„Te odaütöttél a kommunistáknak, azok meg visszaütöttek” – egy eddig el nem mesélt ’56-os történet

·2021.10.22

Egy éve adott hírt a Válasz Online a mecseki láthatatlanokról készülő film kálváriájáról – nem hiába. Azóta, olvasóinknak is hála, az ’56-os forradalom legtovább kitartó fegyveres alakulatáról készülő alkotás munkálatai folytatódhattak, s lassan be is fejeződnek. A film készítésében kulcsszerepet vállaló újságíró, rendszeres szerzőnk, Sashegyi Zsófia most olyan történetet oszt meg olvasóinkkal, amely a filmben nem lesz látható: Czukor Antal történetét. Ezzel emlékezünk a forradalom 65. évfordulójára.

Hamarosan öt éve lesz, hogy először találkoztam Tésenyi Ferenccel. Az 1956-ban legtovább kitartó fegyveres alakulat, a szovjetek ellen az erdőben gerillaharcot folytató Mecseki Szabadságharcos Csoport tagja volt. Ő volt az első, aki személyesen tudott mesélni nekem a hegyen történtekről, és amikor idővel két másik, a történtek után emigrációba kényszerült egykori szabadságharcost is sikerült meginterjúvolni, már egyértelmű volt: történeteik (és Rozs András nyugalmazott pécsi levéltáros tanulmánya meg a vonatkozó, töredékes kutatások) alapján hitelesen kirajzolható a „mecseki láthatatlanok” története. Tésenyi Ferenc nem érhette meg, hogy elkészüljön a film élete legfontosabb élményéről: két éve váratlanul itt hagyott bennünket. Amikor a hagyatékát böngésztem, megtaláltam a leveleket, amelyeket tizennyolc évesen a szüleivel váltott a jugoszláv menekülttáborok útvesztőjéből, ahonnan csak sok hányattatás után szabadult, hogy Svájcban végre új életet kezdhessen. 1957. június 9-én írta neki az édesapja: „30-án tanácsülésen voltam és a Törő, a párttitkár; nem véletlen, előhozta, hogy hívjalak haza, mert a Cs. Gyuszinak sem lett bántódása. Én erre nem igen válaszoltam, te azonban erre válaszolj, hogy ha kell, fel tudjam mutatni, hogy hívtalak haza”.

A mecseki szabadságharcosokról szóló dokumentumfilm háttérmunkálatai közben az elmúlt években interjút készíthettem azonban olyanokkal is, akik ugyan nem vettek részt a fegyveres ellenállásban, de felmentek a hegyekbe azokban a napokban, és megpróbáltak csatlakozni valamelyik gerillacsoporthoz. Vagy csupán kapcsolatban voltak olyanokkal, akik részt vettek a harcokban. Amikor az idézett sorokat olvastam, ők jutottak eszembe. Mert azt, hogy mi várt volna Feri bácsira, ha hazajön, azt könnyen elképzelhetjük, ha még a jugoszláv menekülttáborba érkező magyar küldöttség tagjai sem kerteltek. Egy szabadságharcos társának például kerek perec kijelentették: „nem ajánljuk, hogy visszajöjjön”. De hogy hogyan szorult a hurok azok körül, akik itthon maradtak, még ha ártatlanok voltak is a fegyveres ellenállásban, arról megdöbbentő történetek sorát hallgathattam végig az elmúlt időszakban ezekben az interjúkban. Mintegy mellékesen. Az emigráns szabadságharcosok itt maradt rokonaira való nyomásgyakorlásról, szépreményű fiatalemberek csendes beletörődéssel, segédmunkásként leélt életéről, fizikai megtörésükről, a kétkezi munka világából kitörni hiába próbáló „56-os elítéltekről”, akik után mindig utánanyúlt a párt. Keveset beszélünk azokról, akik nem nagy hőstettek emlékét őrzik a forradalom idejéből, „csak” sok, elszórt véráldozatét, amelyek egész életüket végigkísérték, és szüntelenül emlékeztették őket arra, hogy osztályellenségek lettek.

