Lányi András: A vízlépcsős hazugság megint futótűzként terjed
Létezik Magyarországon egy elszánt csoport, amelynek az elmúlt évtizedekben nagyjából mindenről a meg nem épült dunai vízlépcsők jutottak az eszébe mint csalhatatlan gyógymód energiaválság, aszály, infláció, esetleg fogfájás ellen is. Csodáltam volna, ha ezt a ziccert kihagyják: a klímakatasztrófa remek alkalom az áltudományos ötletelésre – írja Lányi András. Az egykori Duna körös író bemutatja, hogy az érvek mindig változnak, miért kellene a duzzasztó, egy dolog fix csak: hogy kell. Mármint e csoport szerint. Mert valójában nem kell és a mostani paksi helyzetre sem lenne megoldás Bős-Nagymaros.
„Vajon kik azok a patkányok, akik miatt nem épült meg a nagymarosi vízierőmű és a bajai duzzasztó?” – olvasom egy Facebook-bejegyzésben. A szerző nyilván nagyon fiatal és másodkéz-információkból dolgozik, mert szerinte ez is a Fidesz miatt történt. Duna Körről talán életében sem hallott. Arról sem, hogy 1988-ban és a következő évtizedekben egyedül a régi-új állampárt állt ki nyíltan a gátépítő lobbi mellett (újabban pedig a Mi Hazánk). Létezik azonban Magyarországon egy elszánt csoport, amelynek az elmúlt évtizedekben nagyjából mindenről a meg nem épült dunai vízlépcsők jutottak az eszébe mint csalhatatlan gyógymód energiaválság, aszály, infláció, esetleg fogfájás ellen is. Csodáltam volna, ha ezt a ziccert kihagyják: a klímakatasztrófa remek alkalom az áltudományos ötletelésre, és a mostani kánikulában a felelőtlenül elejtett hazugság futótűzként terjed az interneten.
Mint a megszólított patkányok egyike (amúgy közismert Fidesz-bérenc), bátorkodom reagálni az elmúlt napokban csőstül érkező, jobbnál jobb érvekre, hogy miért is kell mindenáron duzzasztani a Dunát. Mert hogy kell, az nem kérdés, csak hogy miért kell, arra keresnek évtizedről-évtizedre újabb magyarázatot. Eleddig kevés sikerrel.
Az energiatermelés áll ezek közül a leggyengébb lábakon – pedig ne feledjük, eredetileg ez volt a döntő szempont. A sokat emlegetett ausztriai vízlépcsők meredek lejtésű hegyvidéki folyamszakaszokon bizonyára gazdaságosan termelnek tiszta áramot. Síkvidéken ellenben, drágán épített beton üzemvízcsatornába terelt víztömeggel, egy egész folyamszakasz élővilágának kiiktatása árán ugyanez se tisztának, se gazdaságosnak nem mondható. Van is, lesz is elég baja szlovák szomszédainknak a felújításra szoruló rendszerrel, a feliszapolódott csúnyi tározóval.
Ha Visegrádnál megépül a gát, most a Dunakanyarban nálunk is 8-9 méter magas töltés mögött kanyarogna a folyó, és naponta kétszer olyan árvízhullám zúdulna a főváros feletti Duna-szakaszra, amely Budapest ivóvíz-ellátását tönkretette volna.
(Ezt nevezik csúcsidőszaki áramtermelésnek. Ha valami durva medermélyülést okoz, ez biztosan.)
Érthető, hogy az energetikai érv később lekerült a napirendről, mert ha csak a hazai napelem-kapacitást nézzük, az eredeti terv szerint épülő bős-nagymarosi rendszer össz-áramtermelése még annak is legfeljebb a töredéke volna. A hűtővíz hiányában leálló paksi atomerőmű esete most mégis az energiakérdést állította a vita középpontjába. Ha nem is mindjárt Visegrádnál, de valahol Paks alatt sürgősen el kellene rekeszteni a folyót, állítják, hogy alacsony vízállásnál is legyen mivel hűteni az atomerőművet. Hűteni vagy fűteni, kérdem. Mert ha az úgyis túl meleg víz áramlását lelassítják, az a tározótérben szétterül, felmelegszik, az erőműben azután tovább forrósodik, és ha a Dunába visszavezetik, azontúl a híres bajai halászlét Dunában főtt halból készíthetik. Ami idegenforgalmi szenzációnak persze nem utolsó. A szomorú az, hogy ezt minden nyilatkozó tudja, nemcsak a vízmérnök, az atomfizikus is. Valamint azt is tudhatják, hogy az atomerőmű biztonságos működését a jelenlegi körülmények között leginkább hűtőtornyok szolgálnák. Az persze drága mulatság, de hát nem én akarok Pakson atomerőművet bővíteni.
