Sik Domonkos: A bizonytalan választók figyelmébe
Az áprilisi magyarországi választásnak kis túlzással globális tétje van. Mivel az elmúlt években az Orbán-kormány az EU gyengítését célző külső erők legfontosabb szövetségese lett az unióban, most jelentős részben a magyar választókon múlik, hogy sikerül-e fenntartani egy olyan gazdasági-politikai tömböt, ami ellensúlya lehet a világban egyre erősődő és mind gátlástalanabb módon háborúkat kirobbantó autokratikus rendszereknek. Sik Domonkos szociológus, filozófus lapunknak küldött írásában a Válasz Online március 15-i írására reagálva szólítja meg a még habozó választókat.
Ahogy közeledik az áprilisi választás, egyre több fórumon hallani, hogy a végeredmény elsősorban a „bizonytalan választók” szavazatán fog múlni. Az ország és a nyilvánosság kettészakadt. A kormány ellenzői és támogatói közötti kommunikáció, valamint a két tábor közötti átjárás egyaránt minimálisra szűkült. Hatalmas a médiazaj, és nehéz eligazodni az ígéretek, értelmezések és félelemek útvesztőjében. Mint minden választáskor most is rengeteg egyéni, családi és társadalmi szempontot kell mérlegelni. Ebbe a mérlegelési folyamatba szeretnék beemelni egy olyan szempontot, amiről talán kevesebb szó esik a
nyilvánosságban.
A rendszerváltás utáni választások többségével ellentétben, a mostani választásnak nem csak az ország szempontjából van jelentősége. Kis túlzással azt lehetne mondani, hogy
az áprilisi eredményeknek globális tétjük van.
Ez pedig azt is jelenti, hogy a „bizonytalan választók” szavazatának is különös jelentősége lesz. A Fidesz-kormány kitartó törekvései mellett a nemzetközi politikai élet megannyi fordulata is kellett ahhoz, hogy a magyar választásoknak nemzetközi súlya legyen. De ha már így alakult, érdemes egy pillanatra tágabb kontextusból is tekinteni a tétekre.
Magyarország az elmúlt másfél évtizedben sajátos helyzetbe kormányozta magát. A belpolitikai térben előbb az erőviszonyok viszonylagos kiegyenlítettsége borult fel, majd fokozatosan a fékek és ellensúlyok rendszere is leépült. Ennek eredményeként jöhetett létre egy olyan kormányzati stratégia, ami az ország gazdasági, politikai és kulturális súlya által indokoltnál jóval nagyobb nemzetközi befolyás megszerzésére törekedett. A sorozatos kétharmados győzelmek következményeként a belpolitikai teret bizonyos értelemben „kinőtte” a kormány. A belső fékek jelentette önmérséklet hiányában, a nemzetközi ambíciója is hatalmasra növekedett.
A nemzetközi kapcsolatok „realista” elmélete szerint az országok közötti viszonyokat, minden diplomáciai és civilizációs vívmány ellenére, végső soron az érdekek és az erőviszonyok határozzák meg. Ez a Magyarországhoz hasonló helyzetű országok esetében azt jelenti, hogy a mozgásterük meglehetősen korlátozott. A kitágítására tett kísérletek túlnyomó többsége kudarcra van ítélve, a „fejlődési pálya” sikeres megváltoztatása rendhagyó kivételnek tekinthető.
Az elmúlt évtizedben ezek a kemény korlátok kerültek szembe a – belső fékek híján – hatalmasra nőtt kormányzati ambíciókkal. Ebből a feszültségből érthető meg, hogy a kormányfő miért hirdeti büszkén, stratégiai vívmányként, hogy „mi vagyunk a homok a gépezetben, a bot a küllők között, tüske a köröm alatt”. Az ország gazdasági és politikai hátrányának ledolgozása kétségtelenül lassú és bizonytalan kimenetelű vállalkozás. A kormány éppen ezért azt a stratégiát választotta súlyának – lehetőségein túlmutató – növeléséhez, hogy
az ország új fejlődési pályára állítása helyett az EU-tagsággal összefüggő helyzeti előnyből próbál tőkét kovácsolni.
Ehhez persze szüksége volt az Európai Unió demokratikus berendezkedésére, amit kezdettől fogva a második világháború kollektív traumája határozott meg. Az európai országok gazdasági és politikai együttműködése – a gyakorlati haszon mellett – leginkább azt a célt hivatott szolgálni, hogy a kontinensen senki se legyen többé „érdekelt” egy fegyveres konfliktus kirobbantásában. Noha e közös cél a kollektív emlékezet kopásával a szélesebb nyilvánosság körében háttérbe szorult, jelentőségéből mit sem vesztett.
