Tavak a sivatagban? – a Homokhátság vízpótlásának reményei és buktatói
Újraéledhetnek a Duna–Tisza köze rég kiszáradt szikes tavai. Ha részlegesen is, de elindul a tavaly ősszel lapunkban ismertetett állami vízpótlási beruházás a Homokhátságon: a Dunából, szivattyús vízátemeléssel és táji beszivárogtatással enyhítenék a durván sivatagosodó térség bajait, egyelőre főleg két célterületen. A 60-80 milliárd forintos projekt keretében tavakat és lápréteket is feltölthetnek, de mint elemzésünkből kiderül, a lecsapoló mechanizmusok teljes abbahagyása és egy égetően szükséges jogszabály-módosítás nélkül az egész várható hatás megkérdőjeleződik.
„A Homokhátság az elsivatagosodás, a kiszáradásküszöbén áll! Nem csak a felszínen van aszály, nem csak a felszínről hiányzik a víz! Tragikus mértékben lecsökkent a talajvízszint, s ami mégrosszabb, a mélyfúrású ivóvízkutak rétegvízszintje is! […] A huszonnegyedik órában vagyunk” – írta a Bács-Kiskun megyei napilap. Hogy mikor? Az olvasó joggal gondolhatná, hogy valamikor mostanában, esetleg a 2022-es aszály után.
A letaglózó megfejtés ezzel szemben az, hogy egy harminchárom évvel ezelőtti Petőfi Népe-cikkről van szó: hat rövid írást, egy teljes oldalt szenteltek a témának 1992 májusában, megjegyezve, hogy „a Homokhátságon a talajvízszint további süllyedése néhány éven belül súlyos sivatagosodást fog eredményezni, s a kertészeti kultúrák kipusztulásával kell számolni”.
A helyi sajtó nemcsak a bajról, hanem a lehetséges megoldásokról is cikkezett. „A szakemberek […] megegyeznek abban, hogy sürgősen vízpótlásra van szükség, s ez a hatalmas költségek miatt csak az állami szerepvállalás elsődleges volta mellett képzelhető el. Az országos politika szintjén azonban mind ezidáig nem sikerült olyan súllyal megjeleníteni a problémát, hogy a vízpótlásügye a legfelsőbb pénzügyi döntéshozók előtt is elsőbbséget élvezzen” – szólt a Petőfi Népe. A dátum ismét érdekes: kereken harminc éve, 1995. május végén jelent meg a cikk.
Vízügyi szakemberek, főként a szűkebb témában sokáig abszolút tekintélynek számító Pálfai Imre már a rendszerváltás után megfogalmazták a diagnózist és születtek megoldási tervek is. Érdemi munkavégzés viszont egyik után sem történt.
Évtizedes tervek
A Duna–Tisza közi Homokhátságon összesen 1600 milliárd forint beruházási költségű program veheti kezdetét – derült ki tavaly, először az egyik márciusi Magyar Közlönyből, majd az Energiaügyi Minisztérium októberi közléséből. Ezek nyomán kértünk és kaptunk interjút az Országos Vízügyi Főigazgatóság akkor frissen kinevezett főigazgató-helyettesétől, és a sajtóban elsőként részletesen ismertettük az asztalon levő terveket.
Amelyek korántsem az elsők ebben a témában. A speciális fekvésű, Dunához és a Tiszához képest is 30-40 méterrel magasabban levő homokhátsági vízpótlás ügye évtizedek óta húzódik:
- Az Országgyűlés egy 1995. szeptemberi határozattal cselekvési program kidolgozását írta elő, és el is készült a hátsági vízvisszatartás és -pótlás első megvalósíthatósági tanulmánya, mely – akkori értéken – 100 milliárd forintnyi beruházást irányzott elő. A műszaki megoldások és a gazdaságosság körül vita alakult ki. A nagyszabású tervből semmi sem lett.
- Kisebb léptékben történt azért valami: egy ’96 őszi kormányhatározat nyomán 2002-ig összességében 1,5 milliárd forintot költöttek szakaszoló műtárgyak és kisebb tározók kialakítására, melyek célja az esővíz gyűjtése, visszatartása volt. A kísérlet nem lett sikeres. Két okból: 1) kiderült, hogy nem hullik már elég csapadék a Duna–Tisza közén; 2) a csatornák túltöltése, magán földterületek időszakos elárasztása gazdálkodói ellenállásba ütközött.
- 2002-ben a KEVITERV mérnökiroda 56 tározó létesítésére tett javaslatot, melyekkel 57 millió m3 víz megtartását tervezték. A program a tervezésig jutott, kapavágás nem történt.
- 2007-ben a következő nagy hátsági vízvisszatartási terv az Árvízvédelmi és Belvízvédelmi Központi Szervezet és a TERRA STÚDIÓ Területi Kutató Tervező Tanácsadó Iroda futószalagjairól gördült le, melyre alapozva 2010-ben újabb dokumentációk születtek. Terepi munkavégzés ezúttal sem történt.
- 2015-ben az Országos Vízügyi Beruházási Mérnöki Konzulens Kft. vezette konzorcium tervezte meg a Homokhátság vízellátásának megoldását: egy észak–déli irányú főcsatorna, a vizet szétosztó mellékcsatornák és a kapcsolódó tározók vázlatait, összesen 179 milliárdos beruházási értéken. Kivitelezésig ez sem jutott.
Kijelenthető, hogy a Duna–Tisza közi vízpótlás a jelenkori Magyarország legrégebbi meg nem valósult ökológiai beavatkozási terve. A fenti listából látható, hogy a vízügynek volt mihez nyúlni, amikor a ’22-es aszály után újabb projektet kívánt felmutatni.
