Vissza a gyökerekhez! – lázadó gondolatok a magyar futball útkereséséről
A novemberi magyar–ír meccs és a vb-álmok összetörése óta tart a gondolkodás, hogy mi tehetné eredményesebbé a magyar futballt, vagy hogy hogyan közelíthetné meg régi nagyságát. Most következő tézisünk nem milliárdokról, stadionokról, gigaberuházásokról és nem is big data-elemzésekről, a modern profizmus csillogó kellékeiről szól. Hanem a kudarcok idején igazán fontossá váló szellemi alapokról és a foci valódi hátországáról két évvel ezelőtti könyvünk, a magyar futballtörténet eredeti gyökereihez vezető Első gól nyomán.
Népszerű mondás a modern pszichológiában, hogy válságok idején az embernek vissza kell térnie a korai élettapasztalataihoz, eredeti értékeihez, hogy alapmotívumokból rekonstruálhassa, „kicsoda ő”. Egész iskola épült a filozófiában is a jeles német gondolkodó, Edmund Husserl tételére, miszerint Zurück zu den Sachen selbst!, vagyis: „Vissza magukhoz a dolgokhoz!” Mert csak így láthatjuk meg a lényeget.
Ez a módszer olyan hatalmas gépezetnél is hasznos lehet, mint a futball.
A jelszó ez esetben így hangzik: vissza a gyökerekhez! Az alábbiakban részletesen indokolt tézisünk szerint ugyanis a magyar ősfutball alapértékeinek újrafelfedezése, valamint „a végeken” ma is űzött amatőr játék sorvadásának megállítása nélkül nem lesz új aranykor.
„Nem tetszik nekem a mi mai futballunk”
Kereken ötven évvel ezelőtt zivataros idők jártak a magyar válogatott életében. 1975 tavaszán a nemzet csapata egyetlen mérkőzésén sem tudott győzni, a szövetségi kapitány, az aranycsapat legendás fedezete, Bozsik József pedig szívinfarktust kapott, a korabeli sajtó szerint „a poszttal járó izgalmak miatt”. Miután április közepén a Népstadion közönsége egy Wales elleni váratlan vereséget is kénytelen volt végignézni – Bozsik kidőlése miatt ideiglenes kapitány vezénylete mellett –, beindult a temetés: „Erőltetjük tovább ezt a felháborító semmit”; „Újabb kiábrándító csalódás”; „Elszállt minden remény” – írták a lapok. Mármint az Eb-kijutás reménye, Wales ellen ugyanis selejtezőt játszottunk. És – példátlan módon a labdarúgó Európa-bajnokságok akkor még csupán másfél évtizedes történetében – erre a versenyre a magyar csapat kijutni sem volt képes. Miközben az előző, belgiumi Eb-n a negyedik helyen végzett.
Gyászhangulat volt tehát 1975 hűvös tavaszán, és intenzív gondolkodás arról, miért került lejtőre az akkor még szerte a világon híres magyar labdarúgás. Mert nem egyszeri karambol volt ez, addigra zsinórban két Vb-selejtezőn (1969, 1973) elvérzett a válogatott. Meg is született a Szamosköz termékeny írója, Végh Antal szociográfus tollán az olykor ma is intenzíven tárgyalt és vitatott könyv, a Miért beteg a magyar futball? (1974, Magvető), amit ezrével vittek és faltak az olvasók. Pedig a szorgalmas, ámde felületes, évente két-három kötetet produkáló Végh is csak a felszínt kaparta a lusta játékosok, bundamérkőzések és egyáltalán, az elanyagiasodó magyar futballvilág ostorozásával.
Újabb impulzusra vágyhatott a Hazafias Népfront képes hetilapjának riportere, az olvasóinak csak monogramon bemutatkozó S. O., amikor történelmi beszélgetés igényével kereste fel a válogatott első gólszerzőjét 1975 májusában. Nem volt kifejezetten divatos a Monarchia idejének polgári sportjáról beszélni, és szinte senki sem élt már akkor a magyar ősfutball alakjai közül, de válságos időkben az öregek tapasztalatai is érdekessé válnak.
