Újratöltött nosztalgia: a feltámadt Kádár olyan időutazás, amin ehetünk is
Kockás terítő, lambéria, málnaszörp, fehérköpenyes főnök, sólet zománcos piros lábasban, a törzsvendégek képei a falakon. Az öt év szünet után újranyitott Kádár étkezdében Gerendai Károly feltámasztott egy műfajt és egy korszakot, ami mára történelemmé vált: a 20. századi budapesti étkezdét. A Klauzál téri Kádár több mint fél évszázada hozzátartozik a város identitásához, legalább annyira, mint a stukkódíszes New York vagy az éppen szintén az újranyitásra váró Ruszwurm. Ez a legpestibb étkezde a legpestibb téren: legenda, ami hasonló, mára eltűnt helyek százaiból lepárolódott. Most már a város lakóin múlik, hogy örüljünk neki, ne engedjük át a turistáknak.
Olyan legyen, mint amilyen volt, vagy olyan, amilyennek lennie kellett volna? És egyáltalán milyen volt? A Kádár esetében ez utóbbi látszólag nem kérdés: mindenki tudja vagy tudni véli, milyen volt. Hiszen mindig ugyanolyan volt, ez maga a lényeg. A változatlanság. Ugyanaz az egyetlen, apró helyiség a Klauzál téren, a vásárcsarnok mellett. Ugyanazok az asztalok, ugyanazok a piros-fehér kockás terítők. A tulajdonos fehér köpenyben, akinél távozáskor fizetni kell. A törzsvendégek és a hírességek képei a falakon.
A Kádárról pont így cikkeztek a 21. század első két évtizedében: hogy ez az a tradicionális pesti étkezde, ami nem változott. A műfaji meghatározás lényeges: étkezde és hangsúlyozottan nem étterem, „Kádár étterem” ugyanis soha nem létezett,
a bejárat melletti táblán és az étlapon mindig Kádár étkezde állt.
Az étkezde egyszerűbb hely, mint az étterem, házias, hétköznapi ételeket jelent szigorúan ebédeltetésre elkészítve. Az étkezdébe nem vacsorázni járnak az emberek kicsit ünnepélyes módon, hanem egy jót enni napközben, megszakítva a munkát, vagy nyugdíjasként tagolva a napot egy ebéddel, esetleg vidékiként a fővárosba felugorva gyorsan beiktatni egy étkezést az intéznivalók között. Az étkezdében nem szokás hosszan üldögélni, az ember megeszi az ebédet, és már megy is a dolgára, olyannyira, hogy az utolsó fellelt étlap tanúsága szerint (étlapokról lesz még szó) a Kádárban kávé sem volt. Étterembe inkább társaságban jár az ember, étkezdébe egyedül is, és a szűkös hely miatt előfordulhat, hogy idegenekkel kerül egy asztalhoz. Az étkezde a 20. századi város egyik olyan helye, ahol a különböző társadalmi rétegek találkoznak, beszédbe elegyednek: egy asztalnál ülhet a híres színész és a taxisofőr, a boltos meg a vidéki nyúltenyésztő.
A Kádár tehát étkezde volt, ez egészen biztos. Mint ahogy biztosra vehetjük azt is, hogy amikor 1957-ben megnyílt, nem úgy nézett ki, mint amikor 2020-ban bezárt. Hogy pontosan hogy nézett ki, azt viszont nem tudjuk. Különös módon erről a legendás pesti helyről egyetlen olyan fényképet sem ismerünk, ami a tényleges fénykora idején, vagyis a 20. század második felében mutatná. Az elmúlt két évtizedben rengeteg fotó készült, azelőtt – mai tudásunk szerint – egy sem. (Ezúton is kérjük olvasóinkat, ha birtokukban lenne 1990 előtti fénykép, küldjék el nekünk, vagy még inkább a Fortepannak.)
Milyen legendás hely az, amiről nincs fénykép? Igen, ez azért elgondolkodtató. Mint ahogy az is, ha végigböngésszük a szocializmus időszakának sajtóját, a Kádárról alig találunk valamit.
Nagyon úgy tűnik, hogy a Kádár nem abban az időben volt legenda, amit hozzá társítunk, hanem később lett azzá. Akkor, amikor a hasonló helyek már szinte mind eltűntek, és
szinte csak a Kádár maradt állva a 20. századi Budapest sokszáz hasonló étkezdéjéből.
