Teherautók kavarják a rákkeltő port Szombathelyen
Óriási lendülettel építkeznek továbbra is Szombathely azbeszttel szennyezett oladi városrészén, miután az elmúlt hónapokban észlelhető intézkedés nem történt a rákkeltő anyaggal kapcsolatban. A csok határideje szorítja a családokat, ezért gombamód nőnek ki a házak ott, ahol korábban az egészségügyi határérték 300-szorosát mérték. Az önkormányzatok országszerte sóoldattal kezdték locsolni a területeket, pedig a szakértők szerint ez veszélyes lehet, mert az utcákon hiába csökkenhet a szálló por mennyisége, ha a lakásokban még nőhet is a szennyezettség a ragacsos anyag révén. Politikai játszmázás része lett több mint ezer ember sorsa, elmaradt a parlament Szombathelyre kihelyezett bizottsági ülése, mert a fideszes bizottsági elnök hívta össze.
Az azbesztszennyezett szombathelyi városrészben úgy folyik minden, mintha nem lenne holnap. Vagy inkább tegnap. Egészen pontosan április 8-a, amikortól pecsétes papír bizonyítja, hogy az oladi városrész lakóparkjában a levegő azbeszttartalma az egészségügyi határérték 292-szerese. Már amikor egyáltalán mérni tudták, mert az optimális, 24 órás detektálásról szó sem lehetett. Akkora volt ugyanis a terület porterhelése, hogy néhány órán belül eltömítette a szűrőket. Most mindenhol építkezés folyik a területen, teherautók kavarják a rákkeltő port, mintha semmi sem történt volna, és az egész azbeszttörténet csak rossz álom lenne, ami huss, ébredéssel tovaszáll.
Törvényesített káosz
Állunk az oladi plató bevezető útjánál, vagyis azon a fennsíkon, amin a várossal egybeépült Olad község gyümölcsei, kiskertjei voltak egykoron. Nagy a szigor, csak lakcímkártyával engednének be, még a pizzafutár sem hajthat be a területre, állítólag 150 ezer forintra büntettek valakit emiatt. A háziorvosnak is gyalog kell bemennie, ha beteghez hívják. A 10 kilométeres sebességkorlátozó tábla mellett hatósági ember igazoltat, újságíró-igazolványt kér. Mondanánk neki, hogy felkészültünk, FFP3-as maszkokkal és lábzsákokkal érkeztünk, mert sem magunkat, sem másokat nem akarunk azbeszttel mérgezni. Bár szennyezett területen áll, ő maga nem hord maszkot, ahogy senki, akivel aznap találkozunk.
Int, mehetünk tovább.
Két perc múlva esni kezd, a rend őrei beülnek az autóba és elhajtanak. Miközben a már ott lakókkal szemben szigorúak a szabályok vonatkoznak, a teherjárgányok sorban érkezhetnek. Szerda van, ezen a napon a munkagépek szabadon hajthatnak be a területre. Furgonok jönnek, markolós nehézgépjárművek hatalmas kerekekkel, teherautók megpakolva. Csak azért nem kavarog por utánuk, mert az előző napokban záporok voltak itt. Jó okuk van a sürgésre, a területen tömegesen folynak az építkezések, mintha az azbeszt valami távoli, megfoghatatlan veszély lenne. Pedig a forrása ott van a házak előtt vezető zúzalékos útban, pontosabban az azt fedő kövek széttöredezésekor kiszabaduló porban.
Lakóövezetben ilyen nagyságrendű azbesztkitettségre eddig még nem találtak példát, az oladi platón viszont legalább másfél évtizede porlanak az azbesztes kövek.
Az ország egyik legfurcsább lakótelepén vagyunk, ennél kaotikusabb lakóparkban még sosem jártunk.
Valaha nagy mezők, elvadult gyümölcsösök voltak itt, ide terjeszkedett egyre gyorsuló tempóban a város, amikor a 2015-ben bevezetett családi otthonteremtési kedvezmény (csok) hatására megnőtt az érdeklődés az üres telkek iránt. Az elképzelés az volt, hogy a Szombathely Oladi-Plató Közmű Építő Közössége összefogja a rendszerváltást követő kárpótláskor felvásárolt kis parcellák tulajdonosait, és az építkezők befizetéseiből és uniós támogatásból majd közművesíti a területet. Elkerekedik a szemünk, amikor meglátjuk, hogy milyen eredménnyel.
