„Érzek elégtételt” – Lovász László a kutatóintézetek hazatéréséről és a matematika jövőjéről az AI korában
A kormányváltás után egyre valószínűbb, hogy a kutatóintézet-hálózat visszakerül a Magyar Tudományos Akadémiához, ahonnan Lovász László elnöksége idején, 2019-ben választották le. Az Abel- és Wolf-díjas matematikus elégtételként éli meg a fordulatot, de óvatosságra int: szerinte ettől még nem jön el a Kánaán a krónikusan alulfinanszírozott magyar tudományban. Beszélgettünk arról, hogy miért veszett el a bizalom a HUN-REN vezetése és a tudós közösség között, miért sajnálja, hogy a mesterséges intelligencia megoldotta Erdős Pál egyik híres, 80 éves matematikai problémáját, és hogy lenne-e köztársasági elnök mint köztiszteletben álló tudós. Nagyinterjú.
– Érez elégtételt?
– Igen, természetesen. És vannak várakozásaim, elvárásaim is. Ezek vagy teljesülnek, vagy nem. És hát minden nagy változásnak vannak ártatlan áldozatai. Remélem, most minél kevesebb lesz.
– Elég egyértelművé tette az új kormánytöbbség, hogy a kutatóintézet-hálózat visszakerül az Akadémia égisze alá, ahonnan az ön elnöksége idején választották le. Ebben legalább bízik?
– Semmiben nem vagyok biztos, de ez volna a legjobb megoldás. Azzal együtt is, hogy érdemes más felállásban szervezni, mind annakelőtte volt, például nagyobb önállóságot adni az egyes intézeteknek. A kutatók nagy része jól jár azzal is, hogy a 2024-es HUN-REN-törvény óta nem közalkalmazott – ezt sem érdemes visszacsinálni.
– A HUN-REN mostani elnöke, Gulyás Balázs viszont egyenesen tragédiának tartaná, ha az intézetek visszakerülnének az MTA-hoz.
– Nem látom, miért lenne tragédia. Régen valóban voltak olyan butaságok, hogy ha egy intézet áthelyezte a bejáratát az egyik utcáról a másikra, és ezzel megváltozott a címe, azt az Akadémia közgyűlésének jóvá kellett hagynia. Abba viszont, hogy mit kutatnak az intézetek, sem a közgyűlés, sem az Akadémia vezetése nem szólt bele – egy-két olyan esetet leszámítva, amikor gazdasági vagy etikai okokból elengedhetetlen volt a változtatás. Abban sincs semmi kivetnivaló, hogy egy intézet két-három évente beszámol az Akadémia illetékes osztályának. Az osztály nem parancsol, nem dönt, csak meghallgat és tanácsot ad. Úgy is mondhatjuk, hogy harminc magas szintű tanácsadó ingyen rendelkezésre áll. Ezt ki kell használni, nem megkötésnek érezni.
– Az elmúlt hét évben, a leválasztás után beleszóltak a kutatásokba?
– Én itt helyben ezt nem tapasztaltam. Persze a Rényi Intézet matematikát csinál, abba nehéz beleszólni, ráadásul eredményes intézet – meg sem lehetett volna indokolni, miért akarna bárki belenyúlni.
De ebben az időszakban történt az elképzelhető legnagyobb belenyúlás: az, hogy a bölcsész- és társadalomtudományi intézeteket leválasztották és az ELTE-hez csatolták.
Ezzel nagyon nem értettem egyet, és ma sem értek. Épp egy olyan időszakban, amikor a mesterséges intelligencia vagy a klímaváltozás egy csomó olyan kérdést vet fel, amely egyszerre természettudományos, társadalomtudományos, sőt bölcsészeti is. Ilyen helyzetben nyilvánvaló, hogy a hálózatból nem szabad leválasztani egy részt. Rossz lépés volt.
– Volt szolidaritás a természettudósok részéről a leválasztott kollégákkal?
