Ha színház kell, hát legyen – Trump megtanította blöffölni Európát
A magyar és a francia kormány szidta, a német és az olasz megkönnyebbülve nyugtázta, az amerikai a történelem legnagyszerűbbjének nevezte Donald Trump és Ursula von der Leyen kereskedelmi megállapodását. A legérdekesebb azonban nem az a kérdés, hogy melyik fél tárgyalt ügyesebben. Inkább az, hogy mennyire maradt komolyan vehető a világpolitika. A válasz az, hogy sajnos kevéssé: az egyezség fontos pontjai ugyanis teljesen elrugaszkodottak a valóságtól. Elemzés.
Vasárnap az Európai Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen meglátogatta a skóciai golf-üdülőjében tartózkodó Donald Trump amerikai elnököt, és megállapodtak az EU és az USA közötti vámok mértékében. Azóta is élénk vita zajlik arról, hogy Trump feltörölte-e a padlót az európaiakkal. A francia miniszterelnöktől a magyar külügyminiszterig sokaknak ez a határozott véleménye.
Messziről nézve tényleg az USA járt jól: Von der Leyen megígérte, hogy az amerikai ipari termékek ezentúl vámmentesen érkezhetnek Európába, míg az USA főszabály szerint minden európai termékre 15 százalékos vámot vethet ki napokon belül. Főként úgy tűnik kellemetlennek európai szemmel a megállapodás, ha tudjuk, hogy a brüsszeli ajánlat még néhány hete is az volt, hogy az ipari termékek kereskedelme legyen teljesen vámmentes, mindkét irányba.
Sok értékelés azt emeli ki, hogy Trump agresszivitása győzött a teszetosza európai tárgyalók felett. Trump azzal fenyegetőzött, hogy ha nem kap neki tetsző ajánlatot augusztus 1-ig, akkor minden európai termékre egységesen 30 százalékos vámot vet ki. Az Európai Bizottság tárgyalódelegációját vezető Maroš Šefčovič szlovák politikus nehéz helyzetben volt, mert nem kapott világos felhatalmazást a sajátjaitól: a francia kormány azt erőltette, hogy fenyegesse meg az amerikaiakat mindenféle durva ellenintézkedéssel, míg a német kormány visszafogottságra intette. Lám, az európaiak bénáztak, míg a kőkemény amerikaiak megették őket reggelire! – szól számos kommentár szerte az európai sajtóban.
Valóban, az európaiak belementek abba, hogy Donald Trump ünnepelhesse magát, és a fenti vámokról szóló ígéreteken túl is elképesztő számokkal kápráztathassa el a sajtót és a híveit. De ha egy kicsit megkapargatjuk a felszínt, az is látszik, hogy
az európaiak vásári komédiát játszottak el ezúttal, azon a világpolitikai színpadon, ahol sokáig a racionális, a szabályokhoz mereven ragaszkodó, unalmas bürokrata szerepét öltötték magukra.
Elsősorban nem pénzügyi tekintetben fogadták el Trump szabályait, hanem kommunikációs szinten alkalmazkodtak hozzá, egy csomó mindent megígérve, amiről pontosan tudják, hogy nem fogják betartani – cserébe pedig Trump máris kész volt bizonyos engedményekre. Kérdés persze, hogy ezek az engedmények mihez képest eredmények: a Trump előtti helyzethez képest súlyos tehertételek, a Trump által belengetett durvább forgatókönyvekhez képest viszont komoly enyhülést jelentenek.
Szerződést nem kötöttek
A legfontosabb, hogy a skóciai megállapodásnak egyelőre nincs koherens lenyomata. Nincs dokumentum, amelyet mindkét fél aláírt volna. Ez tehát nem szerződés, hanem politikai megállapodás. Egy láthatatlan szándéknyilatkozat, amelyről ugyan a Fehér Ház és az Európai Bizottság is kiadott egy-egy magyarázó összefoglalót, de ezekben a szövegekben máshol vannak a hangsúlyok, több minden csak az egyikben vagy csak a másikban szerepel, és azok sem jogilag kötelező vállalások, hanem inkább csak ígéretek, szándékok és elvárások összefoglalói.