Noha már mintegy ezren laknak itt, bitumenes utak alig vannak, csak girbegurba, bizonytalan szélű, félig saras, félig zúzott kővel borított földutak.
Az építkezés 2020 után kapott új lendületet, onnantól kezdve az önkormányzat már nem tagadhatta meg sem az építési, sem a használatba vételi engedély kiadását, mert az a kormányhivatalok hatáskörébe került. A kormányhivatal pedig kiadta a dokumentumokat, hiszen a családok nem tehettek arról, hogy milyen állapotok alakultak ki a telepen, és jogkört sem találtak a tiltásra. Tömegesen építkeztek a félbehagyott utak mentén, és ez okozza a bajt.
Az osztrák bányákból érkezett olcsó azbeszttartalmú kőzet ugyanis azóta még gyorsabban hasad, porlik, rákkeltő anyaggal borítva be a családok új otthonait.
Járda nincs, azbeszt van
A helyzet azbeszt nélkül sem lenne veszélytelen. Az utak közepén néhol 60 centiméter magas betonkúpok állnak, azok tetején lehet a csatornafedél, csak éppen az úttest hiányzik a fedél és a köves, sáros út között. A kereszteződésekben csövek meredeznek ki másfél-két méter magasan a közepükbe húzott drótokkal. Némelyik már évek óta ott van, és nem egy helyen – az oladi platón ez a természetes állapot.
A kocsik úgy kerülik ki az akadályokat, ahogyan tudják. Ha volt is valaha az útnak kimért helye, az sok helyen már nem látszik, az autók arra mennek, amerre lehet. Az építkezések nehézgépjárműveinek gumiabroncsai megsüllyedtek, néhol fél méter mély keréknyomokat vájtak, aki nem akar tengelytörést szenvedni, az jobb híján az út melletti fűre kormányozza az autóját. Ott ettől újabb kátyúk és vájatok képződnek, az út egyre jobban kiöblösödik, amire újabb és újabb kőréteget terítettek szanaszét.
Azbeszteset.
Esetenként szerencsésebb lenne azbesztes kő helyett köves azbesztről beszélni, mert a mérések szerint előfordul, hogy a rákkeltő anyag alkotja a bazaltra emlékeztető látványú sötét kövek nagyobb részét.
Rengeteg a félkész épület, és amerre nézünk, mindenhol építkeznek. A területen ezrével, tízezrével állnak a téglák, jelezve, hogy a szennyezett fennsíkon újabb lakások százait alapozzák egyenesen az azbeszt forrása, az eső után érkező kánikulában ismét kiszáradó és porzó utak mellé.
Az oladi platón nemcsak az utak nyújtanak kaotikus látványt, de az építmények is. A telepen több gyerek él, mint felnőtt, de járdát nem látunk. A telekhatárok is összevisszák, nehéz megítélni, hogy tudatosan tértek-e el a földhivatalban bejegyzettől, vagy azért látszik így, mert a szemünknek hiányzik a viszonyítási pont, a kijelölt és megépített út.
Noha a nagyobb házak az azbesztszennyeződés kitudódása előtt akár 100-150 millió forintot is érhettek, egyetlen építészeti nívódíjra esélyes épületet sem látunk, citromdíjat viszont több kategóriában is meg lehetne hirdetni. Éles lenne a verseny a féltetős rettenetek, a Kádár-kocka utánérzetek és az egykori árterekbe épített, nyomorult C-lakásokra emlékeztető, azok csok-ra feltuningolt változatai között. Elrettentő példáit láthatjuk a munkásszálló jellegű építményeknek is. Hosszan nézelődünk, de egyetlen üzlet, közösségi tér, park vagy játszótér sem akad az utunkba.
