Mintha hagynák lerohadni a Sagrada Famíliát – lassan szétmállik Lechner fő műve
A szerkesztőségünkhöz eljuttatott fényképeken mutatjuk meg, hogyan pusztul az építkezési védőháló mögött a nyolc éve bezárt Iparművészeti Múzeum homlokzata. Hétvégén volt és jelenlegi munkatársak próbálták meg felhívni az épület előtt tartott előadásokkal és fényvetítéssel a figyelmet Lechner Ödön fő művének tarthatatlan állapotára. Pedig a felújítás alaposan elő van készítve, és akár holnap el lehetne indítani – ehhez csak kormányzati szándék kellene. Ami viszont – érthetetlen módon – évek óta hiányzik. Az idő most már tényleg sürget: a halogatás rengeteg pénzbe kerül, a múzeum állaga romlik, az engedély jövőre lejár.
A magyar építészetről szóló, 2023-ban elfogadott törvény szerint a „nemzeti építészet leghaladóbb hagyományait képviselő életművek”, konkrétan Lechner Ödön, Kós Károly és Makovecz Imre építészete jelenti a „mintát és a zsinórmértéket” a jelenkor számára. Hogy kell-e az államnak ilyen kijelentéseket tennie egy jogi szövegben, azon lehetne vitatkozni, mint ahogy azon is, miért pont ez a három életmű lett kiemelve a magyar építészet gazdag hagyományából. Egy azonban biztos: mintával és zsinórmértékkel olyan kíméletlenül még nem bántak el, mint Lechner Ödön főművével, az Iparművészeti Múzeummal. Ezt a helyzetet ráadásul senkire nem lehet ráfogni, mert a nyolc éve bezárt és kiürített múzeum fenntartója a magyar állam, az épület lassú tönkremenetele teljes egészében a kormányzat döntésein múlik.
És még ha nem is értünk egyet azzal, hogy Lechner Ödön nemzeti szecessziója legyen a minta a kortárs magyar építészet számára, ahhoz nem fér kétség, hogy ez az életmű a magyar építészettörténet egyik csúcsteljesítménye, a kortárs Antoni Gaudí katalán építész világörökségi címet elnyert alkotásaihoz mérhető kivételes érték. A főműnek tartott Iparművészeti Múzeum pedig Budapest egyik ikonikus épülete.
Gaudí Sagrada Famíliájával, Güell-palotájával Barcelona nagyon nem így bánik.
Az Iparművészeti Múzeum szomorú helyzetére múlt szombaton, az Építészet Éjszakáján egy rendezvény próbálta meg felhívni a figyelmet, amit volt és jelenlegi dolgozók szerveztek. Többek közt Balla Gabriella, aki 43 évig dolgozott az intézményben (a kerámia- és üveggyűjteményt gondozta), valamint Madarász Andrea szakszervezeti titkár és Kovács András, az üzemi tanács elnöke. Nem az első olyan esemény, ahol a múzeumi szféra dolgozói mostanában megpróbálják jelezni a kormánynak: a helyzet tarthatatlan.
Az 1872-ben – London és Bécs után harmadikként – alapított Iparművészeti Múzeum is elveszítette az önállóságát, amikor 2024 júliusában beolvasztották a Demeter Szilárd vezette, a szakmában széles körben működésképtelennek tartott ernyőszervezetbe, a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központba (MNM KK). Szeptember 8-án a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársai tüntettek a múzeum előtt, mert a központtól nem kapnak normális béreket, még a takarítók is magasabb jövedelemhez jutnak, mint a doktori végzettségű muzeológusok. Július elején az Iparművészeti Múzeum dolgozói fogadták fekete pólóban a Jászberényi út 55. alatti telephelyre bútorokat válogatni kilátogató Lázár Jánost. A miniszternek azt próbálták jelezni: a bezárt múzeum nem bútorbolt, és annak ellenére próbálják az intézményt életben tartani, hogy a béreik megalázóan alacsonyak.
Az Építészet Éjszakáján tartott rendezvény e korábbi tiltakozó akciók sorába illik. Teljesen politikamentesen, de nagyon határozottan üzenték a döntéshozóknak: a felújítás nem várhat tovább. Több mint kétezren jöttek el, ott volt a magyar művészettörténész és muzeológus szakma színe-java, köztük két volt főigazgató, Lovag Zsuzsa és Takács Imre, valamint a halogatott felújítás tervezője, Vikár András építész. Az előadások közben a múzeumot takaró hálóra fényfestést vetítettek, utána a résztvevők élőlánccal állták körül a házat, és a mobiljaikat magasba tartották.