Nem vagyok történész, a következtetések levonása nem az én feladatom, én csak a visszaemlékezéseket tudom rögzíteni az utókornak. De úgy hiszem, a szubjektív, családi történetek, személyes tragédiák és kinek-kinek az egyéni megküzdési stratégiái, amelyeket az elmúlt öt évben hallgattam végig, talán még annál is többet elárulnak a kádári megtorlásról és a puha diktatúra módszereiről, mint az ‘56 utáni kivégzések. Ezeket gyűjtöm most össze, hogy a város, a falvak felől világítsák meg a Mecsekben történteket, és hogy a nagy egész fogaskerekeiként mozgásban láttassák a kommunista diktatúra struktúráját. És persze azért, hogy 65 évvel a történtek után a megtorlás csöndes áldozataira is emlékezzünk általuk.

×××

Czukor Antal a Tettye oldalában él. A lakásban, amelyben beszélgetünk, a felesége családja lakott annak idején. Az asszony diáklányként élte át 1956 novemberében a szovjet harckocsikból a házra és az ablakokra eresztett sorozatot. A család hasra vágódott, eloltották a villanyt. Utána már csak a tettyei várrom falai között rejtőző szabadságharcosokkal vívott sűrű tűzharc hangjai visszhangoztak. 

– Tipikus pedagógus családból származom, apám, anyám, nagynéném tanárok voltak – kezdi a történetét Czukor Antal, miután helyet foglalunk a Tettyére néző, könyvekkel teli szobában. – Apámra nagyon büszke vagyok, szakmáját, gyerekeket szerető, de határozott karakterű igazi falusi néptanító, Gárdonyi szavával élve „lámpás” volt. Az egyik utolsó. 1948-49 után a tanítókat elhelyezték addigi állomáshelyükről hogy megszakítsák a kapcsolatot a lakosság és a falvak három értelmiségije, a pedagógus, a pap meg a jegyző között – meséli. 

A családot annyira szerették Bükkösdön, hogy amikor a költözés estéjén lementek az állomásra, az ablakokba kitett gyertyák fénye kísérte őket az úton. Az idősebb Czukor Antalért rajongtak egykori diákjai, akiknek visszaemlékezéseivel a fia úton-útfélen találkozott élete különböző állomásain.

„Nem nagy dolog a vasúti tiszt, vagy az orvos fiából a kitűnőt kihozni. De nincs annál szebb, mint a vászontarisznyájában egy főtt krumplival és a bátyjától örökölt kopott palatáblával iskolába jövő gyereket megtanítani írni, olvasni, számolni. És embert faragni belőle”

– mondogatta annak idején a tanító, akit csak úgy tudtak bekényszeríteni a pártba, hogy a déli határsávhoz tartozó Nagyharsányba helyezték és kikötötték: nem hagyhatja el a falut, viszont a családja sem költözhet oda, ha nem írja alá a belépési nyilatkozatot. A nagyharsányiak olyan ellenszenvvel fogadták az új, „kommunista iskolaigazgatót”, hogy amikor a felesége körbejárta a házakat a költözés utáni napon, hogy beteg gyermeküknek tejet szerezzen, senki nem adott neki. Vasárnap aztán nagyot néztek, amikor a Czukor család elindult a templomba. Két év alatt köztiszteletben álló iskolaigazgató lett, de innen is tovább kellett állnia, mivel nem volt hajlandó magára vállalni a kitelepített kulákok hátrahagyott vagyonának felmérését. A következő állomás Pécs-Somogy volt, akkori nevén Vasas I. Itt érte később a családot az ‘56-os forradalom.

id. Czukor Antal portréja (forrás: Czukor Antal magánarchívuma)

– Apám népszínműveket rendezett, és ez nem tetszett a helyi pártvezetésnek, emiatt konfliktusai voltak velük, de a falubeliek körében elég népszerű volt, így nem meglepő, hogy ‘56 októberében rögtön beválasztották a megalakuló nemzeti tanácsba, ám ott hamarosan nézeteltérése támadt, mert határozottan ellenezte, hogy a párttitkárt és egy vérmesebb kommunistát fegyveresen bekísérjenek kihallgatásra a tanácsházára. Azt mondta, figyelembe véve, hogy a párttitkár féllábú és mankóval jár, a fegyveres bekísérésnek rossz optikája lenne, még akkor is, ha mindenki utálja. Apám ezután nem vett részt semmiben – emlékezik az ifjabb Czukor Antal, majd hozzáteszi: – Bár a forradalom után a Dunántúli Naplóban megpróbálták bemocskolni a nevét, bíróság előtt nem tudták felelősségre vonni semmiért.