Ahogy változott a város, és a régi életmódokat újak váltották fel – a déli étkezések helyszíne például az irodaházi menza lett elsősorban –, a Kádár változatlansága egyre értékesebbnek tűnt. Hétköznapiból lassanként különlegessé lényegült át, pont azáltal, hogy többé-kevésbé olyan maradt, mint régen. És egyre inkább úgy kezdtek róla írni, beszélni, hogy a Kádár nélkül Budapest elképzelhetetlen.
A covid-időszak elején bekövetkezett zárás kitehette volna a pontot e történet végére. Hiszen időközben a környezet a Kádár körül is megváltozott. A Kádárhoz szorosan hozzátartozik, hogy a Klauzál téren van, Belső-Erzsébetvárosban, abban a negyedben és azon a téren, ami maga is egyfajta sűrítménye a pesti jellegnek. A Király utcáról mondták régen, hogy a legpestibb utca, de a Klauzál térről is lehetett volna azt mondani a 20. században, hogy a legpestibb tér. Ma már ez nem teljesen igaz. Bár az épületek nem sokat változtak, a környék inkább turistákkal teli bulinegyeddé vált, még ha az éjszakai élet központja a Kiskörúthoz közelebb is van. De az a kispolgári réteg, ami az egykori Kádár törzsközönségét adta, és aminek az ízlését a Kádár konyhája kiszolgálta, mára igencsak megfogyatkozott.
A régi Kádár a szomszédos vásárcsarnokkal szimbiózisban élt: sokan kötötték össze a piacozást az itteni étkezéssel, és a csarnok látta el az étkezdét friss alapanyagokkal. „Volt egy kis zöldséges standom a Klauzál téri Csarnokban. Tibor mindig nálam vette e babot a sólethez. És szombat délelőtt mindig hozott kóstolót…” – olvashatjuk egy hozzászólásban, amit a net mélyéről bányásztunk elő.
Az említett Tibor még nem Orbán Sándor, a Kádár legutóbbi tulajdonosa, hanem az elődje, Garami Tibor, aki 2007-ben hunyt el. Jellegzetes alakja volt a környéknek, és évtizedekig ő testesítette meg a Kádárt. Jolsvai András a 168 Órában megjelent nekrológjában így emlékezett rá: „A Tibor úr nem egyszerűen tulajdonos volt ott, meg főpincér meg főanyagbeszerző meg minden, a Tibor úr maga volt a Klauzál téri kifőzde. Egy különös világ, ahol mindenki ismert mindenkit, ahol minden pesti anekdotát fújtak, ahol bármit megtudtál, megszereztél, elintéztél, ha akartál. És ahol, mellékesen, a koszt is príma volt.”
De ma már a Klauzál téri csarnok csak halvány árnyéka egykori önmagának, kevesen járnak ide és nagyon kevés hagyományos piaci funkciót őrzött meg. A környéken a gasztronómia görög és török helyeket, burgerezőket, olasz pastát, iráni cukrászdát, izraeli humuszozót jelent, ezeket keresik a helyiek és a bulituristák egyaránt, nem a sóletet és a ludaskását.
Van-e értelme újraéleszteni, fenntartani egy helyet, ha
az a világ, amiből szervesen kinőtt, időközben megszűnt?
A kérdést feltehetnénk persze a New York vagy a Gundel esetében is, csak ezeknél az egykori elit vendéglátóhelyeknél szinte magától értetődő, hogy turistacsapdaként élnek tovább a 21. században. És egyébként: a rengeteg stukkó mindent megold.
A Kádárban nincs, soha nem volt stukkó. Viszont a 2020-as zárás idején Orbán Sándor úgy engedte le a fémredőnyt, hogy mindent a helyén hagyott, semmihez sem nyúlt. Az autentikus környezetet nem kellett mesterségesen újrateremteni, eleve megvolt, amikor az évekig a piacon álló, gazdára meglepő módon nem találó helyet Gerendai Károly 2023 végén megvette. Úgy tűnt, hogy csak újra kell nyitni.
„Amikor hallottam, hogy a helyiség eladó, láttam, hogy ez jó projekt lehetne. Az Orbán házaspár is azt szerette volna, ha olyasvalaki veszi meg, aki továbbviszi a helyet, hogy ne legyen belőle a bulinegyed századik kocsmája. A Costes-csoportnál akkoriban továbblépési lehetőségeket kerestünk a fine dining világából, de közben nem akartuk feladni, hogy csak különleges, minőségi dolgokat csinálunk. Azt gondoltam, hogy egy ilyen tradicionális budapesti étkezde újraélesztése pont ilyesmi lehetne, hiszen jó üzenete van, és másfajta kvalitást képvisel, mint a csúcsgasztronómia” – mondja Gerendai Károly.