Természetesen ilyen komoly szinten a legfőbb konkrétumokat illik betartani, és később jogi anyaggá gyúrni, de azért érdemes röviden kitérni arra, hogy egy politikai nyilatkozat mennyit ér. Idén március 18-án a magyar parlament például elfogadott egy politikai nyilatkozatot, amelyben az Országgyűlés elítélte az Európai Bizottságot, amiért 150 milliárd eurós hitelkeretet akar nyitni a tagállamoknak katonai kiadásokra, elvi alapon ellenezve minden közös adósságot. E hét keddjén Nagy Márton nemzetgazdasági miniszter viszont bejelentette, hogy a magyar kormány az időközben létrehozott alapból annyi pénzt igényelt a Bizottságtól, amennyit csak Magyarország felvehet belőle a kvóta szerint. A politikai nyilatkozat szintjén az összes fideszes képviselő a program ellen szavazott, majd négy hónappal később a fideszes kormány úgy döntött, hogy maximális mértékben kihasználja a lehetőséget. Vagyis a politikai nyilatkozatok és a valóságos tettek között nem ritka a teljes ellentmondás, és ezt érdemes figyelembe venni akkor is, ha a magyarországinál nagyobb hatalmú szereplőkről van szó.
Egy biztos: péntektől nem lesz 30 százalék
A mostani EU–USA megállapodás egyetlen biztos hozadéka, hogy pénteken az USA nem emeli 30 százalékra az EU-s termékekre kivetett vámokat, ahogy azzal eddig Trump fenyegetett. Hogy ez a fenyegetés mennyire volt blöff vagy komoly, azt egy budapesti szerkesztőségből nehéz eldönteni, mindenesetre az amerikai kormány több magas rangú tagja is azt mondta a múlt héten, hogy ez most teljesen komoly. Azért kellett ezt erősen hangsúlyozni, mert volt itt már mindenféle nagy bejelentés és annak visszavonása is.
Áprilisban Trump 20 százalékos vámot jelentett be Európára vonatkozóan, mire az EU agresszívan reagált, és súlyos ellenintézkedéseket helyezett kilátásba. Erre Trump 50 százalékos vámmal fenyegette meg az EU-t. Azóta mennek a tárgyalások, hosszabbítottak a határidőkön, és az USA néhány európai termékre máris kivetett büntetővámokat: az autókra 27,5 százalékot, az acélra pedig 50-et. Aztán júliusban jött a 30 százalékos amerikai fenyegetés, amit az európaiak most vasárnap lealkudták 15-re úgy, hogy cserébe a jellemzően 2 százalék alatti saját vámjaikat is teljesen elengedték. Néhány termék esetében az USA is ígéretet tett a nulla százalékra (repülőgép-alkatrészek esetében például), és az autókét is levitte 15-re, ami a legfontosabb szempontja volt a németeknek. Az európaiak azt is sikerként értékelik, hogy a gyógyszerekre nem vetett ki Trump különvámot, bár hogy ez így marad-e, arra nincs garancia. Ahogy számos termék esetében, a végső tarifa még további vizsgálatok és tárgyalások kérdése lesz itt is.
A vám nem mindig és nem csak a gyártónak fáj
Mielőtt a nagy megállapodás nyilvánvalóan blöffnek számító részeibe belemennénk, fontos még megjegyezni, hogy a vámokat jellemzően az importőr fizeti, azaz a legtöbb termék esetében nem az európai gyártók, hanem azok az amerikai kereskedők, amelyek beviszik az USA-ba ezeket a javakat. Az európaiak számára a vám nem plusz költségként jelentkezik, hanem a piacuk szűkülhet, ha az amerikai kereskedők úgy döntenek, hogy így már nem éri meg behozni az európai termékeket. Lehetséges, hogy egyes európai gyártók árengedményt adnak majd, és ezzel a vámterhet megosztják a kereskedőkkel; lehetséges, hogy bizonyos dolgokat drágábban is megvesznek majd az amerikai fogyasztók; és az sem kizárt, az amerikai kereskedők elviselik a profitjuk csökkenését. Ez termékenként változó lesz, így az új 15 százalékos vám hatását lehetetlen pontosan megjósolni. A legtöbb elemzés szerint a 15 százalékos vámtétel kárt ugyan okoz majd az európai gazdaságnak, de óriási megrázkódtatást nem jelenthet.
Százmilliárdok bemondásra
A konkrét tarifákon kívül van még két fontos eleme a megállapodásnak: az irreális európai ígéretek, illetve bizonyos ígéretek elmaradása. Kezdjük az előbbiekkel.
Ursula von der Leyen megígérte, hogy Donald Trump elnökségének végéig 750 milliárd dollárért vesz az EU amerikai energiát, azaz olajat, LNG-t és atomerőművekhez szükséges fűtőelemet.
