Gyurgyák János: Orbánnak és rendszerének mennie kell, de a neheze utána jön
Egy szabadságára büszke, civil kurázsival rendelkező társadalommal nem történhetett volna meg mindaz, ami velünk az elmúlt másfél évtizedben megesett Gyurgyák János szerint. A történész, könyvkiadó az általa társszerkesztett, a napokban az Osiris gondozásában megjelenő Merre tovább? – Magyarország helyzete és kilátásai című kötetben nagyívű esszét közöl a magyar társadalom állapotáról és a változás szükségességéről. A dolgozat kivonatolt verzióját a Válasz Online közli először. Gyurgyák szerint a különböző társadalmi szervezetek és médiumok „hajtószíjakká váltak Orbán kezében”, amelyeken keresztül „mint a régi kommunista időkben”, szinte ellenállás nélkül érvényesítheti akaratát. A Századvég-alapító történész ítélete minden korábbinál erősebb: „Orbánnak és rendszerének mennie kell ahhoz, hogy a magyar társadalom regenerációja egyáltalán elkezdődhessen. A neheze azonban csak ezután jön.”
Az elkövetkező választásokhoz közeledve mind a nagyközönség, mind pedig a szakértők érdeklődésének középpontjába a hosszú idő után először lehetségesnek tűnő politikai váltás, az Orbán-rendszer esetleges választási bukása, valamint az erre vonatkozó esélylatolgatások kerültek. A rendszernek 2010 óta – legalábbis amit a jelenlegi közvélemény-kutatások mutatnak – először kell olyan komoly kihívóval, Magyar Péterrel számolnia, aki alkalmasint leválthatja a másfél évtizede regnáló politikai erőt. Hosszú idő után először a jelenlegi rendszer névadójának és szűk belső körének, valamint az ennél kétségkívül tágabb, rendszeres támogatásokat és megbízásokat élvező társadalmi, gazdasági és kulturális elit tagjainak szembe kell nézniük azzal a lehetőséggel, hogy akár el is veszíthetik a választásokat, és ezzel együtt politikai-gazdasági hatalmukat vagy legalábbis annak egy részét.
Ez az esély másfél évtizedes regnálás után valóban új fejlemény a magyar politikai életben, ugyanis – ahogy azt néhány évvel ezelőtt megfogalmaztam – Orbán Viktor az elmúlt évtizedekben „túlélt és ledarált mindenkit, aki körülötte volt, támogatót, barátot és ellenséget egyaránt. Politikusokat emelt föl és szorított partvonalon túlra vagy helyezett talonba, pártokat olvasztott be és zilált szét, politikai mozgalmakat hozott létre és tett tönkre, nagy múltú intézményeket formált át és szüntetett meg. Embereket helyezett ide-oda, mintha azok autonómia, tudat és akarat nélküli játékszerek lennének. Nem utolsósorban pedig a
saját pártjából, az egykori bátor fideszes ellenállókból és lázadókból engedelmes, pénzre és helyi hatalomra ácsingózó társaságot csinált,
akik számára azok az egykori fideszes hívószavak, mint autonómia, saját vélemény, kiállás, ellenállás, felelősség ma már mit sem mondanak, vagy majdnem tökéletesen ismeretlen fogalmakká váltak.”
Mint a régi kommunista időkben, maga a párt, valamint a különböző társadalmi szervezetek és médiumok hajtószíjakká váltak Orbán kezében, amelyeken keresztül szinte ellenállás nélkül érvényesítheti akaratát, és eljuttathatja üzeneteit a köznép felé. A magyar vezérelvű politikai rendszer olyan sakktáblává vált tehát, ahol lényegében minden fontos döntést kizárólag a vezér hoz meg, a politikai szereplőket pedig sakkfiguraként mozgatja. Egy sajátos hierarchikus függelmi rendszer alakult ki, ahol is – szemben a Kádár-rendszerrel – a függés nem elsősorban ideológiai természetű, hanem személyes, azaz mindenekelőtt a legfőbb vezetőhöz való lojális magatartás határozza meg. Így a rendszer az autonómia semmilyen formáját nem tűri.