Az üzletember azt mondja, járt párszor az étkezdében korábban, de nem volt kádáros törzsvendég. „Én a Fülemülébe jártam sóletezni, inkább a barátaim győzködésére néztünk át időnként a Kádárba, mert állították, hogy itt jobb a sólet. Hogy őszinte legyek, szerintem a Fülemülében volt jobb a sólet. De hangulatra a Kádár volt a nyerő” – teszi hozzá.
A Kőfaragó utcai Fülemüle sem élte túl a covidot, bezárva, érintetlenül hagyott utolsó állapotában várja, hogy valaki lásson benne fantáziát. Ha akadna egy lokálpatrióta vállalkozó, aki újranyitná, újrakezdődhetne a régi versengés a két hely között, hogy ki csinál jobb sóletet. Ami egyébként a Kádárnak nem tenne rosszat, mert a mostani sóleten – amit lehet főtt tojással, libacombbal, füstölt tarjával, füstölt marhanyelvvel és főtt marhahússal kérni – lenne még mit csiszolni.
Annyira egyben volt a bezárt helyen minden, hogy elsőre úgy látszott, nem lesz ez egy nagyon bonyolult projekt legalábbis építkezési szempontból. Hamarosan kiderült, hogy ez nem egészen így van. Az még a legkevesebb, hogy a helyiség raktárként volt besorolva, nagyobb gondot jelentett, hogy a konyhai berendezések olyan elavultak voltak, hogy semmilyen előírásnak nem feleltek meg, konyhaengedélyt sem lehetett volna újra kérni velük. Hogy szükség lesz egy teljesen modern, korszerű gépekkel felszerelt konyhára, lehetett előre látni, de azt nem, hogy statikai problémák is vannak egy illegálisan kiszedett pincei közfal miatt.
És adódott egy nagyon kedvező lehetőség is. A szomszéd helyiség tulajdonosai, egy idős házaspár látva az építkezést felajánlották Gerendaiéknak, hogy eladják az ingatlant. Ez eredetileg a Kádárhoz hasonlóan üzlethelyiség lehetett, de évtizedek óta lakásként használták. A bővülés lehetőségére érdemes volt lecsapni, mert
a Kádár mindig is nagyon kicsi volt,
régebben a fémrácsos nyílással megtört közfal mindkét oldalán, vagyis az előtérben és a hátsó térben is voltak asztalok, így volt összesen 38 szék. Az új helyiséggel a székek száma 52-re bővült (négyzetméterben: a vendégtér 44 m2-ről 69 m2-re nőtt), és az egész elrendezés kényelmesebb lett. Az egykori hátsó térből, a konyha elől ki lehetett venni a pincérek mozgását akadályozó asztalokat, és kikerült innen az 1980-as években leválasztott, szűkös kis mosdó is. A 2024 májusára tervezett nyitásból így lett idén szeptember, és a költségek is megduplázódtak.
A bővítés révén az újranyitott Kádár jóval kedvezőbben üzemeltethető. Egyelőre óriási roham van, akkora az érdeklődés, hogy csúcsidőben most nem mindig lehet foglalás nélkül asztalt szerezni. Sokan panaszkodnak, hogy idegenekkel ültetik őket közös asztalhoz, pedig ez az étkezdei működés jellegzetessége, és ha jól ment egy ilyen hely, akkor régen is gyakran előfordult. Az újranyitott Kádár kényelmesen 120-150 embert tud három turnusban megebédeltetni, ma inkább 200-210 körül van ez a szám, de lehet, hogy az első rácsodálkozás után majd alacsonyabb szinten stabilizálódik. Egyelőre minden helyben készül, de már felmerült, hogy a Costes-csoport lupai központi konyhájából „ráfőzéssel” segítik egy kicsit az itteni személyzetet. Akiket Béla séf irányít, róla annyit árulnak el, hogy az üzletvezetőhöz, Gábor úrhoz hasonlóan a hazai gasztronómia meghatározó személyisége, Bíró Lajos környezetéből érkezett.