Mintha eleve olcsó, kertvárosi falansztert terveztek volna, és végül nekik lett igazuk. Ki merne itt kiülni egy parkba, ha lenne olyan? Ki engedné ki a játszótérre a gyerekét? A lakóknak tisztiorvosi ajánlásuk van arról, hogy csökkentsék a szabadtéri tartózkodás időszakát, hordjanak FFP3-as maszkot, és ha fúj a szél, lehetőleg még az otthonaikat se szellőztessék.
Száraz időben minden teherautót porfergeteg követ, az alattomos azbesztrostokat felkavarja a szél. Most nincs ilyen veszély, de a széles abroncsok alatt a kőzet ilyenkor is reped és szétporlik az azbesztszálak mentén. A kiszabaduló rostok a levegőben mint pirinyó dárdák vannak jelen, ha beszívjuk őket, beleállnak a tüdőbe, a mellhártyába, a szervezet nem tudja kilökni őket. A helyük begyullad, megvastagodik, rosszabb esetben elrákosodik.
Ausztriai adatok bizonyítják, hogy az azbeszt által okozott leggyakoribb rákfajta, a mellhártyadaganat előfordulása két-háromszorosa az osztrák átlagnak ott, ahonnan az oladi köveket kibányászták. A burgenlandi azbesztbányák körüli szennyezettség egészségkárosító hatását már 1981 óta ismerik.
Láthatatlan ellenség ez, a legalattomosabbak egyike, mert a betegség nem azonnal alakul ki, akár évtizedekig is lappanghat, védekezni viszont most kellene ellene.
Lassan hajtunk a káosz lakótelepén. Sok nagycsaládos él itt, szinte minden ház csok-os támogatásból épül. Azért építkeznek most is az azbesztkatasztrófa ellenére, mert a nyakukon a bankok szorítása, nem hagyhatják félig készen az épülő házakat, időre meg kell kapniuk a használatba vételi engedélyt. Kormányrendelet írja ezt elő, és nem mentesítették őket, amikor kiderült, hogy egy folyamatosan kiporzó azbesztforrás mellé költöznének a gyerekeikkel. Így aki akkor még csak a telket vette meg, azóta is kénytelen előremenekülni, és aki addig csak 20 millió forintot fektetett a balszerencsés projektbe, azóta már 35–40 millió forintnál tarthat.
Nehéz elhinni, hogy kisgyerekes családoknak van rosszabb alternatívájuk, mint évtizedekre eladósodva ráépíteni az azbesztporos oladi platóra, de éppen ez folyik. És nem feltételezzük, hogy önmaga ellensége volna az a családapa, aki ott pakolja a téglát, irányítja az ácsot, segít kavarni a betont, izzadva adogatja a tetőcserepet a mestereknek.
Maguknak kell megoldaniuk a helyzetet, mert amióta a Greenpeace gyanút fogott, hogy Szombathelyen tömegesen lehetnek azbesztszennyezett területek, és a kormányhivatal ennek hatására elrendelte a méréseket, a látványos politikai akciózáson túl nem sok látható dolog történt. Ami meg igen, annak sem feltétlenül kellett volna megtörténnie.
– Nem tudunk semmit – mondja Könczöl Attila, az egyetlen család feje, aki nemcsak nevét, de az arcát is vállalva szóba áll velünk. Karbantartó műszerészként dolgozik egy helyi gyárban, Adrienn, a felesége segédápoló a kórházban, három gyerekük van.
– Bence, a kisfiúnk asztmás, azt gondoltuk, hogy ideköltözünk, a jó levegő miatt – mondja Adrienn. 2019-ben döntöttek így, addig egy 40 négyzetméteres lakótelepi lakásban laktak, egy bedőlt devizahitel terheit cipelve. A három gyereknek közös szobája volt. Semmit sem tudtak még az azbesztről, és boldogok voltak, mert a 39 millió forintos vételárból 35 millió forintot fedezni tudtak gyerekek utáni állami támogatásból és alacsony kamatozású hitelből. A 97 négyzetméteres lakás és a 16 négyzetméteres erkély maga volt a beteljesült álom.
Hivatalosan ez még nem a plató része, a határ éppen mellettük húzódik, de így is előttük döngettek az építőanyagos teherautók, a szakik furgonjai, az aratókombájnok, amelyekkel a megmaradt mezőgazdasági területeket művelik. Az oladi fennsíkon élők is úgy képzelik a kiköltözést a zöldbe, ahogy az országban máshol, térkövekkel borítják a telkük nagy részét, tonnaszámra szállíttatták ide a színes cementlapokat. A költözés utáni első benyomásuk az volt, hogy belefulladnak, annyi itt a por.