Ez a rendezvény, amit a tervek szerint újabb figyelemfelhívó akciók követnek a Főnix projektnek elnevezett kezdeményezésben, sokat elmond arról a szeretetről, ami a Lechner-palotát és a múzeumot övezi. A hosszú évek óta a Jászberényi útra száműzött munkatársak pontosan érzékelik:
ami történik, az az Iparművészeti Múzeum lassú halálra ítélése.
Minden múzeumnak szüksége van egy olyan épületre, ahol az alapfunkciók elférnek, ahol időszaki kiállításokat lehet rendezni érdekes, kurrens témákból, és ahol a legértékesebb műtárgyakat bármikor láthatjuk az állandó kiállításon. Épület nélkül a múzeum végső soron nem tudja ellátni alapvető feladatait, kihullik a köztudatból, kikerül a nemzetközi vérkeringésből. Életben tartható ugyan ebben az átmeneti, tetszhalott állapotban a felújítás befejezéséig, de ha nincs felújítás, akkor az újraindítás egyre nehezebb lesz. Súlyos kultúrpolitikai csődöt jelez, hogy már három országos intézmény van hosszú ideje a mesterséges „múzeumi kóma” állapotában: az Iparművészeti, a Közlekedési és a Hadtörténeti (több intézmény pedig eleve ebbe született bele, miután sose kapott megfelelő kiállítóhelyet, például a Természettudományi és a Műszaki).
A múzeum történetét és gyűjteményeit bemutató előadásokat most már csak a Ferenc körút sarkán felállított sátorban lehetett megtartani, mivel a Lechner-féle palota olyan rossz állapotban van, hogy bemenni sem lehet. Három éve, 2022 őszén még tudott rendezni az évek óta zárva tartó házban egy kiállítást az Esterházy-kincsekről a múzeum csapata. A tárlatról a Válasz Online is beszámolt, és azt mondtuk:
példa nélküli, hogy hasonló rangú múzeum ilyen tartósan mostoha körülmények közé kerüljön Európában.
A helyzet érdemben azóta sem változott. A járókelők azt hihetik, az építési háló mögött felújítás zajlik, de ez nincs így. A felújítás első lépéseként hat évvel ezelőtt a homlokzat teljes Zsolnay-kerámiaburkolatát, összesen 60 ezer darab kerámiaelemet eltávolítottak, és gondosan beleltározva raktárba szállítottak. Ennek következtében szabadra került a falszerkezet: az építkezési állvány és a háló a csupasz téglafelületet takarja (és védi valamelyest). Más nagyobb, érdemi felújítási munka az épületen nem történt.
A továbbiakban azt mutatjuk meg, milyen állapotban van jelenleg az épület, illetve annak is utánajártunk, mi a félbehagyott építkezés státusza, és meddig lehet a munkálatokat még halogatni. Megelőlegezve a választ:
a rekonstrukció szüneteltetése önmagában is nagyon sokba kerül, miközben az épület állaga lassan romlik – de mindezt már csak jövő augusztusig lehet folytatni.
Ha addig nem történik semmi, az egész projekt elsüllyed, beláthatatlan következményekkel.
A szeptember 20-i rendezvény után szerkesztőségünkhöz eljutott néhány fénykép, amely megmutatja, mi rejlik valójában a háló mögött. Íme:
Lechner Ödön annak idején az utcai homlokzatokat teljes egészében Zsolnay pirogránit kerámialapokkal burkolta, amelyeket habarcsba ágyazva, vasszögekkel rögzítettek a téglafalhoz. A fenti képen az látszik, hogy a hat éve szabadon álló téglafal felszínén a levegőnedvesség és a csapadék hatására sóréteg jelent meg. Ez nagyon nem szerencsés a folyamat, mert a sókiváláskor a tégla porózus szerkezetében térfogatnövekedés zajlik le és roncsoló hatás jöhet létre. Természetesen egy ilyen házat bő száz évvel ezelőtt masszív falakkal építettek meg, de mégsem arra szánták, hogy évtizedekig álljon burkolat nélkül.
A téglafelületen közelről még jobban látszik a sóvirágzás:
Még szerencse, hogy a homlokzati kerámiákat nagyrészt levették, mivel az a kevés, ami a helyén maradt, elég sanyarú helyzetben van:
A kisózódás ugyanis a kerámiákat is ugyanúgy érinti, mint a téglákat. Ahogy a csapadék átjárja a pirogránit díszítőelemeket, minden nedvesedés és száradás után fehér lepedék képződik, egyre vastagabb rétegben. A rekonstrukció során most már a sótalanítást is el kell végezni, ami ekkora felületnél nem egyszerű feladat.