Így került S. O. dédapám, a 91 éves dr. Borbás Gáspár vendégségébe, és a hallottakat az Aki az első gólunkat lőtte című rövidke írásban örökítette meg. A modern futballt családi körben és nyilvánosan is finoman, tartózkodóan kommentáló egykori csatár ezúttal lendületbe jött:
„Lehet, hogy maradinak neveznek, édes fiam, de meg kell mondanom, nem tetszik nekem a mi mai futballunk. […]
Úgy tudom, a játékosok egészen magas életszínvonalat élveznek. Nos, akkor ezért cserébe sokkal többet kellene nyújtaniuk és talán jobban szeretniük a sportágat!
[…] A szövetség intézkedései következtében a csapatok sokkal többet edzenek, mint ezelőtt. De hát az állóképesség és az erőnlét még nem elegendő. Technikai képzettség, taktikai érettség és gyorsaság nélkül félkarú óriás a legjobb csapat. Hát még ha az a csapat nem is olyan jó. Gyorsaság alatt a fizikai és a gondolkodásbeli gyorsaságot egyaránt értem.”
Nem egy vénember l’art pour l’art dörmögése volt ez, hanem lényegében az amatőr futball krédója, ahol minden tagmondatból levezethető a teljes ethosz és a régi iskola. Az életszínvonal-ekézés mögött egy egész sportélet a fedezet: Gáspár aktív éveiben, 1901 és 1916 között úgy volt negyvenegyszeres válogatott, ötszörös bajnok a Fradival és olimpikon (1912, Stockholm), hogy egy fillért sem kapott ezért. Hiszen 1926-ig hivatalosan nem is létezett professzionális, vagyis fizetségért űzött labdarúgás Magyarországon.
Ez volt a honi futball első aranykora, melyben az 1900-as nemzedék polgári sorból érkező fiai úgy értek el fényes sikereket, hogy nem volt mögöttük iparszerű gépezet. És a századfordulón Budapesten megszületett labdarúgás már az első világháború előtt a kontinens élmezővényébe tartozott: Nagy-Britannia után az Osztrák–Magyar Monarchia volt Európa második futballcentruma.
Nem más repítette idáig, mint az amatőr ethosz, melyet még a futballkedvelők is gyakran félreértenek. A klasszikus amatőr nem „ügyetlen” vagy „kezdő”. A rövidnadrágos srácok, polgári családok gyerekei a tornateremből és a grundról indulva, lelkesedésből és játékszeretetből, a korban sokszor idézett „Mens sana in corpore sano” (Ép testben ép lélek) mondást és a bajtársiasság ösztönös parancsát követve építették fel a magyar labdarúgást. A régi iskola, az erkölcsi alapú futball értéke nem a pénz vagy a karrier volt, hanem maga a játék: a részvétel, az önfeláldozás. A nagy klubsikerek összekapcsolták a riválisokat is, mert a fair játék volt az első.
Amikor a válogatott egy esős vasárnap vonaton zötykölődött Bécsbe, a WAC-Platzra, hogy nagyot meccseljen az osztrákokkal az elsarasodott pályán, és másnap reggel kalapot lengetve üdvözölték őket munkába, egyetemi vizsgára érkezve. Amikor az MTK kapusa nyakába kapva ünnepelte Fradi-beli kollégáját, mert a zöld-fehérek megverték Dél-Yorkshire „kuvaszait”, a Barnsley professzionális csapatát Pesten. Amikor a játékosok vasúti költségért és „vacsorapénzért” utazták végig Németországot és Angliát hetekig, és fényes győzelmeket arattak. (Ezeket a történeteket részletesen megírtam az Első gól – Borbás Gáspár élete című könyvben.)