Antal mesél a nagy, lélekemelő október 25-i pécsi tüntetésről, amilyet az ember egy életben egyszer él át, és arról, hogy a tüntetés után sokáig ott maradt még a Széchenyi téren, ahol a pár száz hátramaradt jelenlévőt a Bem utca felől fegyveres rendőrök rohanták meg. 

– Mi néhányan a székesegyház felé futottunk, és akik tudtunk, átmásztunk a vaskerítésen. Akik kint maradtak, azokat összeverték. Hallottuk a jajgatásukat. 

A kijárási tilalom miatt az éjszakát egy idegen udvaron töltötte, a disznóólak mögött, hajnalban pedig, a buszmegállóba menet, fegyveresekkel körülvett, feltartott kezű emberekkel megpakolt teherautók között vágott át a Széchenyi téren. Czukor Antal, aki ekkor már ifjúsági válogatott futballista volt, a forradalom napjaiban nemzetőrként vett részt a falujuk biztonságának őrzésében. Amikor megtudta, hogy november 3-ról 4-ére virradóra bevonultak Pécsre a szovjetek, rögön be akart menni a városba, de az anyja visszatartotta.

Szovjet tankok a 48-as téren, a Pécsi Egyetem épülete előtt 1956. november 4-én

– Másnap mentem be, gyalog. Pécs elég kihalt volt, sok volt az orosz tank a tereken. A mai Tettye utcán jöttek fölfelé fegyverekkel az egyenruhás katonák. Csatlakozni szerettem volna hozzájuk, de egyszerűen elhajtottak. Bár abban az évben érettségiztem, elég kölyökképem lehetett még akkoriban, azt mondták: „öcsi, menj haza anyukádhoz!” Így aztán hazajöttem, és apámmal meg egy Rubint Károly nevű tanítóval indultunk neki újra, hogy csatlakozzunk a mecseki ellenállókhoz. 

A nemzetőrségtől kapott dióverőkkel mentek, amelyekkel ugyan lehetett lőni, de nem voltak komoly fegyverek. 

– Tudtuk, hogy nagy bányász nemzetőr alakulat van István-aknán, hozzájuk akartunk csatlakozni, de ott már hiába kerestük őket – meséli Czukor Antal, aki otthonosan mozgott az István-aknánál, mivel harmadikos gimnazista korában csapatvezető vájár nagyapja tiszteletére lehúzott egy nyári szünetet itt.

– Onnantól kezdve a saját súlycsoportomban senki nem mert velem kiállni – teszi hozzá mosolyogva.

Nekivágtak a Mecseknek, de hamarosan visszafordultak, mert a hegyről lejövő fegyveresek, akikkel találkoztak, lebeszélték őket a vállalkozásról.

– Azt mondták, a Pécs–Árpádtető–Mánfa utat már lezárták az oroszok, és mindenre lőnek, ami mozog, karabéllyal meg gépfegyverrel tankokra lőni pedig esztelenség, úgyhogy ennyi volt a mi mecseki harci részvételünk.

Hazafelé egy robbanóanyaggal teli ládát elásó kisebb csoportba botlottak, akik közt focista társaira ismert az ifjú Czukor, többek között a Pernecker fivérekre, akik közül az egyiknek még szerepet oszt majd az élet a Czukor család történetében. 

– Csak később tudtam meg, hogy a Pernecker fivérek közül a legkisebbik, a Sanyi részt vett a mecseki harcokban, amikor azonban a disszidálás helyett a visszatérést választotta, a legidősebb fivére – aki akkora volt, mint egy kétajtós szekrény – közölte a bánya vezetésével, hogy amennyiben Sanyinak bántódása esik, a Széchenyi-akna, az András-akna és a Rücker-akna a levegőbe röpül. Csodák csodája: a Pernecker Sanyinak nem is esett bántódása. 

A mecseki „Csigalépcső állás” 1956. november 4-5-én, részlet a Mecseki Láthatatlanok egyik tagja, Kubicza János rajzos naplójából

Apa és fia visszatértek tehát Somogy-Vasasra, és egy pincében a szőlővenyigék alá elrejtették, majd másnap leadták a fegyvereket.

