Tizenegy magyar jött, kilencen külföldről – így soha nem lesz európai éllovas a hazai felsőoktatás
Lehetnek-e a magyar egyetemek Közép-Európa éllovasai 2035-re? – teszi fel a kérdést a Válasz Online-nak küldött írásában Rácz Lajos környezettörténész. Az egyetemi tanár egy svédországi konferencián szerzett letaglózó élmény nyomán arra jut, hogy először talpra kellene állítani a hazai tudományos intézményrendszert. Annak katasztrofális állapotát mi sem jelzi jobban, mint hogy egy nemzetközi tanácskozáson a magyarok többsége már cseh, osztrák és angol egyetemi városokból érkezik. Bár ők még legalább idehaza tanultak. Közben itt kopogtat a generáció, amely az első diplomáját is külföldön szerezte. Vélemény.
Magyar Péter augusztus 20-i beszédében meghirdette, hogy amennyiben a Tisza Párt kormányra kerül, egyik kiemelt célkitűzésük lesz az oktatási rendszer megújítása, amelynek eredményeképpen valós esélyt lát arra, hogy a magyar egyetemek legjobbjai régiónk éllovasai legyenek 2035-re. Nem előzmény nélküli felvetés ez. 2013 környékén készültek olyan kormányzati anyagok, amelyek azzal foglalkoztak, miként kerülhetnek be a legjobb magyar egyetemek a globális rangsorokon az első kétszázba. Ám a nagypolitika akkor elég gyorsan elengedte ezt a célkitűzést. Mivel azonban újra asztalra került a téma, érdemes végiggondolni: sikerülhet-e megvalósítani ezt a célt egyetlen évtized alatt?
A QS World University Rankings 2024-es adatai szerint Közép-Európa legjobb egyeteme a prágai Károly Egyetem (246), a második a Varsói Egyetem (262), míg a harmadik a krakkói Jagelló Egyetem (304). Ehhez képest a három „régi” magyarországi egyetem közül a Szegedi Tudományegyetem a 601-610, a Debreceni Egyetem a 671-680, az ELTE pedig a 701-710-es sávban van.
Láthatóan a távolság a közép-európai élvonal és a mi legjobb egyetemeink között nem csekély.
Mindenekelőtt meg kell jegyeznem, hogy nem vagyok oktatáspolitikus, nem rendelkezem megfelelő mélységű ismeretekkel az egyetemi-akadémiai világ erőforrás-menedzsmentjére vonatkozóan. A rendszer szereplője vagyok, foglalkozásomat tekintve szakkutató és egyetemi oktató, a kutatási területem pedig a klíma- és környezettörténet. Amikor augusztus 20-án este Magyar Péter beszédét meghallgattam Svédországban, egészen pontosan Uppsalában voltam az Európai Környezettörténeti Társaság konferenciáján. E diszciplína a történettudomány legújabb kutatási irányzata, amely a természeti környezetet az emberi történelem cselekvő részeseként értelmezi. A történelmet ökoszisztémák rendszereként írja le, átlépve a társadalom- és természettudományok közötti határokat. A környezettörténészek az emberre nemcsak kultúrateremtőként, hanem biológiai létezőként is tekintenek. Ez a kutatási irányzat – a történettudományban egyedülálló módon – amerikai alapítású. Ebben meghatározó szerepe volt annak, hogy az Egyesült Államokban a természeti környezet radikális átalakítása csak a 19. században kezdődött el, aminek köszönhetően Észak-Amerikában a generációs emlékezet megőrizte a természetközeli állapot emlékét. Európában a bronzkor óta, vagyis nagyjából három-négyezer éve átalakított környezetben élünk. (A tudományág hátteréről és módszereiről Rácz Lajos részletesen beszélt korábbi podcastadásunkban, illetve az ökológiai Válasz Offline-ban olvasható interjúban. – a szerk.)
Az Amerikai Környezettörténeti Társaságot 1977-ben alapították, az európai testvérszervezetet azonban csak jókora késéssel, 2001-ben. Az alapítókonferencián, a skóciai St. Andrews-ban Magyarországot hárman képviseltük; a másik két kolléga a 2000-es évek elején Ausztriába, illetve Csehországba távozott. Az uppsalai volt az Európai Környezettörténeti Társaság 13. konferenciája, amelynek a címe „Climate Histories”, ami egy érdekes szójáték, egyszerre utal az éghajlatváltozásra és az azt elbeszélő narratívákra és interpretációs lehetőségekre. A konferenciának valamivel több mint hatszáz előadója volt, zömükben európaiak, de viszonylag és hagyományosan sokan voltak Észak- és Dél-Amerikából, valamint számosan Japánból, Kínából és Indiából is.