– Attila már az első esőnél megmondta, hogy baj lesz – emlékezik vissza Adrienn. – Akkor még semmit sem tudtunk arról, hogy azbeszttel szennyezett ez a terület, de a férjem már jelezte, hogy ez nem rendes por. Nehéz volt lemosni az autóról.
– Sikálni kell – magyarázza a férfi. – Ez lényegében egy kőpor, az utat borító kőzúzalék porlik szét, és annyira finom szemű, hogy könnyen felkapja és viszi a szél.
Idén tavasszal megérkeztek a hivatalos mérési eredmények is a háromszázszoros szennyezettségről. Adriennék élete felfordult, onnantól nem mernek ablakot nyitni, egy légtisztító és a légkondi cseréli a levegőt a lakásban. A nő reggel ötre jár a kórházba dolgozni, a férje fél hatra, de a nagyszülők nem tudnak eljönni hajnalban vigyázni a gyerekekre, útnak indítani őket az iskolába, mert idegen nem hajthat be a területre. Az ok fontos, ne töredezzen tovább az azbesztes kőzet, és ne szálljon a szennyezett por. Ám hogyan lehet úgy élni, hogy a postás, a futár, az orvos nem jöhet be az ember otthonáig? Közben pedig az építkezések miatt a nagy súlyú teherautók hetente egyszer szerdánként szabadon közlekedhetnek. (Más napokon meg nem szabadon.)
A por beborítja a szúnyoghálót, és amikor Attila egy hónap után új szűrőt rendelt az azbeszthelyzet miatt kedvezményesen megvásárolt légtisztítóhoz, az üzletben nem hitték el neki, hogy már elpiszkolódott.
– Tiszta fekete volt – mondja a férfi.
Az azbeszt miatt olyan szigorú szabályokat javasolnak, hogy szinte lehetetlen betartani őket. Nemcsak cipőt, de szeles napokon ruhát is kellene cserélniük, amikor belépnek a házba. Naponta mosni a tavaszi dzsekiket reménytelen küldetés, de azért minden este porszívóznak és felmosnak. Mióta az önkormányzat a területet kalcium-kloriddal (CaCl₂) locsoltatja a kiporzás gátlására, azóta Mázli, a kis yorki kutyusuk is csak „munkavédelmi gumicsizmában” léphet ki a házból. Ám a helyiek úgy érzik, valamit tenni kell, ezért újabb 24 utcában, 20 ezer négyzetméteren kezdik meg a locsolást.
A kezelést a szakértők egyáltalán nem javasolják. A Magyar Tudományos Akadémia például a napokban tervez az azbesztről konferenciát, amelyre Weiszburg Tamás geológust, az ELTE egyetemi docensét is meghívták. Meséljük Könczöléknek, hogy mit mondott a szakértő, akit még indulásunk előtt felhívtunk.
– Kedves gondolat – ironizált a geológus. – A kalcium-kloridos kezelés lényege, hogy megfogják a port, ez a vízzel való locsolás alternatívája.
Magyarázta is, hogy a kánikulában a vízzel való locsolás néhány óra alatt felszárad, a kalcium-klorid viszont „higroszkópos filmet képez” az útburkolaton, vagyis a levegő páratartamát magába szívó, ragacsos, zselés réteget, ezért lassabban szárad ki, megtartja a nedvességet.
– Viszont aki ebbe belelép, azbesztos lesz. Az emberek beviszik a lakásba, széthordják a városban. Nem tartom szerencsésnek – fogalmazott.
A tudós szakértő és Mázli gazdái ugyanazon a véleményen vannak.
– Ragad – mondja egyszerre Adrienn és Attila, – és ha kiszárad, ugyanúgy porzik.
