Ez nemzetpolitikai ügy! – Jeszenszky Géza a magyar sísport jelenéről és jövőjéről
A sísport hobbi, ráadásul csak a tehetősek engedhetik meg maguknak, nekik meg ott az Alpok – e felfogás ellen szólal fel Jeszenszky Géza lapunknak küldött vendégcikkében, amelyben sorra veszi, hol érdemes most hódolni ennek a sportágnak a Kárpát-medencében. Az egykori külügyminiszter és síoktató ugyanis reméli, hogy a váratlanul beköszöntő hó hatására megint tömegek veszik elő sílécüket, merthogy – tekint vissza – a múltban a sízés cseppet sem a gazdagok sportja volt.
Évek óta nem volt igazi tél Magyarországon, hóval, faggyal. Nemcsak a téli sportok kedvelői látták ennek a kárát (és persze az energiaszámlán a hasznát), a sízők hazai tábora viszont most boldog. De meddig maradnak hegyeink fehérek? És ha a következő telek olyanok lesznek, mint az utolsó néhány, akkor felejtsük el az itthoni síterepeket? Jól látszik, hogy nem mese, nem fölös ijesztegetés a klímaváltozás. Fogynak a gleccserek, Európa nagy részén csökken a csapadék mennyisége, érkeznek a kártevők, az invazív fajok. Nem a legnagyobb baj, de a véltnél nagyobb kárt okoz, hogy hazánkban a fölmelegedés és a hóhiány miatt az utolsó 10-15 évben tucatnyi hagyományos sípálya megszűnt működni, közte a híres, sífelvonókkal is rendelkező Bánkút és Nagy-Hideghegy, sőt a Kékes könnyű, de jó hosszú déli lejtőjén is csak föltaposva, vagy fölgyalogolva lehet sízni – gondolom, géppel nem kezelt pályán.
Jó, jó, mondanák sokan: a sísport hobbi, ráadásul drága, csak a tehetősek engedhetik meg maguknak, nekik meg ott vannak az Alpok. Nem is baj, ha hazai hegyeinkben érintetlen marad a természet. Különösen attól tartanak a természetet az emberektől féltő zöldek, hogy a csökkenő, vagy hiányzó havat mesterségesen előállított hóval akarják pótolni, mert ez árt a környezetnek és energiát igényel. Reménytelen őket megnyugtatni? Valójában
nincs semmilyen racionális érv a téli természetes hótakaró megerősítése, pótlása ellen.
A Tátrától az Alpokon át a Pireneusokig Európa értékes hegyvidékein sokfelé (ámbár arányukat tekintve igen kis területeken) épültek ki a „hóágyús” (valójában havat permetező) berendezések. Ezek – egyes hiedelmekkel ellentétben – nem durrognak, elijesztve a madarakat, és nem használnak semmiféle vegyszert. A szükséges vizet helyi forrásokból, vízfolyásokból nyerik duzzasztással, a víz pedig elolvadva visszatér a talajba, a hegyi patakokba és a tavakba, a víztározókba, tehát nem zavarja meg a természet körforgását. Ráadásul a mesterséges hó lassítja az olvadást, de nem késlelteti jobban a vegetáció megindulását, mint egy hosszabb tél. Közben csökkenti a tavaszi szárazságot, az ezzel járó tűzveszélyt, a víztározó pedig az árvízveszélyt.
Az egész világon, de nálunk különösen, a túlsúly valóságos népbetegséggé vált, ijesztő orvosi költségekkel jár, sőt egyre több halálesetet okoz, mert növeli a cukorbaj, a szívbetegség, az agyvérzés és egyes rákbetegségek kockázatát. Az egészségtelen életmód miatt hazánkban az EU-n belül a legmagasabb az átlagosnál elhízottabbak száma, ezért krónikus betegségekkel is többen küszködnek, mint Nyugaton.
A következmény a nemzetközi összehasonlításban is alacsony várható élettartam. A strandokon, a vízpartokon is mennyi kövér fiatal látható. Hogyan lehetne megmenteni fiatalságunkat ettől a magunk okozta, az immunrendszert is gyöngítő bajtól? A válasz egyértelmű: nem gyógyszerrel, fogyókúrákkal, rábeszéléssel, hanem a sporttal, a rendszeres testedzéssel. Az iskolákban bevezetett mindennapos testnevelés nagyszerű dolog (Amerikában ez régóta általános), de csak akkor éri el a célját, ha a diákságot rászoktatja a rendszeres öntevékeny sportolásra, amely azután felnőtt életének is a részévé válik.
Ideje lenne szélesebb körben (újra) tudatosítani mindenfajta sporttevékenység, de különösen a szabad levegőn végezhetők előnyeit.
