„Az oroszok megtanultak harcolni!” – frontjelentés Kelet-Ukrajnából
A növekvő drónveszély miatt már könnyen az életével fizet az az újságíró, aki harcoló katonákat akar látni Kelet-Ukrajnában. Mi azért megtettük, amit lehet. Egy gyalogsági lövészkiképzésen, illetve a donbaszi front mögé vont tüzérektől és harckocsizóktól kaptunk helyzetjelentést. Fáradtak, elégedetlenek, és már nyíltan beszélnek frusztrációikról. A kiképzés továbbra is életbevágó – már ha van kit kiképezni –, az állam korrupt, az oroszok meg fölényben. Riport Harkivból és a legintenzívebben ostromlott Pokrovszk mellől, ahol még Penge Borisszal is találkozunk. Nem a Blöff-karakterrel, hanem a tankossal.
Fifty-fifty
Jártunk már ezen a benzinkúton. Tavaly nyáron. Akkor is velük találkoztunk. Ukrajna Nemzeti Gárdájának 13. dandárjával. Ismertebb nevén a Hartyijával. Akkor a tüzéreikhez mentünk éles feladat-végrehajtást nézni, most gyalogsági kiképző lövészetre. A Harkiv melletti katonai ellenőrzőpontoknál egy változás azonnal szembetűnő: dróntámadás elleni háló-folyosó épült köréjük. A külvárosi panelnegyedek melletti nyílt terepen drónvadászok pickupjai, platóikon ZU-23-as légvédelmi gépágyú. Olykor hallani őket.
A lőtér a város mellett van. Nyálkás-esős kora októberi reggel. Nem ideális, de a háború sem az. A lövészkiképzésre ide rendelt gyalogsági raj nem is ellenkezik, amikor a sárban kell hasalni: nem újoncok már – frontról hátra rotált katonák. Ha valakik, ők tapasztalták, hogy gyakorolni nem lehet eleget. Az életet jelenti. Motivált és jó gyalogost ráadásul egyre nehezebb toborozni. Még a Hartyijának is, pedig plakátjaik egész Ukrajnát beterítik; a dandárnál külön fundraiser csoport működik ezek finanszírozására. Csakhogy arra, hogy a valóság némileg más, mint a plakátok ápolt szakállas, tiszta tekintetű modelljeiből áradó hazafias idill, csak a vak nem jött rá az elmúlt 1300 napban.
A délelőtti foglalkozást két kiképző, Odesza és Ljudozser (Emberevő) irányítja. Utóbbi nevetve szabadkozik: hívójelét nem az élet ihlette – társai által adatott.
Ukrán UAR-15-ös gépkarabély, belga FM Minimi géppuska, M2 Browning amerikai nehézgéppuska, RPG szovjet páncéltörő gránátvető.
Ezekkel kell gyakorolni. Közelharcra, majd a néhány száz méteres tűzpárbajra alkalmas fegyverekkel. Ami egy gyalogosnak kellhet.
A hartyijásokat párosával szólítják. Továbbra sem tudunk elégszer elcsodálkozni, hogy nincs két egyforma felszerelés. Az élet kegyetlen: minden, amit a katona a törvényben rögzített védőfelszerelésen kívül, vagy azoknál jobb minőségűt szeretne – kinek elég évente egy darab átmeneti meg egy darab téli kincstári kesztyű? –, a legutolsó frontfaluban is működő military boltokban, a vijszktorhokban tudja beszerezni. Ha nincs pénze a legjobbra, így járt.
Odesza és Ljudozser a 200 méterre lévő célokra mutatva magyarázza a tudnivalókat. Ha lövészeik jól hajtják végre a feladatot, kilyuggatott lőlapokat és tovább amortizált roncs-Zsigulit kéne látnunk. De nem látunk. Akad a fegyver, nagyot rúg, nem pontos a lövés. „Problema-problema!” – hangzik a kiáltás, ha valami nincs rendben. És sokszor hangzik. A kiképzők ennek ellenére nem idegesek. Van annyi rutinjuk, hogy üvöltözéssel ne stresszeljék tovább a rájuk bízottakat. „Minden katona más, mindegyikhez egyéni megközelítés kell” – mondja Ljudozser a kiképzőléthez szükséges készségekről. Akik hozzá kerülnek, már túlestek a Nemzeti Gárda kéthónapos központi kiképzésén, hogy aztán néhány hetet még az alakulatnál is gyakoroljanak.
A toborzás nehézségéről csak annyit mond: „Fifty-fifty.”
Életkorilag vegyes a felhozatal, huszonévesekről a negyven pluszosokig tart a vertikum. A rekord egy 58 éves katona volt – aki két év harc után nyugdíjba vonulhatott. A most képzettek fő feladata, ha visszakerülnek a frontra, tartani a pozíciót és újakat ásni. Nem lebecsülendő feladat, mert néhány apróbb ellentámadást leszámítva a teljes front mentén az oroszoké a kezdeményezés.
Ráadásul a pozícióba eljutni sem olyan már, mint pár éve: „Az első vonalat 2-3 kilométerre még 2024-ben is könnyedén meg lehetett közelíteni pickupokkal. Ezzel szemben most 10-15 kilométert kell gyalog megtenni. Az ellenség is másképp támad: 10-15 fős rajok helyett mindössze néhány fővel rohamoznak – mondja Odesza, majd a gyakorlótér és a lövészárok közti mentális különbségről beszél. – Mindenkire másképp hat. Volt, hogy tartottunk gyakorlórobbantásokat, hogy hozzászoktassuk őket, mi vár rájuk odakint, de azokat egy dolog itt hallani, és egy másik, amikor a fronton süvít a feléd a lövedék, és tudod, hogy darabokra tud szedni.” Ezért fontos, hogy mindent addig gyakoroljanak, hogy a mozdulatok automatizmussá váljanak, mert azokat az ellenség rohamai alatt is pontosan kell végrehajtani. Ez nemcsak a fegyverkezelésre vonatkozik, hanem a harctéri egészségügyi ellátásra is, amiről Odeszának személyes élményei is vannak: „Január 20-án lábon lőttek, repeszek kerültek a testembe. A gyalogos bajtársaimnak köszönhető, hogy élek, mert időben el tudtak látni. Ezt jelenti a jó kiképzés.”
Minden nap más
Ez már nem a kiképzés. Hanem a front. Dnyipropetrovszk megye, a pokrovszki irányban. A donecki főúton Pavlohrad után fogyatkoznak a polgári járművek. Csak az jár erre, akinek feltétlenül szükséges. Ez az 1100 kilométeres arcvonal legintenzívebb szakasza. A tizenhatodik hónapja ostromlott Pokrovszk bevétele a legjelentősebb orosz siker lenne Bahmut elfoglalása óta.
Fekete füstjét az életveszély ellenére tovább okádó bánya után faluszél. Innen megyünk a 42. gépesített dandár egyik önjáró tüzérlövegéhez. A 42-es új alakulat: 2023 elején állították fel, névadója, Valerij Hudz már a nagyléptékű háború hőse. Az előre megadott koordinátánál várnak minket. A fák meg a csalitos csak első ránézésre tűnik a semmi közepének – valójában álca alatt lépdelünk. Egy 2Sz1 Gvozgyikának kell a védelem. A 122 milliméteres szovjet önjáró tarack nem túl mélyen lapul a csernozjomban. Épp téliesítik.
Az ellenség első vonala innen 15-20 kilométer. A háború abban nem változott, hogy ott az ukrán és az orosz gyalogság küzd egymással – olyanok, akiket az előző fejezetben vontak hátra lőgyakorlatra –, de más téren még 2022-23-hoz képest is jelentős a különbség. Abban például, hogy nem mehetünk közelebb. Pár kilométerrel arrébb kezdődik a killzone: az orosz drónokat ott már mindenbe belevezetik, ami mozog. Tartózkodási helyünk ugyan még az optikai szálas drónok hatótávolságán belüli, de olyanok erre eddig nem jártak. Nagyon nem bánjuk: látogatásunkkor nincs még két napja, hogy a Doneck megyei Druzskivkában dróntámadás ölte meg Antoni Lallican francia fotóriportert, ukrán társa, Hrihorij Ivancsenko pedig bal lábát vesztette el. (Azóta egy ukrán tévéstáb is meghalt: Olena Hramova és Jevhen Karmazin autójába Kramatorszkban vezettek drónt.)
Pozíciónk nemcsak álca. Váltópont. Itt rotálják a harcba induló személyzetet, szükség esetén pedig a karbantartás alatt álló löveg is mehet a tűzvonalba. De nem akármikor.
Mozogni kizárólag hajnalban és szürkületkor lehet. Ekkor váltják az égen a nappali és az éjjeli drónokat; a csere 30-40 perce szó szerint az életet jelenti.
Egész nap látó eszközöket építeni sem volna lehetetlen, ám egy olyan háborúban, ahol naponta ezresével potyognak, egyszerűen nem költséghatékony. Egyelőre. Úgyhogy beszélgetünk. Lokival, az eredetileg bergyanszki, de az azovi kikötőváros orosz kézre kerülése óta Ungváron élő tüzérrel, és bajtársaival, a csernyivci Znaharral (Varázsló) és a volinyi Fizrukkal (Testnevelő). A protokollnak megfelelően e helyütt csak a hívójeleiket említjük.
Znahar 2019, a többiek 2022 óta harcolnak. Azt tudakoljuk, mi változott. „Ez már egy másik háború. A legnagyobb különbség, hogy az oroszok megtanultak harcolni. Ez már nem a Vanyka-vsztanyka. [A szó eredetileg a keljfeljancsi baba szovjet megfelelőjét jelöli, itt azonban Masa Kondratenko 2022-es, a kijevi orosz vereség után megjelent dalára utal, amely az életüket hullazsákban végző orosz katonákon élcelődik. – A szerk.] Kiemelkedők abban, ahogy erődítenek és amilyen mélyre beássák magukat: sem tüzérség, sem az FPV drónok nem találják el őket” – mondja Znahar. A 42-eseket nyár végén rendelték ide a harkivi frontról. A tüzérek tapasztalatai szerint ez sokkal veszélyesebb szakasz, mert már abszolút a drónok uralják a harcteret – és okozzák az élőerő-veszteség 70-80 százalékát –, hiszen már a mostoha időben is tudják működtetni őket. Kétélű fegyver, persze: az oroszok is pont emiatt haladnak ennyire lassan. Lassan, de eszelősen: „Itt úgy támadnak, hogy megindulnak a nyílt mezőn, majd aki túléli a dróntámadást, az jön tovább. Élőben láttunk olyat, hogy leesett melléjük a 122-es gránát, lapultak pár másodpercig, felálltak és jöttek tovább.
Nincs bennük félelem, valószínűleg be vannak kábítószerezve. Náluk még az észak-koreaiak is normálisabban harcolnak.”
Nyugati tüzérségi eszközökből a dandárnak egyelőre csak M777-es brit–amerikai tarackja van, vendéglátóinknak így a 70-es években – a Harkivi Traktorgyárban – fejlesztett Gvozgyikát kell életben tartaniuk. Nem panaszkodnak rá, szerintük megbízhatóbb, mint az érzékenyebb nyugati típusok. A téliesítés nagyjából egy hónapot vesz igénybe – könnyen belátható, mi lenne a kezelők sorsa, ha a hidegben lefullad. A főként élőerő ellen használt tarackon már rajta a központilag gyártott drónvédő rács – „lehetne mit módosítani rajta, de már minket is mentett meg” –, a személyzet most a motort teszteli meg az parancsnoki ülés műszereit kalibrálja. Nem kérjük, de a kedvünkért beröffentik a százon százat fogyasztó dízelszörnyet.
Nem unalmas itt? – vetjük fel, hiszen interjúalanyaink, ha épp nem a löveg őrzésére vannak beosztva ketten, a közeli falu házaiban lakva várják, hogy harcba rendeljék őket. „Itt sem unalmas, nincs két ugyanolyan nap. Az egyes emberek is másképp élik meg őket – mondják kórusban, de azt elismerik, járhatnának rosszabbul. – Jelenleg a tüzérség a legbiztonságosabb szolgálati hely, habár fennáll a kockázat a gyalogságba rendelésre. Ott tényleg titánok harcolnak, egészen más képességet igényel, mint a mi munkánk. Nagy is ott a hiány. Előfordul, hogy az újonnan odarendeltek fele dezertál: otthon bujkálnak, külföldre szöknek, de van olyan is, aki visszajön, más meg inkább a börtönt választja.”
Hirtelen egerek szaladnak ki a föld alól, megnézzük a fekvőhelyet: kórházi ágy meg egy vaskályha. Az efféle helyiségek összetéveszthetetlen tompa akusztikájában Loki mesél komolyabb dolgokról. „A legnyomasztóbb, hogy nem látszik a háború vége. Eszünkbe jut néha, hogy hagyni kéne az egészet, mert pszichikailag nagyon nehéz. Amikor meg hazamegyünk az évi kétszer tizenöt nap szabadságra, még három év után is azt tapasztaltjuk, hogy a társadalom jelentős része nem tiszteli a katonákat. Gyakran halljuk, hogy »minek mentünk oda, mi nem küldtünk téged, nekünk semmi közünk az egészhez«. Ha lenne elég ember, akit rotálni tudunk, többet lennénk otthon. De nincs, úgyhogy itt kell lennünk.
Nehéz más családokat látni – papa-mama-gyerekek –, mert az én feleségem is arra gondol, hogy ha ők együtt lehetnek, akkor az én férjem miért van a fronton?
Autóval járok haza Ungvárra. Látom a tengernyi embert a városok utcáin. Nem igaz, hogy Ukrajna kifogyott volna az emberből. Csak nem hajlandók jönni. Nyugat felé haladva egyre több a [banderista] vörös-fekete zászló, csakhogy ez épp nem az aktivitás jele. Otthon ülve egyszerűbb patriótának lenni.” A Loki mondandójába pár szót bele-belemorgó Fizruk néha a szeméhez nyúl.
Konyec!
Még mindig a 42-eseknél járunk, de már a harckocsizóiknál. Más irányban, de ugyanakkora távolságra az első vonal. A koordináta ezúttal egy fenyőerdő széléhez vezet. Civilruhás férfi jelenik meg terepjáróval. Időbe telik, míg kiderül: ő a parancsnok. Vedmigy, azaz medve a hívójele. A maszkirovka szándékos. Egy társán sincs semmilyen felvarró: se hívójel, se rendfokozat. A drónpilótáknak csak segítség volna a célmegjelöléshez, úgyhogy elég, ha egymás közt tudják a hierarchiát.
Vedmigy három alárendeltje, a harckocsiparancsnok Balkon, az irányzó Tunec [tonhal], illetve a karbantartó Borisz Britva [Penge Borisz, mint a Blöff című film posztszovjet karaktere] ugyanazon dolgozik, mint tüzér társaik: az erdőben beásott T-64-es harckocsik téliesítésén. Az egyiket különösen nagy becsben tartják: nemrég kapták vissza felújításról, mert találatot kapott. Szerencsére nem menthetetlenül nagyot.
A munka közben velük is van idő nagyobb dolgokról beszélni. Például a harckocsizás jövőjéről: „Konyec. Vége van. Túl nagy és túl könnyű célpont vagyunk. Két 500 dolláros drón el tud pusztítani egy többmilliós járművet. Tank-tank elleni ütközet pedig ritkán fordul már elő. Legfeljebb akkor, ha rohamozó orosz gyalogosokat fedező harckocsit kell kiiktatni. Korábban a nyílt mező volt az ideális terep, most meg az erdő. Véd a drónoktól” – mondja Balkon. Ennek illusztrálására kapunk egy videót Vedmigytől az egyik friss feladat-végrehajtásukról. A felvételen jól látszik a harckocsi drónrácsa, és az is, hogy a lövéseket a nyílt terep előtt, a fák fedezékéből adják le:
Balkont (videó-nyitóképünkön elöl) és társait 2023-ban mozgósították, azt pedig a parancsnokság döntötte el, hogy harckocsizó lesz belőlük. Első szóra igent mondtak, mert az alternatíva a gyalogság lett volna – „az sokkal rosszabb, mert ott gyalog kell menned, a tankkal meg utazol”. Ahogy az is odafent dől el, melyik alakulat kap nyugati eszközt. A harckocsizók azt mondják, egy hétre hátravonva nem izgulnak azon, hogy pár nap múlva már élesben megy minden, mert ott legalább nincs bizonytalanság – mint itt, várni az ismeretlenre és olvasni a fronthíreket.
Alighanem ezért lesznek beszédesek, amikor a háború alakulásáról, közérzetről és az otthonról kérdezzük őket. Vedmigy és Balkon tartja magánál a szót:
„Nem látszik, hogy a háború vége felé haladna. Minden egyre csak rosszabb és rosszabb. Az oroszoknak több embere és több erőforrása van. Nekünk az állam alig ad valamit.
Önkéntesektől vannak FPV drónjaink, járműveink. Ők tartják karban őket, ők adják a felszerelést. Ha nem lennének, a front már sokkal beljebb lenne.” Korábban, főként magyar újságíróként, ilyen mondatokat elképzelhetetlen lett volna hallani. De megvan az ok, miért ilyen szókimondók mégis: „A kormányzati korrupció miatt: ők külföldön építenek nagy házakat, mi meg itt vagyunk. Kevésbé működnek az olyan dolgok, mint rotáció és szabadság. Ha meg hazaérünk, két kérdést kapunk: mikor ér véget a háború és mennyi pénzt kerestek? Akinek harcol rokona, barátja, azt persze érdekel más is. Ők tudják, hogy nincs választásunk. Csinálni kell, különben nem maradna otthonunk. Noha nem jelentősek a veszteségeink, nagyjából fél éve nem kaptunk új katonát. Aki önként akart jönni, jött 2022-23-ban. Most már senki nem akar. De mi addig csináljuk, amíg csak kell. Harcolunk a végéig. Ha meg egyszer az eljön, és nem csak két hetet lehetünk a családdal, tudjuk: majd az otthon falai gyógyítanak.”
⁕
Nyitókép: Borisz Britva, az ukrán 42. gépesített dandár harckocsizója a pokrovszki front közelében 2025. október 6-án (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)
Cikkünk elkészítésében közreműködött: Rácz András
Ezt a riportot nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