Amikor csapadékról beszélünk, érdemes visszatérni ahhoz a kérdéshez, hogy az esztétikai romláson túl mi tette egyáltalán szükségessé a rekonstrukció elindítását, mi volt az épület legnagyobb problémája. A válasz: a tető állapota. A múzeum épületét a 20. század folyamán többször helyre kellett állítani. Már az 1930-as években jelentkeztek problémák az olyan kitett részeken, mint a kupolát díszítő Zsolnay-kerámia lanterna (ennek alsó részét statikai okokból már 1934-ben kibetonozták), igazán súlyos károkat azonban a ház először Budapest ostroma során szerzett 1944/45-ben, majd az 1956-os forradalom idején. Mindkét esetben gyors helyreállításra törekedtek, ami a mából nézve elismerésre méltó tempóban történt: az ostromot követően 1948-ra, a forradalom után pedig 1962-re elkészült a felújítás. Ennek azonban ára volt – nem csak esztétikai értelemben.
Az eredeti, jó minőségű mázas kerámia tetőcserepeket ugyanis pirogránitból készült tetőcserepekre cserélték. A pirogránitot azonban a Zsolnay gyár épületkerámiának fejlesztette ki, tetőcserepet soha nem készítettek belőle, mivel jóval nehezebb és ridegebb, merevebb anyag, nem tud együtt mozogni a tető szerkezetével. Ennek következtében az ’56 utáni felújítás során felrakott pirogránit cserepek alatt a tetőlécek hamarosan törni kezdtek, és a cserepek rendre megcsúsztak, a tetőn lyukak keletkeztek. A múzeum évtizedekig küzdött ezzel a folyamattal, mint ahogy azzal is, hogy a hatalmas kerámia pártadíszek a rossz vízelvezetés miatt meglazultak, instabillá váltak. 1983-tól 1991-ig lezajlott egy újabb – már messze nem olyan tempós – tetőfelújítás, de ez sem tudta tartósan megoldani a problémákat. A 2000-es évek végén a múzeum teteje már erősen megtépázott képet mutatott, házilagos módszerekkel elvégzett, primitív javításokkal próbálták kezelni a helyzetet. Az épület rendszeresen beázott – végső soron ezt tette halaszthatatlanná a rekonstrukciót.
Csakhogy az elmúlt nyolc évből tudjuk, hogy az Iparművészeti esetében a „halaszthatatlan” csak amolyan hatásvadász jelző. A kormány a projektet nagyon is halaszthatónak minősítette, hiszen nem indította meg. Úgy tudjuk, hogy ennek ellenére 2023-ban érkezett az államtól 300 millió forint a legsürgősebb munkálatokra. Ebből az összegből három dolgot sikerült megcsinálni:
- körülbelül 600 kisebb-nagyobb lyukat foltoztak be a tetőzeten ideiglenes bádogozással;
- megerősítették a homlokzati ideiglenes tartószerkezeteket;
- és a dupla pincerendszer alsó szintjén víztelenítő szivattyúkat építettek ki, ugyanis a Duna közelsége miatt az épület alulról is hajlamos ázni, a megemelkedő talajvíz elöntheti.
A tető befoltozása tűzoltásnak nyilván jó volt, de laikusként is sejthető, hogy az a tetőszerkezet, amivel már húsz évvel ezelőtt komoly gondok voltak, most milyen állapotban lehet.
Ha nem is gyorsan, de a vizesedésnek való kitettség nagyobb gondokat is előidézhet egy felületi sókivirágzásnál. Lechner a maga idejében korszerű, szegecselt acélvázas szerkezettel építette meg a házat, aminek leglátványosabb tere, a kiállítási csarnok acélszerkezetű üvegkupolát kapott. Ezeket a szerkezeteket a nedvesedés idővel mélységében is megtámadhatja – a felújítás halogatása végső soron oda vezethet, hogy a palotát a mainál sokkal rosszabb állapotból kell egyszer visszahozni.
A szombati rendezvény nyomán a sajtót bejárta, hogy az épület rekonstrukciójának költsége az eredeti összeg hatszorosára nőtt. Ennek a számításnak a végén álló elem, vagyis hogy a rekonstrukció költségét jelenleg 168 milliárd forintra becsülik, onnan származik, hogy az Építési és Közlekedési Minisztérium közzétette a 2035-ig tervezett állami beruházások keretprogramját, és abban az Iparművészeti Múzeum rekonstrukciója ezzel az összeggel szerepel a 2030-ig tartó időszak tervezett állami fejlesztései között.