Teljesen kizárt, hogy ez megtörténjen. Ez évente átlagosan 250 milliárdos vásárlást feltételez, miközben tavaly nem egészen 75 milliárd dollárért vettek európai cégek amerikai energiát.
Még ha az orosz LNG-t is teljes egészében amerikaira váltanák, és drágulna az olaj és a gáz világpiaci ára is (aminek egyelőre semmi jele, sőt a legtöbb elemzés szerint inkább lefelé mennek még az árak), akkor sem tud Európa 100 milliárdnál többet költeni évente amerikai energiára. Egyszerűen nincs szüksége többre. Egyébként pedig figyelembe véve az amerikai termelési kapacitásokat, és a más országok felé lekötött mennyiségeket, ennyi energiát el se tudna adni az USA Európának.
Hogy még abszurdabb legyen a megállapodásnak ez a kitétele, fontos megjegyezni, hogy az energiakereskedelmet a két kontinens között nem állami vállalatok, hanem magáncégek intézik. Az EU nem utasíthat egyetlen európai vállalatot sem amerikai LNG vagy olaj vásárlására, ahogy Washingtonból se mondhatják meg a kormányzati emberek, hogy a texasi kikötőkből hová induljanak a tankerek. Az európai ígéret ezen a téren nemcsak irreális, de praktikusan betarthatatlan is.
A másik nagy ígéret arról szólt, hogy az európai cégek Trump elnökségének hátralévő három évében 600 milliárd dollárt fektetnek majd be az USA-ba. Az összeg eleve hatalmas, itt is felmerül, hogy ez talán nem lesz tartható, bár az elmúlt évek adatai alapján legalább nem teljesen irreális (nagy kérdés, hogy a különböző tranzakciókat hogyan számolják majd el). A legfontosabb körülmény itt is az, hogy az EU-s intézményeknek semmilyen gyakorlati befolyásuk sincs az európai cégek külföldi befektetéseiről szóló döntéseikbe, hacsak nem szankciókról van szó. Kitiltani ki lehet az európai vállalatokat bizonyos országokból, de kifejezetten elküldeni azokat valahova teljesen lehetetlen. Kína kormánya ígérhet ilyesmit, mert ott az állam határozza meg a gazdaság működését, de Európában ez fel sem merülhet.
Hogy miért vállalta az Európai Bizottság elnöke ezeket az ígéreteket, és Trump miért vette látszólag teljesen komolyan mindezt? Valószínűleg azért, hogy az amerikai elnök ünnepeltethesse magát, és szó szerint „a történelem legnagyobb üzletét” jelenthesse be otthon. Ha színház kell, hát legyen – gondolhatták Brüsszelben. Legfeljebb majd egy vagy két év múlva feltűnik Amerikában, hogy ezekből az ígéretekből alig lett valami, és akkor lehet újra tárgyalni, esetleg megint húzni az időt, és megvárni, amíg a vámokra fixált elnök mandátuma lejár. Többször már úgyse lehet újraválasztani.
Ami tényleg fáj Amerikának, arról nem sok szó esett
Az amerikaiak alapvetően nem azért akarták a mostani, átlagosan valamivel 5 százalék alatti vámokat durván megemelni, mert az EU is vámolná az amerikai termékeket, hanem azért, mert rengeteg európai előírás korlátozza az amerikai cégek működését az EU-ban. Például a világ legszigorúbb élelmiszeripari szabályai miatt az amerikai húsoknak és tejtermékeknek esélyük sincs az európai közértek polcaira kerülni. A tech-cégek működését egyre szigorúbban korlátozó EU-s előírások szintén irritálják az USA kormányát. Hogy csak egy példát említsünk: a Meta (övé a Facebook és az Instagram) és az Alphabet (övé a Google és a YouTube) a minap bejelentették, hogy októbertől politikai témájú posztokra nem lehet hirdetést tenni náluk az EU-ban, mert képtelenek megfelelni a legújabb ellenőrzési és átláthatósági szabályoknak. (Csak a magyar kormány és a Fidesz milliárdokat költött ezeknél a cégeknél az utóbbi hónapokban.) Az amerikai energiaszektor cégei az EU környezetvédelmi előírásaitól vannak kiborulva, mások pedig a közbeszerzési szabályok bonyolultságától vagy éppen attól, hogy kötelező helyi partnereket bevonniuk ahhoz, hogy állami megrendelésekhez jussanak.