Berendezés szempontjából az új helyiségnél arra törekedtek, hogy ne legyen semmilyen kontraszt, sőt, első ránézésre meg se lehessen mondani, hogy ez a tér nem tartozott hozzá a régi Kádárhoz. A falakon itt is főleg fényképek sorakoznak, bőven volt belőlük annyi, hogy széthúzva is megtöltsék a két helyiséget (a gyűjtemény megtekinthető digitalizálva az étkezde honlapján). Sportolók mellett sok-sok színész, minden korosztály megtalálhatja közöttük a saját kedvenceit Ernyey Bélától Alföldi Róbertig. Politikus szerencsére jóval kevesebb, bár az egyik szignált fotóról André Goodfriend korábbi amerikai ügyvivő mosolyog ránk.
A Kádárba időnként eljöttek a Budapestre látogató nemzetközi sztárok is,
például Andy Vajna 1996-ban elhozta Sylvester Stallonét.
A sort Marcello Mastroianni nyitotta meg, aki 1987-ben járt itt, amikor Sándor Pálnak a pesti Broadwayről szóló filmjét, a Miss Arizonát forgatták Budapesten az olasz sztár és Hanna Schygulla főszereplésével. A látogatásról Szilágyi György írt beszámolót a Ludas Matyi című lapba „Marcello Mastroianni sóletet ebédelt Pesten” címmel. Ez a cikk valószínűleg a Kádár-mítosz egyik elindítója, bár az kiderül belőle, hogy a helyet addigra már rég felfedezte a budapesti színházi világ, mert Szilágyi sok színészt, rendezőt említ „G. úr” (vagyis Garami Tibor) törzsvendégeként. Mastroianni február 23-án, hétfőn 3/4 2-kor érkezett, és negyedmagával ebédelt meg a cikkben szolidnak nevezett étkezdében: „Nagyon szolid. Ez meglátszik a berendezésen is. Jobb napokat látott asztalok és székek, reumás lábakkal. Az evőeszközök puritán egyszerűsége teszi teljessé a harmóniát.”
Szilágyi György, a Kádár-kor népszerű humoristája, a magyar kabaré egyik legjelentősebb alakja maga is törzsvendég volt. Cigarettázó arcképe alatt a Kádárról írt 1970-es versikéje olvasható: „Szép Klauzál tér 9. alatt, vár sok finom, izes falat / ne bánd, hogyha bendőd dagad, sárga földig edd le magad…”
Most Mastroianni szignált fotója is visszakerült a falra, ahogy Kallus László bekeretezett karikatúrája is újra ott van a konyhába vezető átjáró mellett. Az új helyiségbe vettek néhány régi lámpát, kalaptartót, többre nem is volt szükség az autentikus hangulathoz.
De a Kádár elsősorban mégis csak egy étkezde, még akkor is, ha a skanzen is megirigyelhetné a 20. századi környezet hitelességét. Mi legyen az étlapon?
A Kádár hivatalosan az utolsó étlappal nyitott újra – „Azzal nyitunk, amivel zártunk”, állítja a szlogen –, de ez így mégsem egészen pontos. A mostani étlap pont olyan, mint amit elvárhatunk: a sóletek mellett van rajta
húsleves maceszgombóccal, paprikás csirke, székelykáposzta, tökfőzelék, töltött paprika, mákos nudli, aranygaluska, málnaszörp.
Szívmelengető, hagyományos kifőzdei választék. Néhány stílustörést vehetünk rajta észre: milánói spagetti és milánói borda, kóla, fanta.
Olyan legyen, amilyen volt, vagy olyan legyen, ahogy emlékszünk rá, megszépítve? A milánóiakat és a kólát inkább törölné az emlékezet, de a Kádár elment egészen a közelmúltig, és a változatlansága csak látszólagos volt. Változott, bár kétségtelenül lassan. Az új étlapot úgy válogatták össze, hogy a papírlapokon megtalált különleges napi ajánlatok fogásai legyenek rajta, sólet például eredetileg szombatonként volt, most meg minden nap van. Az utolsó rendes étlapon volt egy sor olyan fogás, amit nem válogattak be rá Gerendaiék: bácskai rizseshús, pulykamell párizsiasan, sertésborda rántva. Igazából egy unalmas kifőzdei étlap volt ez a legvégén, néhány megmaradt jellegzetességgel. Miért kéne pont ehhez visszatérni?