Először azt hisszük, hogy a kutyára adott gumicsizma valami vicc, de tényleg ott van a cipőtároló tálcák mellett Mázli védőcipőcskéinek zárható zacskója. A kalcium-klorid lényegében só, ugyanaz, amit jégmentesítésre is használnak, marná az apró terrier lábait. Ám a speciális ebvédelem fő oka, hogy a ragaccsal behozná a lakásba a szennyeződést. Porból enélkül is olyan sok van, hogy mielőtt beléptünk a házba, Attila nedves partvissal összehúzza a bejáratnál, mikor elmegyünk, megint. A „termés” jelentős, van mit feltakarítani, a lábtörlőn is ott egy folt.
– Na, ez a kalcium-kloridos azbeszt – mutatja az „Isten hozott” felirat melletti nyomot.
Nemcsak a szakértők tiltakoznak a kalcium-kloridozás ellen, a környezetvédők is azonnali méréseket követeltek, mert ez csak átmeneti kezelés, annak sem megnyugtató. Végleges megoldás a kőzet visszaszállítása lenne Ausztriába, vagy az utak geofóliával való lefedése, majd újabb alapozás után bitumennel való lezárása lenne. Az elsőre a világ pénze nem elég, a második sem aprópénz.
Weiszburg Tamás azt mondja, ha úgy csináltuk volna, mint az osztrákok, és amint leterítik azbesztes kőzetet gyorsan ráépítik és befejezik az utat, ma valószínűleg nem is tudnánk a problémáról. Ám Magyarországon ez nem néhány napos művelet, legalább egy évtizede nem sikerült befejezni az utakat, azóta lélegzik be az itt élők az azbesztszálakat.
A megoldás kormányzati segítség nélkül elképzelhetetlen, és ennek a politika is tudatában van. Gajdos László miniszter kinevezése után azonnal a helyszínre sietett, betiltotta az osztrák azbeszttartalmú kőzetek behozatalát. A miniszterelnök pedig az osztrák kancellárral tárgyalt az ügyről. Ám helyben azóta sem történt semmi kézzelfogható. A megrémült családok Szombathelyen, a talán még nagyobb gonddal szembenéző Kőszegen, valamint Sopronban – és még tucatnyi faluban – azonnali cselekvést várnak. Egyedül Zalaegerszegen kezdték elszállítani az azbesztes kőzetet, más önkormányzatok jobb híján kalcium-kloriddal locsolnak – ráadásul közkívánatra. Szombathelyen a vállalkozók nyolcmillió forinttal támogatták a ragacsozást.
– A fertőtlenítőszer és a pöcegödör szagának keveréke árad ott, ahol kalcium-kloridoznak – mondja Adrienn. – Foltot hagy a kocsin, és miután kiszárad, ugyanúgy hordja a szél, mint korábban.
Lehangoló a helyzetük, és egyelőre nem látszik a megoldás.
– Hova mennénk? – kérdez vissza. – A csok-os lakásokat nem lehet csak úgy adni-venni, mert akkor vissza kell fizetni a támogatást.
– Az azbeszt a legkisebb bajunk – mondja Attila. A feleségét aznap engedték ki a kórházból, a háromgyerekes anyának infarktusa volt.
– Az apósomat hívtuk, hogy jöjjön, vigyázzon a gyerekekre, mert Adrienn rosszul van, de szabályosan nem hajthatott volna be kocsival. Na éppen, hogy leszarta – mondja a férfi, de az utolsó szót inkább csak sejtjük, mi lehetett, elharapja, mellette áll ugyanis a kisfia.
Csend lesz. Távolinak tűnik az a nap, amikor beköltöztek az új lakásukba, és a lépcsőházba kitették a gyerekek őket ábrázoló bekeretezett rajzait. Ezeken biztonságot sugárzó apa látszik, és egy boldog anya, akik büszkék rá, hogy ilyen szép otthont teremtettek a családjuknak.
Pormegkötés sós ragaccsal
Tóth Zsuzsáék légvonalban talán 600 méterre laknak Könczöléktől, de amikor felhívjuk őket, hogy most indulunk, Zsuzsa nevetve azt mondja, még jó időbe telik, amíg odaérünk. Igaza van, az oladi plató 12 kilométernyi úthálózatán nemhogy lépésben, még tyúklépésben is nehéz haladni. Zsuzsáék olyan utcában laknak, amely néhány méterre van attól a határtól, amit végiglocsoltak kalcium-kloriddal.
