Egy olasz Pesten: Marastoni Jakab portréiról a reformkor néz vissza ránk
Ezen a hétvégén még látható a Budapesti Történeti Múzeumban az a nagyszabású, nemzetközi anyagot felvonultató kiállítás, ami elsőként mutatja be a reformkor népszerű portréfestőjének életművét. A velencei születésű Marastoni Jakab nevéhez kötődik az első magyar festőakadémia és az első fényképészeti műterem létrehozása, miközben olasz származása egyszerre volt előny és hátrány a nemzeti ébredés korát élő Magyarországon. Az életvidám, de tragikus véget ért Marastoni Jakab emléke a halála után nagyrészt feledésbe merült – pedig rengeteget tett a modern magyar művészeti élet megszületéséért. Ideje volt, hogy alakja előlépjen a feledésből.
„…és mégis megvette az egyesület, mi több 250 forintért; hja mert a művész neve olaszos.”
Így méltatlankodott 1844-ben Vahot Imre, a Pesti Divatlap szerkesztője, amiért a Műegylet éves kiállításán Marastoni Jakab egyik képe is bekerült azon alkotások közé, amelyeket az egyesület megvásárolt, és utána a részvényesei között kisorsolt. Ez nagy elismerésnek számított, és Vahot láthatólag nem örült, hogy az elismerést egy olasz kapta. Pedig Giacomo Marastoni akkor már hét éve élt Pesten, és Marastoni Jakabnak nevezte magát. Oszlopos tagja volt a város polgári társadalmának, résztvett a Műegylet kiállításain műveivel, sőt tagja volt a Műbíráló Választmánynak is, ami a kiállításra kerülő festményeket kiválasztotta.
Vahot úgy tett, mintha kvalitásbeli problémái lettek volna az Ápoló anya című művel: „az anya fülének kissé lentebb kellene állnia, a szemöld állása sem természetes; a kis gyermek feje aránylag nagyobb az anyjáénál” – sorolta a problémákat. Bezzeg, ha valaki olasz, a sznobok mindjárt azt hiszik, hogy kiválóan fest, ez volt megjegyzésének lényege.
Ugyanígy látta Marastoni képességeit Barabás Miklós is, a kor legnagyobb magyar portréfestője. „Mivel olasz neve volt, nálunk már Tizián mellé sorozták. Ez jobban értett ahhoz, hogy kell üzletet csinálni, mint én s így sok munkát kapott”, emlékezett vissza önéletrajzában. Barabás negatív véleménye érthető: az 1840-es évek Pestjén ők ketten vetélkedtek a jól fizető megbízásokért, és Marastoni olasz háttere, velencei akadémiai tanultsága valóban előnyt jelentett. Persze Barabásnak sem kellett panaszkodnia, kapott megbízást bőven, és idővel megérte azt is, hogy egyértelmű győzelmet aratott vetélytársa fölött: a nemzeti festészet kánonjába Barabás került be festőfejedelemként, Marastoni a század második felében már a feledés homályába merült.
Az 1840-es években azonban még nagyon is tényező volt, a közönség nagyra értékelte képeinek olaszos kecsességét, élénk színeit, a portrék kellemes idealizmusát. Ráadásul megnyerő figura lehetett, amit nemcsak a visszaemlékezések tanúsítanak, hanem leginkább önarcképei, amelyekről derűs, olaszosan vonzó, optimista figura néz vissza ránk közel kétszáz év távolából. A Budapesti Történeti Múzeum kiállításán is egyik legismertebb alkotása, az 1845-ben festett Önarckép fogadja a látogatót:
A negyvenes évei elején járó Marastoni Jakab ekkor van a karriere csúcsán. Sikeres vállalkozó, aki kényelmesen meg tud élni a festészetből, és el tudja tartani népes családját, velencei nemesi származású feleségét és nyolc gyermeküket. A divatos pödört bajusz és a nyírott szakáll, az elegáns ruha és a vörös nyakkendő olyan férfit mutatnak, aki elő tudja adni közönségének az igazi itáliai művészt. Éppen élete nagy vállalkozásán dolgozott: egy festészeti akadémia létrehozásán! Saját alma matere, a legendás velencei Akadémia mintájára akarta az oktatási intézményt felállítani Pesten, a Habsburg Birodalom távoli, de gyorsan fejlődő keleti városában, ahol intézményes művészképzés soha nem létezett. Hívei és irigyei is számosan akadtak, és erre az évre esett az első igazi magyar képzőművészeti botrány, a Görög nő című kép megvásárlásának az ügye, amire az egész közvélemény felfigyelt. És ahol Marastoni természetesen megint Barabással került ellentétbe.