A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum gyűjteményében megtaláltunk két étlapot az 1980-as évekből, a Garami-korszakból, ami jóval közelebb áll a „klasszikus” időszakhoz. Ezt eddig még sehol nem láttuk közölve, úgyhogy megmutatjuk:
Az egyik egy nyári hétfő étlapja, ha minden igaz, pedig a Kádár hagyományosan nem volt nyitva vasárnap és hétfőn (most sincs), a másik egy karácsony előtti menü. Ott vannak rajta a hagyományos fogások, de a magyar kifőzdei konyha eggyel korábbi, még a globalizáció 90-es évekbeli első hulláma előtti állapotát tükrözi. A máglyarakás és a kolbászos rakott krumpli biztosan mehetne fel belőle a mai étlapra is, a főtt marhákban is van fantázia – az egresmártásos változatot például jó minőségű alapanyagokból elkészítve nagyon is érdemes lenne kipróbálni. Más fogások esetében nem olyan egyértelmű a helyzet, a salátafőzelékekkel pedig semmiképpen nem kísérleteznénk.
Ahogy látszik is, az „árfelelős” neve Garami Tiborné. A Kádár mindvégig maszek étterem volt a szocializmusban, nem tartozott vendéglátóipari vállalathoz. „A feleség, Edit volt a szakember. Tibor viszont sármos, kedves, előzékeny tulaj volt. Ő kasszírozott” – írta egy törzsvendég erről az időszakról egy netes fórumon. Garaminé 1992-ben hunyt el, utána társult be Garami úr mellé szakmai partnernek Orbán Sándor, aki fiatalon az MTK bokszolója volt. A Kádár előtt elit szállodákban dolgozott, az 1970-es években a Margitszigeti Nagyszállóban, majd 1981 körül a Hotel Forumban teremfőnökként, az évtized végén a Korona Szállóban étteremvezetőként. Garami mellett fokozatosan átvette az üzlet irányítását, majd az előző tulaj 2007-ben bekövetkezett halála után teljesen az övé a lett a hely. Orbán Sándor idén év elején hunyt el 80 éves korában, az étkezde újranyitását már nem érte meg.
Ez a négy évtized az, ameddig visszaér az emlékezet a múltba, de a Kádár korai szakasza, alapításának körülményei körül sok a bizonytalanság.
Sokan tudják, hogy a névadó Kádárnak semmi köze – természetesen – a pártfőtitkárhoz. Kádár Béla az első tulaj volt, és a helyet magáról nevezte el, sok helyen olvasni arról, hogy az előző éttermét államosították, ezért nyitott 1957-ben a Klauzál téren egy jóval kisebb étkezdét, ahol szabadon maszekolhatott. Ha mélyebben vissza akarunk ásni a múltba, két forrás vet fénynyalábot a homályba. Mindkét írás a magyar izraeliták lapjában, az Új Életben jelent meg. 1975-ben arról kérdezte meg Kecskeméti György újságíró a budapesti zsidóság néhány ismert alakját, mit jelent számukra a felszabadítás (vagyis 1945); köztük volt Kádár Béla is, „egy Klauzál téri kis étkezde tulajdonosa, végigszenvedte a fasizmus poklának minden változatát”. Öt évvel később, 1980-ban ugyanő nekrológban búcsúztatta el ifjúkori legjobb barátját, akit még a Józsefvárosból, a Mátyás térről ismert; együtt nőttek fel ugyanis ezen a kispolgári környéken, ahol Belső-Erzsébetvároshoz hasonlóan sok zsidó élt a háború előtt.
A sóletek és a libacombok alapján persze sejthető volt: a Kádár nem egyszerűen a pesti gasztronómiai tradíciót vitte tovább egészen a 21. századig, hanem
kimondottan a pesti zsidó konyha volt az a hagyomány, ami a karakterét meghatározta.
Nem volt ez kizárólagos, inkább csak néhány fogásban jelent meg (természetesen kóser sem volt, hiszen az erzsébetvárosi zsidóság döntően asszimilálódott, szekuláris közösség volt), mint ahogy a pesti zsidó konyha sem különült el élesen az általános pesti konyhától, de a Kádár – anélkül, hogy ezt a címkét valaha magára tűzte volna – azért zsidó hely volt. Mi más lett volna a zsidónegyed főterén, a Klauzál téren, ahol Kádár Béla étkezdenyitása előtt egy évtizeddel még hullahegyek hevertek?
