Az ítélet: halál – így torolta meg Kádár a mecseki szabadságharcot
Éppen 69 éve, hogy – ahogy az ország más nagyvárosaiba –, Pécsre is begördültek a szovjet tankok, hogy leverjék a magyar forradalmat. A fegyveres ellenállást az élükön visszatérő Kádár kíméletlenül megtorolta: a mecseki szabadságharcosok tetteiért azok feleltek, akik itthon maradtak. A kegyetlen bírósági ítéletek mellett lehengerlő erejű propaganda-hadjárattal is küzdött a hatalom a lelkekért a korabeli sajtóban. Az egyik legnagyobb, az ifjúság „nevelésének” céljából rendezett koncepciós per ártatlanul kivégzett áldozatának, a 21 éves Petrus Józsefnek és igaztalanul megvádolt, meghurcolt társainak története érzékletesen mutatja az ’56 után kiépülő rendszer gondolkodásának groteszkségét.
A Mecseki Szabadságharcos Csoport 40 tagja, akik vezetőikkel együtt Jugoszláviába menekültek a megtorlások elől, 1956 telén a gerovói láger szögesdrótjai között várakoztak arra, hogy valamelyik nyugati segélyszervezet zöld utat nyisson számukra a szabad élet felé. Láthatatlanok című dokumentumfilmünk egyik hőse, Farkas József, aki szintén közöttük volt, úgy mesélte, egy nap magyarországi delegáció érkezett a táborba, és a moziteremben összegyűlt emberekkel közölték: aki akar, hazamehet. Az akkor 16 éves fiatalember másnap személyesen is beszélt velük, de a delegáció tagjai, miután elmondta nekik, hogy részt vett a szovjetek ellen a Mecsekben folytatott fegyveres harcokban, lebeszélték a hazatérésről. „Azt mondták, nem ajánlják, hogy visszamenjek” – idézte fel kameráink előtt a közel hetven éve történteket. Farkas Józsefnek szerencséje volt. Ha nem figyelmeztetik, lehet, hogy meggondolja magát és visszajön Magyarországra. És akkor menthetetlenül azok sorsára jut, akik ‘56 novemberében nem a zöldhatár felé vették az irányt a Mecsekből, inkább hazamentek. Hogy mi várt rájuk, arra elrettentő példának a következő évtizedekre minden baranyai fiatal előtt ott volt Petrus József és társai esete.
Mivel tavaszra a legnagyobb szabadságharcos csoportot vezető Horváth Géza (Gazda) és a harci műveleteket koordináló egykori ludovikás katonatiszt, Kubicza János (Béla) is Franciaországba emigrált, nem volt kin megtorolni a szovjetekkel és a pécsi ávósokkal szembeni, közel két héten át tartó civil hadviselést. A mecseki szabadságharc a presztízsveszteség és a sok bosszúság mellett érzékeny veszteségeket is okozott a szovjet haderőnek – hiszen áldozatául esett neki többek között Pécs orosz városparancsnoka, Kornyusin elvtárs –, nem maradhatott tehát megbosszulatlanul. A megtorlásnak elrettentő erővel kellett következnie, hogy még véletlenül se jusson eszébe senkinek folytatni mindazt, ami az októberi napok forrongásainak hatására szárba szökkent.
Az, hogy a két parancsnokot a távollétükben halálra ítélték, nem volt elég. A néppel, különösen az ifjúsággal, el kellett hitetni, hogy ami a Mecsekben történt, jelentéktelen léptékű volt és semmilyen nemes szabadságeszményhez nem volt köze.
A pécsiek, akik fekete zászlók kitűzésével demonstráltak a város megszállása ellen és élelemmel, mentőorvosokkal támogatták a hegyen harcolókat azokban a novemberi napokban, el kellett, hogy higgyék: akiket szabadságharcosoknak hittek, valójában a börtönökből kiszabadult köztörvényesek voltak, aljas, alávaló, jellemtelen emberek, akik csak a saját pecsenyéjüket sütögették odafönt és legfeljebb személyes, potyán visszaszerzett szabadságukat féltették a hatóságoktól.
