Bukás hadművelet – a brit katona-pszichológus, aki előre megírta az orbáni vereség receptjét
A kritika büntetése és a lojalitás túljutalmazása, az alsóbb szintekről érkező figyelmeztetések elnyomása, a vezetők elszigetelődése, korrekció nélkül hagyott rossz döntések, bűnbakképzés, irreális optimizmus, az ellenfél lebecsülése közben a saját képességek túlértékelése – főként ezek a tényezők vezettek nagy vereséghez Norman Dixon pszichológus szerint. Úgy hangzik, mint a Fidesz 2026-os bukásának elemzése? Pedig nem az: a brit teoretikus 1976-ban vetette papírra mindezt, nem is politikai, hanem katonai összefüggésben, és még csak alkalma sem lehet reflektálni a válságba jutott orbánizmusra, hiszen 2013-ban elhunyt. Mégis, az idehaza szinte ismeretlen A katonai alkalmatlanság pszichológiájáról című könyve kísértetiesen passzol a magyar helyzetre. Nemcsak a közelmúltat segít megértetni, de figyelmeztetés a jelen és a jövő erős vezetőinek is.
Az első világháború híres csatáját, a gallipoli ütközetet a szakirodalom gyakran értékeli világtörténelmi jelentőségűnek. Az 1915–1916-os hadjáratban a támadó britek és franciák terve az Európát Ázsiától elválasztó tengerszoros megszerzése és Konstantinápoly elfoglalása volt, végeredményben pedig az Oszmán Birodalom kiütése a háborúból. Végül egyik sem sikerült. Az offenzívát megállították a tengerszoros aknái, a part menti török tüzérség, valamint a Gallipoli-félsziget meredek, sziklás és a nyugatiak által amúgy is rosszul feltérképezett terepe. A több mint nyolc hónapig tartó hadjárat katasztrofális, több százezres véres veszteséget okozott az evakuációra kényszerült briteknek. Gallipoli következményei messze túlmutattak magán az ütközeten: meghosszabbították az első világháborút, és több értelmezés szerint hozzájárultak Európa későbbi destabilizációjához. Az, hogy a Dardanellák zárva maradtak, növelte a cári rendszer összeomlásának esélyét, mivel Oroszország nehezebben jutott fegyverhez és utánpótláshoz.
De miért buktak ekkorát az évszázados tengeri hadi tapasztalattal büszkélkedő britek? (Főleg ők vettek részt a hadműveletben, a franciák inkább gyarmati csapatokat küldtek. A stratégiai kezdeményezés és az irányítás is brit volt.) A kérdésre az elmúlt bő évszázadban rengeteg harcászati, haditechnikai válasz született a tudományban és a népszerűsítő irodalomban is. Egy katonából lett pszichológiaprofesszor, bizonyos
Norman F. Dixon volt az első, aki merőben új megközelítéssel, a viselkedéstudomány felől nézett rá a katasztrófára.
Dixon szerint Gallipoli nemcsak taktikai kudarc volt, hanem egyenesen a katonai inkompetencia klasszikus példája. Annak demonstrációja, hogyan vezet a túlzott elbizakodottság és a valóság figyelmen kívül hagyása tömegek pusztulásához. A csata elégtelen előkészítése a politikai és katonai vezetés irreális optimizmusából fakadt: a britek lenézték az oszmánokat, és akkor is ragaszkodtak rossz terveikhez, amikor már nyilvánvaló volt, hogy komoly bajok vannak a harctéren.
A Dardanellák ostroma csak egy esemény a sok közül, amellyel Norman Dixon foglalkozik. Az On the Psychology of Military Incompetence (A katonai alkalmatlanság pszichológiájáról) című 1976-os munkája magyarul nem jelent meg, a honi sajtóban még sosem tárgyalták, elvétve akad egy-két folyóiratos említés róla. Pedig a maga idejében Dixon a tudományos megfejtések gyakran idézett figurája volt az angolszász világban, aminek oka, hogy elég gyorsan kiderült: katonai pszichológiai fejtegetései a civil igazgatás és a politika világában is megdöbbentően érvényesek. Rájött erre mások mellett Niall Ferguson történész is, aki egy egész fejezetet szentel a Dixonból kiinduló gondolatainak a Végzet – A katasztrófa politikája című könyvében. (Mi ott olvastunk róla, teljesen véletlenül épp az április 12-i választás után.)