Ezek a történetek elég távol vannak tőlünk, mint ahogy távol van a korszak is, a magyar reformkor, amelynek meghatározó alakjai ércszoborrá és utcanévtáblává merevedtek, művészetét pedig indokolatlan érdektelenség övezi. Az unalomnak ezt a falát próbálta meg áttörni tavaly a Magyar Nemzeti Galéria nagyszabású biedermeier kiállítása, amely a sokszor lesajnált művészettörténeti periódus hazai legjavát vonultatta fel. A Budapesti Történeti Múzeum most egy olyan biedermeier alkotóra hívja fel a figyelmet, akinek életművét mindeddig nem mutatta be önálló kiállítás: Marastoni Jakabra.
Marastoni egyetlen tettével maradt benne valamelyest a köztudatban: a már említett Első Magyar Festészeti Akadémia létrehozásával, amely 1846. október 3-án nyílt meg a pesti Nagyhíd (ma Deák Ferenc) utcában, Weisz Bernát nagykereskedő frissen épült bérházának harmadik emeletén.
A Hild József által tervezett Weisz-ház meglepő módon máig megvan, kapuja mellett emléktábla tájékoztatja a Fashion Streeten shoppingoló járókelőket arról, hogy a magyar művészet fejlődésének fontos helyszínén járnak. Az épületben egyéb nyomokat hiába is keresnének: a festő által egykor óriási költséggel, gonddal, utazásokkal összeszedett iskolai szemléltető anyag – antik és kortárs gipszmásolatok, mintakönyvek, mintalapok, rengeteg festménymásolat – mind elveszett. Pedig Marastoni szinte minden pénzét ráköltötte az akadémia felszerelésére, és a legváratlanabb akadályokba ütközött: szülővárosából, Velencéből például a hatóságok nem engedték meg, hogy elhozza az elkészíttetett gipszmásolatokat, mondván, egy magánintézmény nem juthat hozzá ilyesmihez. Marastoni hiába könyörgött, levelezett a hivatalokkal, az elutasító válasz érvényben maradt – és valahogy mégis elérte, hogy az Akadémia hozzájusson a nélkülözhetetlen szemléltető eszközökhöz.
A pompásan felszerelt intézménynek a pesti közönség a csodájára járt, még Marastoni patrónusa, József nádor is elégedett volt vele. A kilenc tanteremből kettő üvegtetős volt, így természetes fényben fürdött. Eleve így álmodta meg a harmadik emeletet a ház építésze, Hild József, mivel Marastoni idejekorán, még a tervezés alatt bérleti megállapodást kötött a tulajdonossal. (A felülvilágító tervrajzai megmaradtak, maguk a helyiségek azonban ismeretlen időpontban elpusztultak.)
Ma már nehéz megérteni, hogy milyen merész vállalkozás volt egy magyar művészeti iskola létrehozása akkoriban. A hazai művészek semmilyen intézményes képzést nem kaptak itthon, Bécsbe, Velencébe, Münchenbe jártak tanulni. Akadémia híján a művészeti élet provinciális volt, hiányzott az a termékeny közeg, amiben a fiatal alkotók összemérhették volna a tudásukat, vagy tanulhattak volna a tekintélyes hazai mesterektől. Marastoni, aki több mint egy évtizedet töltött fiatal korában a velencei Akadémián, mindenki másnál jobban tudhatta, mire lenne szükség.