– Aznap este összejöttünk Lafferton Vilivel, Ábel Gyurival és Bencze Józseffel. Düh volt bennünk és megalázottság, és amikor megtudtuk, hogy újra összeültek a kommunisták a tanácsházán, megmozdult bennünk az ifjonti hév. Odamentünk és bedobáltuk az ablakot kövekkel, hogy ne érezzék annyira biztonságban magukat.

Fejenként 4-5 utcakővel megszórtuk a tanácsházát és hazahúztunk. Bíztunk egymásban és abban, hogy senki nem pofázza el. Nem is beszéltünk róla. Persze elindult a nyomozás, de a közbeszéd a mecseki láthatatlanok számlájára írta az egészet – meséli Czukor Antal, aki a forradalom leverése után röpcédulákat is gyártott az iskolai írógéppel, és barátaival együtt megszórta velük a környező településeket. Pécsre is vissza-visszatért még azokban a napokban. A harcok folytak, a Gyükési oldalon látni lehetett, ahogy a város széléről ágyúkkal lőtték a Mecsek oldalát.

– Közben folyton tüntetések zajlottak, amikhez gyakran csatlakoztam. Ott voltam, amikor a 48-as téren, az egyetemi kollégium előtt a Himnusz és Szózat éneklése után az ÁVH épületéből egy géppuska-sorozatot engedtek meg az egyetem homlokzatára a tüntető tömeg fölött. Keresztüllőtték a teret, évekig lehetett látni a nyomát. Az oda vezényelt pufajkások összeszedték az embereket, és beterelték őket a rendőrségre. Sajnos én is köztük voltam, de nagy szerencsémre nálam volt az edzőfelszerelés, és azt hazudtam egy nagydarab rendőrnek, hogy csak edzésen voltam, mert másnap játszunk a rendőrség csapatával, a Pécsi Dózsával. Elengedett. Akiket akkor bekísértek, azokat rettenetesen összeverték – emlékezik Czukor Antal, aki akkor megfogadta, hogy több tüntetésen nem vesz részt. Fogadalmát azonban nem sokáig tudta tartani. 

Amikor arról kérdezem, mi vitte a tüntetőket a teljes leigázás pillanatában az utcára, régmúlt idők lelkesedését látom fölvillanni a tekintetében: – Megmutatni az oroszoknak, hogy nem ijedtünk meg tőlük, hogy kiállunk a forradalom mellett, hogy él bennünk a hazaszeretet, és erről nem vagyunk hajlandók lemondani. El lehet tiporni egy forradalmat, de a lelkünket nem törik meg. Ezt egymásnak se mondtuk ki, de mind ezt éreztük – mondja, és az arcán most is örömöt látok.

Czukor Antal mesél (fotó: Cs. Nagy Sándor)

Hogy ettől a lélektani pillanattól hogyan jutottak el a magyar társadalom tagjai néhány hónap alatt az egymástól való tökéletes elszigetelődésig, azt Czukor Antal édesapjának történetén keresztül könnyen megérthetjük. Elmúlt a forradalom, a várva várt ENSZ-segítség nem érkezett meg, így az utolsó fegyveres csoportok is feladták a küzdelmet a Mecsek erdeiben. Kádárék megalakították az MSZMP-t, és megpróbálták az „imperialista hatalmak által előkészített” októberi eseményekben „megtévedteket” visszaterelni az általuk jónak vélt útra. Ehhez leghatásosabb eszközük a megfélemlítés volt. Bár a letartóztatások már novemberben megkezdődtek, drasztikusabb módszereik szükségességét a „márciusban újrakezdjük” (MUK) jelszó elterjedésével igazolták. Marosán György, akkori államminiszter így idézi fel a hadsereg tisztjeinek tartott tájékoztatón elmondott szavait A tanúk még élnek című ‘56-os emlékiratában: „…szinte örülünk annak, hogy az ellenség meghirdette a MUK-ot. Mozgósít minket, de különös erővel a felfegyverzett munkásokat.” Több mint valószínű, hogy a MUK nem alulról jövő kezdeményezés, hanem Kádárék provokációja volt. Mindenesetre „szükségszerűnek” láttatta, hogy begyűjtsék és megfélemlítsék azokat, akik korábban bármilyen formában kifejezték, hogy egyetértenek október 23. szellemiségével. Ennek ürügyén vitték el a néptanítót, idősebb Czukor Antalt is. Másnap a fia bement a rendőrségre, és azt kérte, cseréljék ki az apjával, de a rendőr, akivel tárgyalt, csak annyit mondott: „már nincs értelme”. A történteket ezúttal a tanító lányának visszaemlékezéseiből idézzük fel:

Amikor 1957. március 7-én délután az iskolából hazaérkeztem, nálunk házkutatás folyt. (…) Apámat elvitték, anyám utána jött meg. Közben egyenként szedték össze az embereket, és vitték a rendőrőrsre, a mellettünk lévő épületbe. (…) Úgy emlékszem, három nap múlva engedték ki apámat. Előttem nem beszéltek, de véletlenül rájuk nyitottam, amikor anyám a hátát ápolta. Döbbenet! Alig akadt ép bőr, szinte az egész sötét lila volt. Világosan látszottak a gumibot nyomai. Akkor leültettek és elmondták ami a három nap alatt történt, de a lelkemre kötötték, erről nem tudhatok, ne hagyjam magam provokálni.

Megpróbálom összeszedni amit a három napról tudok. Láttam, amikor a bányász fiatalokat hozták az őrsre. Mosolyogtak, bátrak voltak, mi pedig ijedtek. (…) Amikor mindenkit összeszedtek, nyitott teherautóra rakták őket. Nem számoltam meg hány verőlegény volt, de nekem nagyon soknak tűnt. Vasas II.-őn keresztül vitték őket, így hosszabb úton lehetett őket verni. Végig kegyetlenül ütlegeltek mindenkit. Ha térdre estek, egymásnak nem segíthettek. Közben megálltak, leszállították őket és ott is verték. Már sötétedett amikor az A/1-es laktanyához értek. Abbahagyták a verést, kényszerítettek mindenkit hogy mozgalmi dalokat énekeljenek, rettenetes hangok jöttek ki a meggyötört, megalázott emberek torkán. A verőlegények meg röhögtek.

Apám a pincében töltött napokról keveset mesélt. Aludni nem hagyták őket, a verés és a fal mellett állás szerepelt a műsoron. Többször kellett fél lábon állniuk, közben végig gúnyolták őket. Különböző időben, de talán egyszer mindenki elájult. Rugdosással locsolták fel őket.

Pernecker Sándort, a Pernecker fivérek közül a legkisebbet a pincében nem verték. Neki végig kellett nézni a többiek szenvedését Amikor apám összeesett, a Sanyi „tanító bácsi” kiáltással odaugrott és fel akarta segíteni. Ezt ő sem vitte el szárazon. Az egyik verő legény apám fülén oltotta el a cigarettáját, nagyon mély volt a seb, évekig meglátszott a helye.

A pedagógusoknál kötelező vizsgálatokon apám egy igen lelkiismeretes orvost fogott ki Pécsett. Az orvos apám tüdején hegeket, elváltozásokat talált, de nem tudta az okát. Többszöri visszarendelés, vizsgálat után apám kimondta: „Doktor úr, 57 tavaszán három napot töltöttem a 48-as téren egy pincében”. Az orvos hosszú csend után ennyit mondott, „megértettem”. Többet nem kellett rendkívüli vizsgálatokra mennie.”

– Tudomásul vették – mondja Czukor Antal, amikor arról kérdezem, mit szólt a nép ahhoz, hogy meghurcolták a köztiszteletben álló tanítót. – A falu akkor már néma csönd volt. A megtorlásnak olyan időszakát éltük, amikor az emberek nem keresték egymást, nem beszéltek egymással, visszahúzódtak. Apámnak el kellett mennie Somogy-Vasasról – teszi hozzá. – Szerencsére voltak az oktatási osztályon olyan régi kántortanító ismerősei, akikben még volt annyi összetartás, hogy munkát adtak neki, tehát tudott tanítani, nem kellett elmennie segédmunkásnak – mondja némi megnyugvással.

