A Dallam hősei – amikor a polgári önrendelkezés szembe kerül az államhatalmat bitorlók szuverenitásával
Egy új tanulmánynak köszönhetően a szélesebb közönség először ismerheti meg részletesen a Dallam-csoport, egy nyugati bekötöttségű második világháborús magyar kémakció történetét. Merthogy volt ilyen: az amerikaiak megpróbáltak budapesti hálózatot építeni és politikai befolyást szerezni, hogy Magyarország forduljon szembe a németekkel és lépjen ki a háborúból. A titkos akcióhoz kapcsolódott a Fradi korai korszakának két legendája: Tóth Potya István és Kertész Géza. A fociedzők halált megvető bátorsággal álltak bele a konspirációba – nem rajtuk múlt, hogy tragédia lett a vége. A Dallam-csoport kutatója, Szokolay Domokos történész vezeti végig olvasóinkat az elképesztő történeten, melyben maréknyi magyar polgár az életét adta azért, hogy visszaszerezhesse szabadságát és önrendelkezését.
Kissé szeles, de derűs vasárnap kora délután volt 1944. október 15-én. A Budapesti Elektromos Sportegyesület – röviden csak „az Elektromos” vagy Tromos – saját pályáján fogadta az Újpest csapatát a HB újabb fordulójában. Ez volt a háborús NB I: annyi volt a katonai behívás, eltűnés, közlekedési nehézség, hogy az MLSZ csak hadi bajnokságot tudott rendezni, rendkívüli üzemmódban, tizenkét fővárosi csapattal, köztük gyárak és katonai alakulatok focistáival. Ezerötszáz néző így is összegyűlt október közepén Angyalföldön, a Latorca utcai Tromos-pályán. Az egyesület igazgatója ekkoriban nem akárki volt: a két világháború közti magyar futball egyik legjelentősebb edzője, a Fradi és a válogatott legendája, Tóth István, vagy ahogy a legtöbben becézték, Potya.
Az esélyesebbnek tartott vendég újpestiek lassan álltak fel a Latroca utcában, fél háromkor kezdődött csak a mérkőzés. A második percben tartott a játék, amikor az ügyeletes rendőrtiszt váratlanul belépett a pályára. Magához hívta a játékvezetőt és mondott neki valamit. A bíró kettőt sípolt, a meccs leállt. A játékosok köré gyűltek, hogy megkapják a hírt: a mérkőzésnek vége. A rendőrök felszólították a közönséget a lelátók elhagyására.
Közbeszólt ugyanis a történelem: azokban a percekben kezdte meg a hatalomátvételt a Panzerfaust hadművelet, vagyis a Horthy Miklós-féle kiugrási kísérletre adott hitleri reakció keretében a Nyilaskeresztes Párt. Német csapatok és Szálasi Ferenc emberei közösen foglalták el a Rádiót, hogy beolvassák a harcok folytatására felszólító hadparancsot. Nemcsak az Újpest–Elektromost szakították félbe, hanem a közel egy időben zajló Fradi–MÁVAG, Kispest–Danuvia és Ganz–Szentlőrinc mérkőzéseket is.
Történt még valami a Latorca utcában, amit a történelemkönyvek nem jegyeztek fel, és fontosságát egy nyáron megjelent Századok-tanulmányig valószínűleg a sporttörténészek sem vették észre. A pályára látogatott a korábbi FTC-játékos, majd csaknem két évtizeden át Olaszországban trénerkedő, ekkoriban épp az Újpestet edző Kertész Géza és egy titokzatos férfi, bizonyos Kovács Pál, akit Potya korábban nem ismert. Nem is ismerhetett: Kovács pár nappal korábban érkezett titkos akció keretében Rómából – Szlovákia érintésével – Budapestre; az amerikai Stratégiai Szolgalatok Hivatala (Office of Strategic Services, OSS) Stephen Cora fedőnevű ügynöke volt. A futballisták nem tudhatták, hogy sorsdöntő találkozás ez.
Portya és Kertész Géza ekkoriban már jó ideje a sportemberek németellenes földalatti szervezkedésének aktív figurái voltak, mások mellett Jánosi (több forrás szerint Jánossy) Bélával, a dél-budai Gamma FC sportigazgatójával. Hamis okmányokat szereztek vagy pénzért valódi iratokat vásároltak üldözöttek számára, egyre fontosabb láncszemekké váltak a náciellenes mozgalom laza hálózatában. Kovács Pál OSS-ügynök a sikertelen kiugrási kísérlet közepette átvette az irányítást a titkos társaság felett, mely Dallam-csoport fedőnév alatt működött tovább – és menetelt az ismeretlen végzet felé.
