Zsákutca! – egykor magas rangú Fidesz-külügyér a „szuverenitásvédelem” csődjéről
„A helyzet, amelybe Orbán Viktor belevezette Magyarországot, nyilvánvaló politikai zsákutca” – írja lapunknak küldött elemzésében Bába Iván. A külpolitikai szakértő az első Orbán-kormány idején varsói nagykövet, majd a Külügyminisztérium közigazgatási államtitkára, 2002 és 2006 között pedig a Fidesz külügyi hivatalának vezetője volt. Martonyi János minisztersége idején, 2010-2014 között ismét a Külügyminisztérium közigazgatási államtitkáraként, azaz harmadik számú vezetőjeként dolgozott. Eddig ő a Fidesz-kormányok legmagasabb rangú egykori külügyi tisztviselője, aki nyilvánosan bírálja a kabinet diplomáciai irányvezetését. Okkal teszi: hazánk eddig közel 300 milliárd forintnyi eurót bukott, amiért nem hajtja végre az Európai Bíróság ítéletét – amely az állami média állításaival szemben nem a „migránsok betelepítéséről” szól, egyszerűen a magyar jogot kellene összhangba hozni a közös menekültügyi szabályozással. Higgadt elemzés az önsorsrontó „szuverenitásvédelmi” politikáról.
Az állami szuverenitás fogalma a harmincéves háború és a vesztfáliai békekötés, vagyis 1648 után került a nemzetközi politika fogalomtárába. Azóta szuverén államnak minősül az a geopolitikai képződmény, amelynek pontosan körülhatárolt területe, azon állandó letelepedett népessége van, és vezetése (kormánya) teljes területe fölött gyakorolja a (fő)hatalmat.
A szuverén államok nemzetközi jogi értelemben egyenjogúak és korlátlan szerződéskötési képességük van. Vagyis két vagy több állam szerződhet egymással. E nemzetközi szerződésekből alakult ki évszázadok során az a jogrendszer, amit ma nemzetközi közjognak nevezünk. A nemzetközi szerződéskötés során az állam – cselekvés vagy önkorlátozás formájában – kötelezettséget vállal. A kötelezettségvállalás által minden nemzetközi szerződés módosítja az adott állam szabad mozgásterét, vagyis szuverenitását. Egyes területeken új lehetőséget biztosít számára, máshol viszont korlátozza cselekvőképességét.
A mai nemzetközi viszonyok már nem ismernek korlátlan szuverenitású államot. Még a legnagyobbak, az Egyesült Államok vagy Kína szuverén cselekvőképességét is behatárolja a két- és többoldalú nemzetközi szerződéseknek az a bonyolult és szövevényes rendszere, amelynek részesei.
Amikor egy állam részt vesz egy nemzetközi szervezet megalapításában vagy tagjává válik egy már létező szervezetnek, vállalja a tagsággal járó közös döntéshozatalt és az abból következő kötelezettségeket. Vagyis bizonyos önkorlátozást hajt végre. Ez az önkorlátozás önkéntes és jóhiszemű. Az állam azért csatlakozik egy nemzetközi szervezethez, mert azt – szuverenitásának bizonyos korlátozása mellett is – előnyösnek tartja. Magyarország 1999-ben a NATO és 2004-ben az Európai Unió tagja lett. Régi össznemzeti politikai törekvésünk vált valóra, amikor hazánk belépett e két szervezetbe. Mindkét szervezetben úgy vállaltuk a tagságot, hogy tudtuk, az milyen kötelezettségekkel jár. A NATO esetében elsősorban biztonságpolitikai és védelmi-katonai jellegűekkel, az EU esetében azonban nemzeti-állami szuverenitásunkat mélyen érintőkkel.
Az Európai Unió tagjaként egy-egy állam teljes jogú tagsága kezdetétől nemzeti szuverenitásának egy részét nem egyedül, hanem „a többi tagállammal együtt”, közösségként gyakorolja.
Ez azt jelenti, hogy a meghatározott ügyekben konstruktívan és jóhiszeműen részt vesz a közös döntéshozatalban, vagyis a döntéseket előkészítő vitákban és a szavazásokon, majd a közös döntést önmagára nézve kötelezően elismeri és elfogadja.
Az Európai Unió legfőbb politikai vitafóruma az Európai Tanács, az állam- és kormányfők testülete, valamint az Európai Parlament, elsődleges jogalkotó szerve pedig az Európai Unió Tanácsa. Ezekben a testületekben érvényesíthetik a tagállamok érdekeiket, igyekezve meggyőzni a többieket törekvéseik, szándékaik hasznosságáról – a többiek és a közösség számára is.