A duzzasztás mellett szóló érvek közül jelenleg talán a legnépszerűbb az öntözés. Az ország középső részén a legnagyobb a szárazság, mi meg úgymond, hagyjuk a vizet elfolyni ingyen, ahelyett, hogy öntöznénk vele. Száz-kétszáz évvel ezelőtt sokan gondolkodtak így, épültek is a csatornák Európa-szerte. Ma már tudjuk, hogy a vizet a folyóból a földekre visszavezetni sokkal drágább és jóval kevésbé hatékony megoldás, mint a fordítottja: megtartani a nedvességet a talajban (nem elvezetni a csatornákba, nem hagyni elpárologni). Az ehhez szükséges termék- és művelésmód-váltás az Alföldön elkerülhetetlen, küszöbön áll.
Ettől függetlenül, a Tisza mentén, ahol a folyamszabályozás alacsony fekvésű, kiterjedt ártereket szárított ki, kisebb csodát tehetne, ha tavasszal ezek a földek visszakapnák természetes vízborításukat. Ehhez a mostani siralmas vízviszonyok mellett a szakértők szerint duzzasztásra is szükség lehet. De ha valaki arra gondol, hogy ugyanezzel a módszerrel a lényegesen magasabban fekvő Homokhátság is öntözhető a mélyen bevágódott Duna-mederből – az sürgősen szerezzen be magának egy térképet.
Helyben vagyunk, csapnak le rám a duzzasztás duzzogó hívei: ha rajtuk múlik, már három-négy keresztgát biztosítaná a Dunán a magasabb vízállást.
De hát nem lehetett, miattunk nem lehet őket megépíteni. A kérdés kérdés marad: megéri-e? Mennyibe kerül a gátak és csatornák építése, a folyamatos szivattyúzás, mennyit ér a duzzasztás és a töltésmagasítás áldozatául szánt ártéri erdők élővilága? Mennyi energia, víz és pénz folyna el, hogy az éghajlatváltozással dacolva fenntarthatatlan agrártevékenységet folytassunk a Duna-Tisza közén a fenntartható helyett?
Csakhogy a magasabb vízszint a hajóforgalom számára is létkérdés, vetnék ellenem vitapartnereim. Szakállas érvek és ellenérvek csatája ez: a kisebb merülési mélységű járművek az év nagyobb részében vígan hajóznak a Dunán, a teherforgalom pedig, különösen a hazai érdekeltségű, ma már zömmel nem a folyón bonyolódik. Környezet- és klímavédelmi szempontból nem is lenne kívánatos a durván szennyező, fosszilis üzemanyag-zabáló vízi közlekedés erőltetése. (Az autópályák építése sem: az áruforgalomnak vasúton a helye.)
Ezen a ponton szokott a vitában előkerülni a medermélyülés réme, amely nemcsak a hajózásra nézve jelent halálos fenyegetést, hanem az ivóvíz-kivételt is megnehezíti, és elszakítja a folyót a mellékágaitól. Amikor Somlyódy Lászlót, a kérdés legjobb hazai szakértőjét kérdeztem erről, ő azt mondta: ha a kavicsmedret nem kotorják, akkor a medermélyülés nem jelentős. Ez már régen volt (az ezredfordulón), de úgy tudom, a hordalék-utánpótlást a Duna elterelése csak mérsékelte, nem állította le teljesen. Sokat segítene persze, hogyha a Párizsi Békeszerződés és a Nemzetközi Bíróság 1997-es állásfoglalása szerint is magyar tulajdont képező víztömeget (a fél Dunát) visszakapnánk – vagy legalább fizetnének érte, ha már a hozzájárulásunk nélkül dolgoztatják a gabcikovói erőműben.
A hordalékkérdésen már az is sokat segítene, ha a tavaszi árvizekből többet juttatnának vissza derék szomszédaink a főmederbe, amelyet egyelőre nem sikerült belépcsőztetniük magyar kollégáikkal.
Az új kormány sokat tehetne azért, hogy a peres felek újrakezdjék a megrekedt tárgyalásokat a hágai ítélet végrehajtásáról és az ennek megfelelő vízmegosztásról. Éspedig a bíróság javaslatának megfelelően egy harmadik, közvetítő fél, vélhetőleg az Európai Unió bevonásával. Ha ehelyett valamiféle közös műszaki megoldásról születne megállapodás – amihez az Orbán-rendszer végnapjaiban igencsak közel kerültünk –, akkor örökre elveszítjük azokat a jogainkat, amelyeket a Nemzetközi Bíróság állásfoglalása elismer. Ilyen jogaink ugyanis ma még vannak – ha érvényesíteni eddig nem is tudtuk őket.
Nyitókép: a vízlépcsőrendszer építése Nagymaroson 1989-ben (fotó: Fortepan/Urbán Tamás)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