×××
– Előképesztő története, hősiessége és tragédiája ellenére a Dallam-csoport ma szinte ismeretlen még a történelemkedvelők között is. Ha felütjük az 1987-ben kiadott antifasiszta kislexikont, ezt olvassuk róla: „a legnagyobb létszámú nyugati (amerikai) kezdeményezésre kiépült felderítő és antifasiszta ellenállási csoport”. Stimmel?
– Nem, mert nem az amerikaiak kezdeményezték. Kovács Pál OSS-ügynök egy kész társaságnak állt az élére, csinált belőle Dallam-csoportot, de egymaga semmire se ment volna. Sokkal jobban szeretem, amit a háború után visszatérően használták Potyáékra: „sportemberek ellenállási mozgalma”. Ez fejezi ki a lényeget. Hogy mikor és hogyan lett belőlük Dallam, tulajdonképpen másodlagos.
– A szélesebb közönség előtt az is ismeretlen, hogy amerikai kémtevékenység zajlott a nácik által megszállt Magyarországon. A Dallam-csoportról többen is írtak már történészi igénnyel, de magyarként az OSS-iratokat ön kutatta először ilyen mélységben. Mit akartak itt az amerikaiak?
– Hálózatot építeni és politikai befolyást szerezni annak érdekében, hogy Magyarország forduljon szembe a németekkel és lépjen ki a háborúból. A nyugati szövetségeseknek több kísérlete is volt erre, az angol Különleges Műveletek Bizottsága (Special Operations Executive, SOE) tevékenységéről már korábban is többet tudtunk. De ilyen volt az amerikai Veréb-misszió, az egyik ejtőernyős hírszerzőakció 1944-ben, amely a német megszállás miatt gyors kudarcba fulladt. Horthy Miklós befolyásolása ugyanakkor csak a rövidtávú cél volt. Egy Magyarországra telepített nyugati információs és kémhálózatnak a háború után lehetett volna komolyabb szerepe, hogy megalapozza az amerikai titkosszolgálati jelenlétet. Létezett elképzelés egy Budapest City Team nevű törzs Magyarországra juttatásáról, melynek felállítása még Budapest elfoglalása és a szovjet megszállás teljessé válása előtt megtörténhetett volna.
– Hogy előre tompítsák a moszkvai befolyásszerzést Magyarországon?
– Nemcsak itt, hanem az egész térségben. Volt ilyen nyugati szándék, igen. Ezért írom a tanulmány végén, hogy
a Dallam-csoport története a hidegháború titkosszolgalati játszmáinak is „előszobája” volt.
Hozzá kell tenni, hogy az amerikaiak között voltak, akik vitatták, hogy a szovjetek hozzájárulása nélkül belevághatnak-e egy Budapest City Teamhez hasonló központ kiépítésébe, hiszen a szövetségesek között élt az a megállapodás, hogy nem keresztezik egymás útjait. Nyilvánvalóan Sztálin nem nézte volna jó szemmel. De mivel az összes korábbi magyar akció kudarcba fulladt, beleértve a Dallam-csoportét is, a dilemmával végül nem kellett megbirkózniuk.
– A kudarcra még visszatérünk, de a tanulmánya egyik érdekes pontja, amikor leírja, micsoda viták voltak az amerikaiak között a Dallam tervezésénél: mást akart az OSS Közép-Európai Titkosszolgálata és a Mediterrán Műveleti Térség.
– A konfliktust részben pont a szovjetekhez való viszony okozta. Az iratokból látszik, hogy volt amerikai tiszt, akinek nem tetszett, hogy Magyarország szentszéki követének, Apor Gábor bárónak a segítségével a „múlt rezsim” figuráira építve tervezik az akciót. Merthogy inkább a baloldaliakat, kommunistákat kellene elővenni, akik kompatibilisek lesznek a szovjetekkel.
– Az OSS-nek dolgozó Kovács Pál végül Tóth Potyát, Kertész Gézát és társait keresi: egy polgári társaságot.
– Ízig-vérig azok voltak. A mából nézve nem ez az első gondolatunk a futballt látva, de a két világháború közötti labdarúgás polgári jelenség volt. Tóthék ott voltak a foci professzionális átmeneténél (1926-ig hivatalosan csak amatőr, vagyis önfinanszírozott labdarúgás létezett Magyarországon. A klubok játékosainak volt polgári foglalkozásuk, többségükben legalább érettségizettek voltak. – a szerk.), a saját munkásságukra meritokratikus mércék szerint tekintettek. Volt nemzetközi tapasztalatuk, a polgárság szabályai szerint éltek társadalmi életet, tartottak fenn kapcsolatokat.