Ha az Egyesült Államokban lennénk, akkor a zónahatáron le kellene mosni az áthaladó autókat, ha Ausztráliában, akkor rázópados kerékmosó berendezést kellene üzemeltetni a hasonlóan szennyezett ipari létesítményekben. Itt semmit. Simán átgurulunk.
Gábor, Zsuzsa férje a ház előtt vár minket és mutatja, hogy az anyagnak tényleg van egy fontos előnye a vízzel való locsoláshoz képest: lassabban szárad ki. Jól látszik a vonal, hol érte az oldat az utat, ahol sötétebb a por, ezért is használják ipari környezetben. Ám hamar kiderült, hogy a ragacsnak pont az a hátránya, ami az előnye: ragad. Az anyag rátapad az azbesztes útra, onnan a kocsikra, azok kerekére, a cipők talpára, a nadrág szélére.
Külföldön arra lettek figyelmesek, hogy a bányák környékéről széthurcolták a szennyeződést, a létesítmények ipari termeibe pedig be. Mindenhol megjelent a ragacs a belső terekben, azután a só kiszáradt, a kis tüskék pedig kiszabadultak, az azbesztszálak megjelentek a beltér levegőjében. A járműveket ezért ott kötelező alacsony nyomással mosni, majd a vizet ülepíteni, vagy átszűrni. A bányákban dolgozó embereket pedig háromkamrás zsiliprendszeren keresztülvezetni. Maszkban leveszik a piszkos ruhát, lezuhanyoznak, majd tiszta holmit vesznek magukra.
Itt viszont óvintézkedés nélkül kalcium-kloridoznak. A kocsikra ráragadt az anyag, Gábor mutatja is, ahogy az eső után kisütött a nap, a felforrósodott karosszériára tapadt sós „trutyi” máris megszáradt, leporlott. Arrébb áll az autóval, egy kupac por maradt alatta, a gyerek ott ugrál mellettünk, fél méterre a rákkeltő anyagtól.
Zsuzsáéknál úgy játsszuk el a vendégségben szokásos cipőlehúzási koreográfiát, mintha nem egy azbesztes út porát vinnénk be oda, ahol örökmozgó két és fél éves kislányuk hason csúszik a padlón. „Nem kell levenni a cipőt”, „Dehogynem, levesszük”, „Ugyan, felesleges”.
Lábzsákba bújunk és bent felidézzük, ahogy az oladiak figyelték Magyar Péter miniszterelnök és a nem túl lelkes osztrák kancellár sajtótájékoztatóját, ahol a kormányfő bejelentette, hogy kártérítési igénnyel lépünk fel Ausztriával szemben. A kalcium-kloridos kezelést követően már korántsem biztos, hogy az osztrákok visszafogadnák a kőzetet. Ráadásul az így kezelt kőzúzalékot a sótartalma miatt speciális hulladéklerakóban kellene tárolni. (Jelenleg még a kezeletlen kőzetet is, de a magyar szabályozás vélhetően változni fog, mert az azbeszt lefedve, ha nem tud kiporzani, nem veszélyes.)
A terület szélén ott állnak a műanyag tartályok, és miközben Zsuzsáék aggódva figyelik a fejleményeket, a lakosság egy része alig várja, hogy megkezdődjön a locsolás újabb köre. A Greenpeace arra készül, hogy a lakásokban is mérni fogja az azbeszt szintjét. Jelentkezőket nem könnyű találni, mert ki szeretne arról pecsétes papírt, hogy az ingatlanja rákkeltő anyaggal szennyezett? Ám a kalcium-kloridos kezelés melletti otthonok és a nem kezelt utak mentén fekvő lakások adatainak egybevetése cáfolhatatlan bizonyíték lenne a kezelés veszélyességére. Annál is inkább, mert az ipari környezet szigorú külföldi munkavédelmi előírásai nyuszimotoros kétévesekre nehezen lennének alkalmazhatóak.
Tóth Zsuzsannáék faluról költöztek ide édesapjukkal, ők is csok-ot vettek fel a három gyerekre. Ahogy Adriennéknek, úgy az ő életüknek is a legboldogabb időszaka volt, amikor elkészült az új otthonuk.