A reformkor a nemzeti intézményalapítások nagy korszaka: múzeum, színház, tudományos akadémia – ezek a modern kulturális élet alapkövei. Az 1839-ben létrejött Pesti Műegylet is hasonló szerepet töltött be, éves képzőművészeti seregszemléivel régi hiányosságot pótolt. Rendes körülmények között festészeti felsőoktatást az államnak kellett volna alapítania, de a magyarországi kormányszervektől ezt nem lehetett várni, hiszen a bécsi akadémiának a Habsburg közigazgatás nem akart versenytársat támasztani. Már a Műegylet is magánkezdeményezés volt, Marastoni Akadémiája viszont egyetlen ember áldozatkészségének köszönhette a létezését: a mester saját vagyonából pótolta azt, amit az állam elmulasztott.
Modern gondolkodását mutatja, hogy akadémiájára nők is beiratkozhattak, a női osztálynak a felesége, Bianchi Johanna tartotta az órákat. Mivel Marastoni szegény családból származott, és rengeteget nélkülözött diákként, kezdettől fontosnak tartotta, hogy tehetséges szegény diákok is járhassanak az intézménybe, ehhez módos barátai segítségével ösztöndíjrendszert épített ki. Noha jó üzletembernek tartották, az Első Magyar Festészeti Akadémia működtetése egyáltalán nem lehetett bomba üzlet: 1847 március végén barátja, Döbrentei Gábor már 39 tanítványt talált az iskolában, de közülük 29-en ingyenes képzésben vettek részt. A következő magyar művészgeneráció több meghatározó alakja ebből a műhelyből került ki.
Marastoni a nehézségek ellenére nem adta fel: fenntartotta az intézményt, segédtanárokat vett maga mellé, kiállításokat, bálokat szervezett. Hogy ez mekkora teljesítmény volt tizennégy éven keresztül, azt jól mutatja, hogy az Akadémia 1860-as megszűnése után jó ideig nem jött létre hasonló iskola, pedig Pest akkor már jóval nagyobb város volt, mint Marastoni idejében. Az Országos Magyar Királyi Mintarajztanodát és Rajztanárképezdét, a mai egyetem elődjét csak a kiegyezés után, 1871-ben alapították, immár állami intézményként.
Ahhoz képest, hogy Magyarország csak a választott hazája volt, Marastoni emberfeletti áldozatot hozott olyasmiért, amit a korabeli közvélemény tipikusan nemzeti ügynek tartott. Ennek ellenére mégsem fogadták el teljesen magyar művésznek. Vahot már idézett, gonoszkodó megjegyzése bepillantást enged abba a pszichózisba, ami a képzőművészetről szóló korabeli diskurzust eluralta. Az erősen nacionalista értelmiség és a sajtó számára ugyanis a Műegylet kiállításain bemutatott művekkel az volt a fő baj, hogy nem voltak elég magyarok: jelentős részük eleve külföldi alkotás volt (a Műegylet ugyanis része volt a hasonló intézmények európai hálózatának, és a külföldi kiállítások anyagából is válogatott), ami pedig magyar művész alkotása volt, az témájában nem látszott elég magyarnak.
Marastoni sem felelt meg ezeknek az elvárásoknak: főként portrékat festett, illetve a nemzetközi biedermeier trendeknek megfelelő zsáner- és ideálképeket. A nemzeti művészet nagyszabású, magyar témájú, sokalakos történelmi festményeket jelentett volna, de ilyenek szinte egyáltalán nem készültek. A kritika rendszeresen felrótta a kiállításoknak, hogy nem elég magyar az anyaguk – ebben a légkörben Marastoni olaszsága nemcsak előny volt, hanem hátrány is. A polgári megrendelők szerették ugyan a műveit, de magyar nemzeti témákat hiába vártak tőle a kritikusok, ráadásul olaszos stílusa is idegenszerű volt.