– Mi volt a távlatosabb céljuk? Van arról információ, hogy milyen Magyarországot akartak?
– Ellentétben az illegális kommunistákkal és más ideológiai alapú csoportosulással, nekik nem voltak politikai céljaik, nem akartak hatalmat – a források legalábbis semmi ilyesmiről nem szólnak. Viszont Tóth Potyáról és Kertész Gézáról tudjuk, hogy élt a fasiszta Olaszországban. Ők láttak jogfosztott csapattársakat, tudták, hova vezet az állami szintre emelt antiszemitizmus. Alapmotivációjuk lehetett ennek megakadályozása, illetve a küzdelem a szabad, független Magyarországért. Az, hogy elfogadták egy amerikai kötelékben dolgozó ügynök vezetését, arra enged következtetni, hogy szimpatizáltak a nyugati, angolszász világgal. És ne feledjük: hatalmas kockázatot vállaltak a szervezkedéssel.
– Tudták, hogy az életüket kockáztatják?
– 1944 októbere után ez teljesen világos kellett, hogy legyen. Már csak azért is, mert miután Kovács Pál felfedte előttük, hogy az amerikaiak megbízásából dolgozik, tudniuk kellett, hogy egy ellenséges hatalom képviselőivel kerülnek érintkezésbe. Halálbüntetés járt volna érte. Mi, az utókor mégsem ítéljük, nem is ítélhetjük el őket erkölcsileg ezért. Hiszen azzal a hatalommal szálltak szembe, amely a saját nemzetére rontott. Nemcsak zsidókra és zsidónak minősített emberekre: politikai okból üldözöttekre, illetve az őket segítő ellenállókra. A Dallam-csoport története arra hívja fel a figyelmünket, hogy
van olyan helyzet, amikor a polgári önrendelkezés szembe kerül a magyar állam – pontosabban az államhatalmat bitorlók – szuverenitásával.
A csoport tagjai nem azért működtek együtt az amerikaiakkal, mert ki akarták szolgáltatni nekik a hazájukat. Hanem mert tőlük reméltek segítséget a polgári önrendelkezés és a szabadság helyreállításához.
– Hol van az a pont, amikortól kezdve szemben áll egymással az egyén és a saját polgárai ellen forduló állam?
– A doktori disszertációmat a soproni országos fegyintézet 1944-45-ös történetéből írtam, és sokat foglalkoztam hozzá különféle hűtlenségi ügyek jogi megalapozásával is. Akkor jöttem rá: az a tapasztalat, hogy az államnak erősebben kell képviselnie az érdekeit az egyénnel szemben, az első világháborús sokkra nyúlik vissza. Az új rendet megalapozó törvények indoklásában kárhoztatják a korábbi liberális berendezkedést, amely sokszor az egyén jogait helyezte középpontba, és az államot nyeste kissé vissza, hogy ne telepedjen az egyénre. Ez 1918 után megváltozik, az állam védelme válik fontosabbá. Nagyjából 1938-tól kezdve viszont az állam elkezdi a magyar társadalom egyes csoportjait ellenséggé, nem kívánatossá nyilvánítani. Ezzel szemben természetes módon bontakozik ki a polgári ellenállás. A kérdés végső soron az: meddig fogadjuk el, hogy az állam a közösség legfőbb képviselője, amelyhez lojálisnak kell lennünk, és mikor jön el az a pillanat, amikor egymás védelme, a polgártársainkhoz való hűség érdekében szembe fordulunk vele.
– Honnan tudja, hogy Tóth Potyáéknak ilyen metaszintű államproblémáik voltak? Mi van, ha csak az egyel korábbi állapotú Horthy-rendszert akarták vissza, kevesebb német megszállóval?
– Tóth Potya sportbeli mozgásából és cselekedeteiből elég világosan levezethető, hogy nem így volt. Az 1942–1943-as szezont még mint a Ferencváros futballigazgatója csinálta végig, később a csapat edzője volt, és a Magyar Labdarúgó Szövetségben is tisztséget viselt. Egészen 1943 nyaráig: akkor a szövetségnél és a Fradinál betöltött pozícióiról is lemondott és visszavonult. Csakis az Elektromos pályaigazgatói posztját tartotta meg. Hogy miért? Ekkor már zajlott a sportélet irányításának központosítása, átpolitizálása. A munkásmozgalmi kötődésű Vasas pálya nélkül maradt, számukra Potya biztosított lehetőséget, hogy az Elektromos Latorca utcai otthonában játszhassák a bajnoki mérkőzéseket.