– Lehetett volna több, az biztos. Súrlódás mindig van a két nagy tudományterület között, mert nagyon más feltételrendszerben dolgoznak: mások a célok, mások az elvárt teljesítmények, máshogy is mérik – emiatt nehéz megmondani, milyen arányban kell a támogatást elosztani. Az MTA alá tartozásban épp az volt és lehet majd a jó, hogy ad egy olyan fórumot, ahol ezeket a kérdéseket meg lehet egymással vitatni. Ráadásul ezekben a humán intézetekben a közkeletű sztereotípiákkal ellentétben nagyon is megvolt a törekvés a modernizációra, a nemzetközi szerepvállalásra.
– Ön tehát a reál és humán tudományok nagy barátságában hisz?
– Ezek egyre inkább elválaszthatatlanok. A régészet például ma már legalább annyira természettudomány, mint bölcsészet – gondoljunk csak az archeogenetikai kutatásokra. A nyelvtudománynak óriási szerepe van a mesterséges intelligenciában, amivel egyébként minden tudományág küzd. A társadalomtudományok – közgazdaságtan, szociológia – eredményeit figyelembe kell venni, ha mondjuk a klímaváltozás ügyében akarunk előrelépni. És a komoly informatikai háttér ma már mindenütt elengedhetetlen.
HUN-REN ügyek, alapkutatás vs hasznosulás
– Gulyás Balázs – részben a szingapúri tapasztalatai nyomán – minden fórumon a hasznosuló kutatások fontosságát hangsúlyozta. Megtalálta a hálózat a helyes egyensúlyt az ő irányítása alatt?
– Én nem láttam nagy áttörést az alkalmazások területén – bár nem tudok mindenről. Ezen a területen mindig sok a PR, sok a szöveg. Vannak intézetek, amelyek eleve közel állnak a gyakorlati alkalmazáshoz – a martonvásári agrárközpont például, különösen a klímaváltozást figyelembe véve, nagyon fontos. Egy filozófiai vagy egy magyar irodalommal foglalkozó intézet pedig pénzt nem fog termelni, de attól még ugyanolyan fontos.
– A tudósok szintjén ez az egész szembeállítás föl van habosítva?
– Igen. Minden intézetnek jó, ha pénzt termel, mert ő is részesedik belőle.
De ahol van lehetőség alapkutatásra, azt támogatni kell, nem elsorvasztani. Egy kis országnak hatványozottan.
Magyarország soha nem fog saját ChatGPT-t létrehozni, mert nincsenek meg hozzá az erőforrások. Ha egy akadémiai intézet kitalál egy hatóanyagot, egy molekulát, nem fog belőle egyedül klinikailag tesztelt gyógyszert fejleszteni. De megadhatja a kezdő lökést. Az alapkutatás gyakorlati szemszögből is fontos. Az alkalmazott kutatásban szerzői jogok, szabadalmak vannak, titkolózás. Az alapkutatásban elutazol egy konferenciára, és elmondasz mindent, amit fontosnak tartasz, és hazahozod, amit másoktól hallasz, átadod a kollégáidnak, diákjaidnak, bővíted a hazai tudást. Ezért fontos egy kis ország tudósainak ebben részt vennie.
– Tavaly novemberben mégis elfogadta Gulyás Balázs felkérését a HUN-REN Tudományos Tanácsadó Testületébe, ahonnan végül idén áprilisban mondott le. Miért vállalta? Ez már a humán intézetek leválasztása után volt.
– Azért, mert a testület csupa külföldiből állt, és úgy gondoltam, kell valaki, aki ismeri az itteni helyzetet, és adott esetben fölvilágosítja a többieket. Egy szavazat keveset számít, de egy információ meg tud változtatni egy döntést. Csakhogy a testület egyszer sem ülésezett.
– És miért mondott le?
