013-as hidrológiai háttértanulmány szerint az 1951 és 1970 közötti időszak 295 centiméteres paksi medián vízállása 1991–2010-re 188 centiméterre csökkent. Ez a két időszak közepe között negyven év alatt 107 centiméter, évi átlagban a meder süllyedése mintegy 2,7 centiméter. Nem tudom, mennyivel kellene még lejjebb süllyednie a Duna medrének ahhoz, hogy a jelenséget jelentősnek nevezhessük.
Az „áltudományos ötletelés” vádja után a „régen hallottam, és úgy tudom” bizonyítási módszer mindenesetre némileg meglepő: publicisztikai eszköznek kiváló, műszaki dokumentációként még némi kiegészítésre szorul.
A Kelheim és Sulina közötti hajózható Dunán tizennyolc folyami vízerőmű-zsiliprendszer működik: tizenhat Kelheim és Gönyű között, kettő pedig a Vaskapunál. A magyar főági Duna-szakaszon ilyen műtárgy nincs. A helyzetünk tehát az, hogy a felvízi rendszerek következményeinek egy része akadálytalanul elér bennünket, a szabályozott vízszint, az energiatermelés és a hajózási biztonság előnyeiről viszont saját elhatározásunkból mondtunk le. Ennél rosszabb kombinációt szándékosan is nehéz volna megtervezni.
Az írás felteszi a kérdést, hogy megéri-e, és mennyibe kerül. Ez jogos kérdés, és nem kitérni kell előle, hanem válaszolni rá. Nagyságrendi tájékozódásul: a nagymarosi vízlépcső egykori fővállalkozói díja 2026-os árszinten mintegy 420 milliárd forintnak felel meg, és a jelenlegi paraméteres becslések szerint a mohácsi közlekedési beruházás nagyságrendjének körülbelül kétszereséből egy közúti átkeléssel is összekapcsolt, többcélú műtárgycsoport volna megépíthető.
Hangsúlyozom: ezek nagyságrendi becslések, nem tervadatok. Végleges összeget csak naprakész terv, részletes hatásvizsgálat és valódi nemzetközi verseny állapíthat meg. De éppen ez a lényeg: a költség kiszámítható mennyiség – nem pedig olyan érv, amelyre hivatkozva a számítást el lehetne hagyni.
Fajsz nem Bős
Az írás legsúlyosabb érve a végén jelenik meg, és nem is műszaki: a hágai ítélet végrehajtása, a vízmegosztás rendezése, és annak veszélye, hogy egy „közös műszaki megoldással” végleg elveszítjük a Nemzetközi Bíróság által elismert jogainkat. Ez az aggály komoly, és osztom is – csak éppen a felvízi, határszakaszra vonatkozik.
A Duna alsó magyarországi szakasza nem határszakasz. Fajsz mintegy háromszáz kilométerrel Bős alatt, teljes egészében magyar területen és magyar hatáskörben fekszik: ott nincs kit bevonni, és nincs mit feladni. A vízmegosztás rendezése ettől függetlenül is elodázhatatlan feladat – a Hágai Nemzetközi Bíróság 1997-es ítélete óta az 1977-es szerződés hatályban maradt, és a feleket jóhiszemű tárgyalásra kötelezi. A két ügy azonban nem ugyanaz a kérdés, és az egyik elhúzódása nem indokolja a másik meg sem vizsgálását.
Mihez mérjük magunkat?
Nem tudom, mihez kívánná ezúttal láncolni magát az író úr: egy hűtőtoronyhoz, egy kisebb merülésű uszályhoz, vagy ahhoz a táblához, amelyen ez áll: „A medermélyülés nem jelentős”. Annak idején legalább volt mihez láncolni magukat, és az a bátorság ma is tiszteletet érdemel. Csakhogy ma már nem az a kérdés, hogy mihez láncoljuk magunkat, hanem az, hogy mihez mérjük.
Sokkal többre jutnánk, ha a vita résztvevői ellenőrizhető állításokból indulnának ki: friss mérési adatokból, nyilvános modellekből, összehasonlítható műszaki változatokból és számszerűsíthető következményekből. Ezeknek kétségtelenül van egy kellemetlen tulajdonságuk: előfordulhat, hogy ellentmondanak nekünk, és akkor változtatnunk kell az álláspontunkon. Éppen ez választja el a hitvitát a felelős döntés-előkészítéstől. Nem azt kérem, hogy bárki higgyen a vízlépcsőben. Azt kérem, hogy ne hit kérdése legyen. Számoljuk ki!
Nyitókép: a paksi atomerőmű 2026. július 31-én (fotó: MTI/Hegedüs Róbert)
Ezt a véleményt nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