Az első, felívelő szakaszban e rendszer óriási előnye kétségkívül a hatékonyság volt, hiszen a gazdasági elit új szereplői az ő kiválasztottjai voltak, másrészt politikai üzenetei közvetítők nélkül is eljuthattak „hűséges népéhez”. Lejtmenetben vagy a választók megvilágosodásának pillanatában azonban életveszélyessé válhat ez a rendszer Orbán számára, hiszen ekkor mindenért végső soron egy embert tesznek felelőssé. Minden ügy, minden jogos és jogtalan felháborodás rá háramlik majd vissza. Újabban ‒ köszönhetően az új információs korszaknak ‒ ezek a hajtószíjelven működő intézmények és manipulációs eszközök kétségkívül sokat veszítettek a súlyukból. Az egykor nagyhatalomnak számító „médiaszemélyiségek” szomorú sorsán is látszik ez a valóban forradalmi változás. Szerepük ugyanis ma már minimálisra szűkült, csupán a vezér üzeneteit ismételgetik és kommentálják, ehhez azonban nem kell különösebb tehetség vagy innovatív képesség, sőt ezek a tulajdonságok kifejezetten károsak a rendszer szempontjából.
Minden ilyen rendszer szükségszerűen merevedik meg, nincs visszacsatolás, így elveszik a kontroll lehetősége.
A hibáknak nincs gazdája, hiszen a hierarchia csúcsán álló személy bírálhatatlan. S az esetleges bírálat is kivédhető az „Orbánnak nem igaza van, hanem igaza lesz” formulával. Ezek az új infokommunikációs metódusok végső soron kétélű fegyverré válhatnak a rendszer szempontjából, ugyanis az új technikákat és módszereket bárki felhasználhatja a maga érdekében, már akinek van ehhez tehetsége, kedve, vagy éppenséggel nem ízlése ellen való az ezekkel való (vissza)élés.
Ezt láthatjuk Orbán Viktor új kihívója kapcsán is. Szilárd demokratikus intézmények, valamint az annak sine qua non alapját jelentő erős, független középrétegek és valódi polgárság nélkül – ahogy azt az mondandóm lényegeként megfogalmazom majd – az egész rendszer csupán látszatdemokrácia, látszatpékség, meglehetősen gyenge lábakon álló politikai konstrukció, amely mindaddig tart, amíg a vezér tévedhetetlenségének mítosza él, de legfőképp amíg van mit szétosztani, azaz amíg a helyzetbe hozott csoportokról ki nem derül, hogy csupán az állami redisztribúció, az európai támogatások és a magyar költségvetési források ügyes átcsoportosítása révén kerülhettek helyzetbe. S az alattuk lévő, minden rendszerben megélni képes, de most csak beszállításra kárhoztatott szélesebb gazdasági csoportok be nem látják, hogy a kívülállás szélesebb perspektívákat nyithat meg számukra, mindenekelőtt az önálló tervezést és cselekvést.
×××
A 2010 óta regnáló rendszer kialakulásának politikai okát ma már viszonylag tisztán látjuk. Mindenekelőtt kellett hozzá – ahogy ezt Kopátsy Sándor már nagyon korán megfogalmazta, és azóta sokan negatív vagy pozitív felhanggal ismételgetik – a „század legtehetségesebb magyar néptribunja”, aki saját magát, képességeit az ország valóságos súlyánál sokkal nagyobbra tartja. Számára Magyarország az a hely, ahol kedvére kiélheti hatalmi ambícióit és társadalomátalakító vízióit, és mindezt alapvetően a magyar társadalom hatékony ellenállása nélkül.