– Azért, ami a nyilvános indoklásomban volt: nem tudtam elfogadni, ahogy Gulyás Balázs a főigazgatókat minősítette. Amikor véleményt mondtak – hogy szívesebben tartoznának az Akadémia alá, vagy hogy ezt meg kellene fontolni –, az volt rá a válasz, hogy pozícióféltésből beszélnek. Ez inszinuáció. Egy kutatóközpont főigazgatója komoly ember, komoly tudós, aki a tudományszervezésben is otthon van. Nem méltó rájuk azt mondani, hogy mind a tizenöten hülyeséget beszélnek. És nem hiszek abban az elképzelésben sem, hogy egy főigazgatót külföldi nagy névvel kellene helyettesíteni. Örülök, ha nagy külföldi nevek jönnek és kutatnak – de az adminisztratív vezetést olyasvalakinek kell végeznie, aki mélyen ismeri a magyar rendszert.
– Az új tudományos és technológiai miniszter, Tanács Zoltán szerint a HUN-REN vezetésének le kell mondania. Egyetért ezzel?
– Alapvetően igen. Egy ilyen bonyolult szervezetben mindig vannak feszültségek, és nem lehet megmondani, ki hány százalékban hibás.
De az biztos, hogy az intézetek vezető kutatóinak nagy része úgy gondolja: új vezetés kell, ezzel a jelenlegivel nem lehet előre jutni.
Panasz van arra is, hogy a tudománymetriai mérések ferdék, és nem azt mérik, amit kellene. Ez igaz. A tudományt nagyon nehéz évről évre teljesítményhez kötni. Andrew Wiles hét évig dolgozott csak a Fermat-sejtésen – közben akár ki is rúghatták volna. A végén nemcsak megoldotta, de a módszerei ma már a titkosírásokban és más alkalmazási területeken is elterjedtek. Az eredmények mindig ott bukkannak fel, ahol nem is számít rá az ember. Ezt figyelembe kellene venni.
– Hogy alakulhatott ki ilyen bizalmi válság a HUN-REN és az intézetek vezetése között? Gulyás Balázs nem fideszes ejtőernyősként érkezett a posztra, hanem külföldön is sikeres, elismert agykutatóként.
– Én is így gondoltam, hiszen régről ismertem őt – a World Science Forumnak kezdettől fogva egyik mozgatója volt, és jól csinálta. Bíztam benne, hogy ezt is jól fogja csinálni. De úgy látszik, valamiért nem találta meg a hangot a kutatóközösséggel.
– Volt olyan törekvés a tudományos életben, hogy az előző kormányhoz közelebb álló tudós kerüljön vezető pozícióba – abban a reményben, hogy így kedvezőbb elbánásban részesül a tudomány? Gondolok itt Freund Tamásra, akit ön után választottak az MTA elnökévé, Gulyást pedig állítólag ő hívta haza.
– Freund Tamás megválasztása már jóval korábban természetes dolognak látszott: kiváló, nemzetközileg elismert tudós, aki hosszú ideig vezette a KOKI-t, a hálózat egyik legsikeresebb intézetét. Ott nem látok politikai meggondolást. Gulyás Balázs kinevezését nem ismerem közelről; ő nemzetközileg számottevő, nagy tapasztalattal bíró tudós volt. Hogy az intézeti kutatókkal miért siklott ennyire félre a történet, nem tudom.
Visszatekintés: az Akadémia elleni támadás
– 2020-ban azt mondta: ha tudta volna, milyen támadás éri az Akadémiát, talán nem is vállalja az elnökséget. Fenntartja? Ma is így látja?
– Nehéz ezt utólag megítélni. Talán tényleg jobban járt volna az Akadémia, ha 2014-ben a kormányhoz közelebb álló embert választanak az MTA elnökévé, talán rosszabbul, mert tőle szorosabb együttműködést vártak volna el. De akkor ezt nem lehetett előre látni, mert amikor pályáztam, még normális viszonyok voltak.
– Meddig?