A két cikkből rekonstruálható élettörténet szerint Kádár Béla apjának szerény csehója volt a Mátyás tér 16. szám alatt, vagyis eleve vendéglős családból származott. A Zrínyi Miklós fiúgimnáziumba járt, majd a család átköltözött a VII. kerületbe, és az Akácfa utcában nyitottak étkezdét. „Téged egy rossz házasságról nem tudtalak lebeszélni. Ez veszejtette el édesanyádat és egész családodat. Téged pedig a munkaszolgálat ezerszer megírt örvényébe sodort” – utal a nekrológban a jóbarát újságíró valami igazán sötét magánéleti tragédiára 1944-45 rettenetes telén. „Anyám, két testvérem és sok rokonom esett áldozatául e borzalmas korszaknak. Én magam a nyilasok kezei közül szöktem meg és feleségem szerzett hamis papírokat és állást az akkori Pajor Szanatóriumban” – mondja Kádár maga az 1975-ös visszaemlékezésben. A nekrológból kiderül, hogy akiről a beszél, már a második feleség lehetett, akit az újságíró barát is megmentőként dicsér. Kádár Béla tehát a szanatóriumban élte túl a vészkorszakot, az államosításról ezekben az írásokban nem esik szó. „Te egy kis kávézót nyitottál a Klauzál téren, igazi asszonyod főzött, és olyan ízletesen, hogy művészek, sportolók is eljártak hozzád” – fejezi be a történetet a jóbarát.
Úgy látszik, a Kádárnál a tulajdonosok között mindig folyamatosság lehetett, mert az étkezde gyűjteményében fennmaradt egy fénykép, amely Garami Tibort ábrázolja egyik vendégével a bejárat előtt.
A fotón jól látszik a régi cégtábla, az étkezde tulajdonosa Kádárné és Garaminé, vagyis az alapító özvegye egy időben közösen birtokolta azt a következő tulajdonos feleségével. A Kádár állandósága úgy látszik annak köszönhető, minden váltás ilyen átmenetekkel zajlott.
Ha a múltba még mélyebbre akarunk visszanézni, lassanként elsötétül a kép. De azt még tudjuk, hol volt Kádár Béla előző étkezdéje, amit ezek szerint a szülei alapítottak. Fennmaradt ugyanis Kádár Béla étkezőjének és kávézójának étlapja 1948-ból:
Ezen is van libasült és sólet, mai szemmel meglepő feltéttel: kelkáposztával. Illetve pont nincs, mert több étel ki van az étlapon húzva, nyilván az élelmiszerhiány miatt. A háború utáni szűkös viszonyokról tanúskodik az is, hogy szelet kenyeret Kádár csak jegyre adott, jegy nélkül buci járt. Erről az étlapról is próbálkozhatna az újranyitott Kádár egy-két fogással, a paprikás kumpli meg a pirított sertésmáj és a savanyútüdő jól illene a mai repertoárba is, a jégbehűtött joghurt pedig egészen kortárs dolognak tűnne, pedig igencsak régi.
Az étkezde az Akácfa utca 38. szám alatt volt, ugyanott, ahol egy másik legendás, máig létező hely, a Kispipa. Ez 1955-ben nyílt, és már a nyitás idején is Seress Rezső, a híres pesti zsidó dalszerző ült a zongorájánál. Nem világos azonban, hogy Kádár Béla 1948 után meddig maradt az Akácfa utcában, és hogy tényleg ő volt-e az első két évben a Kispipa tulajdonosa, ahogy azt helyenként írják. Ami azonban biztos: az Akácfa utca 38. szám alatt 1935-től kezdve működött étkezde, és a háború előtt tulajdonosa Klein Mór volt. Ő lett volna Kádár Béla édesapja?
Amikor tehát az újranyitott Kádárban a piros-fehér kockás abrosz mellett kirendelünk egy sóletet,
egy olyan élő hagyomány folytatói vagyunk, ami még a II. világháború előtti pesti zsidó világig nyúlik vissza.
Szerencsére úgy látszik, ma is sokan vannak, akik ezt szívesen meg(t)eszik: ottjártunkkor a vendégek szinte mind magyarok voltak, és sokan közülük kimondottan fiatalok.
Gerendai Károly megmentett egy olyan helyet, ami Budapest identitásához szervesen hozzátartozik, és ami nélkül ez a város nem lenne ugyanaz. Most már rajtunk múlik, hogy örüljünk neki, ne engedjük át a turistáknak.
Nyitókép: Zsuppán András / Válasz Online
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