Ebből akár arra is következtethetünk, hogy van szándék a rekonstrukcióra – csakhogy az elmúlt nyolc évben elvileg mindig fennállt ez a szándék. Az Iparművészeti Múzeum felújításának szükségességét kormányzati részről soha nem kérdőjelezte meg senki (ellenzéki oldalról sem); olyan projekt ez, ami
mindig ott volt a beruházási programokban, csak éppen soha nem indult el.
A növekedést egy olyan 25 milliárdos becslésből szokás kikövetkeztetni, ami 2016-ban hangzott el kormányzati részről, nem sokkal a múzeum bezárása előtt. Az építőipari árak jócskán növekedtek az elmúlt években, de ennyit nem. Úgy tudjuk azonban, hogy a 2016-os szám mögött nem állt komoly költségbecslés, és nem érdemes következtetni abból a 40 milliárdos összegből sem, ami egy feltételes közbeszerzés eredménye volt 2021-ben (ezt Mészáros Lőrinc családi cége, a Fejér-B.Á.L. nyerte), az ugyanis nem a felújítás egészére vonatkozott, hanem kizárólag az első ütemére. Egyébként ebből sem lett aztán semmi, a feltételes közbeszerzéseknél ugyanis 180 napja van a megrendelőnek, hogy a nyertessel szerződést kössön; amennyiben ez nem történik meg, az eredmény automatikusan semmissé válik. Az Iparművészeti esetében pontosan ez történt: a határidő letelt, a projekt nem indult el, mert a kormány az ukrán háború kitörése miatt sok nagy beruházást leállított. Köztük ezt is.
Mivel 2016 óta jelentősen változott a projekt építészeti és múzeumtechnológiai tartalma is, valódi összevetést csak a 2021-es – jelenleg érvényes – második tervváltozattal lehet csinálni. A projektre rálátó forrásunk szerint ennek megvalósítása akkor nagyjából 130 milliárd forintba került volna, most ugyanaz 168 milliárdba. De jövőre meg két év múlva nyilván még többe, mert az építőipari árak valóban emelkednek.
Ha a hatszoros növekedés túlzás is, a halogatás végső soron tetemesen növeli a rekonstrukció árát.
De nemcsak ezért pazarlás, ami (nem) történik. A múzeumnak ugyan nagyon rossz a mostani állapot, de az államnak is sokba kerül, ugyanis minden évben nagyjából 1,1 milliárd forintot oda kell adni az intézménynek speciális üzemeltetési keretként az átmeneti helyzet fenntartására. Ebből a legnagyobb tételt a Jászberényi úti telephely jelenti, amit a Museum Complex Kft. biztosít az intézmény számára. Ez tartalmazza a raktárak, az irodák, a restaurátorműhelyek bérleti díját, valamint a cégnél letétbe helyezett teljes műtárgyállomány őrzésének és raktári kezelésének a költségeit. Elég jelentős összeg az építési állvány fenntartása is a Lechner-palotán, aminek két okból van értelme: (1) így bármikor elkezdhető a felújítás; (2) az állvány rögzítése a homlokzathoz roncsolással jár, és ezt nyilván jobb egyszer megtenni, mint többször. Végül az épületet folyamatosan őrizni is kell, hogy ne költözzenek be hajléktalanok, ne másszanak be a kíváncsiskodók, és bármilyen kár éri a belső tereket, azt azonnal észrevegyék.
Ezek a tételek tehát racionálisak, maga az egész helyzet azonban nem az:
évek alatt annyi pénz folyik el egy bezárt múzeum fenntartására, amennyiből máshol egész intézmények gazdálkodnak.
Az Iparművészeti Múzeum rekonstrukciójára eddig összesen 6,8 milliárd forintot költött el a magyar állam, ami tartalmazza az építészeti tervezés költségét (1,4 milliárd forint a Lukács & Vikár építészirodával 2018-ban megkötött szerződés alapján), egy későbbi áttervezés árát (674 millió, 2020-ban), valamint a múzeum kiköltöztetésének és a homlokzati kerámiaelemek bontásának a költségét.
Ez természetesen nem kidobott pénz – abban az esetben, ha a rekonstrukció a jelenlegi tervek alapján megtörténik. Ennek esélye azonban az idő múltával egyre csökken.
Az Iparművészeti Múzeum vezetése – ameddig az intézmény önálló volt – arra törekedett, hogy a 2021-ben megszerzett építési engedélyt folyamatosan érvényben tartsa. Ez kulcskérdés:
csak abban az esetben indítható el a felújítás, ha az építési engedély érvényben van.