Ez a konfliktus a Görög nő ügyében csúcsosodott ki. A reformkor legnagyobb közéleti vitát kiváltó festménye mai szemmel ártalmatlan képnek tűnik: tipikus biedermeier zsánerkép, amely egyrészt a görög szabadságharc nyomán egész Európán végigsöprő filhellén divat dokumentuma, másrészt az teszi érdekessé, hogy a távoli kelet – Görögország ebben az időben annak számít – egzotikumára hivatkozva lehetett az erotikumot a biedermeier illendőségbe belecsempészni. A Görög nő a korabeli nemzetközi divattal teljesen szinkronban volt, alapvetően a korszak egyik legfelkapottabb művésze, Natale Schiavoni egy három évvel korábban festett művének átirata.
Marastoni görög leányának valószínűleg a felesége lehetett a modellje. (Vannak olyan feltételezések, hogy a modell Werther Frigyes budai gyáros felesége, Hörmann Flóra volt, akiről Marastoni az egyik legszebb portréját festette; de azért nem valószínű, hogy a polgári illem ezt megengedte volna.) A görög lány mindenesetre keleties fezt és színes kendőt visel, felsőruhája szinte áttetsző, láttatni engedi a szépen formált melleket, miközben a modell kacéran néz ki a képből a nézőre.
A 21. századból nézve ez a kép leginkább a férfi tekintetről szól, meg arról, hogy a távoli országok egzotikus népeinek lányaiba mindig könnyebb a szexuális felszabadultságot belelátni, mint a saját környezet hús-vér hölgyeibe. A Görög nő mindenesetre Marastoni egyik legjobban sikerült festménye, és a korabeli magyar mezőnyben kimondottan magas technikai színvonalon megfestett, merész alkotásnak számított. Egy korabeli másolat a kiállításon látványosan szemlélteti, hogy a festészeti tudás mennyit számít: a Görög nő a kor legtöbbet másolt festménye volt, maga Marastoni is öt változatot készített belőle, de az ismeretlen kéz által festett verzió egészen borzalmas mázolmány.
Marastoni a képet a Műegylet 1845-ös kiállításán mutatta be, aminek a rendezője is ő volt. Kétszer vállalta el ezt a kényes feladatot, ebben az évben és a következőben. Nemzetközi kapcsolatainak, jó ízlésének köszönhetően sikeres tárlatokat szervezett, és a korábbinál sokkal szélesebb magyar anyagot szedett össze – csakhogy ez volt az a pillanat, amikor a nemzeti művészet mibenlétéről szóló viták végképp eluralták a sajtót.
A botrány csak ennek a háttérnek az ismeretében érthető meg. 1843-tól a Műegylet választmánya minden évben megvásárolt egy festményt az új Nemzeti Múzeum számára. Ez volt a legfontosabb döntés, hiszen ezek a művek bekerültek az ország egyetlen valódi közgyűjteményébe, és azonnal kanonizálódtak. 1845-ben a Görög nő lett a kiválasztott kép. Csakhogy abban az évben Barabás Miklós is jelentkezett egy nagyszabású, ráadásul hazai témájú alkotással: a Vásárra induló oláh család című híres képpel. A közfelháborodást az okozta, hogy nem ez, hanem az olasz Marastoni görög témájú képe került a Nemzeti Múzeumba. A korszak legismertebb műkritikusa, Henszlmann Imre magát a festményt is élesen bírálta: „rosszul leplezett frivolitas a kebelnek félig elleplezése általi ingerlés”, állapította meg szigorúan, és „Schiavoninak azon szoptató-dajkaszerű mosdatlan mintáira emlékeztet, mikkel a’ férfiatlan olasz festész évről-évre kápráztatja a’ pesti közönség’ szemeit”.