Szellem és fizikum
„Vissza a gyökerekhez!” – írtuk a magasba emelt zászlóra a tézist e cikk elején, és ideje feltenni a kérdést, hogy mégis hogyan. Mert szép-szép a futball első aranykora, de ki az a megveszekedett fantaszta, aki azt gondolja, hogy ehhez vissza lehet érni? Ma, amikor játékospiac van és merchbolt, speciális diéták és big data elemzés a pályán tett minden mozdulatról.
Praktikusan a hőskorszak használhatatlannak tűnik, hiszen az első aranykorban (a kezdetektől az I. világháború utáni évekig) a magyar futball amatőr volt és lokális, most professzionális és globális. A két világ összeegyeztethetetlen.
Van viszont két dolog, amit megtanulhatunk és áthordozhatunk a régi polgári futballból: a fent említett ethosz és a gondolkodásmód.
„Gyorsaság alatt a fizikai és a gondolkodásbeli gyorsaságot egyaránt értem” – mondta Borbás Gáspár a fent idézett cikkben, és a közhelynek tűnő intés mögött valójában a nemzedékére leginkább jellemző vonás tűnik fel: az észjárás, a mérlegelés, a döntésképesség hangsúlyozása. A szellemi forrásvidékek fontosságáról tanító, tavaly elhunyt szakíró, Ferenczi Attila ezt úgy fogalmazta meg, hogy a futballban nem elég mérnökileg tervezni, szervezni, edzőtáborokat tartani, mert a futball identitás, kultúra és stílus is. Egyensúlyt kell ezért létrehozni a taktika és a játékszellem, a fizikum és a technika, a szabályosság és a spontaneitás között. Nem elég technikát és taktikát oktatni, hanem a gondolkodásmódról, az értékrendről, a tudatosságról is beszélni kell – vallotta Ferenczi Attila.
És vallják még sokan szerte Európában vagy a világon, akik a régi és a modern futball közti átjárásokról gondolkodnak. Az idehaza is népszerű sportkönyv, a Futballforradalmak szerzője, Jonathan Wilson által szerkesztet The Blizzard című folyóiratban sokszor foglalkoztak azzal, hogy a futball modern korában nemcsak elüzletiesedett – ez természetes egy globális tömegterméknél –, hanem elvesztette az amatőr korból hozott idealizmust és a játék tisztaságát. A klasszikus amatőr kluboknak volt társadalmi, kulturális identitása, így a futball nemcsak verseny volt, amit kötelezően meg kell nyerni, hanem közösségi, etikai kérdés is.
Ez mind nagyon szép, de a közösségi elvek és a kulturális identitás nem rúg gólt és nem jut ki fontos versenyekre – vetheti ellen bárki, akit cinikussá tett a modern futball haszonelvűsége. Pedig de, gól és nagy eredmény ezekből is lehet.
Uruguay és Izland példája
Tegyük fel, hogy létezik egy kicsi, mindössze 3,5 milliós ország két hatalmas futballnemzet, a 41 milliós Argentína és a 200 milliós Brazília közé szorulva Dél-Amerikában. Ez a kis ország kitalálja, hogy fel akarja venni a kesztyűt fociban az említett nagyokkal: úgy is, hogy nincs hozzá se annyi embere, se annyi erőforrása, ráadásul politikailag, gazdaságilag és társadalmilag is nagymértékben függ az erősebb szomszédaitól. Mennyi esélyt adnánk neki?
Nem sokat, pedig ez a kis ország létezik: Uruguay a neve, és méretükhöz képest övék a bolygó egyik legsikeresebb focicsapata. Két vb-győzelem, tizenegy elsőség a regionális tornán (Copa América) és számtalan egyéb elismerés az övék.
Uruguay azért volt képes sokszor az ország méretén felül teljesíteni a futballban, mert kifejlesztette az identitását tükröző játékstílust, a garra charrúát.