Ugyanezt az ifjú Czukor Antalról nem lehetett elmondani. A családtörténet nagyobb mozaiklapjai mellett sok kicsi adja ki a teljes képet. Őt, aki jó tanuló, jó sportoló ifjúsági válogatottként megtagadta a Szovjetunióban való továbbtanulás lehetőségét, nem vették fel sehová ‘56 után. Már épp elülni látszott a nyomozás a tanácsháza betört ablaküvegeinek ügyében, amikor mégis szimatot kaptak a nyomozók, akik kijártak pincézgetni a gazdákhoz. Akkor már nem is azt próbálták felderíteni, hogy kik dobálták meg kővel a tanácsháza épületét, hanem hogy milyen baráti körök vannak a faluban. Így jutottak el a színjátszó körig, amelynek mind a három elkövető tagja volt.

Czukor Antal és húga (forrás: Czukor Antal magánarchívuma)

– A Balatonon voltam, amikor kihallgatták Lafferton Vilit és Ábel Gyurit. Annyira rájuk ijesztettek, hogy mindent bevallottak. Apámék rögtön üzentek, hogy jöjjek haza. Azt nem mondták meg, hogy miért. Ha tudom, lehet, hogy megpróbáltam volna átúszni a Drávát – meséli az egykori ifjúsági válogatott. 

– Itthon már tudtam, hogy nincs visszaút, másnap jelentkeztem a rendőrségen, mindjárt le is tartóztattak. Engem különösképpen nem vertek, de Bencze Jóska kapott egy-két pofont, mert ő volt a legidősebb. Egy zsúfolt rendőrségi fogdába kerültünk, közbűntényesek közé, ahol nyolc priccsen húszan feküdtünk. Ott, ha valaki megfordult, mindenkinek meg kellett fordulnia – emlékszik vissza Czukor Antal, aki a megyei börtönben már negyven fős cellába került, ahol két ember jutott egy ágyra. A nyolcvan fő körüli garnitúra ott már tisztán politikai volt. 

– Nemzetőrökkel, munkástanács tagokkal, különböző 56-os eseményekben részt vevő egyetemistákkal voltam együtt, többek között Válenti Bélával és Dicső Lászlóval, az egyetlen vörösdiplomás villamosmérnökkel, aki egy zseni volt. Miután letesztelt matematikából és fizikából, azt mondta: „jelentkezz a villamosmérnöki karra, ott nem tolonganak a kádergyerekek!” Fantasztikus fickó volt, fejből tudta a logaritmus tábla mantisszáit, mint egy fejszámoló művész. Valamikor a hatvanas években egyszer összefutottunk egy balatoni stégen. Még akkor is azt mondta, Kiscukrász, ne keress meg engem semmi szín alatt, mert mi nem tarthatunk kapcsolatot egymással. A kádári puha diktatúra sem volt mindenkinek egyformán puha… – mondja keserűn, de nevetve. 

A börtönben töltött hónapok rendhagyó továbbképzéssé váltak a fiatalember számára. Addig büszke volt olvasottságára, ám az illusztris társaságban, amellyel esténként Ki mit tud?-ot játszottak, rá kellett döbbennie, hogy van mit tanulnia. A tárgyalás a fiúk számára kedvezően alakult, mert bár a védőügyvéd épp csak szigorúbb ítéletet nem kért rájuk, valószínűleg a sportegyesület nyomására, aránylag enye ítélettel, hamar szabadultak. Ez a kis kitérő azonban egy életre ellehetetlenítette a felsőoktatási intézményekbe való legális bejutást Czukor Antal számára.

– Amikor néha sérelmeztem, hogy nem úgy mennek a dolgok, ahogy menniük kéne, anyám csak annyit mondott: édes fiam, ne lázadozz, te odaütöttél a kommunistáknak, azok meg visszaütöttek. Ilyenkor beláttam, hogy tulajdonképpen igaza van. Ezért nem volt bennem bosszúvágy, egyszerűen azt mondtam magamnak: talp-ra kell áll-nom.

Szabadulása után három napja volt arra, hogy munkát találjon, hogy ne kerüljön vissza a börtönbe közveszélyes munkakerülőként. A sportegyesület tagjai erejüket megfeszítve kerestek neki munkát. El is helyezkedett egy szobafestő mázoló mellett, azzal a feltétellel, hogy nem fog a kezébe ecsetet, ám a festőnél másnap megjelent két nyomozó, és közölte, hogy ha nem bocsátja el az ötvenhatos elítéltet, visszavonják az iparengedélyét. „Ellenforradalmárokat” nem foglalkoztathatott senki, így nem volt könnyű feladvány állást szereznie. Végül az erőműben lett segédmunkás.