A pedagógus-joghallgatókból álló egyetemi zászlóalj tagjai, pécsi polgárok, komlói munkások és a mecseki falvak nemzetőrei, akik ahelyett, hogy letették volna a fegyvert a november 4-én bevonuló szovjet városparancsnok előtt, maguk is csatlakoztak az erdőben gyülekezőkhöz, a szabadságharc leverése után mind-mind a hatalom célkeresztjébe kerültek. Nem volt elég, hogy üldözte őket a rendőrség, még meg is akarta győzni őket a propaganda arról, hogy tévedtek, amikor ráhagyatkoztak a harcosokat vezető Gazdára.
Miután megszilárdította hatalmát, Kádár erőszakszervezete tavasszal neki is látott a bűnösök felkutatásának és felelősségre vonásának. A „népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben” (vagy mozgalomban) való tevékeny részvétel vádját csak Pécsen tizennégy perben alkalmazták. Megkezdődtek a letartóztatások és akikről kiderült, hogy bármilyen formában kapcsolatba hozhatók a mecseki harcokkal, azokkal szemben vádat emeltek. A legnagyobb volumenű koncepciós per huszonhárom vádlottat tömörített, közülük pedig egy néhány évvel korábban Pécsre keveredett fiatal vájárnak, Petrus Józsefnek jutott a főszerep.
A vád nyilvánvaló koncepció mentén épült fel, amelyet a nyilvánosság előtt zajló tárgyalásokkal párhuzamosan a nagyobb hazai lapokban megjelenő lejárató cikkekkel is igyekeztek alátámasztani.
A Magyarországban, a Népakaratban és a Dunántúli Naplóban megjelenő írások kiteregették az első-, másod-, harmad- és negyedrendű vádlottak személyes dolgait és tovább színezték a köréjük font történeteket. A cikkek mellett két lejárató célú regény is született a témában. Az egyiket nem más jegyzi, mint az a rendőrnyomozó hadnagy, aki korábban részt vett Petrusék kihallgatásában. A Földi Lajos által írt A gyűlölet először 1957-ben jelent meg ifjúsági regényként a Dunántúli Napló Lapkiadó Vállalata kiadásában, 1958-ban a Magvető is megjelentette, Utolsó próbálkozás… címmel, sőt, 1960-ban Moszkvában is kiadták, méghozzá több tízezer példányban.
A történet a forradalmat újra fellobbantani kívánó fiatalok szervezkedéséről szól, akik a MÚK (Márciusban Újra Kezdjük) zászlaja alatt törnek a népi demokratikus államrend megdöntésére. A szerző lényegében dramatizálja a koncepciós per vádiratát. Petrus Józsefet egy mindenre elszánt, hencegő, indulatos, önző zsarnokként tünteti fel, rá osztja a fő szervező szerepét és ilyen mondatokat ad a szájába: „A mi kezünkben van most a magyar nép szabadságharca […] És ebben a harcban nincs kegyelem, csak gyűlölet. Hogy ők is, meg mi is, az nem megy. Nekik pusztulniok kell, írmagjuk se maradjon. És pusztulni is fognak, kivétel nélkül, mind.” A megtestesült gonoszként ábrázolt főhőssel szemben egy Barna Péter nevű pozitív karakter áll, akinek végül sikerül megakadályoznia a MÚK-ot, Petrust pedig halálra ítélik. Hogy a koncepciós per vádja mennyiben táplálkozott a nagy valószínűséggel kínzások által kikényszerített vallomásokból és mennyiben a rendőrhadnagy által kitalált történetből, utólag nehéz eldönteni.
