Beneš-dekrétumok: a hivatalos Magyarország hallgatása szégyen
Pénteken a pozsonyi parlament kormánytöbbsége módosította a büntető törvénykönyvet: akár hat hónap szabadságvesztésre ítélhető az, aki nyilvánosan „tagadja” a második világháború utáni rendezést. Beleértve a jelenlegi földelkobzások jogalapjául szolgáló rendeleteket – máig elvesznek ugyanis tulajdont a németeket és magyarokat kollektíven bűnösnek kimondó Beneš-dekrétumok alapján egykori érintettek leszármazottaitól. A nyugati szövetséges országok nagyköveteit egy televíziós riport miatt berendelő magyar kormány azonban most hallgat, mert szuverenista „harcostársa”, Robert Fico kormánytöbbsége fogadta el a büntetőtörvénykönyv szigorítását. Az eset jól mutatja a térség nacionalistáival szövetkező magyar „terpeszpolitika” kudarcát – állapítja meg a lapunknak küldött elemzésében Kollai István, a Pozsonyi Magyar Intézetet 2011 és 2015 között irányító Közép-Európa-szakértő.
Szlovákiában a második világháború után a Beneš-dekrétumokra hivatkozva vették el az ottani magyarok állampolgárságát és tulajdonait 1945 és 1948 között. A kollektív bűnösség elvét alkalmazó rendeletek ügye máig a magyar-szlovák kapcsolatok legfájóbb pontja. Szlovákia mindezért nemhogy nem kért bocsánatot, hanem a rendelkezéseket lényegében a világháború utáni demokratikus rendezés részének tekinti. A magyar állam korábbi, szlovákok elleni fellépése miatt egyébként sem érzi azt sem a politika, sem az átlagemberek jó része, hogy a magyar közösségtől kéne a szlovákságnak összességében bocsánatot kérnie.
A kérdést legalább elaltatni sikerült néha hosszabb-rövidebb ideig politikusok meg a történészek között, mondván, mindez a múlt. Már egy ideje erre a kínos félrenézésre sincs lehetőség, ugyanis a dekrétumokról kiderült, hogy azok a jelenben is élő joganyagok. A szlovák hivatalok és bíróságok ugyanis az utóbbi években, néha egész nyakatekert érveléssel, elkezdtek rájuk hivatkozni, és termőföldeket, erdőket kisajátítani a világháborút megélt magyarok leszármazottaitól. A hivatalos érvelés valami olyasmi, hogy a szlovák állam „tekintélyének megőrzése végett” kellene utólag a földeket elkobozni, függetlenül attól, hogy a rendelkezések maguk aggályosak-e. Vannak így földelkobzási kísérletek észak-szlovákiai területeken is, a déli, magyarlakta járásokban pedig az épülő utak mentén próbálnak fizetség nélkül kisajátítani földet már rég asszimilálódott, magyarul nem is beszélő tulajdonostól. Nem egyedi esetről van szó: a parlamenten kívüli kisebbségi érdekképviselet, a Magyar Szövetség közérdekű adatigényléssel megszerzett információk szerint
az elkobzási gyakorlat 2019 és 2025 között több mint 1000 hektárnyi földterület érintett.
A politika által szőnyeg alá söpört probléma azután lett északi szomszédunk belpolitikájának legforróbb eleme, hogy a legnagyobb ellenzéki párt, a Progresszív Szlovákia (PS) felhívta a figyelmet erre a témára. Felszólította a kormányt, hogy oldja meg az elmúlt évek földelkobzásainak ügyét. Erre a Robert Fico vezette kormánypárt, a Smer, illetve a radikális jobboldali alakulatok nemzetárulással vádolták meg a liberális pártot.
A pozsonyi parlament múlt pénteken úgy módosította a büntetőtörvénykönyvet, hogy akár hat hónap szabadságvesztésre ítélhető az, aki nyilvánosan „tagadja” a második világháború utáni rendezést, beleértve a jelenlegi földelkobzások jogalapjául szolgál rendeleteket. A módosítás ellen ma felvidéki magyarok Pozsonyban tüntetnek. Elítélte a módosítást az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója, amely hivatalos közleményben sürgeti az Európai Unió beavatkozását a Szlovákiában zajló, etnikai alapon történő, rendszerszintű földelkobzások miatt.
A robbanás hangja, a botrányos elkobzási kísérletek híre miért nem visszhangzik eddig Magyarországon?