– Az sem volt jobb, mint a bányamunka. Szénfűtéses kazánok közt dolgoztunk, amik alatt gázkifolyások voltak. A lámpát sem lehetett látni, olyan por és gázfelhőben éltünk, de túléltem. Igaz, volt olyan pillanat, amikor azt mondtam magamban, jobb lett volna disszidálni. Ha vittem volna az ifjúsági válogatott igazolványomat, amilyen jó neve volt a magyar labdarúgásnak akkor, egy órát sem töltöttem volna a lágerben. Csakhogy eszem ágában sem volt disszidálni – teszi hozzá újra kesernyés mosollyal a szája szegletében.

A fiatal Czukor Antal a futballba kapaszkodott. Villanyszerelő szakmunkás lett, mígnem a pécsi bánya üzemvezetése felsőfokú technikumra adott számára ajánlást. A technikumba egy apró trükkel vetette fel magát: „elfelejtette” beadni az erkölcsi bizonyítványát. Félévről félévre húzta-halasztotta, ígérgette, majd egy nap megjelent a tanulmányi osztályon egy nagy csokor virággal.

– „És az erkölcsi?”, kérdezte a hivatalnok. Én csak néztem rá, nem szóltam semmit. „Nézze”, mondta akkor, „én jövőre nyugdíjba megyek, az utódom kezd magával, amit kezd, én többet nem firtatom ezt a kérdést”. Így úsztam meg.

Czukor Antal végül különbözeti vizsgával a műszaki egyetemre is bekerült, és az elsők között végezte el az országban a számítógépes automatika szakot. Karrierje csúcsán automatika szakos villamosmérnökként a Sopiana Gépgyárban a félvezetős, mikroprocesszoros automatizálás kialakításán dolgozott.

– A Sopianaban és az Egyesült Izzónál is elég hamar jó nevet szereztem. Nagy automatizálási programokat kellett csinálnom, bonyolult gépekre, amelyek már nyugat-európai piacra is mentek, és ott is megállták a helyüket. És volt valami, ami már több volt, mint szerencse: sosem hibáztam. Három-négyhavonként többezer lépéses programokat állítottam fel, és Magyarországon, külföldön is fennakadás nélkül sikerült minden gép beüzemelése. Fogalmam sincs róla, hogy ez hogy lehetséges, mert amikor három hónapon keresztül az embernek se éjjele se nappala, csak ezzel foglalkozik, akkor igenis el kellett volna nézni valamit. Ez volt a csúcs. Nagyon élveztem, úgy éreztem, az élet engem így kárpótol mindenért – mondja és mosolyogva hátradől.

Ennek a felívelésnek paradox módon a rendszerváltás vetett véget, amely tönkretette az akkori magyar automatizálást.

– Minket félretettek, és külföldről hoztak be automatizálási rendszereket, miközben addig a mi tudásunkat vitték külföldre. Közelről láttam, hogyan adnak túl frissen korszerűsített, jól működő gyárakon, és hogyan veszi meg és teszi tönkre ezeket szándékosan a konkurencia.

Dicső Lacit, aki az ország egyik legjobb villamosmérnöke volt, kényszernyugdíjazták. Hiába ajánlotta fel a segítségét egykori cellatársának, az akkor már köztársasági elnök Göncz Árpádnak, nem álltak szóba vele. A rendszerváltó erők mögött volt egy olyan légió, amelyiknek csak csettinteni kellett volna és munkába áll, de ezeket félretolták azzal, hogy szélsőségesek, revánsvágyók. Hát hogy tudok én az automatizáláson keresztül revánsot venni? Úgy, hogy másik processzort választok? Nevetséges… – legyint az abszurd gondolatmenetre. Már túllépett ezen is.

Az egyetlen, ami ma is árnyat vet elégedettségére, hogy édesapja nem érhette meg a diplomaosztóját. 62 éves volt, amikor kedvenc csapatának meccsét nézve mosolyogva hanyatt dőlt a fotelban és örökre elaludt. A boncolás szerint minden szerve ép volt, száz évig is elélhetett volna. Csak a szív hátsó fala adta fel.


Nyitókép: ifj. Czukor Antal (forrás: Czukor Antal magánarchívuma)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Részletek >>>

Kategória: Kult