– A baj akkor kezdődött, amikor 2017 körül Balog Zoltán eljött hozzám Orbán Viktor üzenetével: háború van Soros és Magyarország között,
és ennek kapcsán a CEU-t elkergetik vagy megregulázzák. Amikor világossá vált, hogy a CEU-t legalábbis külföldre küldenék, az Akadémia kiállt amellett, hogy a CEU-nak Budapesten a helye, mert kiváló kutatóegyetem. Nem tehettem, nem tehettünk mást. Tudtam, hogy ezzel az Akadémia bajba kerül – de még nagyobb baj lett volna, ha nem áll ki az egyik legjobb kutatóegyetem mellett.
– Aztán jött a támadás az intézethálózat ellen.
– Nem egész egy év múlva, és közte nagyon csúnya dolgok történtek. A Figyelő például összeszedte, kik foglalkoznak az akadémiai intézetekben „genderrel” – mintha az valami alapvető bűn volna. Holott itt például az a kérdés, hogy a különböző anyagi vagy munkajogi változások hogyan befolyásolják a gyermekvállalási döntéseket. Ezek fontos adatok, amelyeket minden olyan kormánynak ismernie kell, amely a népességfogyást lassítaná. A cikk kapcsán egy munkatárs – háromgyermekes édesanya – fényképe is megjelent, aki ezt kutatta. Elképzelni is rossz: ha ezután valaki bántja az utcán, ki a felelős? Ilyet nem lehet csinálni.
– A gender szóról az elmúlt évek propagandájának hatására sokaknak nem ez, a társadalmi nemek kutatása jut eszébe, hanem a genderidentitás-ideológia.
– Pedig ez két teljesen különböző dolog. A társadalmi nemek hatása a gazdasági folyamatokra, a demográfiára, a tudományos előmenetelre – ez teljesen legitim társadalomtudományi terület.
– Tudott volna többet elérni a kormány ellen, ha harciasabban áll hozzá?
– Biztosan én is sok hibát követtem el, mert egy ilyen légkörben egyszerűen nem lehet hibátlanul dolgozni. De azért nem volt teljesen sikertelen az ellenállásom.
– Rosszabbul is alakulhatott volna a dolog?
– Az eredeti terv az volt, hogy a hálózatot teljesen szétszedik: egyes intézeteket alkalmazott munkára állítanak, másokat egyetemekhez csatolnak.
Sőt arra is voltak kezdeményezések, hogy magát az Akadémiát vágják ketté egy „jobboldali” és egy „baloldali” akadémiára, mint ahogy két művészeti akadémia van.
Az egyik legfontosabb célom az volt, hogy a tudományt ne osszák meg – mert ha megosztott, akkor csak veszít rajta. A másik, hogy a kutatóknak ne kelljen leállniuk: egy kétéves kihagyás egy kutató életében katasztrófális tud lenni. Palkovics László miniszterként hónapokra visszafogta az intézetek pénzét, mondván, neki azt csak év végéig kell odaadnia – csakhogy már februárban fizetni kellett az embereket. Végül az Akadémia együtt maradt, és azóta is kulturáltan működik. És az intézethálózat is együtt maradt – egészen a legutóbbi időkig.
Európa, politikai változás és az Élvonal program
– Ha a hálózat visszakerül az Akadémiához, az szimbolikus elégtétel lesz, de eljön ettől a Kánaán a magyar tudományban?
– Nem jön el. Ettől a magyar tudományos rendszer továbbra is alulfinanszírozott marad. Az egyetemeket nagyon kellene támogatni – botrányosan alul vannak finanszírozva. És továbbra is fönnáll, hogy Magyarországon még mindig nem indult be a kutatók körforgása. Berlinben vagy Zürichben a vezető professzorok legalább fele máshonnan érkezett. Magyarország ebből kimarad: ez egyirányú utca, a magyar kutatók egy jelentős része elmegy, de nem jönnek ide német, amerikai, francia vagy épp kínai, japán, koreai vezető kutatók. A fiatalabbak körében már van ilyen –
itt is nyüzsög a sok külföldi posztdoktor, ha most kinéznek az ajtómon, látják, hogy a felük távol-keleti.