Az On the Psychology of Military Incompetence arra tesz kísérletet, hogy sok-sok forrás és szakértő, köztük katonák, történészek, szociológusok, pszichológusok munkáinak feldolgozása nyomán bemutassa egy (katonai) szervezet azon mechanizmusait, viselkedéseit, melyek hatására egy szűk, de befolyásos hatalmi kör képes totális vereségbe irányítani az őket már-már vakon követő emberek sokaságát. Fontos, hogy ez nem a Švejk szakirodalmi változata, Dixon kritikája nem általános a fegyveres erőkkel és a felső katonai parancsnoksággal szemben. Sőt a katonai tervezést kifejezetten magas intellektust követelő tevékenységnek írja le. Amellett érvel, hogy a stratégiai tervezés és a harctéren produkált rossz emberi viselkedés javítható, a hibák megelőzhetők, ha figyelünk bizonyos törvényszerűségekre.
Dixon szerint a rossz parancsnok nem képes megváltoztatni a rossz döntését, és hogy ezt elfedje, nagyképűen viselkedik. Hajlamossá válik az erőforrások pazarlására,
ragaszkodik egy adott stratégiához, annak ellenére, hogy erős bizonyítékok szólnak annak helytelenségéről.
Nehézség esetén bűnbakot kiált, elnyomja vagy elferdíti a frontról érkező híreket. Képtelen gyorsan alkalmazkodni a megváltozott helyzethez, hiszen a rossz parancsnok inkább a saját elképzeléseit védi ahelyett, hogy a rögvalóságot elemezné.
Jóllehet a katonai élet hierarchikussága, fegyelmezettsége egyébként is vonzza a középszert és azokat, akikből hiányzik az intelligencia és a kezdeményezőképesség, és a hadseregek hajlamosak olyan embereket jutalmazni, akik mindenek felett fegyelmezettek és engedelmesek, mégis: olykor a kreativitás és az önállóság lehet egy-egy hadi siker kulcsa. A katonaviselt pszichológus Dixon tézise, hogy a túlzásba vitt érzelmi represszió elnyomja a fantáziát, a kreativitást és roncsolja a valóságérzékelést. Márpedig abban a rendszerben, ahol a vak engedelmesség mindenekfelett áll, a vezetők elszigetelődnek, a gépezet önmagát erősítő hibákat termel.
A katonai alkalmatlanság pszichológiájáról szóló dixoni fejtegetésnek szép karrierje lett. Magyarázták vele a brit rendőrség autoriter szervezeti kultúráját, általában hierarchikus intézmények buktatóit, a fenti idézett Niall Ferguson pedig a civil igazgatás gyakori elbizakodottságát. Norman Dixon téziseinek nagy része a 2026-os orbáni vereségben különösen is megáll.
A párhuzamokhoz még csak meg sem kell erőszakolni a katonaság–kormányzat párhuzamot. Maga a volt miniszterelnök élt folyamatosan militarista szóhasználattal: operatív törzsek, EU-val, IMF-fel vívott szabadságharc, rezsiharc. „Megvédjük” ezt vagy azt. Brüsszelből, Soros Györgytől (stb.) indított „támadással állunk szemben”. Orbán Viktor abszolút katonai jelszóval hirdette meg az összes kampányhajráját: „Zászlókat a magasba, fel, győzelemre!” – majd a vereség utáni első ötletét elnevezte „védvonalnak”.
Ennél groteszkebb, hogy a volt kormányfő a gyász és a békesség pillanataiban is háborús frázisokban beszélt. A 2022-es karácsony előtt „advent hadműveletnek” nevezte, hogy elment adventi koszorút vásárolni (csak az irodájába, mert elmondása szerint otthonra a felesége intézi). Elhunyt politikustársaitól, tudós és művész barátaitól pedig visszatérően úgy búcsúzott, hogy „elment egy harcos”, „egy bajtárs”. Még Cseh Tamásról is azt mondta, hogy „a legjobb katonánk, a legjobb harcosunk volt”.
Az elmúlt rendszer hatalmi gépezete rengeteg erőforrást, pénzt égetett el annak érdekében, hogy bizonyítsa, Orbán Viktor a jó parancsnok. És míg hatalomtechnikája, vezetői karizmája ciklusokon át kétségtelenül őt igazolta,
a 2026-os óriási bukás éppenséggel azt bizonyította, hogy nagyon rossz „parancsnok” volt.
