Putyinnál is nagyobb veszélyt jelenthet ránk a Trump-doktrína
Végigfut az ember hátán a hideg, amikor ráeszmél, hogy eddigi legjobb barátja, akitől ráadásul nyolcvan évig a biztonsága függött, ellene fordulhat. De ez a realitás – írja lapunknak küldött vendégcikkében Bámer Bence. A külpolitikai újságíró, nemzetközikapcsolatok-elemző a Válasz Online múlt heti cikkére is reagál, amikor korszakhatárnak látja a Venezuelában történteket.
Ez a mi féltekénk! – üzente nagy piros betűkkel az Egyesült Államok Külügyminisztériuma Facebook oldalán két nappal azt követően, hogy az amerikai hadsereg kommandósai Venezuela fővárosából elrabolták Nicolas Maduro elnököt és feleségét. Donald Trump az amerikai Kongresszus tájékoztatása nélkül adott parancsot a nemzetközi jogot egyértelműen semmibe vevő beavatkozásra, s sajtótájékoztatóján nem hagyott kétséget afelől, hogy a fő cél a venezuelai olajkincsek feletti ellenőrzés megszerzése volt. Olyannyira nem, hogy egy újságíró kérdésére megerősítette: az amerikai törvényhozással ugyan nem konzultált, a nagy amerikai olajcégekkel viszont egyeztetett az akció előtt. Ennek az őszinteségében merőben új külpolitikai megközelítésnek nevet is adott az elnök: ez a Donroe-doktrína.
Csakúgy, mint 2022. február 24-én, Ukrajna lerohanásának napján, megint úgy érezhetjük magunkat, mintha időutaztunk volna a 19. századba,
egy olyan, már meghaladottnak hitt korba, amikor a nagyhatalmak érdekszférákra osztották a világot.
Abban az évszázadban, egészen pontosan 1823-ban proklamálta James Monroe elnök, hogy Amerika az amerikaiaké, vagyis az Egyesült Államok nem tűri, hogy bármelyik európai hatalom a nyugati féltekén megvesse a lábát.
Jóval később a Szovjetuniónak még kevésbé akarták megengedni, hogy befolyást szerezzen Amerika hátsó udvarában. Érdemes észben tartani, hogy a világ mindmáig akkor került legközelebb az atomháborúhoz, amikor John F. Kennedy 1962-ben a Monroe-elvet érvényesítette a Kubába titokban nukleáris rakétákat telepítő Nyikita Hruscsovval szemben.
Még később, 1989-ben ugyancsak a Monroe-elv alapján indított inváziót Amerika Panama ellen, bár az korántsem ment olyan simán, mint a venezuelai akció. Számos amerikai és panamai katona vesztette életét, s a diktátor Manuel Noriega is csak azt követően adta meg magát, hogy a vatikáni nagykövetséget, ahol bujkált, az amerikai katonák non-stop hangos rockzenével „bombázták”.
A sort persze folytathatnánk.
Nincs új tehát a Nap alatt – vághatják rá egyből a cinikusok. Amerika csak úgy viselkedik, ahogy Amerika viselkedni szokott. Nothing to see here. De tévednek.
2022 február, Ukrajna és 2026 január, Venezuela együtt jelölnek ki korszakhatárt.
2022 februárjában a második világháború óta először indított háborút egy európai nagyhatalom egy szomszédos, kisebb ország elfoglalására az érdekszférájára hivatkozva. 2026 januárjában az Egyesült Államok a venezuelai akcióval már nem csak ellenfeleinek, Iránnak, Oroszországnak, Kínának üzent, de egyúttal katonai súlyt adott az Európával szembeni területi követelésének is. Először fordul elő, hogy az Európai Uniót egyszerre fenyegetik Nyugat és Kelet felől.
Donald Trump már több mint egy éve rendszeresen hergeli az európai közvéleményt azzal, hogy nemzetbiztonsági okokból igényt tart a Dániához tartozó autonóm területre, Grönlandra. Az amerikai elnök és beosztottjai 2024 decembere óta mintegy harmincszor beszéltek arról nyilvánosan, hogy az Egyesült Államoknak „szüksége van Grönlandra”, és nem zárják ki a katonai erő alkalmazását sem. Trump a venezuelai akció után is fontosnak tartotta ezt leszögezni, s egyik vezető tanácsadójának felesége gyorsan ki is posztolt az X-re egy térképet a szigetről azzal a kommentárral, hogy: „Hamarosan”.
Ezen a ponton érdemes felidézni, hogy Vlagyimir Putyin alapvető nemzetbiztonsági szükségletnek tartja, hogy Ukrajna Oroszországé legyen. Annyira fenyegető volt a NATO keleti bővítése, hogy egyszerűen nem volt más választása, mint lerohanni az országot. „Élet-halál kérdés” volt az invázió. És egyébként is az ukrán kormány illegitim, sokkal jobb lesz az ukránoknak orosz vezetés alatt élni – állítja Putyin. Mit mond a Trump-kabinet? Nemzetbiztonsági okokból „abszolút szükséglet” Grönland megszerzése, hiszen olyan fenyegetőek a környékén a kínaiak és az oroszok. Egyszerűen elképzelhetetlen, hogy ne szerezzék meg. És egyébként is: a dán kormány inkompetens, képtelen biztosítani a grönlandiak jólétét és biztonságát.
Sokan biztosan csak legyintenek: „Donald már csak ilyen”, meg „ez csak egy tárgyalási stratégia”. Ráijeszteni az asztal másik oldalán ülőkre, hogy aztán engedményeket tegyenek – klasszikus „Art of the Deal”. Akik így vélekednek, azoknak innen annyit üzenhetünk: ébresztő!