S itt elérkeztem mondandóm lényegéhez, nevezetesen: hogyan fordulhatott elő mindez, hogyan vette be ezt a mesét egy fél ország, hogyan szakadhatott politikai szempontból annyira ketté Magyarország, hogy az egyik fele szerint a miniszterelnök az ország megmentője, másfelől viszont a „hatalomért és a pénzért bármire képes, akiben sosem lehet megbízni”, továbbá aki „egy megzavarodott, a hatalmáért mindenre képes maffiafőnök”, aki „háborút hirdetett egész nemzete ellen”. Ennek következtében tehát politikai szempontból végletesen megosztott ország jött létre, ahol a hívők politikai ellenfeleikről bármit képesek elhinni, a másik fél ellen pedig szinte minden fegyvert bevethetőnek tartanak. Innen már csak egy kis lépés a nyílt polgárháború, de ezzel a lehetőséggel mintha nem számolnának a szembenálló felek.
Ennek a kettészakítási folyamatnak az első szabad választásoktól kezdve (emlékezzünk a taxisblokádra) nagyon sok felelőse van, a végső lökést ebbe az irányba mégis az Orbán-rendszer adta meg, és ez annál is szomorúbb, mert
az a nemzedék, amelyet Orbán képviselt, éppen a magyar társadalom végzetes szétszakadását akarta megelőzni.
Az alábbiakban azonban nem erről a politikai helyzetről, és végképp nem a választási esélyekről, hanem arról szeretnék beszélni, hogy mindez csupán a felszín karcolgatása, amely során a mélyebb problémák háttérbe szorulnak és elkendőződnek.
A magyar társadalom egy végzetes önámítás és illúzió foglya, amikor azt gondolja, hogy a megoldás kulcsa a politikában és a politikusokban rejlik, holott az Orbán-jelenségből tanulhatott volna. Hiába volt egy kivételes tehetségű politikusunk, mert ha valaki valóban akkora politikai tehetséggel rendelkezik, mint ő, akkor rövidesen rá fog arra jönni, amire Orbán is rádöbbent az ezredfordulón, nevezetesen, hogy „ezeknek Kádár kell”. (A mondás és annak különböző változatai – ahogy Körömi Attila fontos cikkében megírta – minden jel szerint Orbán Viktortól vagy az akkori legfontosabb politikai-választási tanácsadójától, Habony Árpádtól származik, de G. Fodor Gábor is ezzel lényegében megegyező megállapítást tett a polgári Magyarországról mint a Fidesz politikai termékéről és reklámszlogenjéről.) S innen már csak egyetlen pici lépés, hogy a magyar társadalom megalázkodó alkalmazkodásának meghaladása helyett, amely az eredeti Fidesz egyik kitüntetett célja volt, újra ezt a rémisztő alkalmazkodást várja el az erre egyébként is hajlamos társadalomtól.
×××
A bajok okát alapvetően a magyar társadalomban kell keresni. Mert bár a magyarok szeretnének szabad és élhető világban élni, de az ezzel járó nehézségeket, kollektív munkát, tenni akarást és a szükségszerű kényelmetlenségeket már inkább másokra hagynák. Ez azonban klasszikus vagy-vagy helyzet, amelyből nincsenek más kivezető utak és kiskapuk. A probléma nem feloldható az „oldjuk meg okosban” korrupt és urambátyámos magyar módján. Az út szükségszerűen vezet egy élhetetlen autokráciába, és nagy-nagy szerencsénk, ha ezt az Európai Unió valamennyire még korlátozni akarja és tudja. Mondandóm lényege tehát, hogy az igazi okokat nem a politikában és végképp nem Orbán személyiségében kell keresni, hanem sokkal mélyebben, a magyar társadalom állapotában és tradicionális betegségeiben, de mindenekelőtt társadalmunk szerkezetében és mentalitásában.
Egy szabadságára büszke, civil kurázsival rendelkező társadalommal nem történhetett volna meg mindaz, ami velünk megesett.