De a vezető kutatók szintjén ez még nem megy, pedig ezt is meg kellene valósítani. Ebből a szempontból én a Krausz Ferenc nevéhez köthető Élvonal kezdeményezés céljait, hogy olyan külföldi szakembereket hozzon ide, akik új tudásközpontokat hozhatnak létre, és egy-egy területen bekapcsolhatják Magyarországot a világ élvonalába, a legmesszebbmenőkig támogattam, és az eszközeivel is egyetértettem.
– Csak az a kérdés, hogy ezt az államnak ki kell-e szerveznie, és odaadni egy irdatlanul nagy összeget egy mégoly sikeres és elismert tudósnak, vagy saját intézményein keresztül kellene megvalósítania.
– Valóban kérdés, és valószínűleg az utóbbi a helyes út.
– Az új kormány viszont visszakérte Krausz professzortól a 261 milliárd forintból már kifizetett 22 milliárdot. Ezzel egyetért?
– Mivel formálisan kuratóriumi tagként még benne vagyok az Élvonal program döntéshozó testületében, ebbe nem akarok belemenni részleteiben, de az imént elmondtam, mit gondolok az egész kérdésről. Meg azt is a beszélgetésünk elején, hogy minden nagy változásnak vannak ártatlan áldozatai.
– Néhány hete átvehette a Berlin–Brandenburgi Tudományos Akadémia elismerését, a Helmholtz-érmet. A díjátadón ezt mondta a tudósítások szerint: „Óriási élmény volt, amikor Berlinben a tudós közösség az ünnepségen a jelenlétemben megtapsolta Magyarország visszatérését Európába.” Sokan értékelték így az áprilisi választási eredményt, ezek szerint ön is?
– Pontosítok: ezt nem én, hanem az átadó elnök mondta – hogy különösen örül, hogy egy magyar kapta, és hogy megkönnyezte, amikor az európai himnuszt játszották a magyar parlament alakuló ülésén. De egyébként egyetértek vele.
– Vagyis örül a változásnak?
– Igen. Vallom, hogy Magyarországnak Európában a helye, és azzal, hogy visszatér, erősíti az európai összetartozás érzését.
– A kutatásban épp azt halljuk, hogy Európa egyre inkább lemarad Amerika és Ázsia mögött.
– Ennek vannak történelmi okai: a széttagoltság, a sok nyelv. Európán belül még mindig látszanak az országhatárok. De nincs más választás: ha Európa megmarad harminc-negyven kis országnak, senkit nem fog érdekelni, és úgy lehagynak minket, mint a pinty. Ezért vagyok a minél erősebb európai integráció híve. És ebből a szempontból
a politikai változás biztató – hiszen az egyik győztes választási ígéret épp az volt, hogy visszatérünk Európába.
Új tudomány- és oktatáspolitika
– Mit vár az új tudományos minisztertől, Tanács Zoltántól?
– Őt személyesen nem ismerem, csak az államtitkárait. A legfontosabb, hogy a már mindenki által elfogadott intézményeket – az OTKA-t, a Lendület-pályázatot – megerősítsék. Ezek jó dolgok: olyan pályázati rendszerek, ahol a vesztes is elfogadja az eredményt, mert meg van indokolva, miért veszített, és látszik, ki csinálta jobban. A pályázati összegek nagyságáról mindig lesz vita: ha túl nagyok, sokan kimaradnak; ha túl kicsik, nem várható áttörés. Ezt jól kell beállítani. Minden egyetemi oktatónak kell annyi támogatás, hogy évente eljusson néhány konferenciára, és így a tanításban figyelembe tudja venni, hogy áll éppen a világban a tudomány.
– Az oktatásban mit tartana a legfontosabb feladatnak? Önről lehet tudni, hogy a tehetséggondozást, a tehetséggondozó tanárokat támogatná, de nem túlzottan tehetségközpontú és elitista már most is a magyar oktatás?