Az engedélyig némileg viszontagságos út vezetett. A Vikár és Lukács Építész Stúdió 2012-ben nemzetközi pályázaton nyerte el a rekonstrukció tervezésének jogát, ami egyben az épület bővítését is tartalmazta. A millenniumi korszakban ugyanis a ház befejezetlen maradt: a belső udvart keretként körülvevő szárnyak egyikét a Hőgyes Endre utca felőli oldalon nem építették meg pénzhiány miatt, Lechner ugyanis ragaszkodott ahhoz, hogy a teljes épületet kerámiával burkolja kívülről, és inkább lemondott arról, hogy a keretes beépítést teljesen befejezze.
Ennek a hiányzó szárnynak a helyére az építészek 2012-ben egy kortárs formavilágú bővítményt terveztek, amely 21. századi arculatot adott volna a múzeumnak. Vikár András az Építészet Éjszakája rendezvényén most is ezt az eredeti tervet mutatta be a közönségnek, hiszen egy ilyen kortárs múzeumi bővítés építészi szempontból presztízsfeladat. Azonban ez az elképzelés nem felelt meg annak a kormányzati elvárásnak, hogy a múzeumot teljes egészében olyannak kell helyreállítani, amilyennek Lechner megálmodta, ezért több körben átterveztették a bővítést. A 2021-re kialakult végső változatban mind az utcai oldalon, mind az udvar felől a Lechner-féle eredeti terv szerint valósulna meg a keret bezárása, belül azonban ez a bővítmény csak modern lehet, ide ugyanis Lechner nem reprezentatív tereket tervezett, hanem a házban eredetileg a múzeum mellett működő Iparművészeti Tanoda tantermeit.
Minden más tekintetben már az első tervváltozat is egy kivételesen igényes műemléki rekonstrukciót tartalmazott, vagyis annak az egykori színes, szecessziós gazdagságnak a visszaállítását, ami az 1945 utáni helyreállítások során áldozatul esett a korízlés változásának és a források szűkösségének. Anélkül, hogy ebbe mélyebben belemennénk, csak a kiállítási csarnok látványtervén mutatjuk meg, milyen lenyűgöző építészeti csoda lehetne a Lechner-palota az eredeti díszítőfestések, terazzopadló és a színes üvegtető helyreállításával. Ez valóban olyasmi, ami Budapestet a szecesszió rajongói számára kihagyhatatlan hellyé tenné, és ami felér mondjuk Barcelonával:
Építési engedélyt 2021-ben ez a második (vagyis teljesen Lechner nyomán járó) tervváltozat szerzett, és ha elindulna az építkezést, ezt lehetne megvalósítani. 2024-ben a múzeum megnyitotta az úgynevezett építési naplót, amivel jogi értelemben megkezdődött a kivitelezés. Erre akkor az adott lehetőséget, hogy jutott néhány millió forint az udvaron álló ócska pavilonok bontására. Utána az építési napló vezetését egy évre felfüggesztették, amit még egyszer lehet megtenni; jelenleg is folyamatban vannak olyan kisebb munkálatok, amikkel az aktív építkezés 2026 augusztusáig jogi értelemben fenntartható.
Ez azonban már az út vége: a kormány számára is.
Legkésőbb jövő nyárig döntést kell hozni az érdemi rekonstrukció megkezdéséről, mert a halogatási lehetőségek nagyjából kifogytak.
Nem kell természetesen 168 milliárd forintot találni a költségvetésben – ez valószínűleg nem is lenne lehetséges –, de meg kell határozni legalább egy első ütemet, amire oda kell adni a pénzt, ki kell választani a kivitelezőt, és folytatni kell az építési naplót.
Ha ez nem történne meg, az valóságos katasztrófa lenne az Iparművészeti Múzeum számára. Az építési engedély érvényességének elvesztése esetén ugyanis ugyanarra a tervre már nem lehet újabb engedélyt kérni, mivel időközben az előírások, szabványok megváltoztak. Vagyis elindulna ismét egy tervezési folyamat, újabb éveket vesztene el a projekt, és közben folytatódna az épület pusztulása, a múzeum csendes kimúlása és a mostani helyzet milliárdokat felemésztő, pazarló fenntartása. Budapestnek ebben az esetben még a 2030-as évek elején sem lenne iparművészeti múzeuma.
Amikor tehát a munkatársak azt üzenik az utcán, az épület körül állva a kormánynak: „a felújítás nem várhat”, igazat mondanak. A helyzet most már valóban tarthatatlan.
Nyitókép: fényfestés az Iparművészeti Múzeum homlokzatán az Építészet Éjszakáján, szeptember 20-án (fotó: Zsuppán András / Válasz Online)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