A konferencia érdekes volt, újra bizonyította számomra a személyes jelenlét fontosságát, és hogy a folyosó és a büfé nem kevésbé fontos hely, mint az előadóterem. Ezeken a nagy nemzetközi konferenciákon mindig keresni szoktam első körön a magyar, de úgy általában véve a közép-európai kollégákat. Ha sikerül beszorítani, akkor a magyar előadásokat mindig meghallgatom, és most is így tettem. Az uppsala-i konferencia hosszú volt, hétfőtől péntekig tartott, ilyen módon sok emberrel volt alkalmam és időm beszélgetni. A tapasztalatok pedig a magyar akadémiai-egyetemi világ helyzetére vonatkozóan nem voltak kedvezőek.
A környezettörténet jó indikátora a honi tudomány innovációs potenciáljának, hiszen egy feljövőben lévő, néhány évtizede intézményesült interdiszciplináris tudományterületről van szó. A művelői számára a történeti tudás időbeni mélységet, az interdiszciplináris fogalmi rendszer és módszertan pedig a holisztikus értelmezés lehetőségét kínálja. A másik, amit még érdemes tisztázni a fekete leves feltálalása előtt, hogy melyek egy ilyen megakonferencián az előadás megtartásának előfeltételei. Az ilyen konferenciákon általában három-négyszeres a túljelentkezés, és a szakmai szervezőbizottság dönti el, hogy milyen előadásokat, illetve tematikus szekciókat fogad be. Vagyis az előadás részvétel a konferencián azt jelzi, hogy a nemzetközi tudományos közösség delegált tagjai úgy ítélik meg, a pályázó előadó, illetve a kutatási eredményei érdemesek a közfigyelemre. Persze semmi semmire nem garancia, vannak fatális tévedések, és méltatlanul távol maradók egyaránt, de a rendszer statisztikailag és hosszútávon működik.
Amikor hétfőn regisztráltam a konferenciára, áttanulmányoztam a műsorfüzetet. Mindenekelőtt kerestem a magyar neveket. Néhányan közülük régi ismerősök, de voltak ismeretlenek is. Tizenegy magyar előadót találtam a programban, ami nem rossz eredmény, az viszont mellbe vágott, amikor azt láttam, hogy a magyar egyetemi világot mindösszesen ketten képviseljük egy ELTE-s kollégámmal.
A fennmaradó kilenc magyar előadó közül öten Csehország színeiben versenyeztek
(hárman Ostravából, ketten Brnoból), ketten Bécsből érkeztek, ketten pedig Angliából (Cambridge és Nottingham). Ráadásul ezek a magyar környezettörténész kollégák zömükben a diplomát még otthon szerezték, és a kutatói pályájuk legelejét a magyar rendszerben abszolválták. Ha belegondolok abba, hogy már úton van az a korosztály, amely eleve külföldön szerez diplomát, nehéz optimistának maradni a honi tudományos világ rekrutációs lehetőségeit illetően.
Elvégeztem az eredmény nemzetközi összehasonlítását is, és ha lehet, még reménytelenebbnek látszik a helyzetünk. 1990 óta járok nemzetközi konferenciákra, és a magyar tudományos világban a legfontosabb két referenciacsoport hagyományosan a lengyel és a cseh. A csehek tizenegy előadót állítottak ki (Prága, Brno, Ostrava, Olomouc), viszont ha hozzáadjuk az öt magyar légióst, a végső eredmény tizenhat fő. Bizarr volt hallgatni, amikor az Ostravai Egyetemen dolgozó magyar kollégám (korábban HUN-REN) azzal kezdte az előadását, hogy „Csehországból érkeztem…” A lengyelek tizennégy előadóval képviseltették magukat dicséretesen egyenletes földrajzi eloszlásban (Varsó, Krakkó, Katowice, Toruń, Bialystok, Białowieża, Rzeszów), és a Toruń-i Adam Izdebski-t bele sem számoltam, tekintettel arra, hogy jelenleg a német Max Planck Intézet ösztöndíjasa. Ami pedig a kegyelemdöfést jelentette: megnéztem a román előadók reprezentációját is a konferencián. Kilenc kutató tartott előadást, heten Bukarestből jöttek, jelezve a romániai tudományos élet erősen centralizált jellegét, egy előadó érkezett Nagyszebenből, egy pedig Tulcea-ból.
Ha összegezzük a svédországi konferencia kelet-közép-európai reprezentációs adatait, a következő képet kapjuk:
- Csehország: 16 előadó (5 magyar légiós);
- Lengyelország: 14 előadó;
- Románia: 9 előadó;
- Magyarország: 2 előadó.
Amikor a tudományos tanácskozás végén, augusztus 22-én este ezen a szövegen dolgoztam, Petőfi Sándor és Jókai Mór beszélgetése jutott eszembe. Amikor 1848. március 14-én Petőfi megmutatta a barátainak a Harcra, magyar című versét, Jókai azt javasolta, hogy talán először talpra kellene állítani a nemzetet. Úgy gondolom, nagyon hasonló helyzetben vagyunk: először talpra kellene állítani a magyar tudományos intézményrendszert.
Aztán majd meglátjuk.
Nyitókép: A debreceni egyetem tanévzáró ünnepsége 2020-ban. Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű platformon! Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