Így aztán sokkal nehezebb lesz ezeket a mélyebb gondokat megoldani, nem lesz elég ehhez csupán egy választási győzelem – bármennyire kívánatos és szükséges is ez. Orbánnak és rendszerének mennie kell ahhoz, hogy a magyar társadalom regenerációja egyáltalán elkezdődhessen. A neheze azonban csak ezután jön. Az elmúlt száz-százhúsz évben a magyar társadalom egyfelől végletesen individuálissá, másfelől messiásváróvá, minden gondért, problémáért másokat hibáztatóvá vált, így éppen ideje lenne mindezzel szembenézni. S kevés vigaszt nyújt ma az, hogy mindezt már Széchenyi is világosan látta, amikor a „magát szünet nélküli álmokban hintázni szerető Hunniáról” beszélt.
×××
A rendszerváltás idején sokan idézték a kiváló német szociológus, Ralf Dahrendorf mondását, miszerint egy politikai rendszert hat hónap alatt le lehet váltani, de a gazdaság átalakításához, azaz a piacgazdaság újbóli kiépítéséhez hat évre van szükség. Egy ország társadalmi rendszere, azaz a stabil struktúra és rétegződés, a szociális minták, a szokások, az elvárások, valamint az általános kulturális attitűdök azonban jó esetben csak minimum hatvan év alatt – magyarul egy generáció kihalásával és egy új belépésével – alakulhatnak át alapvetően. S kell ehhez még – tette hozzá Dahrendorf – egy jó adag szerencse is.
Az első két állítás igazsága Magyarországon is – többé-kevésbé pontosan – beigazolódott. A „többé-kevésbé” megszorítás arra vonatkozik, hogy mind a politikai (szabad választások, képviseleti demokrácia, jogállamiság, fékek és ellensúlyok rendszere, a hatalmi elit korlátozása), mind pedig a gazdasági átalakulás (szabad verseny, a magántulajdon tiszteletben tartása, monopóliumellenes törvények) megtörtént ugyan, de közel sem volt problémamentes, még kevésbé hosszan tartó. A nagy átalakulás ugyanis korántsem az 1848-as érdekegyesítés elvéhez hasonló módon történt, hogy csak egyetlen példát említsek, az ipari munkásság vagy a szövetkezeti parasztság érdekeit az elit messzemenően figyelmen kívül hagyta.
A harmadik dahrendorfi kérdésre, tehát a társadalom átalakulásának céljára és mikéntjére több mint 35 évvel a rendszerváltás után még nem adhatunk végleges választ, hiszen a fennmaradó 25 év nagyon hosszú idő, de azt már nagy biztonsággal megállapíthatjuk, hogy bárhogy is alakul az előttünk álló két-három évtized,
társadalmi szempontból nem oda jutott az ország, ahová az ún. rendszerváltó nemzedék szerette volna.
Mi volt ez a vágyott cél? A gyors és erőteljes polgárosodás, az önálló véleményalkotásra képes, széles középosztály létrejötte, a civil társadalom megerősödése, a társadalmi rétegek szerinti érdekvédelem kialakulása, és végül viszonylagos béke a különböző társadalmi csoportok között.
Ez a kedvező irányba tartó folyamat előbb az ezredforduló környékén, de különösen a 2010-es évek elején végképp megakadt, és mára a kilábalásnak a körvonalai sem látszanak. Ráadásul minden jel szerint az elmúlt egy évtizedben egy új korszak kezdődött a világban, és ennek következtében sorra kérdőjeleződnek meg azok a szilárdnak hitt fundamentumok, amelyek 1945, majd 1989 után biztosnak tűntek: a pax Americana; a viszonylagos békét nyújtó, előbb két-, majd egypólusú világrend; a középosztályok stabilitásán nyugvó demokratikus berendezkedés; liberális-konzervatív-szociáldemokrata gondolkodásmódok és ideológiák békés versenye; monopolisztikus gazdasági törekvések letörése a nagyok megadóztatása révén; általában a nagy gazdasági-politikai különbségek kiegyenlítésére való szándék, azaz az ún. szociális piacgazdaság fenntartása; az esélyegyenlőség megteremtésére való törekvés a mindenki számára elérhető színvonalas oktatáson keresztül; a meritokratikus elvek tiszteletben tartása és így tovább. Így a rendszerváltás deklarált célja, azaz a gazdasági átalakulás, illetve a folyamatosan erősödő és kiegyensúlyozott, a középrétegek hatalmán nyugvó demokratikus társadalom ideája mellé Magyarország esetében már most is minimum nagy-nagy kérdőjeleket tehetünk, ha a végső ítélet még nem is mondatott ki.
Magyarország bizonyos szempontból mintha csak az utat mutatná a többieknek.
A világban lassan végbemenő paradigmaváltást ‒ már akinek volt szeme hozzá ‒ nálunk korábban lehetett tapasztalni, mint másutt.
Magyarországnak tehát egyrészt a világrendváltozás, másrészt a fragmentált, végletesen individualizált, vagy másképp fogalmazva ugyanazt a jelenséget, az integráció alacsony fokával rendelkező, azaz szétesett és meglehetősen atomizált állapotban lévő magyar társadalom miatt alig volt esélye a nyugati társadalmi viszonyok lemásolására, a gazdasági „utolérésről” nem is beszélve. A másolás és az utolérés nem bizonyult egyébnek, mint csupán sokak által osztott illúziónak és merő képzelgésnek. A kiút ebből a zsákutcából nem lehetett volna – és a jövőben sem lehet – más, mint a magyar társadalom „felébredése” és megszerveződése, továbbá a közjó felismerése, a magyar társadalom végletes individualizmusának feladása, valamint a mindezek hiányát kihasználó, a politikai szembenállást ad absurdum fokozó elit elkergetése. S az sem ártana, ha az összeszerelő üzemek vagy az energiaigényes gyárak idetelepítésén túl valami eredeti gazdasági terv is megfogalmazódna végre – éppen nem a politikusok, hanem az előnyös helyzetbe hozott üzletemberek és gazdasági szakemberek fejében.
×××
A felvetett társadalomtörténeti kérdések közül a legizgalmasabb és egyben ma még legnehezebben megválaszolható, hogy a szocializmus után itt maradt társadalmi struktúra miként alakult át az elmúlt harmincegynéhány év alatt, és mivel jellemezhető ma. Több ok miatt sem adható egyértelmű és végleges válasz erre a kérdésre. A társadalmi struktúrának – szemben a társadalmi rétegződéssel – egyik legfontosabb jellemzője ugyanis, hogy meglehetős stabilitással rendelkezik. A magyar társadalom viszont az elmúlt harmincöt évben kétszer is jelentős mértékben metamorfózisra kényszerült, és ez az átépülés/átépítés még ma sem fejeződött be teljességgel. Először a nyolcvanas évek legvégén és a kilencvenes évek legelején, a rendszerváltás idején, ahogy arról a fentiekben már szó volt, majd a 2010-es évek elejétől kezdve, amikor is az orbáni rendszer a mindennapi politikai gyakorlaton messze túllépve tudatos társadalmi átépítésbe kezdett, amely mellesleg ellentmond mindenfajta konzervatív ideológiának és gondolatnak. Lásd erről „a régi telefonkönyvek elfelejtéséről” szóló miniszterelnöki mondást, illetve egy temetési beszédben még ennél is egyértelműbben megfogalmazott gondolatát arról, hogy rendszerének fő célja és kérdése az, „hogyan bontsuk alkatrészeire a 2010-ig működő rendszert”. Névleg a „megalvadt struktúrák” felbontása, ténylegesen az orbáni rendszer társadalmi megalapozása ugyanis még közel sem fejeződött be, így nem beszélhetünk „véglegesnek” tekinthető, stabil társadalmi struktúráról.
Az orbáni politika igazi eredetisége és újdonsága éppen e kettősségben rejlik. Célja ugyanis a politikai hatalom megragadásán és megtartásán, valamint a mindennapi politikai uralmon messze túl a társadalom egész szerkezetének az átépítése. A novum ebben az elképzelésben az, hogy
olyan társadalmi hierarchiát teremt, amelynek legfelsőbb régiói szoros szálakkal bekötöttek a politikai rendszerbe, így alapvetően abban érdekeltek, hogy az fennmaradjon.
A többi társadalmi réteg érdektelen a rendszer számára, csupán az a fontos, hogy lehetőleg ne legyenek nyíltan fellázíthatók, és ezt a modern tömegkommunikációs eszközök segítségével, valamint „szociális enyhítő cseppek” és egyéb csecsebecsék osztogatásával (13. havi nyugdíj valódi nyugdíjreform helyett, árstopok kiegyensúlyozott ár-bér rendszer helyett stb.) biztosítják is. Ez a társadalmi átstrukturálás minden bizonnyal folytatódni fog a következő választások után is, vagy úgy, hogy fennmarad az orbáni átépítési gyakorlat, vagy úgy, hogy megkezdődik a rendszer lebontása messze túl a politikai rendszeren, így ez mindenképpen érinteni fogja a meglévő társadalmi struktúrát is.
A rendszerváltás után több felmérés és értelmezés is született a társadalmi rétegződés állapotáról, de kivétel nélkül valamennyi azt állapította meg, hogy egyfelől nőtt a társadalmi egyenlőtlenség, másfelől a magyar társadalom rétegződése erőteljesen torzult, azaz az erős középrétegek helyett („terhes babapiskóta”) a népesség döntő többsége a társadalmi piramis alsó fertályában helyezkedik el („csepp”). Erős, egzisztenciálisan független középosztály, valamint kulturált viselkedésmódok szerint élő széles néprétegek nélkül totális illúzió működő demokráciáról beszélni, enélkül a magyar társadalom mindig is ki lesz téve annak, hogy politikai kalandorok eszközévé váljon.
×××
Mondandóm lényegét úgy lehetne röviden összefoglalni, hogy – különösen a választásokhoz közeledve – a magyar társadalom szeret egyfelől mindent a politikusoktól várni, másfelől minden felelősséget rájuk hárítani, megfeledkezve saját szerepéről mindebben. Ezzel szemben azt állítom, hogy a politika csupán a felszínt jelenti, az igazi problémák sokkal mélyebben, a magyar társadalom állapotában rejtőznek, amelyet nagyrészt az elmúlt száz-százötven év történelme határoz meg, és jórészt magyaráz is. Így e problémák megoldása is sokkal nehezebben kivitelezhető, mint egy egyszerűnek tűnő, bár kétségkívül szükségesnek látszó politikai váltás.
Olyan társadalom állt elő Magyarországon, amely a problémát sohasem önmagában, hanem mindig másban, a megváltoztathatatlannak hitt külső viszonyokban és körülményekben, és főleg a politikusokban látja. Továbbá örömmel fogad minden olyan elméletet, nézetet, amely a konfliktusok nélküli békés alkalmazkodást, és ennek következtében a magyar társadalom, és benne az ő személyes felmentését hirdeti. Egy ilyen társadalom rövid időn belül képes elfogadni egymásnak homlokegyenest ellentmondó politikai-társadalmi berendezkedéseket, továbbá mindig is kiszolgáltatott lesz az önmegvalósító, csak a saját szűk érdekeiket szem előtt tartó politikai csoportosulásokkal vagy egyénekkel szemben, ahogy azt az elmúlt másfél évtizedben láttuk.
Összegezve: a kétségkívül szükséges választási fordulat csak a kezdetet jelenti, a neheze csak ezután következik.
A magyar politikával ugyanis rengeteg baj van, de mindezek eltörpülnek amellett, amivel a magyar társadalomnak kellene végre szembenéznie. A politikától várni jelenleg ezek megoldását merő illúzió, a politikusok ugyanis abban érdekeltek – minél élesebb és kiszámíthatatlanabb a választási küzdelem, annál inkább –, hogy udvaroljanak és minél többet ígérjenek a magyar társadalomnak. De ennek az árát egyszer valakinek meg kell fizetnie.
Nyitókép: Orbán Viktor a sajtónak nyilatkozik a brüsszeli EU-csúcs végén 2025. december 19-én (fotó: AFP/Nicolas Tucat)
Ezt az írást nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