A másik propagandaregény, amelyet először a Dunántúli Napló közölt folytatásokban, Mészáros Ferenc: A mecseki „láthatatlanok” című műve (innen származik a pécsi szabadságharcosok mai napig a köztudatban élő elnevezése). Mészáros ifjúsági regénye a belügyi tiszténél nem kevesebb didaxissal és hasonlóan túlrajzolt karakterekkel volt hivatott alátámasztani azt a koncepciót, hogy a hegyen a forradalomnak köszönhetően kiszabadult köztörvényes bűnözők randalíroztak. „Lala, a hosszúkezű zsebtolvaj és selyemfiú, Dodó, a nyolcszoros kasszafúró és falbontó betörő, Mári, a markecoló prostituált. És vezetőjük, a „Gazda?” Tolvaj és szélhámos” – írja Mészáros, akinél a jószándékú, ám tévútra keveredett pozitív hős a Diák becenévre hallgató egyetemista, aki a történet szerint akkor döbben rá, hogy a szabadságharc, amihez csatlakoztak, nem az, amire számítottak, amikor fenn a hegyen megismerkedik az egyik, korábban nemi erőszakért elítélt vezetővel. „Szabadságharc? – gondolta keserűen – rablóbanda ez. Ha ez a Náthán ilyen, milyen lehet a többi? Honnan, az alvilág milyen sötét fenekéről kerülhetett elő a vezérük, a Tigris? Nem, ők nem ide igyekeztek…” – morfondírozik a Diák a regény lapjain. A Gazda fedőnév megegyezik a legnagyobb mecseki szabadságharcos csoportot vezető Horváth Gézáéval, „Tigris” karakterével viszont Seregély Ferencre utal a szerző. Seregélyt a pécsváradi rajtaütésben részt vevő Nagy József és társai perében ítélték el, Mészáros Ferenc tehát több korabeli per iratanyagából fércelte össze regényének narratíváját.
Ha abból indulunk ki, hogy a MÚK mint mozgalom még akkorára sem nőhetett volna a kádári provokációk nélkül, amekkorára nőtt és valójában nem volt tényleges mozgalmi jellege, csupán a propaganda ábrázolta valós veszélyként, hogy ürügyként szolgálhasson a társadalom megfélemlítésére, az magyarázatot ad a Petrus-per koncepciójának egyébként életidegen építkezésére. Adott ugyanis egy huszonegy éves fiatalember, aki Balatonszemesen, szegényparaszti családban nőtt fel, a nyolc osztály elvégzése után vájárnak tanult Tatán, majd 1955-ben a pécsi uránbányában helyezkedett el. Kisebb-nagyobb köztörvényes bűncselekményekért (sikkasztásért, lopásért) többször állt bíróság előtt és a forradalom kitörésének pillanatában éppen a komlói rabmunkahelyen töltötte jogerős (7 éves) büntetését. Innen a kihallgatási jegyzőkönyv szerint 1956. november 4-én szabadult, majd néhány nap bujdosás után november 16-án felment a hegyekbe, hogy csatlakozzon a Mecseki Szabadságharcos Csoporthoz. Ez alapján tökéletesen megfelel tehát a regények által sugallt történet hősének, hiszen stimmel a büntetett előélet, a forradalommal összefüggésbe hozható szabadulás és a bandákba tömörülés mozzanata is. A történetnek csupán egy szépséghibája van: Petrus éppen abban a tizenkét napban bujkált, amikor a mecseki szabadságharc folyt. A Gazda és a csoport katonai vezetője, Kubicza János ugyanis éppen november 16-án döntött úgy, hogy feloldja esküjük alól az embereket, feladják az ellenállást és elindulnak a határ felé.
Petrus József szembesült azzal, hogy a volt foglyokat keresi a rendőrség, és mivel nem akart visszamenni a börtönbe, a szovjeteknél keresett menedéket. Felajánlotta nekik, hogy segít összeszedni a le nem adott fegyvereket és megjelöli egy térképen a szabadságharcosok búvóhelyeit. Ezt elmondása szerint meg is tette, de a helyzete nem volt egyszerű. Tudta, hogy Gazdáék feladták a harcot és elindultak a határ felé, de hogy el is érték-e, arról nem volt információja.
Két tűz közé került és egy köztes megoldást választott: elhagyott búvóhelyekre irányította a szovjeteket, így az itthon maradó mecseki ellenállók sem orrolhattak meg rá, mivel senkit nem fogtak el Petrus „segítsége” miatt, a szovjetek viszont azt remélhették, hogy ezáltal felszámolták az ellenállás maradékát.