A szakirodalom gyakran használja azt a kifejezést, hogy az Európai Unió sui generis entitás, ami egyszerűen azt jelenti, hogy szerkezete és működése eltér a nemzetközi szervezetekétől. Ám ma már kimondhatjuk, hogy az elmúlt évtizedek uniós jogalkotásának következményeképpen az Európai Unió egy szövetségi állam számos jegyét hordozza, s e jegyek a tagállamok akaratából jöttek létre. Ilyen elem például a közös kül- és biztonságpolitika, a közös kereskedelempolitika, a monetáris unió, a schengeni övezet (s azon belül az egységes vízumrendészet) vagy az európai polgárság intézménye: minden EU-tagállam állampolgára uniós polgár is, és jogosult bármely tagállam konzuli védelmére. Amennyiben pedig bejelentett lakhellyel rendelkezik bármely tagállamban, választhat és választható európai parlamenti és helyi önkormányzati választáson. Mindezek mellett most formálódik a közös védelempolitika és uniós haderő, ami jelentős mértékben erősíti az integrációt. A folyamat megállíthatatlanul halad.
A fentiekből következik a „külföld” fogalom átalakulása, illetve mellőzése az EU hivatalos fogalomtárában. Helyette a „harmadik ország” használatos, ezzel is jelezve, hogy az unión belüli kapcsolatrendszer jelentős részben már nem értelmezhető a „külföld–belföld” fogalompáros keretében.
A magyar politikai diskurzusban az utóbbi évtizedben az Európai Unió sajátos értelmezési tartományba került. Elsősorban a kormány igyekezett a magyar társadalomban kialakítani azt a képzetet, hogy az Európai Unió („Brüsszel”) egy tőlünk független, velünk ellenségesen bánó intézmény („ők”), amely folyamatosan csorbítani igyekszik nemzeti szuverenitásunkat, de „mi” megvédjük azt. Ez a tudatosan felépített tévképzet elfedi azt az egyszerű tényt, hogy mivel Magyarország miniszterelnöke részt vesz az Európai Tanács csúcstalálkozóin, a minisztériumok képviselői részt vesznek a Tanács különböző formációinak tanácskozásain és döntéshozatalukban, a megválasztott EP-képviselők pedig aktív tagjai az Európai Parlamentnek, az „ők”-ben „mi” is folyamatosan, aktívan és tartósan benne vagyunk.
A magyar kormány ezt a mesterségesen kialakított „politikai kognitív disszonanciát” saját belpolitikai céljaira használja.
Egyrészt a kormányzati értelmezéstől eltérő vélemények minősítésére, másrészt az uniós politikában elkövetett számos hibás és téves döntés Magyarország számára káros következményeinek, végső soron jelenlegi politikai elszigeteltségünknek elfedésére.
Orbán Viktor idei tusnádi beszéde sajátos összefüggésrendszerbe helyezte ezt az elszigeteltséget. Értelmezése szerint a mai világnak hat politikai erőközpontja van, mégpedig az Egyesült Államok, Kína, Oroszország, India, a Türk Tanács és az Európai Unió („Brüsszel”), s ezek közül öttel rendezett a viszonyunk, csak éppen „Brüsszellel” nem az. Ez a fejtegetés éppen a legfontosabb tényt fedi el. Nevezetesen azt, hogy ezen erőközpontok világpolitikai jelentősége igencsak különböző, és számunkra „Brüsszel” a legfontosabb.
A „nemzeti szuverenitásvédelmi” politika másfél évtizeddel ezelőtt kezdődött, azóta sok állomása volt, és e politika egyik következményeképpen sok milliárd forintnyi uniós támogatás nem érkezett meg Magyarországra. Most azonban egy olyan fordulattal kell szembenéznünk, amilyennel eddig nem találkoztunk. Ez pedig az Európai Bíróság 2024. június 13-án hozott ítélete. Idézzük fel az ügy eseménytörténetét!
A Bizottság azt kérte a Bíróságtól, állapítsa meg, hogy Magyarország – mivel nem tette meg a 2020. december 17‑i, A nemzetközi védelmet kérelmezők befogadása című ítéletben foglaltak teljesítéséhez szükséges valamennyi intézkedést – nem teljesítette az ezen ítéletből és az Európai Unió működéséről szóló szerződésből (EUMSZ) eredő kötelezettségeit. Ezért – kérte a Bizottság a Bíróságtól – kötelezze Magyarországot arra, hogy fizessen a Bizottságnak napi 5468 euró (összesen legalább 1.044.000 euró) átalányösszeget a 2020. évi Bizottság kontra Magyarország ítélet kihirdetésének időpontja és az említett ítéletben foglaltaknak az alperes általi teljesítése közötti időszakra. Emellett kötelezze Magyarországot arra, hogy fizessen a Bizottságnak napi 16 393 euró kényszerítő bírságot a jelen ügyben hozandó ítélet kihirdetésének időpontja és a 2020. évi Bizottság kontra Magyarország ítéletben foglaltaknak az alperes általi teljesítése közötti időszakra.