Vagyis nem kell semmit üzenni, hiszen megtette ezt az amerikai haderő Caracasban. A Venezuela elleni, tulajdonképpen „különleges” katonai művelet olyan, mint amikor az akciófilmben a rosszfiú lelövi a két túsz közül az egyiket, nyomatékosítva, hogy ha nem teszed, amit mondok, rád is ez vár. Ez a csúcsra járatott „őrültember-elmélet”, amelynek célja, hogy a világ elhiggye Trumpról: bombasztikus retorikáját kész bármikor tettekre váltani.
Óriási felelőtlenség lenne Európától, ha nem venné észre: a dzsungel visszanőtt, és sajnos a ragadozók már nem csak Keletről, hanem Nyugatról is leselkednek.
Ahogy a világ egyik legtöbbet idézett geopolitikai kockázatelemző agytrösztje, az Eurasia Group Európa-felelőse, Mujtaba Rahman írta: „Egy esetleges amerikai beavatkozás Grönlandon jelenti a legnagyobb kockázatot a transzatlanti szövetségre, valamint a NATO és az Európai Unió egységére. Vitathatatlan, hogy ez sokkal nagyobb kockázatot jelent, mint az Ukrajna elleni orosz invázió.”
Mit tehetne Európa a hangos tiltakozáson kívül, ha az Egyesült Államok úgy döntene, Grönlandhoz küldi a jelenleg Venezuela partjainál horgonyzó furkósbotját, a világ legnagyobb hadihajóját, a USS Gerald R. Ford anyahajót? Semmit. Mit tehetne Európa a hangos tiltakozáson kívül, ha az Egyesült Államok egyszer csak a saját szuverén területének nyilvánítaná a Grönlandon már létező katonai bázisát? Semmit. A dán titkosszolgálat már augusztusban figyelmeztetett, hogy az Egyesült Államok a grönlandi közvéleményt befolyásolni próbáló titkos kampányt folytat, de azon kívül, hogy felhívták rá a figyelmet, sokat nem tudtak tenni ellene.
Nem sokat tett az Európai Unió sem a felháborodáson kívül, amikor Donald Trump nemzetbiztonsági stratégiájában arról írtak, hogy
támogatni kell az EU-ellenes pártokat Európa-szerte, s egy nyilvánosságra került, bővített változatban az EU-ról leválasztandó országokról is beszéltek.
Igen, Magyarország köztük volt.
Végigfut az ember hátán a hideg, amikor ráeszmél, hogy eddigi legjobb barátja, akitől ráadásul 80 évig a biztonsága függött, ellene fordulhat. De ez a realitás. Együtt kell élnünk vele még legalább három évig, a következő amerikai választásokig. Három év pedig abban a korban, amikor a geopolitikai tektonikus lemezek ilyen gyors mozgásban vannak, hosszú idő.
Ha Donald Trump valóban elfoglalná Grönlandot, így vagy úgy, az nem csak a NATO végét jelentené, ahogy a dán miniszterelnök is rámutatott, de egyúttal valószínűleg töréspontra juttatná az Európai Uniót is. Az lenne a pillanat, amikor végleg el kellene döntenünk, hogy a Donald Trump, Vlagyimir Putyin, a német AfD, a francia Nemzeti Tömörülés és a magyar Fidesz által áhított, széttöredezett és gyenge Európában szeretnénk-e élni. Ugyanabban az Európában, amely a 20. század legvéresebb konfliktusainak forrása volt.
Van persze másik lehetőség is: Európa vállalja azt a rengeteg munkát, kitartást és áldozatot, amely egy katonailag egységes és erős, gazdasági súlyánál fogva a világ második szuperhatalmaként tekintélyt parancsoló, és a saját határait bárkivel szemben megvédeni képes Európai Unió felépítéséhez szükséges. Elvégre, ha valamit már megtanulhattunk, az az, hogy
a Donald Trumpok, a Vlagyimir Putyinok és a Hszi Csin-pingek egy dologból értenek csak. Az erőből.
A 2025 márciusában elindított 800 milliárd eurós, 2030-ig tartó uniós fegyverkezési program lépés ebbe az irányba, szakértői becslések szerint ugyanakkor évtizedekig fenn kellene tartani ezt a költési szintet, csak akkor lehet képes az EU stratégiai autonómiát elérni. Hátha az új Donroe-doktrína lesz a második lökés ahhoz, hogy ez hamarabb is megvalósuljon.
Máskülönben csak abban bízhatunk, hogy az amerikai választók a félidős választáson, valamint a három év múlva esedékes elnökválasztáson olyan vezetőket juttatnak hatalomra, akik még mindig hisznek benne, hogy jó befektetés volt nyolcvan évvel ezelőtt a Marshall-tervvel támogatni Európa egyesülését, és a NATO-n keresztül az egész Nyugat biztonságát. Némi bizakodásra ad okot, hogy a közvélemény-kutatások szerint ők vannak többségben. A bizakodás önmagában viszont elég kockázatos stratégia: vagy bejön, amit szeretnénk, vagy nem, azaz nem mi döntünk a saját sorsunkról.
Nyitókép: Donald Trump Marco Rubio külügyminiszterrel és a CIA igazgatójával a venezuelai katonai akciót figyeli a Mar-a-Lago elnöki villában berendezett műveleti központból 2026. január 3-án (fotó: Getty Images via AFP)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