Petrus hatalmas kockázatot vállalt ezzel a lépésével. Ezt a csiki-csuki játékot a perben később fel is rótták neki, hiszen miatta lukra futottak a megjelölt rejtekhelyekre csapást mérő szovjet erők. Ezután, november 21-től december 12-ig a pécsi szovjet katonai parancsnokságnak segített a Mecseken hagyott fegyverek összeszedésében, január elején pedig a politikai rendőrségnek segített a fegyverek begyűjtésében. A vallomásai szerint ettől büntetése enyhítését remélte. Ezért hozta létre falból a „deindoli csoportot” is, amelybe tagokat toborzott, akiket azzal áltatott, hogy a Gazda parancsára újabb felkelést készít elő március 15-re, ám az így gyűjtött fegyvereket leadta a rendőrségen. Hogy nem forradalmi szándékkal szervezkedett, épp ellenkezőleg, összejátszhatott a hatóságokkal, azt az is alátámasztani látszik, hogy február 10-e körül letartóztatták, majd néhány nap múlva elengedték. Ez merőben szokatlan fordulat lett volna, ha Petrus valóban a forradalom oldalán áll, hiszen visszaemlékezésekből tudjuk, hogy akiket ezen a címen – még minden bizonyíték nélkül – elhurcoltak, azokat is napokig verték és kínozták a rendőrség 48-as téren álló épületének pincéjében, mielőtt elengedték volna.
Petrus Józsefet ezután kitiltották a városból, ám egy hónap sem telt el és ő újra Pécsen volt. Március 5-én értesült a „szigeti” és „budai csoportok” létrejöttéről és a rendőrségi, katonai épületek megtámadásának tervéről. A vádirat szerint, mivel kevés emberrel és fegyverrel rendelkeztek, Petrus március 9-ről 15-re halasztotta a MÚK-ot, a nyomozati vallomások szerint viszont épp ellenkezőleg, 15-ről hozták volna előbbre a megmozdulást, mivel úgy spekuláltak, hogy a hatóságok a ‘48-as forradalom évfordulóján számítanak a provokációra. Azzal vádolták őket, hogy, bár mindössze huszonhárman voltak, egyszerre vonultak volna fel lampionokkal Pécs utcáin, ahol tüzet nyitottak volna a karhatalmistákra és közben megtámadták volna a pécsbányai rendőrörsöt, az A/1 laktanyát és a rendőrkapitányságot, valamint több más állami intézmény székhelyét is. A vád szerint a helyi felkelést ezután az egész országra ki akarták terjeszteni.
A felkelésből azonban se 9-én, se később nem lett semmi, sőt, a csoport oszlásnak is indult. Az ügyészség azt sugallta, hogy a tagok megrémültek az esetleges következményektől, ezért többen is bejelentést tettek a rendőrségen, a valóságban viszont úgy tűnik, a tagokat csak a lelkesedésük hajthatta, egymástól várták a szervezkedés előrehaladását, de miután ez nem következett be, ráadásul az egymás iránti bizalmukat is megrengette, hogy besúgókat sejtettek maguk között, feloszlottak. Félni is volt okuk. Bár a pécsi MEFESZ még januárban az egyetem autonómiájáért harcolt, márciusban már gőzerővel folyt a forradalomban résztvevő egyetemisták számonkérése, amely hamarosan elérte a mecseki harcokban részt vevő ifjúságot is. Ügyükben a nyomozást a Baranya Megyei Rendőr-főkapitányság ökle, a Politikai Nyomozó Osztály (PNYO) rendelte el.
Petrus József és társai pere 1957. június 11. és 1958. február 26. között zajlott. A huszonhárom vádlott zöme fiatal ember volt. Közel 35 százalékuk a 18 év alatti és több mint a felük a 18-25 év közötti korosztályból került ki, általában rossz családi körülmények közül. Osztálytársak, baráti és rokoni kapcsolatban lévők lettek megvádolva azzal, hogy csoportokba szerveződtek, az arcukat egy ágrajzon tették közzé a forradalom és szabadságharc „sötét arcát” bemutatni hivatott, 1957-ben megjelent baranyai „Fehér könyvben”, amellyel új frontot nyitottak a közvélemény befolyásolására a cikkek és a regények mellett.