A hivatalos Magyarország: a „terpeszpolitika” kudarca
Főként azért, mert a magyar kormánypolitika nem kívánt viszályt szítani szuverenistának nevezett (szerintem pontos elnevezéssel inkább: etnopopulista) politikai szövetségeseivel. Jól láttuk ezt már a román elnökválasztás kapcsán, amikor a potenciális partner George Simiont biztosította támogatásáról a magyar miniszterelnök, annak ellenére, hogy a román szélsőjobboldali politikus az úzvölgyi magyar katonatemető meggyalázásával kezdte pályafutását. Orbánnak jelenleg elképesztően fontos egy úgy-ahogy stabil szövetséges (Robert Fico szlovák miniszterelnök) az Európai Unión belül.
Magyarország külkapcsolatait szokás a korábbi magyar hintapolitikához hasonlítani. Pontosabb elnevezés lenne a terpeszpolitika: nem egyszer ezzel, egyszer azzal szeretnénk jóban lenni, hanem egyszerre mindenkivel. Egymástól távolodó felekkel is. Ez lenne a konnektivitás lényege: mint a Jean-Claude Van Damme által bemutatott produkció, amikor végül teljes terpeszben állt két guruló kamion között, egyik lába az egyik kamion szélén, a másik a másikon. A produkció látványos, de igazából elég értelmetlen,
a mozgástér éppenséggel nem megnő, hanem egészen minimálissá válik egy ilyen pozícióban,
és ha a két kamion még pár centit távolodik, a földreérés fájdalmasan érint érzékeny testrészeket; a kamionok meg mennek tovább, nélkülünk.
Igaz ez a magyar kormány USA és Oroszország közötti terpeszt bemutató politikájára. És igaz arra a szlovákiai kapcsolatépítésre, ami egyszerre próbált a magyarellenes szélsőségeket is felvonultató Fico-kormánnyal és a magyar kisebbséggel is jóban lenni. Sőt, akár mindkettőt meglovagolni is próbálta volna a magyar miniszterelnök, a politika Van Damme-jaként: egyik láb itt, másik ott. Ez a „terpeszpolitika” Orbán népszerűségére épített, ami valóban igen jelentős bizonyos szlovák rétegekben, de elsősorban különböző radikális vagy szélsőjobboldali körökben; ahol az Orbán iránti érdeklődés nem jelentette a magyar kisebbségek iránti szolidaritás megjelenését.
Zuhanás a kamionok közé
Lehet, hogy a szlovák szélsőjobboldal különböző irányzataiban (SNS, Republika, Strana vidieku) a magyarellenes retorika háttérbe szorult, de a parázs izzik a mélyben. Ez látszott abból, ahogy a Fico-kormány különböző prominensei fel-felszólaltak a magyar kisebbség jogbővítési igényei ellen, kikeltek a vasúti kétnyelvűséggel szemben, és próbálkoztak a nyelvtörvény reaktiválásával is.
Végül a Beneš-dekrétumok reaktiválásában gyúlt lángra a magyarellenesség. Ehhez kellett, hogy a legnagyobb szlovák ellenzéki párt váratlanul a magyarok pártjára állt, és magyarbarát hangot ütött meg: felszólalt a kisajátítási gyakorlatok ellen. Ez olyan támadási felületet adott PS ellen, amit Fico most brutálisan próbál kihasználni, építve a szlovák idegenellenességre, kisebbségi komplexusra, történelmi görcsökre.
Ezzel Fico látványosan cserben hagyta Orbánt, beejtette őt a két kamion közé. Most vagy Fico, vagy a magyar kisebbség oldalán lehet csak állni, mindkettőn nem lehet.
Az orbáni terpeszpolitikából fakadó mozgástér-minimalizálódás már jól látszott az utóbbi időkben: a magyar kormánynak az EU-s színtereken ma jóval nagyobb szüksége van Ficora, mint fordítva. Az, hogy Fico Orbán Szlovákián belüli népszerűségéből próbál hasznot szerezni, a választási és retorikai technikáját átvenni, még nem jelenti, hogy követné vagy alárendelné magát.