Azután itt is jött az a bizonyos tavaszi nap, amikor megfordult körülöttük a világ.
– Kaptunk az önkormányzattól négy maszkot, odaadtam apunak, hogy abban söprögesse az udvaron az azbesztet, de nem nagyon veszi fel – érzékelteti Zsuzsa, milyen nehéz az embereknek a saját otthonukban átérezni a veszélyt. A tájékoztató szerint egyébként még a macska tappancsait is mosniuk kellene, a szőrét pedig portalanítani, a babakocsit sem szabad bevinni a házba, azt is zsilipelni kell, és még az sem elég biztonságos, hogy a cipőket az előtérben lecserélik, mert ott is lehullik róluk az azbesztes por.
Zsuzsát annyira aggasztja a helyzet, hogy amikor a szerdai szállítási napon kívül teherautók mozgását észlelte, azonnal értesítette a hatóságokat, hogy darus kocsival szállítják a téglát.
– Telekhatáron belül áll a teherautó? – kérdezték tőle, mert akkor nincs hatáskörük.
– Ott, de hogyan került oda? Repült? – kérdezett vissza a nő. – Tehetetlenek vagyunk, a csok miatt nem tudjuk eladni a lakást, és folyton lelkiismeretfurdalásom van. Bezárva tartsam a gyerekeimet? Vagy kiengedjem őket, az utcára, ahol ki tudja, mi van?
Zsuzsa lelkes tagja a helyiek Facebookon szerveződő közösségének, amelynek tagjai alig várták, hogy a csütörtöki Szombathelyre kihelyezett bizottsági ülésen – látogatásunk másnapján – választ kapjanak arra, hogy mi fog történni. Mert ugyan a kabinet megalakítás óta nem telt el sok idő, és egyetlen út burkolatának kicserélését is alaposan meg kell tervezni, de a családok számára, akik belélegzik az azbesztes levegőt, ez végtelenül hosszúnak tűnt.
Ám hiába várták az Országgyűlés hivatalos honlapján is meghirdetett szombathelyi ülést, az kudarcba fulladt. Mivel a fideszes bizottsági elnök hívta össze, sem a kormány, sem a kormányhivatal, sem a Tisza képviselői nem jelentek meg rajta. Ez már látogatásunk után történt, és Gábor átküldte a végtelenül csalódott hozzászólásokat, amiért egy politikai játszma részesei lettek.
Végül jobb híján a bizottsági ülésre érkező lakók a környezetvédőkkel tárgyalták meg a helyzetet. A városháza egyik termében a Greenpeace arról beszélt, hogy egyetlen megoldás az aszfalt eltávolítása lenne, és nem javasolják a kalcium-kloridos locsolást, addig az önkormányzat – egy másik teremben – arról tárgyalt, hogy újabb tízezer négyzetmétereket fognak kezelni.
Nem tudható, hogy a kormány végül milyen döntést hoz: megkezdik-e a burkolat eltávolítását, mint az Zalaegerszegen történik, vagy a jelenlegi azbesztes kőzetet az út alapjának tekintik, geotextillel lefedik, majd újabb rétegeket húznak rá, és végül kap az egész egy aszfaltborítást. Utóbbi olcsóbb volna, de ez sem végleges megoldás, mert az azbesztes kőzetben fekszenek a közművek, ezért minden egyes újabb rákötésnél, vagy egy későbbi meghibásodásnál meg kellene bolygatni az azbesztes alapot. A teljes csere megoldaná a helyzetet, de azt még senki sem tudja, hány városban és hány községben kellene ezt megismételni. Napról napra több szennyezett területet találnak.
Szombathelyen várnak, és aggódnak, mert még az is lehet, hogy minden úgy folytatódik, ahogy eddig, megoldják okosba: jön egy hirtelen ötlet, azután maszk nélkül egy slaggal odaküldenek valakit az azbesztes területre, szépen kilocsolgatják vele a kalcium-kloridot, és minden megy tovább.
Nyitókép: azbesztes utcakő épülő lakóházzal Oladon 2026. június 17-én (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