– Ami nagyon nem tetszik, az az, hogy az egész rendszer elcsúszott abba az irányba, hogy minél előbb be kell kerülni egy jó iskolába – talán már ötödik osztálytól. Ezzel egyáltalán nem értek egyet, ezt rendezni kellene. Van néhány terület – a zene, a sport, a matematika –, ahol valódi, korán felismerhető speciális tehetségekről van szó; ezeknek legyen helye a maguk gimnáziumában. De rengeteg pályához általános tehetség kell, ami tizenkét-tizennégy évesen nem mérhető: hogy valakiből jó orvos lesz-e, az sokféle képességen múlik.
Nem gondolom, hogy le kellene rontani a jó gimnáziumokat – de attól félek, hogy a gyerekek életét tönkreteszi, hogy folyamatosan felvételire készülnek.
Maradjon idejük gyereknek lenni! Az unokáimon látom: hál’ istennek nem voltak hajlandók beleállni ebbe, és így is jól boldogulnak.
– Ha nem a versenyistállókba való felvételi versennyel, hogy lehet felfedezni a tehetségeket?
– Ehhez jó tanár kell és az iskolai órákon kívüli tevékenység: szakkörök, tanulmányi versenyek. Sokkal több gyerek tudná élvezni a matematikát, és nem érezné később úgy, hogy ez valami borzalom. Persze ehhez az alapoktatás leterheltségét csökkenteni kellene – hogy maradjon idő a szakkörre, zenekarra, énekkarra is.
Matematika és mesterséges intelligencia
– Említette beszélgetésünk elején, hogy a mesterséges intelligenciával minden tudományterület küzd. A matematika is?
– Hajaj! Itt van rögtön a Középiskolai Matematikai Lapok, amely még a 19. század végén indult: a diákok nehéz feladatokat kapnak, otthon megoldják és beküldik. Ez régóta a tehetségkutatás egyik fontos eszköze. Ezeket ma már a mesterséges intelligencia is meg tudja oldani, és ezt nagyon nehéz ellenőrizni. Aki egy kicsit ravasz, átfogalmazza, amit kapott – minden matematikai eredménynek van egy logikai váza, amit sokféleképpen el lehet mondani. Erre még nem látom a megoldást. A következő lépés pedig az: nem teszi-e érdektelenné a matematikusok kutatási eredményeit, ha ugyanazt a gép is megcsinálja? Azt hiszem, a közeljövőben még nem – de a láthatáron ez is ott van.
– Születtek már matematikai publikációk, amikben fel van tüntetve, hogy mesterséges intelligenciát is használtak hozzá?
– Igen, születtek. Erdős Pál – aki a 20. század egyik legbefolyásosabb matematikusa volt – például nagyon sok jó problémát vetett fel, olyanokat, amelyek sokáig előrevitték a kutatást. Van köztük máig megoldatlan is, és ezek közül az egyiket nemrég a mesterséges intelligencia oldotta meg. A részleteket nem ismerem: azt sem tudom, mennyi emberi input volt benne, adott-e valaki valamilyen globális elképzelést a kutatás menetéhez, vagy sem.
– És ennek örül? Hiszen a probléma meg van oldva – csak épp nem ember oldotta meg.
– A legtöbb matematikus ennek annyiban nem örül, hogy mi szerettük csinálni a mi kis matematikánkat: gondolkodni, egymásnak lelkesen elmondani a részeredményeket, megpróbálni összerakni a gondolatainkat. A legtöbb esetben a probléma megoldása nem a legfontosabb – azok a gondolatok, fogalmak az igazán fontosak, amiket a megoldáshoz kidolgozunk.
Ha ezt mind kikapcsolja a gép, mi marad nekünk?
– Van olyan kollégája, Szegedy Krisztián, akinek kifejezett célja, hogy a mesterséges intelligencia „megoldja az egész matematikát”. Akkor ezt sem tartja jó törekvésnek?