A kifejezés szó szerint karmolást jelent az ország titokzatos őslakosai, a charrúa indiánok által, átvitt értelemben pedig harci szellemet. Aidan Williams a Garra Charrúa és az uruguayi futball pszichológiája című cikke szerint ez a bizonyos szellem a nehézségekkel szembeni kitartásról, a találékonyságról és a merészségről szól. Illetve arról, hogy soha ne adjuk fel. „A Garra Charrúa hozzáállása a kitartás és az utcai ravaszság mellett a spontaneitást és a szépséget is jelenti” – írja Williams.
Diego Forlán uruguayi csatár ezt egyszerűbben is megfogalmazta az egyik Copa América-győzelmük után: „Nekünk három golyónk van, nem kettő!”
A Garra Charrúa újraértelmezését és a futball számára „használhatóvá tételét” a legendás szövetségi kapitányhoz, Óscar Tabárezhez kötik. Miután 2006-ban másodszor is visszatért a válogatotthoz, Tabárez nagyobb hangsúlyt fektetett az utánpótlás gondozására, méghozzá holisztikusabb megközelítésben, mint elődei. A La Vanguardia című spanyol lapnak egyszer azt nyilatkozta, hogy az első, amit megtanít a gyerekeknek, hogy mindig köszönjenek, mert mindenkinek meg kell adni a tiszteletet. Tabárez szerint ez a kemény játékhoz is alapfeltétel.
A szövetségi kapitány pár év alatt kidolgozta a „Proceso de Institucionalización” nevű programot, mellyel rendbe szedte a 2000-es évek elején az élvonalból kiesett uruguayi focit. Fő eredmény: a 2010-es vb-n az elődöntőig menetelt a Garra Charrúán edzett tizenegy. Tabárez sikerének két kulcsa volt.
Újraértelmezte a saját nemzeti futballhagyományait: az erőre és az amatőr kori közösségelvűségre épített,
háttérbe szorította a technikai szempontokat, de úgy, hogy közben megőrizze a csapatra jellemző kollektív alázatot. A másik kulcs az idő: a kapitány tizenöt és fél évig, összesen 221 meccsen irányíthatta az uruguayi nemzeti válogatottat. Ezzel világrekorder, és nem lehet mondani, hogy ne lett volna ideje és tere megvalósítani elképzeléseit.
Futballkutatók és szakírók konferenciákat tölthetnének meg a vitával, hogy hol van a saját Garra Charrúánk, vagyis „ősi” hagyományunk, melyhez visszanyúlva erősíthető a magyar futball önazonossága, identitása. A már idézett Ferenczi Attila a Duna-menti stílust tanította, mely szerintre intelligens rövidpasszos játékra, kis területen való gyors gondolkodásra épült a testi erő vagy a fizikai fölény helyett. Ebben a „folyékony futballban” nem a mechanikus edzői utasítás dominál, hanem az egyéni döntésképesség.
A régiek nyilatkozataiból persze mást is ki lehet olvasni. Borbás Gáspár a két világháború közötti nyilatkozataiban az amatőrizmust mint stílust hangsúlyozta, „a rohamos, temperamentumos játékot, mely kevésbé cicomázza és sminkeli a futballt”. Nem ez a cikk fogja eldönteni, hogy van-e irány, és hogy micsoda. De az biztos, hogy sokkal több gondolkodás kellene róla, hogy azokat a bizonyos konferenciákat meg is kellene tölteni mély és megoldáskereső tartalommal.
Teljesen más, mégis hasznos példa Izlandé. Kevesebb mint 350 ezres lélekszámú, barátságtalan klímájú ország, amely képes volt versenyképes válogatottat építeni és kijuttatni a 2016-os Európa- és a 2018-as világbajnokságra. Hogyan? Az elemzésekben visszatérő megfejtés szerint az egyik fő hajtóerő az amatőr szellem volt: a futballprogram kifejezetten hangsúlyozta az izlandi közösségi kultúra és kisléptékű múlt értékeit. A szigetországban nemcsak adottságnak vették, hanem
erőforrásként használták, hogy a futball nem „luxus”, hanem mindennapos része az életnek: közösségi tevékenység,
ami gyerekeknek, iskoláknak, kluboknak egyaránt elérhető.