Napjainkig ez határozta meg az EU fejlődését abból a szempontból, hogy a gazdasági és politikai súlyától függetlenül minden tagállamot egyforma elismerés illet meg. Ebben az értelemben az EU egy olyan zárványnak tekinthető, ahol nem érvényesülnek korlátlanul a „reális” erőviszonyok és érdekek. Talán e törekvések leglátványosabb kifejeződése a döntő kérdésekben gyakorolható, minden tagállamot megillető „vétó” joga. Ez tette lehetővé a magyar kormány számára is, hogy a vétóval való fenyegetéssel sakkban tartsa az EU-t, és ily módon súlyánál nagyobb jelentőségre tegyen szert a nemzetközi politikában. Ilyen értelemben a Fidesz-kormány nem az ország gazdasági vagy politikai teljesítményével próbált érvényesülni, hanem sokkal inkább azon képessége révén, hogy a legfontosabb közös döntéseket szabotálja.
Ez a stratégia mindenekelőtt kifizetődőnek tűnt az EU-n belül, hiszen a kormány megkérhette az árát annak, hogy ne éljen a vétó lehetőségével. És kifizetődőnek tűnt az EU-n kívüli nemzetközi kapcsolatokban is.
Mindazok a globális szereplők, akiknek geopolitikai érdeke az EU meggyengítése és egységének megtörése, természetes szövetségesként tekinthettek arra a Magyarországra,
ami büszkén vallotta, hogy vétójával nem csupán képes, de kész is gyengíteni az EU-t.
Oroszország vagy – Trump újraválasztása óta – az Amerikai Egyesült Államok egyaránt ilyen szereplőnek tekinthető. Nem meglepő, hogy az EU gyengítésének stratégiai célját nyíltabban felvállaló vezetők nyitottak voltak Orbán Viktor közeledésére. Számukra ténylegesen értékes képességet kínált ugyanis fel: rajta keresztül „homokot szórhattak” az EU gépezetébe. Az ukrajnai háború kitörése, valamint Trump – a szövetségi rendszert felforgató – külpolitikája következtében ez a destruktív potenciál különösen fontossá vált.
A kormány legfontosabb külpolitikai szövetségesei az EU gyengítését elváró Putyin és Trump lettek, miközben legnagyobb ellenfele a demokratikus értékeket rajta egyre kétségbeesettebben számon kérő, ám a zsarolási kísérletekkel szemben sokáig tehetetlen Unió. Ez a játéktér ad hazánkon túlmutató jelentőséget az április voksolásnak. Egyebek mellett a magyar választáson dől el, hogy sikerül-e az EU-nak úrrá lennie a saját demokratikus alapelveit kikezdő politikai dinamikákon. Mint ahogy az is, hogy sikerül-e fenntartani az európai békét, valamint egy olyan gazdasági-politikai tömböt, ami ellensúlya lehet azoknak az autokratikus rendszereknek, amik egyre növekvő háborús veszélybe sodorják a világot.
A végletekig polarizált, propagandával elárasztott nyilvánosságban e tétek kevésbé látszódnak. A posztmodern populizmus által megfogalmazott kritikák fényében könnyű relativizálni a különböző szereplők morális megítélését. Nincs szó arról, hogy az EU vagy annak országai makulátlanok lennének korunk meghatározó társadalmi egyenlőtlenségei (vö. globális kizsákmányolás) és paradoxonjai (vö. klímaválság) tekintetében. Hosszasan lehetne sorolni az EU-val kapcsolatos kritikákat, nincs miért idealizálni egyetlen intézményrendszert sem. Egy döntő szempontból mégis fontos, hogy morális különbséget tegyünk az EU és a nemzetközi autokráciák között. Előbbi ugyanis rendelkezik egy olyan tulajdonsággal, ami Putyin és Trump rendszereire nem mondható el.
Több mint fél évszádos története során mindeddig sikerrel előzte meg, hogy a kontinensen belül háború törjön ki. Márpedig ez önmagában is kivételes teljesítmény. A háborúra birodalmi érdekei érvényesítésének bevett eszközeként tekintő Putyin és Trump belátható módon távol áll ettől a szemlélettől. Különös iróniája a helyzetnek, hogy az immár évek óta békepártisággal kampányoló kormány,
épp a háborúkat kezdő autokraták szövetségeseként, és a háborút évtizedeken át sikerrel elkerülő EU-val szemben próbálja igazolni pozícióját.
A fentiek alapján belátható, az áprilisi választásokon jóval több múlhat azon, hogy Orbán Viktor vagy Magyar Péter lesz az ország miniszterelnöke, vagy hogy hány forint lesz a benzin és a rezsi. De még annál is több, hogy sikerül-e a korrupció visszaszorítása, az oktatási, egészségügyi és szociális ágazatok helyzetének rendezése.
Idén tavasszal nem csak a saját jövőnkről döntünk. Olyan helyzetbe csöppentünk, hogy szavazatunk leadásakor az ország sorsán túlmutató tétek is kockán forognak. Emiatt különösen súlyos teher nehezedik minden „bizonytalan választó” vállára is. Talán érdemes az egyéni élethelyzetből fakadó szempontok mellett, a fentieket is átgondolva meghozni döntésünket.
Nyitókép: illusztráció
Ezt az írást nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
hirdetés