– Abból a szempontból ez mindegy, hogy ha egy ilyen dolog egyáltalán lehetséges, akkor azt valaki előbb-utóbb meg fogja csinálni. Azt viszont nem hiszem, hogy megoldja „a” matematikát – de azt igen, hogy átalakíthatja a kutatást. Csak akkor felmerül a kérdés: ki vállalja Erdős Pál szerepét? Mert a matematikusnak nem elég régi problémákat, sejtéseket megoldania, hanem kell valaki, aki a sejtéseket megsejti, a kérdéseket felteszi. És ez még akkor is érvényes kihívás, ha a kérdések egy része kívülről, az alkalmazásokból jön – az élettudományokban például hihetetlen mennyiségű, még föl sem vetett matematikai kérdés bújik meg.
– A motivációt és az új kérdések feltevését a tréningadatokból nem lehet megtanulni egy AI-nak?
– Valószínűleg nem – bár már sok mindenre mondták, hogy nem lehet, aztán mégis lehetségesnek bizonyult.
– Mennyire van felkészülve minderre a magyar kutatóközeg?
– Vannak szimpóziumok, kutatások a témában. A Rényiben működik egy csoport, amely a kérdés matematikai oldalával foglalkozik, a SZTAKI-ban is intenzív a kutatás. Figyelembe kell venni, hogy Magyarország soha nem fog akkora számítógépparkot építeni, mint a Google vagy a Microsoft – ami a jelenlegi helyzetben gyakorlatilag elengedhetetlen ahhoz, hogy a mesterséges intelligencia látható eredményeket produkáljon. Nekünk tehát valami speciálissal, nehéz kérdésekkel kell foglalkoznunk, ahogy a Rényi MI csoportja is teszi. Például a „mélytanulás” tömöríti az információt, és fontos kérdés, hogy ez hogyan viszonylik a hagyományos információ-tömörítő módszerekhez.
Köztársasági elnöki ambíciók vs a matematika művelése
– Ha egyfajta szimbolikus elégtételként felkérnék köztársasági elnöknek – mint köztiszteletben álló, nemzetközi hírű tudóst –, elvállalná?
– Kizárt. A politikából elegem volt.
És alapvetően még ma is elsősorban a matematika művelése okoz nekem örömet.
– Erről azt mondta egyszer, hogy vannak benne száraz időszakok, amikor nem jön ötlet, amelyet aztán lázas tevékeny időszakok követnek. Most épp melyiket éli?
– Most kicsit lelassultam, elsősorban azért, mert a dinamikus hálózatokat kutató csoportban nagy lendülettel kutattunk, jöttek az eredmények, és most ezeket publikálni kell. Egy könyv vázlatát is leadtam egy kiadónak. Másrészt 78 éves vagyok, a feleségem is – mindkettőnknek vannak egészségi gondjai, amik szintén lassítanak. De igyekszem dolgozni, van még egy-két dolog, amit szeretnék megírni, és élvezem, amikor összejövök itt a fiatalokkal, és sikerül velük valami értelmeset megbeszélni.
– Van olyan probléma, amely most különösen izgatja?
– A diszkrét és a folytonos viszonya – e körül forognak most a gondolataim. Ez látható a mögöttem lévő táblán is. Hogy a diszkrét, tehát elkülönült egységekből álló struktúrák hogy mennek át folytonos matematikai szerkezetekbe. A szokásos példám az acéldarab: tudjuk, hogy különálló atomokból álló diszkrét struktúra, a mérnököt mégsem az egyes atomok mozgásegyenletei érdeklik, hanem a szerkezet egésze – azzal tud dolgozni, az alapján számolja ki, hogy a híd összedől-e vagy sem. Én e két megközelítés között keresem a kapcsolatot.
Nyitókép: Lovász László a HUN-REN Rényi Alfréd Matematikai Kutatóintézetben 2026. június 25-én (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