×××
A Rákosi-diktatúra alatt – állítólag – Marosán Györgytől terjedt a rigmus, hogy „nem minden fasiszta fradista, de minden fradista fasiszta”. Ehhez képest ebben a történetben két volt FTC-labdarúgó, Tóth Potya István és Kertész Géza halált megvető bátorsággal szervezkedik a nácik ellen. Szokolay Domokos dolgozatában említi a karrierjét szintén a Fradiban felépítő Schlosser Imrét is, akivel kapcsolatban szintén van nyom, hogy segített üldözötteken. A zsidó származású Blum Zoltán, akinél a mai napig senki sem volt tovább egyhuzamban (hét évig) edző a zöld-fehér csapat mellett, ugyancsak ott volt Tóth Potya köreiben. Neki nem sikerült a menekülés a nácikat kiszolgáló hatalom elől: 1944-ben deportálták, Mauthausenbe került. Túlélte a koncentrációs tábort, hazatért, majd rövid ideig az Aradi UTA FC romániai csapatnál edzősködött.
Nem kapcsolódott a Tóth–Kertész-körhöz, de az egykori fradista embermentő ellenállók között tűnt fel Borbás Gáspár volt balszélső csatár, az első doktor – vagyis jogvégzett – labdarúgó is, akinek életrajzát Első gól címmel két évvel ezelőtt jelentettünk meg. Az II. világháború alatti tevékenysége anekdotikusan maradt fenn lelkes sportriporterek tollán, de az üldözötteket segítő konkrét történetek kikutatása és elmesélése könyvünkig elmaradt. Ebben hasonló a Dallam-csoport és sok más ellenálló sorsához: polgári háttere és kapcsolatai (kezdetben a németellenes függetlenségi Bajcsy-Zsilinszky Endre, később a szabadelvű Rassay Károly mellett politizált) miatt az államszocializmus alatt nem emelték fel, nem lett példakép, inkább felejtésre ítélték.
Szokolay Domokos azt mondja, nincs olyan időpillanat, amikor a „minden fradista fasiszta” mondás igaz lett volna, még 1944-ben abban néhány hónapban sem, amikor politikai okból a nyilas Jaross Andor lett a klub elnöke. Szerinte
a sportolók ellenállási mozgalmának ethoszát nem kis részben a pályán szerzett nemes tapasztalatok adták.
„Megtanultak egymásért küzdeni, de megtanulták azt is, hogy ellenfél és a neki biztosított egyenlő feltételek nélkül nincs mérkőzés” – mondja. A történész szerint kifejezetten jó, hogy az FTC mai vezetése ápolja az ellenállásban részt vett fradisták emlékét, felmutatva őket a szélsőjobbra hajló szurkolói keménymag előtt is. „Jó lenne ezt kiterjeszteni, felvállalni a karakterek egészét. Általuk lehetne közvetíteni mind a pályán, mind a lelátókon levők felé, hogy mit jelent a polgári mentalitás, hogy nemcsak a központi hatalom fontos, hanem az önrendelkezés is” – folytatja a Dallam-csoport kutatója.
Tóth Potya István szerepe az ellenállók között kifejezetten fontos volt, mivel tartalékos főhadnagyként a Honvédelmi Minisztérium által felügyelt Légügyi Hivatalban teljesített szolgalatot, emellett az Elektromos Művek légoltalmi raktárának is a vezetője volt. Helyzetéből adódóan iratokhoz, pecsétekhez fért hozzá, és a háború utáni vizsgalat szerint – ahogy Szokolay tanulmánya idézi – „rendkívül értékes információival nagy mértékben segítette elő az ellenállási mozgalom igen eredményes működését”. Rajta keresztül épült ki a kapcsolat az ellenállási mozgalom egyik legjelentősebb fegyveres egységével, a Zsabka Kálmán parancsnoksága alatt álló egyik zuglói alakulattal.
Kovács Pál irányításával a Dallam felderítő tevékenységet is végzett, noha még ma sem ismert, hogy (feltehetően) katonai és politikai információkat tartalmazó anyagaik eljutottak-e az amerikaiakhoz. Ezen túl a legnagyobb vállalkozásuk a hídrobbantás megakadályozása lehetett volna. „Nagyszabású terv végrehajtására kaptunk parancsot. Ez úgy szolt, hogy meg kell menteni a pesti hidakat” – vallotta később Jánosi Béla. Erre az akcióra azonban sosem került sor.