Barabás mellőzéséből nemzeti ügy lett: gyűjtés indult a Vásárra induló oláh család megvásárlására, ami a következő évben sikerült is, és a történelem folyamán először közadakozásból került egy festmény a Nemzeti Múzeum gyűjteményébe.
Nem mondhatni, hogy a Görög nő körüli viták ártottak volna Marastoni karrierjének, de valamelyest mégis előrevetítették, ami pályája utolsó szakaszában, az 1850-es években a művésszel – valószínűleg – történt. Az évtized kifejezetten jól indult Marastoni számára, ekkor kapta legjelentősebb köz- és egyházi megbízásait. 1849 decemberében Pest város tanácsa egy hatalmas, életnagyságú hivatalos portré készítéséről döntött, ami az új királyt, Ferenc Józsefet osztrák császári díszöltözetben ábrázolta. A képet a tanácsterembe szánták, a megbízást Marastoni kapta, aki a következő év májusára elkészült az impozáns méretű művel. Ezt újabb Ferenc József portrék követték: egy félalakos változat a Pesti Királyi Tudományegyetem számára és egy osztrák tábornoki egyenruhás mellkép a pest-pozsonyi vasútvonal megnyitóünnepségére (az utóbbi kettő látható a fenti képen).
Nem kell magyarázni, milyen politikai és társadalmi környezetben születtek meg ezek a portrék, és mit szimbolizáltak. Még tartott a levert szabadságharc utáni megtorlás, a magyar politikai és kulturális élet meghatározó alakjai emigrációba menekültek, vagy belső emigrációba vonultak, az új királyt a hazafiak törvénytelen bitorlónak és véreskezű zsarnoknak tartották. Nem tudjuk, Marastoni Jakab mit gondolt ezekről az eseményekről, mindenesetre a megbízásokat teljesítette. Egész életpályája alapján a közép-európai Habsburg monarchia gyermeke volt, könnyen lehet, hogy nem is okozott számára meghasonlást, hogy az új rendszer hivatalos képeit elkészítse. Azt már nem érte meg, amikor ezeket a képeket a következő évtizedben levették a falról, vagy – mint a városházi portrét – egyenesen átfestették kevésbé bántó jelképrendszerű alkotásokká.
Ugyanekkor kapta legjelentősebb egyházi megrendelését is, az 1849-es ostromban kiégett tabáni Szent Katalin-templom két hatalmas oltárképére. Ezek máig a helyükön vannak, a kiállításon nem lehetett volna bemutatni őket, de jól mutatják, hogy az addig inkább kis méretű festményeket készítő művész alkalmassá vált monumentális, reprezentatív művek létrehozására is. A két tabáni oltárkép mérete és kvalitása alapján egyfajta csúcspontot jelent Marastoni életművében.
Az 1850-es évek későbbi szakaszából azonban alig maradt fenn műve, és úgy tűnik, élete egyre inkább válságba került. Küzdött az Akadémiáért, ami bizonyára egyre nagyobb terhet jelentett számára, és csúnya, méltatlan nyilvános veszekedésbe bonyolódott egy kirúgott segédtanárával. 1858-ban még beadványt készített, amiben azt javasolta, fejlesszék fel az Akadémiát az európai normáknak megfelelő, nemzeti felsőoktatási intézménnyé, de ennek semmi realitása nem volt.
A végjátékról csak néhány alapvető tényt lehet tudni, amik szörnyű tragédiát sejtetnek. 1859-ben Marastoni megvakult, a következő év áprilisában az Akadémia megszűnt. Június 3-án beszállították a budai Irgalmas Tébolydába mint elmebeteget, ahol néhány nappal később meghalt. A teljes egészségi és pszichés összeomlás alig 54 éves korában érte. Még a halála idején is kiskorú volt három gyermeke, akiket felesége felnevelt, és hat évvel később ő is meghalt, szintén 54 éves korában. Leszármazottaik betagozódtak a magyar polgárságba, elsőszülött fia sikeres művész lett.
Egyben látva az életmű javát (legalábbis azt, ami nem veszett el, mert rengeteg mű hiányzik), mi az, ami a történeti érdekességen kívül maradandó volt Marastoni Jakabból? Az Akadémia kétségtelenül óriási tett volt, de művészként alkotott-e maradandót?
Az utókor értékítélete szigorú volt vele, és az biztos, hogy Barabás vagy Borsos József sokkal nagyobb festő volt. De ebben a mellőzésben bőven lehettek művészeten kívüli tényezők is. Friss szemmel ránézve a falakon sorakozó alkotásokra, úgy látszik, hogy Marastoni Jakab a nemzetközi biedermeier közepesen tehetséges – a korabeli magyar átlag fölé emelkedő – festője volt. A Görög nő már csak az emlékezetes botrány miatt is megkerülhetetlen marad a magyar művészettörténetben.
Önarcképe és portréi látszanak a legmaradandóbbnak, érdekes módon különösen a férfiakról készült portrék, mert a női arcképekre jellemző elegáns idealizálás kiölte a modellekből az egyéniséget. Ugyanez a férfiportrék esetében nem jelentkezik: Friedrich Ferenc vívómesterről, Klein Hermann újságíróról, Szerencsy István királyi személynökről, Jurenák Antal pozsonyi üzletemberről készült arcképei a legjobbak közé tartoznak. Valódi arcok, emlékezetes karakterek néznek le ránk a vászonról, sokszor olyan elevenséggel, hogy tudni szeretnénk az élettörténetüket.
És volt még egy terület, ahol Marastoni Jakab történelmet írt azzal, hogy nyitott volt az újdonságokra, és intenzíven figyelt a korabeli európai trendekre. Ez pedig a fotográfia: Marastoni volt az egyik legelső hivatásos magyar fotográfus, és a legelső magyar fotográfiai műterem megalapítója.
A magyar fotográfia kezdetei a homályba vesznek, de az biztos, hogy Louis Daguerre találmánya, az ezüstözött rézlemezre készült dagerrotípia meglepően gyorsan eljutott az akkoriban elmaradottnak, és az európai központoktól távolesőnek tartott Magyarországra. A magyar újságok 1839-ben szinte valós idejű beszámolókat hoztak a felfedezésről, és az első képek is gyorsan megérkeztek. Hamarosan vándorfényképészek is felbukkantak, és 1840. augusztus 29-én Vállas Antal elkészítette az első két bizonyítottan magyarországi fotót a Dunáról és a Királyi Várról (ezek sajnos nem maradtak fenn).
Amit egészen biztosan tudunk egy korabeli tudósításból, hogy Marastoni 1841. június 26-án egy külföldi utazásából hazatért, és dagerrotípiafelvevő gépet hozott magával. Alig két évvel a párizsi felfedezés után már a kezében volt a drága és különleges eszköz, és lelkesen fotózni kezdett. Praktikus gondolkodását mutatja, hogy a fényképezésre az arcképfestés pontosabb és gyorsabb változataként tekintett. Marastoni festőként elsősorban portrézásból élt, és azonnal látta, hogy az ezzel kapcsolatos alapvető igényt – az arc megörökítését – Daguerre találmánya képes kielégíteni. Az idealizálást és a reprezentációt természetesen nem, hiszen az ezüstlemezeket nem lehetett kitenni a szalon falára, de emléktárgynak tökéletesen megfeleltek.