De miről is szólt az az ítélet? A Bíróság a 2020. évi Bizottság kontra Magyarország című ítéletben megállapította, hogy hazánk nem teljesítette a vonatkozó parlamenti és tanácsi irányelvekből eredő kötelezettségeit, mivel:
- előírta, hogy a Szerbiából érkező és a nemzetközi védelem iránti eljárást Magyarország területén igénybe venni kívánók nemzetközi védelem iránti kérelmei csak a röszkei és a tompai tranzitzónában terjeszthetők elő, és olyan közigazgatási gyakorlatot alkalmazott, amely drasztikus módon korlátozta az e tranzitzónákba való belépésre jogosult kérelmezők számát;
- a nemzetközi védelmet kérelmezőknek a röszkei és a tompai tranzitzónában való általános őrizetére vonatkozó rendszert vezetett be, anélkül, hogy tiszteletben tartotta volna a vonatkozó irányelvekben előírt garanciákat;
- a területén jogellenesen tartózkodó valamennyi harmadik országbeli állampolgár kitoloncolását lehetővé tette a vonatkozó irányelvekben előírt eljárások és garanciák tiszteletben tartása nélkül;
- és a vonatkozó irányelv hatálya alá tartozó, nemzetközi védelmet kérelmező személyek tekintetében az uniós joggal ellentétes feltételektől tette függővé a területén maradáshoz való joguk gyakorlását.
A Bíróság kötelezte Magyarországot, hogy végezze el a szükséges jogszabály-módosításokat. Ez volt a figyelmeztető lövés!
Mivel nem történt semmi, a testület megállapította, hogy a 2020. évi ítélettel ellentétben Magyarország nem hajtotta végre a szükséges jogszabály-módosításokat az előírt határidő lejártáig. A fentiekből következően újraindult az eljárás, amelynek végeredményeként 2024 júniusában a Bíróság igen súlyos következtetésekre jutott: „Magyarország az ítéletben foglaltak teljesítéséhez szükséges intézkedések megtételének elmulasztásával rendszerszinten és szándékosan kivonja magát a menekültügyi, valamint kiegészítő és ideiglenes védelem nyújtására vonatkozó közös politika alkalmazása alól, (…) ami az uniós jog kivételesen súlyos megsértésének minősül.” „A tagállamok által az Unióhoz való csatlakozásuk folytán elfogadott szolidaritási kötelezettségek ilyen megsértése az uniós jogrendet alapjaiban érinti.” „A szóban forgó kötelezettségszegés rendkívüli súlyosságán túl azonban súlyosító körülményként figyelembe kell venni e tagállam jogsértő magatartásának ismétlődését is.”
A 2024. júniusi ítélet szerint a menedékkérőkkel kapcsolatos magyarországi szabályozás uniós joggal összhangban lévő módosításának elmulasztása miatt (tehát nem a „migránsok betelepítésének” megtagadása okán, ahogy az állami média hirdeti) a Bíróság egyszeri 200 millió eurós és a jogszabály módosításáig napi egymillió eurós bírságot szabott ki.
A megdöbbentő nagyságú bírságra (egyszeri 80 milliárd és napi 400 millió forint) a magyar kormány több mint egy éve nem reagált érdemben.
A jogszabályokat – a szuverenitásvédelem jegyében – nem módosította, így a bírság azóta is „ketyeg.” Jelenleg több mint 570 millió euró (kb. 280 milliárd forint) veszteségnél járunk. Ezt jelenleg a „nekünk járó” támogatás összegéből vonják le. Orbán Viktor és a kormány magatartása e kérdésben azt bizonyítja, hogy lemondott a Magyarországnak járó, de visszatartott támogatás megszerzéséről. Nem tudja ugyanis feloldani az eddigi magyar és uniós migránspolitika közötti ellentmondást – jelentős belpolitikai presztízsveszteség nélkül.
Az Európai Unióban eddig követett magyar politika jelentős mértékben meggyengítette Magyarország közép-európai helyzetét is. Rossz viszonyban vagyunk Ukrajnával, Csehországgal, a balti államokkal, és talán az 1618 és 1648 közötti harmincéves háború óta nem voltak ilyen rosszak a magyar–lengyel kormányközi kapcsolatok.
A helyzet, amelybe Orbán Viktor belevezette Magyarországot, nyilvánvaló politikai zsákutca.
Elszigeteltségünk az Európai Unióban és Közép-Európában csak határozott politikai irányváltással, az EU közös elveinek és értékeinek tiszteletben tartásával, a többi tagállam iránti lojalitással, határozott együttműködési hajlandósággal szüntethető meg. Nem egyetlen gesztussal, hanem kitartó munkával.
A zsákutcából csak visszafelé lehet kijönni!
Nyitókép: Orbán Viktor miniszterelnök és Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter a NATO állam- és kormányfői kétnapos madridi csúcstalálkozójának második napján, 2022. június 30-án (fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
.