Orvosi szakvélemények szerint ezek között is egészségügyi szempontból a sízés a legideálisabb. Minden izmot megmozgat, s szinte egyedül ez képes elvonni a diákot és a felnőttet is a számítógéptől és az okostelefontól. Nemzetünk jövőjének egyik záloga, hogy sikerül-e a következő nemzedékeket egészségesebbé tennünk. Az aktív, rekreációs sportolás elterjedése nemzetpolitikai ügy. Valamennyi szomszédunkban jobban elterjedt a diáksport, hosszabb a téli szünidő, és a tanterv része egy hét síszünidő.
A hazai sízők félmilliónál is nagyobbra becsült táborának jelentős része azonban a meredeken emelkedő liftárak miatt egyre nehezebben engedheti meg magának a külföldi sízést. Az áremelkedés oka elsősorban a melegedő klíma. A csökkenő természetes havat csak hópótlással, hókészítő rendszerek telepítésével lehet ellensúlyozni. Az pedig drága. Az Alpokban és a szlovákiai hegyekben sok régi felvonót is lecseréltek: kabinok, 6-8 személyes függőszékes felvonók (gyakran melegített üléssel, széltől-hóeséstől óvó lehúzható védőburokkal) szállítják a sízőket. Ez is benne van a 60-80 eurós napibérlet-árakban. Diákok, családok vagy nyugdíjasok ezeket (több napi szállásköltséggel) aligha engedhetik meg maguknak. Ha a hóhiány miatt a hazai sípályák egy része megszűnt, sokak számára pedig a többnapos külföldi sítúra anyagi okokból nem jöhet számításba, akkor tehát sokaknak le kellene mondaniuk erről a remek sportágról?
Ne feledjük: a sísport elterjedése időszakában demokratikus kedvtelés volt. Fából készült síléc (jó esetben fölcsavarozott kantnival), egyetlen bakancs gyalogtúrára, sízésre, sőt korcsolyázásra is, sok, a lakáshoz közeli terep, lábbal betaposott pálya, egyszerű és olcsó hegyi menedékházak. Az első sífelvonók csak az 1930-as években jelentek meg, még a magashegyeit visszanyert Magyarországon sem volt egyetlen sem. Akinek volt állása, jövedelme, megengedhette magának a téli üdülést, sízést. Munkásturista- és síegyesületek is működtek, többüknek volt saját turistaháza. A síidény pedig három hónapos volt. Nagy-Hideghegyen éves átlagban 90-100 volt a havas napok száma, de a Normafánál is legalább 60 napon át lehetett sízni.
Ma az elkényelmesedő, képernyőhöz, okostelefonhoz kötött társadalomnak, kivált az ifjúságnak, egészsége érdekében nagyobb szüksége van a téli sportra, mint valaha. Mit lehet tenni, hogy a sísport ne legyen kizárólag a magasabb jövedelműek kedvtelése, illetve a síversenyzők vetélkedése a meleg szobában figyelő közönség szórakoztatására? A tavalyi év végén jött a deus ex machina, az égi áldás, jó 20 centi hó borította be az országot. Megkockáztatom, hogy
az idei tél meg fogja növelni a sízők hazai táborát, olyanok is előveszik a kamrából vagy a pincéből a lécet, akik az elmúlt években már elszoktak azok használatáról,
de most a közelben, a Svábhegyen, a Mecsekben, a sok régi, fölhagyott terepen ismét használatba veszik őket – pláne, ha a hó kitart legalább február végéig. A „Sízzünk otthon – is!” jelszó reálissá válhat. Még akkor is kár lenne fölhagyni a téli sporttal, ha a következő telek ismét enyhék lennének.
Ha van hó, akkor felvonó nélkül is egészséges és élvezetes a sízés. Máris sokan újra fölfedezték a Svábhegyet, a Normafa- és az Egyetemi-lejtőt. A hazai lehetőségeken kívül érdemes az alacsonyabban fekvő, kevesebb pályával rendelkező, kevésbé fölkapott külföldi színhelyek fölkeresése, ahol alacsonyabb áron lehet hódolni ennek a joggal annyira népszerű sportnak. Szlovákia és Erdély síterepeinek egy része magasabban fekszik, ezért nem, vagy csak kevés hópótlást igényel, és a szállás és az étkezés ma még olcsóbb, mint az Alpokban. Igaz, a Székelyföldön egyelőre csak vonszolós síliftek vannak, egyetlen könnyű terepen, az isten háta mögötti Székelyvarságon működik egy függőszékes felvonó. Remélhető, hogy a turisztikailag is szépen fejlődő Erdély magyarlakta hegyvidékein, kiemelten a Hargitán és Gyergyóban, ez változni fog.