Ha a Norman Dixon-i tézisekről lefejtjük a speciálisan brit katonai jellegzetességeket, és csak az általánosságokra figyelünk, tényleg az egyik legpontosabb elemzést kapjuk a ’26-os választás előtt elkövetett kormányzati stratégiai és döntési hibákról. Nézzünk meg ezek közül hármat!
A rossz parancsnok ragaszkodik egy adott stratégiához, annak ellenére, hogy erős bizonyítékok szólnak annak helytelenségéről. Több cikkben is kimutattuk, hogy 2024 nyarán konkrétan, számszerűsíthetően tudni lehetett, hogy Magyar Péter és a Tisza Párt életveszélyes a Fideszre. (Aki a közvélemény-kutatásoknak nem hisz, az akkor tartott EP-választás eredményéből az is sejthette már ezt.) Nyilvánvaló volt, hogy a potens ellenfél elfoglalta a belpolitizálást és a sikerrel tematizálta a régi bajokat (egészségügy, oktatás, korrupció, lakhatás, kivándorlás), míg azokra az Orbán-gépezet épkézláb válaszokat nem adott. Helyette kétszeres erővel tolta tovább a saját narratívákat: háború, Brüsszel, geopolitizálás.
A rossz parancsnok elnyomja vagy elferdíti a frontról érkező híreket. Nemhogy összetevője, de lényegi pontja ez a rendszerszintre emelt orbáni viselkedésnek. Teljesen kizárt, hogy a kormányzati és kampányhierarchia csúcsain ne lettek volna tisztában a valós közvélemény-kutatási adatokkal, a közhangulat megváltozásával. Mégis belevitték a fideszes infrastruktúrát és a választók tömegeit is abba a hitbe, hogy simán meglesz a választási győzelem. Hónapokon át sulykolták Orbán Viktor Facebook-oldalán, hogy Magyar Péter nyilvános eseményein kevesebben vannak. Karaktergyilkossági kísérleteket követtek el Hann Endre ellen, azt állítva, hogy a Medián direkt hamisít. Azt terjesztették, hogy a Tisza párt digitális blöff, a jó eléréseiket botok és algoritmusok generálják. Bár nem tudni, pontosan mennyire volt szűk a fideszes kör, amelyik tisztában volt az igazsággal és a legvalószínűbb eredménnyel, az biztos, hogy Gajdics Ottóban, Bencsik Andrásban és társaikban egyszerűen fel sem vetődött, hogy más is történhet, mint a Fidesz magabiztos győzelme.
A rossz parancsnok nehézség esetén bűnbakot kiált. Ez is lényegi pont, vég nélkül lehetne sorolni a csoportokat és egyéneket, akikből az Orbán-rendszer bűnbakot gyártott. Emögött kezdetben az a hideg számítás húzódott, hogy a kádári világból örökölt magyar panaszkultúra úgysem javítható, ezért az indulatokat nem kezelni kell, hanem becsatornázni és kifelé irányítani. Sose a magyar politikai vezetés legyen a hibás, inkább Brüsszel, az ukránok, a németek, az újságírók stb. Ez a viselkedés egy idő után kifele taszító lett, míg a fideszes belvilágot egyfelől tüzelte, de tovább is szektásította.
Noha most Orbán Viktor bukása miatt aktuális Norman Dixon munkáját idézni, a katonai alkalmatlanság pszichológiájáról szóló megállapítások általános érvényűek. Figyelmeztetnek minden politikust, hogy a nagy felhatalmazás óriási kockázat a visszajelzések elvágására, a lojalitás túljutalmazására, a korrekció nélkül hagyott rossz döntésekre.
Ami aztán visszaüt majd egy sorsdöntő ütközetnél.
Nyitókép: Orbán Viktor miniszterelnök a Kiskundorozsmán lévő gázellátó állomásnál 2026. április 6-án. A kormányfő személyesen győződött meg a Török Áramlat gázvezeték magyarországi szakaszának előző nap elrendelt megerősített katonai védelméről (fotó: MTI/Miniszterelnöki Kommunikációs Főosztály/Fischer Zoltán)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