Már július 3-án fotográfiai műtermet nyitott a híres Nákó-házban, és a következő három évben portrék százait készítette el. A korabeli kritika főként a csoportképeit dicsérte, festői ízlését látták abban, ahogy az embereket a kamera előtt elrendezte. A következő évben elutazott a pozsonyi, majd a kolozsvári országgyűlésre, hogy felkínálja a szolgálatait az ott összesereglett követeknek, akik sokszor rokonaikkal, barátaikkal, családjukkal érkeztek vidékről a diétára. Már korábbi pozsonyi tapasztalatai alapján tudta, hogy az országgyűlések a társasági élet központjai, így bőven számíthat megrendelésekre. Addigra technikailag is sokat fejlődött, a képek felvételi ideje a kezdeti 20 másodpercről 8 másodpercre csökkent, és az alkotások 15-20 perc alatt elkészültek, a megrendelő azonnal hazavihette őket. Csak Erdélyben közel száz dagerrotípiát készített – fantasztikus galériája lenne ez a korabeli társadalmi elitnek, ha meglenne.
De nincs meg. Noha Marastoni még a műegyleti kiállításokon is bemutatta fényképeit, mindössze két általa készített korai fotót ismerünk. Túlzás lenne azt állítani, hogy ezek a legkorábbi fennmaradt magyarországi fotók, de biztos, hogy ott vannak az elsők között. Lehetséges, hogy ennél több képe is megvan, de egy korai dagerrotípiát kizárólag akkor lehet készítőhöz kötni, ha a lemez az eredeti paszpartuban maradt fenn, amire ráírták a fotográfus nevét. Ennek híján az azonosítás szinte reménytelen, a két említett fénykép esetében viszont pontosan ez a helyzet.
Mindkét felvétel kalandos úton maradt fenn, sőt az egyik sajnos valójában már nem létezik, csak a fényképét ismerjük 1939-ből, ami a teljes eltűnés előtti utolsó pillanatban örökítette meg a Kossuth Lajost sógorával, Ruttkay Józseffel és Both Pállal együtt ábrázoló képet. Felfoghatatlanul becses kép ez, mivel az egyetlen fotó, ami Kossuthról még az emigrációja előtt, Magyarországon készült (a fenti bal oldali csoportképen Kossuth a bal oldali ülő alak).
A dagerrotípia biztosan 1841 után készült, és 1930 körül került elő Debrecenben. Mivel az egyetemnek nem volt pénze a megvásárlására, a magyarbarát brit lord, Rothermere ajándékaként került az intézmény archívumába. Reprodukciója megjelent a korabeli lapokban, majd 1939-ben lefotózták. Már ekkor elhalványodóban volt, mára pedig a képből semmi nem maradt, csak az üres ezüstlemez – meg a fotó fotója.
A másik kép 2002-ben került elő Erdélyben, és egy nyolctagú családot örökített meg. Középen egy igazi főkötős biedermeier dáma ül, pont úgy, mint Marastoni festett arcképein, mögötte elegáns, nyakkendős, bajszos fiatal urak, és egy másik hölgy, valamint három kisgyerek. Minden bizonnyal az 1842-es kolozsvári utazás alkalmával készült, és a kutatás mai állása szerint a Jósika családot ábrázolja. Ez a kép a Nemzeti Múzeumba került, és ma is kiváló állapotban van, egy bársonnyal letakart tárlóban a látogatók is megtekinthetik, néhány másodpercre fellebbentve a takarót. Különleges érzés szembenézni ezzel a maga valóságában ott álló reformkori erdélyi úri családdal, és látni az egyik legkorábbi magyar fényképet: mintha kaput nyitna a törékeny ezüstlemezke egy tőlünk már nagyon távoli múlt és a jelen között.
*
Az Egy olasz Pesten: Giacomo Marastoni (1804–1860) és az Első Magyar Festészeti Akadémia című kiállítást Farbaky Péter és Molnárné Aczél Eszter rendezte; a cikk elkészítéséhez nyújtott segítséget köszönjük Farbaky Péternek.
A kiállításhoz a Marastoni-életművet tudományos igénnyel feldolgozó katalógus készült.
Nyitókép: a kiállítás enteriőrje (fotó: Válasz Online / Zsuppán András)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