Ne becsüljük azonban le a sífutást és a túrasízést sem. Mindkettő kínál örömöt, élvezetet és egészséget – kevés költséggel. Az előbbihez azonban jó, ha van kijelölt pálya és fektetett nyom – az Alpokban bőven van ez is. Ha nem is ingyen, de jóval olcsóbban használhatók, mint az alpesi, felvonós pályák. Budapesten a Normafa közelében van egy mesterséges hóval fenntartott sífutó-kör – szomorú, hogy egyesek ellenzik a működését. Most pedig, hogy lett 20 centi hó, a Normafától a János-hegy aljáig az aszfaltút mellett mindkét oldalon géppel fektetett sínyom teszi élvezetessé a sífutást, különösen, ha a hétvégén friss hó érkezik. A túrasízéshez „csak” hó és ágaktól, kövektől kitisztított erdei utak kellenek. Célszerű a lécre ráerősített (mű)fókabőr (az emelkedő szakaszokra) és az állítható síkötés. Egy túrasí gyorsan megtérülő beruházás, pláne, ha az ember lemond a felvonók használatáról. Ugyanis világszerte egyre népszerűbb fókás túrasível fölkapaszkodni egy kiépített, kezelt pálya tetejére, és onnan lesízni. Az ilyen pályahasználatért is fizetni kell, de jóval kevesebbet, mint a felvonóért.
75 évnyi síző tapasztalattal, mint egykori síoktató és szakíró („Lehet-e sízni a Kárpátok alatt? Képek a magyar sísport történetéből” címmel Neidenbach Ákossal könyvet is írtam), kezdő és haladó sízők számára is van néhány tanácsom. Budapesten ott van a klasszikus Nagy- és Kis-Norma, a Sigray, az Egyetemi meg a Harangvölgy azok számára, akik az elődök nyomán képesek és hajlandók felvonó híján a lecsúszás után föltaposni a pályán. Autóbusszal ezek könnyen elérhetők, kár autóval parkolóhelyet keresni. Makkosmária felé Budakeszire is le lehet sízni. Aki el akarja kerülni a tömeget és a teli autóparkolókat, azoknak melegen ajánlom a 65-ös busz Fenyőgyöngye végállomása fölött induló, három és fél km hosszú, a Hármashatárhegy oldalában vezető Guckler Károly tanösvényt. Az emelkedők és lejtők nélkül, kb. 370 méteres magasságban haladó, két kilátóról különleges panorámát nyújtó széles turistaút a Virágosnyeregbe visz. Onnan belátható az egykori vitorlázó repülők, ma a sárkányrepülők völgye, ahová le is lehet sízni, sőt a hűvösvölgyi villamos végállomásáig lehet siklani.
A fővároson kívül működnek a hókészítő rendszer jóvoltából 60-70 napos síidényt biztosító terepek (Mátraszentistván, visegrádi Nagyvillám, Eplény, Sátoraljaújhely), és többéves kényszerű szünet után a Misina-tetőn a pécsi sípálya is fogadja a gyakorlottabb sízőket. A Börzsönyben Szokolyán működik egy kis felvonós pálya. Bánkúton sajnos víz és engedély híján nincs hópótlás, ott még további havazás szükséges a felvonókkal ellátott remek pályák megnyitásához.
A hazai terepek nagy előnye, hogy rövid utazással elérhetők, egynapos felkeresésük nem jár szállásköltséggel.
Budapestről rövid, jó órás utazással elérhető két történelmi síterep, Dobogókő és Nagy-Hideghegy is. Az előbbin a sok telet megért síliftet lebontották, számítva arra, hogy kormányzati támogatásból azt fölváltja egy függőszékes felvonó, amivel Szentendrétől a völgyből is elérhető a 700 méter magasságban lévő üdülőközpont. Ebből egyelőre csak az ígéret maradt, gyalogosan azonban így is használatba vette a pályát néhány elszánt sportoló. Még nehezebb a helyzet a 860 méter magas Nagy-Hideghegyen. Itt van ugyan négy húzós sífelvonó, ebből kettő némi előkészítéssel működőképes, de a havat tömörítő két ratrak nagyjavításra szorul. A legnagyobb akadály az, hogy a tulajdonos, a Sí-ker 2000 Kft. a hótalan telek hatására lemondott a síközpontról, idén sem működteti. Azért sem, mert jó tíz éve nem jár a turista- és síbusz, a Királyrét fölötti inóci autóparkolótól csak gyalog lehet elérni a síterepet. Erre, a felszerelést háton és vállon cipelve, ma már nagyon kevesen vállalkoznak.
A „Börzsöny tigrisei” sítúrázók azonban most szombaton megtartották hagyományos versenyüket, túraléccel az autóparkolóból föl a Hideghegy csúcsára, onnan a nagy északin le a völgybe, majd a 2-es pályán föl a célba a hegytetőn. Úgy néz ki, még jó darabig megmarad Hideghegyen is a „sportolásra alkalmas hó”, és aki fölmegy a hegyre, az több útvonalon is sível tud lejönni nagy valószínűséggel egészen az autóparkolóig. Más költsége nem lesz, mint az odautazás, vonattal, busszal Királyrétig, vagy autóval a hideghegyi parkolóig. Viszont védi az egészségét, gyönyörködhet a tájban, edzi magát és szép síélményben lesz része. A felvonót nélkülöző pályákon pedig olyan erőnlétre tesz szert, hogy a külföldi pályarendszereken jól ki tudja majd használni a napi síbérletet.
Az Alpokba utazni egy sítúrára azonban nemcsak költséges, de időigényes is. Egy nap autózás oda, egy nap vissza. A Francia-Alpok még másfél napnál is távolabb vannak. Elődeink kedves Tátrája csak 3-4 óra autózás, és a vasút sem sokkal hosszabb. Az Alacsony-Tátrában a Chopok felvonói és jól kezelt pályái nem maradnak el az Alpok színvonalától, bár a főidényben zsúfoltak. De Szlovákiának mintegy száz, felvonóval ellátott síterepéről mindent megtudhatunk a sielok.hu weblapon. És persze az erdélyiekről is.
Nyolcvanöt évvel ezelőtt harsogott az induló: „Édes Erdély, itt vagyunk!” Erdély, ahogy a régiek mondták, „a másik magyar haza”, itt van a szomszédban. Nincs messzebb, mint Ausztria. Az, hogy Romániához csatolták, azt is jelenti, hogy mi, anyaországiak is abban vagyunk érdekeltek, hogy Románia, ahol Magyarország után a legtöbb magyar él, legyen sikeres, polgárai éljenek minél jobban. Erdélyben is otthon vagyunk. Nemcsak a történelem bizonyítja ezt, de az ottani hegyekben élő, bennünket őszinte szeretettel váró magyarok is ezt üzenik. Erdélyben a hazainál jóval magasabbak a hegyek, nem hiába hívjuk őket havasoknak.
Ott is egyre több a felvonóval rendelkező sípálya, kényelmes vendégházak vannak a síterepek közelében, az árak pedig egyelőre kedvezőbbek az itthoniaknál.
Felsorolás helyett csak megemlítem, hogy 4-500 km távolságra (nagyobbrészt autópályán megközelíthető) a Bihar-hegység, Nagybánya környéke, valamivel távolabb a Radnai havasokban az egykori magyar télisport-központ, Borsafüred, és ott van a magyarok által lakott területek legmagasabb hegysége, a Hargita 1700 m fölötti csúcsok közti medencével. Az alpesi sízés mellett a terep ideális a túrasízéshez is: végtelen havas lejtők, jelzett és jelzetlen ösvények és szánutak a fák között. Gyalogosan is, vagy még inkább hótalpon, jobbnál jobb célpontok, kilátóhelyek várják a télen napot és egészséget keresőket.
Autóval a Kolozsvárt elkerülő autópálya révén már 7-8 óra alatt elérhető, de naponta menetrendszerű busz közlekedik Budapest és Székelyudvarhely, illetve Zetelaka között, ahonnan már csak néhány km a Hargita katlanja. Az 1300 méteres magasságban fekvő Hargitafürdő alig 20 kilométerre van Csíkszeredától, télen is jól karbantartott úton közelíthető meg. A Gyimesben 1400-1500 m magasak a csúcsok, a Háromszéki-havasokban 1600-1700 méterig emelkednek, számos síterepet kínálva. És ott vannak a Görgényi- és a Kelemen-havasok, az utóbbiban 2000 fölötti csúcsokkal. Mindenütt vannak a fakitermelésre épített erdészeti utak, tehát a terepek megközelíthetők. A magasabb fekvésű terepeket decembertől április végéig jó hó borítja.
120 évvel ezelőtt az Alpok völgyeiben megbújó falvak népe szegény volt, mert az erdő és az állattartás csak szerény jövedelmet biztosított. Az idegenforgalom, és kiemelten a téli sportok jóvoltából ezek a területek ma milliók számára nyújtanak felüdülést, a helyieknek pedig szép jövedelmet biztosítanak. Itt a példa, érdemes követni. Az idei és a következő telekre ajánlani tudok többnapos erdélyi síkörutakat is, egy hét alatt akár 5-6 síterep fölkeresésével. Ennek megszervezésére vannak erdélyi magyar utazásszervezők, kitűnő programokkal.
Tehát nagyon ajánlom fölkeresni a Kárpát-medence mai határainkon kívüli terepeit, ahol fölmenőink annyi gyönyörű sínapot töltöttek.
Csak most kezdődött a tél. Tartson soká a hegyekben!
Nyitókép: síelők a mátraszentistváni Síparkban 2026. január 2-án (fotó: MTI/Komka Péter)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