Hosszan lehetne még sorolni a korlátozásokat, amelyekkel az USA cégei az EU-ban szembesülnek. Nos, ezek feloldására semmilyen konkrét ígéreteket nem tett az EU a mostani alkuban, legfeljebb egy halványat arra, hogy megvizsgálják egyes bürokratikus korlátok szükségességét. (Ahogy az amerikaiak is tettek pár hasonló ködös ígéretet, például arról, hogy bizonyos mennyiségig csökkenthetik az európai acél vámját, ha a világpiaci helyzet ezt indokolja.)
A lényeg, hogy ami igazán fáj az amerikaiaknak az európai piacon, az alól egyelőre semmilyen mentességet sem kaptak – s hogy valóban ez fáj nekik leginkább, azt az egész vámháborút részletesen indokoló amerikai kormányzati jelentés bizonyítja, amelyet ebben a cikkünkben ismertettünk korábban.
Az ígéret és a szabályok közti feszültség
A vasárnap bejelentett nagy európai vállalások között van az is, hogy sok fegyvert vásárolnak majd az európaiak az USA-tól. Ukrajna számára valóban várhatók komoly beszerzések, de azért fontos megjegyezni, hogy a korábban említett 150 milliárd eurós bizottsági hitelből legalább 65 százalékban Európában gyártott fegyvereket szabad csak venni. Azaz az egyetlen EU-s intézmények által befolyásolt fegyverbeszerzési program nemhogy támogatja, hanem éppen korlátozza az amerikai üzleteket.
A blöff normává vált
A nagy skóciai alku némileg hasonlít a nyár eleji NATO-csúcs forgatókönyvére. Az európaiak ott is meghajoltak Trump igényei előtt: erejükön felül és akaratuk ellenére elfogadták, hogy védelmi kiadásaikat a GDP 5 százalékára emeljék a következő évtizedben. Erről kiadtak egy politikai nyilatkozatot, miközben számos tagállamban egyelőre a 2 százalék elérése sem reális. Trump ünnepelhette magát, hogy elérte, amit akart, az európaiak ehhez jó képet vágtak, aztán várhatóan kibekkelik a következő éveket valahogy.
Trump kiszámíthatatlanságával és agresszivitásával tényleg elér dolgokat. Az európaiak látszólag fejet hajtanak akarata előtt, már csak azért is, mert rövid távon tényleg tud kárt okozni nekik (lásd a németek aggodalmát az autóexportjuk miatt). Ráadásul az európai államok többsége komolyan aggódik az oroszok katonai agressziója miatt, és alapvető érdekük, hogy Trump ne hagyja magára Ukrajnát a háborúban. Talán nem teljesen véletlen, hogy a vámalku másnapján jelentette be Trump, hogy mégsem vár 50 napot, hogy Putyin tűzszünetet kössön, és már 10 vagy 12 nap múlva bejelent valami súlyosat az oroszok megtörésére. Lehet persze, hogy ez is csak blöff, de az
jól látszik, hogy amint az európaiak engedékenynek mutatkoztak Trump pénzügyi követelései előtt, úgy lett az elnök egyre kritikusabb Oroszországgal szemben.
Van azért rossz hírünk is: mindenképpen bizonytalanabbá és veszélyesebbé tette a világot, hogy eljött az irreális elvárások és ígéretek kora, ahol a szerződéseken alapuló rendhez eddig ragaszkodó nyugatiak immár a lehető legkomolyabb arccal blöffölnek, kamuznak egymásnak. Trump annyit biztosan elért, hogy megváltozzon a nyugati világ politikai kultúrája. A megbízhatatlanságot elfogadottá, mintegy normává tette. Ez pedig nem a bizalomnak kedvez, hanem csak további vitáknak, elmérgesedő konfliktusoknak a terepévé teszi az eddigi szövetségesek kapcsolódásait. A mostani vámalku esetében is igaz, hogy az több kérdést vet fel, mint amennyi megoldást hoz, több tucat kulcsfontosságú részletet nem rögzítettek, a két fél hivatalos leiratai között pedig érdemi különbségek vannak.
Beigazolódni látszik, amit Trump megválasztása után néhány órával írtunk: Európának meg kell tanulnia megvédeni magát. Ez a tanulási folyamat megkezdődött, de egyelőre az alkalmazkodásnál tart. A hatékony önvédelem az érdekérvényesítés jóval határozottabb formáját jelentené.
Nyitókép: Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke és Donald Trump amerikai elnök megbeszélést folytat a skóciai Turnberry golfklubjában 2025. július 27-én (fotó: AFP/Brendan Smialowski)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