Izlandon hatalmas energiákat fektettek az utánpótlásbázis fejlesztésére és az edzőképzésbe. A 2000-es évek elejétől az izlandi szövetség tudatosan fektetett abba, hogy már a legkisebb gyerekeknek is a lehető legjobb edzők tanítsanak, és aztán e rendszert eljuttatták szinte minden településre. (Mondjuk utóbbi nem világszám az országban, ahol összesen 62 darab önkormányzat működik.)
Feltámadást a végeken!
A cikkünkhöz választott jelszó, a „Vissza a gyökerekhez!” nemcsak a magyar ősfutball alapértékeinek újrafelfedezését jelenti, hanem azt is, hogy ideje foglalkozni azzal, mi történik a piramis alján. A sokszor láthatatlan végeken.
Társadalmi értelemben ugyanis a magyar foci alapegysége nem (csak) a stadion vagy az akadémia, hanem – az iskolák, oktatási intézmények pályáin és csapatain túl – a városi, kisvárosi és falusi pálya és a hozzá tartozó közeg, a helyi sportélet. Milyen állapotban van ez a világ?
A válaszhoz, a mai amatőr vidéki futballvilág feltérképezéséhez pótolhatatlanul értékes munkát végzett el a Hátsó füves riportsorozat és a belőle kisarjadt futballmentő túra. A Csillag Péter sportújságíró által kitalált koncepció szerint a magyar „népi foci” hatalmas hátországát nemcsak dokumentálni érdemes, hanem inspirálni, szervezni is.
Vagy másként: életre pofozni, ahol csak lehet. A letaglózó adat szerint ugyanis
2000 és 2025 között a nagypályás felnőtt férfi focicsapatok 32 százaléka megszűnt Magyarországon.
Konkrét számokkal: 2272 együttesből 1554 maradt a Hátsó füves oldalán közölt tavaszi adatok szerint. Borsod-Abaúj-Zemplén megyében a leépülés mértéke ennél is nagyobb, 59 százalékos.
Ezt a sorvadást nem indokolja a demográfia; az sem mutatott szép számokat az utóbbi időben, de itt a halálozást messze meghaladó számokat látunk. A riportok segítenek megérteni, mi zajlik a mélyben: a fiatalok megváltozott lehetőségeiről, az elvándorlás következményeiről, a motivációs nehézségekről, az önkéntes szemlélet visszaszorulásáról tudósítanak.
A válogatott relatív sikere az utóbbi években sok mindent ápolt, de inkább eltakart: többek között ezt a folyamatot is. Pedig sokáig lehetne sorolni az élő kisvárosi, falusi futball előnyeit az utánpótlástól és a rekreációtól a közösségi összetartáson át a hagyományőrzésig. A 2022-ben futballszociológiai kísérletként indult Hátsó füves futballmentő túra mára kisebb országos mozgalommá bővült azzal a céllal, hogy életet vigyen a vidék elhagyott pályáira, egy-egy mérkőzés erejéig segítsen újraszervezni a papíron nem létező csapatot. Ennek a munkának kézzelfogható eredményei vannak: 67 helyszínen volt már helyi „újraélesztő” torna, és ebből négy csapat fel is jutott MLSZ megyei bajnokságig.
×××
A pénzzel, betonnal, infrastruktúrával, politikai akarattal rogyásig tömött futballvilágban eretnek gondolatoknak, valamiféle lázadásnak tűnhet olyasmikre irányítani a figyelmet, mint a polgári idők amatőr futballja, az első gólszerző megsárgult papírokon őrzött gondolatai, vagy hogy mi történt Makkoshotykán, a zempléni foci „tékozló fiai” között. A helyzet mégis az, hogy ha a csúcson eredményeket szeretnénk, ahhoz az alapokat rendbe kell tenni. Szellemi és közösségi értelemben egyaránt.
Nyitókép: magyar amatőr futballozók 1916-ban (fotó: Kriszt Béla / Fortepan)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