A Dallam-csoport vezetőjét, Kovács Pál OSS-ügynököt 1944. december 5-en délután őrizetbe vették a Csengery utca egyik lakásában. A férfi letartóztatásához az a légyott vezetett, amit a lakás tulajdonosa, Révész Sándorné Bényi Mária, azaz Manyi, a pesti éjszakában és a hatóságok előtt is ismert kéjnő kínált fel neki. A magyar kémelhárítók 24 órán belül letartoztattak a Dallam legfontosabb tagjait, majd egy hét után átadtak őket a nemet biztonsági szolgalatnak. A csoport sorsa megpecsételődött.
×××
– Min bukott el a Dallam-csoport?
– Ha könnyű olvasatban nézem, akkor Kovács Pálon. Röviden és vulgárisan: nem kellett volna kurvázni és „ittas állapotban fecsegni”, ahogy az egyik forrás fogalmaz. Az ő személyes gyengeségén túl persze el kell mondani azt is, hogy a németek hatalmas szervezeti és tapasztalati fölénye miatt szinte az összes ellenállási kísérletet felszámolták előbb vagy utóbb.
– Tóth Potyát és Kertész Gézát is hamar letartóztatják. Elképesztő kálvária veszi kezdetét. Volt bármi szabályszerűség abban, ami velük történt? Vagy beleillik a háború utolsó szakaszának céltalan kegyetlenkedéseibe?
– Valóban nagyon durva volt, amin keresztülmentek. Ebből még a legkevesebb, hogy a házkutatáskor komoly mennyiségű pénzt és aranyértekéket, női és férfi ékszereket foglaltak le, melyek között olyan személyes tárgyak is voltak, mint a bajnokság megnyeréséért kapott aranyérmek. Először a Hadik laktanyába kerültek, ott egy hétig kínvallatták őket. (A budai Bartók Béla úton rendszereken átívelően működtek az erőszak helyei; az erről szóló Youtube-film itt látható – a szerk.) Majd átadták őket a német biztonsági szolgálatnak. A Fő utcai büntetés-végrehajtási intézetben Tiefenthaler Jozsef katolikus pap, a Szent Imre Kollégium igazgatója lett Potya cellatársa, aki leírta róla, hogy mindig túlzottan optimista volt, abban reménykedett, hogy karácsonyra kiengedik őket. Vagy ha addig nem, akkor az újévre.
Valahogy úgy látta, hogy a következő félidőt kell megnyerni, és akkor még tudunk fordítani a meccsen. Sajnos tévedett.
A Fő utca után az Országház pincéjébe hurcolták őket ’45 januárjában, majd a pesti oldalon hevesebbé váló harcok miatt vissza Budára, a vári belügyminisztériumi komplexumba az Országház utca és az Úri utca között. Az éhezés, a betegségek és az ostrom okozta idegi kimerültség miatt felmérhetetlen szenvedéseket éltek át, de még ennél is rosszabb jött. A vári rabságuk helyszínére csak „pokolpinceként” emlékeztek. A fogva tartottak közül a télikertbe és a BM udvarára szólították fel nap nap után egyre többeket, akik soha nem tértek vissza. 1945. február 6-án a foglár megkérdezte a raboktól, hogy ki az, aki úgy érzi, beteg. Mások mellett Tóth és Kertész is jelentkezett. Felvitték az udvarra és agyonlőtték őket.
– Volt ellenük ítélet?
– Nem. Semmilyen formális döntés nem született az ügyükben. Ezek szó szerint gyilkosságok voltak. Az öldöklés napokig tartott még. Kovács Pált február 11-én, a kitörés napján lőtték agyon. Az életben maradt foglyokat a sorsukra hagyták.
– Túl azon, hogy a kivégzésekkel vége lett a Dallam-csoportnak, egy nyugati bekötöttségű kémakciónak, mit vesztett az ország Tóth Potya Istvánék személyében, illetve az általuk reprezentált tágabb közösségben?
– Olyan polgárokat, akik a gerincét jelenthették volna a háború után kibontakozó társadalomnak, egy új kezdetnek.
A német megszállás idejének fegyveres és fegyvertelen ellenállási formáiról szól korábbi podcastadásunk is Kiss Réka és Barha Ákos történészekkel. A műsor itt néhező és hallgatható.
Nyitókép: Szokolay Domokos Tóth Potya István fényképe mellett (a fotó Páva utcai múzeum A meccs emberei, Zsidók és labdarúgás a két világháború között című időszaki kiállításban készült)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejleszté
