A Trump-féle „új világrend” alternatívája a Javelin páncéltörő rakéta használati útmutatójában rejlik
Lehet élcelődni Trump szellemi képességein, szörnyülködni tekintélyelvű vezetési stílusán, bukását kívánni és egyebek, de az általa képviselt béketörekvésnek egyelőre nincs alternatívája – állítja Tevesz László. Történész vendégszerzőnk szerint a szabályokon alapuló világrend nem most került veszélybe, sőt, lehet, hogy nem is nagyon létezett. Vitára sarkalló, de rendesen megérvelt vélemény.
Ukrajna 2022-es orosz megtámadása óta felerősödtek a „szabályokon alapuló világrendért” aggódó hangok a nyugati nyilvánosságban – ideértve a független avagy ellenzéki magyar fórumokat is. Biden elnöksége idején azokat érte erős – olykor hisztérikus – kritika, akik diplomáciai síkon igyekeztek volna egyezkedni Putyinnal és a kompromisszum érdekében akár Ukrajna területi integritását is hajlandók lettek volna feladni – nota bene 2022 őszén Mark Milley amerikai vezérkari főnök is közéjük tartozott.
Trump beiktatása óta a Fehér Ház kiszámíthatatlan, narcisztikus ura lépett elő bűnbakká.
A centrista (egyszersmind mainstrem) közvélemény szemében ő az, aki az 1945 utáni szabályrendünket végleg felrúgja.
A populista amerikai elnök külpolitikai irányvonala lassan talán kikristályosodni látszik, de mielőtt erről ejtenék pár szót, érdemes tisztázni, hogy milyen világrendben is éltünk 2022 februárjáig. Trump engesztelhetetlen kritikusaival szemben akadnak olyan elemzők – például a Válasz Online podcastjában nemrégiben szereplő Bendarzsevszkij Anton –, akik világrendünk felbomlásának kezdetét 2022-nél jóval korábbi időpontra teszik, s felhívják a figyelmet: Irak megtámadásával maga Amerika hágta át a nemzetközi szabályokat. A realista külpolitikai irány képviselői ennél is tovább mennek: 1945-ig visszamenően kérdőjelezik meg a liberális idealista narratíva érvényességét.
A „liberális nemzetközi rend” nem volt se liberális, se nemzetközi, se rend – állítja Niall Ferguson konzervatív brit történész. A második világháború után kialakuló globális rendszer két szuperhatalom erőegyensúlyán nyugodott, amelyek befolyási övezetekre osztották egymás között a világot. A nemzetközi intézmények működését is behálózták a nagyhatalmi érdekek. Az ENSZ BT és a vétójog eleve kőbe véste, hogy a nagyok külön-külön is komolyabb befolyással bírnak, mint a kicsik összességében. A béke csak az északi féltekén volt valóság, a globális Dél számos pontján dúlt fegyveres konfliktus. Olyan etnika, ideológia, politikai csetepaték voltak ezek, amelyek többségébe a két szuperhatalom egyike vagy másika így vagy úgy beavatkozott.
Nem csak a Szovjetunió, az USA is birodalomként viselkedett, nem ritkán igen kemény eszközökkel érvényesítve geopolitikai-gazdasági érdekeit.
Guatemala, Chile, Laosz, Kambodzsa – és a többi – mind azt mutatja, hogy a „reálpolitika” messze felülírta az emberi jogokat.
A hidegháború utáni amerikai hegemónia felvillantotta a liberális internacionálé megvalósulásának lehetőségét. A nemzetközi intézmények (az IMF, a Világbank, a WTO) megerősödése, a NATO és az EU keleti bővítése, a demokráciaexport programja, az amerikai popkultúra expanziója és a világot behálózó szabadkereskedelem mind ebbe az irányba mutatott. A liberális idealizmus kiemelkedő alakja, Bill Clinton és Barack Obama külpolitikai tanácsadója, Joseph Nye e fejleményekben az USA „puha” hatalmát – az emberi jogok, a parlamentarizmus, a többoldalú együttműködés és a nyugati életforma vonzását – látta érvényesülni. Az utóbbi két évtized tendenciái inkább a realisták számításait látszanak igazolni. Az iskola jeles képviselője, John Mearsheimer úgy véli, hogy a Szovjetunió széthullása után kialakuló egypólusú világrend igen instabil alapokon nyugodott, s már a születése pillanatában „magában hordozta a pusztulás csíráit”. A nemzetközi intézményekben az USA ellenségei egyre nagyobb befolyást szereznek – érvel a politológus –, a globalizáció ellenhatásaként felélednek a nacionalizmusok, az ellátási láncok megnyúlása a centrumországokban növekvő egyenlőtlenségeket teremt, következésképpen belpolitikai instabilitást okoz. És ami sokkal fontosabb: a piac szabadsága nem jár kéz a kézben az emberi jogokkal és a parlamentarizmussal. Sőt, a globális gazdaság adta előnyöket a kínai és az orosz vezetés saját politikai hatalmának centralizálására és geopolitikai befolyásának növelésére igyekszik kiaknázni.
Az amerikai hegemónia ellen kihívást intéző országok növekvő étvágyával a Nyugat egyelőre nem tud mit kezdeni. Az USA „puha” hatalma sokat veszített erejéből. Ebben az iraki és az afganisztáni „demokratikus építkezés” kudarca is szerepet játszik, akárcsak a kontraproduktív libanoni és szíriai beavatkozás, vagy a 2008-as pénzügyi válság és a nyugati politikai élet egyre risztóbb ideológiai megosztottsága. A nyugati életforma még mindig összehasonlíthatatlanul szabadabb és vonzóbb, mint bármilyen másik, de
az amerikai álom összetört.
„Egy kiüresedett fogyasztói társadalom és egy relativista kultúra maradt számunkra” – írja Ferguson.
Ha volt történelmi fordulópont, amely a nemzeti szuverenitás megsértését legitimálta, akkor az 2014-re tehető. Az orosz-ukrán probléma megoldását az Obama-kormány kiszervezte Európának, az EU vezetői pedig de facto elismerték a Krím-félsziget orosz megszállását. 2022 nem csak azt mutatta meg, hogy ez hiba volt, hanem hogy a problémára egyelőre nem mutatkozik életképes megoldás. A Biden-adminisztráció kockázatkerülő, visszafogott keménykedése sem elrettenteni, sem elszigetelni nem tudta Oroszországot. Az orosz-iráni-észak-koreai-kínai együttműködés megerősödött, csakúgy, mint a BRICS. Másfelől gyermekded dolog Trump „üzleti érzékétől” és „személyes karizmájától” várni Putyin leszerelését. A hiú elnök „realizmusa” eddig egy látványos sikert ért el: az orosz-ukrán háborúban érintett szereplők közül most már mindenki neki hízeleg. Ami pedig az EU-t és vele egy platformon álló nyugati vezetőket illeti: Trump óvatos diplomáciai terelgetésén túl a „tettre készek koalíciója” érdemben nem képes befolyásolni a dolgok menetét. Ehhez nem csak a katonai potenciál hiányzik, hanem a józan helyzetértékelés és a következetes tervezés is. Mintha Európa vezetői képtelenek volnának szembenézni a 2023-as ukrán ellentámadás kudarcával. Közvetlen nyugati katonai beavatkozás nélkül a Kijevnek nyújtott anyagi segítség és a Moszkvát sújtó szankciós politika nem elegendő ahhoz, hogy Ukrajna a hadszíntéren legyőzze Oroszországot.
Egyik nap az orosz expanzió kimerülését vizionálni, másnap azon pánikba esni, hogy Putyin megtámadja a NATO-t – nem stratégia, és politikai marketingnek is roppant kínos.
Trump kiszámíthatatlan külpolitikai manőverei okkal ébresztenek aggodalmat a jobb- és balközép politikusokban, elemzőkben, tollforgatókban. Ám azt mindenképpen elvethetjük, hogy az amerikai elnök a keményvonalas MAGA-tábor izolacionista irányvonalát követné. A Mark Rubio nevével fémjelzett geostratégia inkább tűnik a republikánus „héja” és a realista iskola ügyetlen összebarkácsolásának. Hogy ez hoz-e eredményt vagy éppen tovább rontja a helyzetet, pontosan még nem látjuk. De szó sincs a nyugati érdekek elárulásáról. A nagyhatalmak közötti kompromisszum keresése nem ördögtől való; a nemzetközi rend működésébe vetett bizalom pedig politikai meggyőződés kérdése. Leegyszerűsítve: amíg a Demokrata párt centrista szárnya az amerikai imperializmus moralizáló verzióját képviseli, a Trump-adminisztráció a nyers, szociáldarwinista változatot. Előbbi Biden elnöksége alatt képtelen volt helyreállítani a nemzetközi intézmények tekintélyét, utóbbi elvből megkérdőjelezi a többoldalú globális együttműködés szükségességét. Szemlátomást egyik külpolitikai irány sem képes uralni a folyamatokat a remélt mértékben. Afelől viszont ne legyen kétségünk: Amerika „kemény” katonai ereje nélkül a nyugati életforma „puha” hatalma a globális stratégiai versenyben fabatkát sem ér.
Az európai hadiipar felpörgetése elengedhetetlen ebben a helyzetben, de legalább ennyire súlyos kérdés, hogy ki fogja forgatni a fegyvereket. Naponta arról posztolni, hogy Oroszország az agresszor és Putyin háború bűnös, nem egészen ugyanaz, mint farkasszemet nézni az ellenséggel.
Home office-ban nem lehet háborút vívni, csak lövészárokban.
Ez ma már a nyugati országoknál sokkal heroikusabb ukrán társadalomban is égető probléma. Ha nem lettek volna olyan ultranacionalista, szélsőjobboldali, emberjogi normákat megsértő paramilitáris alakulatok, mint az Azov, ma Kijevben talán orosz zászlót lobogtatna a szél. Hol vannak ennek a nyugati megfelelői? Sehol – hogy szerencsére vagy sajnos, nem is olyan könnyen eldönthető kérdés.
Lehet élcelődni Trump szellemi képességein, szörnyülködni tekintélyelvű vezetési stílusán, bukását kívánni és egyebek, de az általa képviselt béketörekvésnek egyelőre nincs alternatívája. Ha az újjobboldali „reálpolitika” is csődöt mond, elkezdhetjük tanulmányozni a Javelin páncéltörő rakéta használati útmutatóját.
Nyitókép: ukrán katonák FGM–148 Javelin páncéltörő rakétát lőnek ki egy Doneck megyei gyakorlaton 2012. december 22-én (fotó: AFP/Handout/Ukrajna Védelmi Minisztériumának sajtószolgálata)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