A dekrétumok PS által felvetett hatálytalanításának a terve a felvidéki magyar politikát is meglepte. A korábbi, magyarokkal barátságos szlovák politikai lépéseket általában úgy tekintették, mint a kisebbségi szavazók „elcsaklizásának” a kísérletét. A PS mostani lépése nem illeszkedik ebbe a sorba: a téma felvetése nem egyszerű „barátkozós tapogatózás”, hanem valós rizikót jelent a párt számára a szlovák közegen belül. A magyar pártot pedig a téma képviseletével kiereszti abból a ketrecből, amiben egyedül állt a többségi mentalitást képviselő szlovák pártokkal szemben a dekrétumok ügyében.
A helyzetet úgy is lehet tekinteni, hogy a PS elhalászhatja a Magyar Szövetség szavazóit, de úgy is, hogy megnyílt az út a Magyar Szövetség centrista pozicionálása felé. Eddig ugyanis a magyar párt etnikai érdekérvényesítő politikáját a többségi szlovák társadalom egy szinten kezelte a Szlovák Nemzeti Párt etnikai homogenizáló és kisebbségellenes törekvéseivel. Sokszor e két politikai irányt összemosva, egyenlőségjelet téve közéjük; az etnikai politizálás káros, ódivatú képviselőiként tekintve rájuk. Így tehát rendkívül fontos lenne, hogy a Beneš-dekrétumok ne mint „magyar ügy”, hanem mint emberi jogi ügy kerüljön a terítékre. A PS most ebben nagyot lépett előre.
Az egész Magyarország feladványa: szólni azokhoz, akik a pártunkon vannak
E lépés nagyságát jól mutatja, hogy eddig mennyire halványan és kevéssé volt jelen a szlovák politikában a Beneš-dekrétumok elleni fellépés hangja. Amikor 2007-ben az akkori szlovák miniszterelnök (a változatosság kedvéért: Robert Fico) szélsőséges koalíciós társai kezdeményezték a dekrétumok „érinthetetlenségének” politikai nyilatkozatát a parlamentben, a magyar párton kívül az összes csatlakozott. A politikában eddig csak egy-két kósza jogvédő mert kiállni a dekrétumok érvényességével szemben. Vagy amikor Csehországban Schwarzenberg az elnöki kampányban felszólalt az ügyben, ez az elnöki kampányának bukását jelentette, óriási támadási felületet adott ellene.
Innen nézve tehát óriási lépés a dekrétumok ügyének felvetése. Ha a hivatalos Magyarország hallgat is, „egész Magyarország” megszólalása elképesztően fontos lenne. Üzenetet küldeni a szlovák közeg felé, hogyha a szlovákok a Beneš-dekrétumok kapcsán önreflexiót, önkritikát, önkorlátozást gyakorolnának, akkor ez nem lenne egy olyan lépés, amit Magyarország, vagy tágabban a magyar fél a maga igazának begyűjtésére használna fel.
Hogy nem a múltat akarjuk megnyerni, hanem azon túllépni, lezárni.
A huszadik században nem voltunk jobbak a szlovákoknál; ahány kisebbségi csoport élt Magyarországon, az ezt mind megtapasztalta. De magunkat sem kell már lehúzni a sárba, ami elmúlt, elmúlt; jöjjön a jövő.
Egy jó lépésre egy jó válaszlépés: a bizalom spirálját kéne elindítani szlovákok és magyarok között. Tervben volt egyszer egy magyar-szlovák megbékélési alap létrehozása – ezt érdemes lenne például felmelegíteni. Vagy a magyar politika felől jöhetne olyan nyilatkozat: nem szeretnénk már korábban, 70 éve elvett földeket visszaperelni (ez egy régi szlovák félelem), viszont ma sem lehet 70 ezelőtti papírosok alapján földet kisajátítani. Ha a bizalomépítő lépésre bizalomerősítő válaszlépés születik, akkor lehetséges egy bizalmi spirál beindítása, hogy kiemeljük magunkat a bizalmatlanság önerősítő közegéből. Erre tett most egy lépést a legnagyobb szlovák ellenzéki párt.
Ezzel szemben áll Fico, aki a szoft asszimilációs politika jól bevált fegyverét tölti újra. A jogbizonytalanság, kriminalizálódás érzetét kelteni a kisebbségek körében, hogy a szülők gyerekeiket „megkíméljék” a nehézségektől: irány a szlovák iskola. Így végsősoron a magyar kormány hallgatása az ügyben a szlovák asszimilációs politikát erősíti.
Nyitókép: Orbán és Fico a Mária Valéria híd fennállása 130. évfordulójón rendezett ünnepségen, 2025. szeptember 28-án (fotó: Kisbenedek Attila / AFP)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