A peranyagot kutató Bedő Zsigmond Áron történész szerint sem a szervezkedés, sem a röpcédula-készítés vádja nem állta meg a helyét. A vallatások irányított kérdésekkel zajlottak, az ítéletnek pedig, ahogy ezt dr. Olgyai Andor, a legfőbb ügyész képviselője ki is mondta, egyik alapvető feladata a nevelés volt.
„Büntetéssel, mégpedig ha kell szigorú büntetéssel kell megnevelni azokat a fiatalokat, akiknek a pedagógiai nevelés nem volt elégséges.”
Bedő Zsigmond Áron arra a következtetésre jutott, hogy a népbíróság elsősorban a fiatal- és ifjúkorú személyek megbélyegzésére törekedhetett, amit az is jelez, hogy míg a 36 éves Pilgermayer Béláné elsőfokon öt évet, másodfokon egy év börtönbüntetést kapott három évi felfüggesztéssel, addig a 21 éves Petrus, a 18 éves Béres Lajos és a 25 éves Hantosi Lajos jóval súlyosabb ítéletén nem enyhítettek. A történész szerint ezt a három embert, akik jártak a Mecsekben is, már előre kiválaszthatták, hogy bűnbakot csináljanak belőlük. Így magyarázható meg az is, másodfokon miért enyhítették olyan nagyvonalúan a többi vádlott (a vádlottak több mint felének) büntetését.
Azt, hogy a Petrus-per ítélete tulajdonképpen a mecseki szabadságharcban részt vevő ifjúságnak szól, az is alátámasztja, hogy a vád a tizenkét napon át tartó harcok forgatókönyvét követte. A fiatalokkal szemben felhozott egyik vádpont a fegyverszerzés volt, az erdőben gerillaharcot folytató csoportok pedig szintén nem rendelkeztek megfelelő tűzerővel, ezért a pécsváradi rendőr-főkapitányság megtámadásával próbáltak fegyverekhez jutni. Petrusékat is azzal vádolták, hogy meg akarták támadni a pécsi rendőr-főkapitányságot. A mecseki ellenálló csoport szakaszai (Tettye, Kőbánya, Csigalépcső, Perem) és Petrusék „csoportjai” (deindoli, szigeti, budai) egyaránt a város külső területeiről vagy az ott található helyszínek egyikéről kapták a nevüket. Bedő szerint ez mind-mind arra utal, hogy a vádat és vele együtt a MÚK koncepcióját a Mecseken történtek valós eseményeinek mozaikjaiból alkották meg. A Gazda azonban nem szándékozott folytatni az ellenállást, Petrus és társai pedig nem voltak bűnösök a MÚK-vádakban, ártatlanul ítélték el őket.
Az elsőfokú ítéletet 1957. június 25-én hozta meg a Pécsi Megyei Bíróság Tárkányi Ernő vezette tanácsa. A szervezkedés állítólagos vezetőit, Petrus Józsefet halálra és teljes vagyonelkobzásra, Béres Lajost tíz év börtönre és teljes vagyonelkobzásra, a 17 éves Sólymos Gyulát 14 évre és teljes vagyonelkobzásra, Hantosi Lajost 15 év börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Másodfokon csupán Sólymosnak engedtek el 4 évet, viszont az ügyész itt már osztályárulóknak bélyegezte Petrusékat, a „kommunista társadalom renegátjaiként” könyvelve el őket. Ezen még az sem segített, hogy Béres és Hantosi maga jelentette a rendőrségnek a szervezkedést. A másodfokon eljáró Legfelsőbb Bíróság Mecsér József vezette népbírósági tanácsa jogerőre emelte az ítéletet, Petrus Józsefet pedig 1958. március 5-én felakasztották.
Köszönet Bedő Zsigmond Áron történész-könyvtárosnak (Pécsi Tudományegyetem Egyetemi Könyvtár és Tudásközpont Történeti Gyűjtemények Osztálya), hogy rendelkezésünkre bocsátotta a Petrus-perrel kapcsolatos publikációit és számos érdekes adalék megosztásával segítette e cikk megszületését.
Nyitókép: Petrus József portréja (forrás: Wikimedia Commons)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