Hova kerülhet víz?
Az ezermilliárdos tervet 2024 őszén kormányzati szereplők és állami szervek is kommunikálták, az általános pénzhiány miatt idén év elején mégis többször a halálhíre terjedt. Végül az Insula Magna néven ismert, a Csallóköz és a Szigetköz térségét érintő dunai projekt csökkentése, és az ez által felszabaduló források biztosíthatják a részleteges indulását. (Az ügy kontextusa az új Válasz Offline-ban olvasható!)
A fehér füst a május 29-i Magyar Közlönnyel szállt fel: a kormány itt jelentette be a „Közép-Homokhátság tiszai vízgyűjtőjének ökológiai állapotjavításához szükséges előkészítési és kivitelezési feladatok megvalósítását”, ezt június elején nyilvános tájékoztatón részletezték. Utóbbin kiderült, hogy a vízpótlás a tavaly bemutatott, általunk ismertetett hét fejlesztési területből érdemben kettőt érint:
„5/a” sz. célterület: Hajós–Császártöltés–Kéleshalom–Kunfehértó környéke. Kecskeméttől 70 km-re délnyugatra eső kisebb fejlesztési zóna. A Duna-völgyi-főcsatorna hajósi duzzasztójától egy kilométerre építenének egy szivattyútelepet, ahonnan nyomócsöveken keresztül tíz kilométeren át a 45 méterrel magasabban fekvő Kéleshalomra jut a víz egy egymillió köbméter kapacitású tározóba. Onnan már gravitációsan – vagy kisebb átemelésekkel – tovább lehet osztani, például Kiskunhalas irányába.
„7” sz. célterület: Fülöpszállás térsége. Nagyjából Kecskemét vonala, a Duna felé eső kisebb fejlesztési zóna. A fülöpszállási zsiliptől nyomóvezetékkel menne fel a víz egy magasponti tározóba, ahonnan 75 km-nyi nyílt felszínű csatornán osztható szét a környéken.
Látható, hogy mindkét részletterv a dunai hozamra épül, és ökológiai típusú vízigényt elégítene ki: a folyóból kiemelt vizet felpumpálják a hátságra, és ott különféle infrastruktúrákon a tájba juttatják. Vagyis nem öntözésre, közműkiegészítésre vagy más célra, hanem beszivárogtatásra, a talajvízszintek emelésére, ezáltal a helyi ökológiai viszonyok javítására használnák. A kivitelezéshez nagyjából két évre van szükség, tehát az új vízrendszer beindítása 2027 előtt nem valószínű.
Kell ez az egész egyáltalán?
Mióta felvetődött, hogy a vízvisszatartáson (vagyis a csapadéklevezetés lassításán) túl vízpótlás is kell az ország tizedét kitevő középső hátsági terület rehabilitációjához, újra és újra előjön a kritika, hogy minden forint erre a célra felhasznált közpénz felesleges, mert a bajt a túlcsatornázás, a totális vízelvezetés okozza. E szerint a nézet szerint nem klímaváltozás, hanem klímaváltoztatás történik, szinte kizárólag az emberi lecsapolás a hibás. Közvetkezésképp ha ezt megszüntetjük – a milliárdos beruházás helyett „gombokból”: a csatornák szakaszolásával és szimpla eltömésével –, akkor a probléma is elhárul.
Csakhogy ma már kutatói konszenzus látszik abban, hogy a kézműves megoldás kevés. Nincs hozzá elég csapadék, nem jön ki a matek: a 2024-es éves csapadékösszeg az ország középső területein nem érte el az 500 mm-t, sőt a déli hátságon a 360-at is alig. Báder László mérnök-geográfus és Ungvári Gábor vízgazdasági elemző Válasz Offline-ban közölt számai alapján ehhez képest egy átlagos nyári napon nagyjából 10-14 milliméter, azaz négyzetméterenként 10-14 liter víz elpárologtatásához elegendő napenergia éri a felszínt Magyarországon. A növekedés drámai: évente közel három Balaton vízmennyiségével több párolog, mint negyven évvel korábban. (A vonatkozó teljes cikk a nyomtatott lapban olvasható!) Vagyis míg az éves hátsági összcsapadék nem éri el az 500 mm-t, a párolgás bőven meghaladja azt.
„A Homokhátság vízgazdálkodásának problémáját szivattyúval fölemelt víz nélkül nem lehet megoldani. Ma már a csapadék a globális éghajlatváltozás miatt kiszámíthatatlanul és szélsőségesen érkezik. Utóbbin azt értem, hogy a víz olyan hirtelen folyik le, hogy nem szivárog be, hiába szeretnénk” – nyilatkozta lapunknak a kérdéssel kapcsolatban Váradi József vízépítő mérnök, a Magyar Hidrológiai Társaság társelnöke.
A kritikának természetesen igaza van abban, hogy a totális vízelvezetés a hátsági rehabilitáció nélkülözhetetlen eszköze – de ma már korántsem kizárólagos.
Feltámadó tavak
Nézzük meg részletesen, hogy mi fog történni a tervek szerint a fent 7-es számúként idézett, fülöpszállási célterületen! Ahogy fentebb írtuk, a Duna-völgyi főcsatornát duzzasztanák meg a fülöpszállási zsilippel, onnan zárt csővezetéken jutna fel a víz a hátságra, majd nyílt csatornákon nyugatra az Ágasegyháza és Kecskemét közötti rétekig, délre a Soltszentimre–Csengőd térségbe. Ezen a környéken három közeg is van, ami képes jól reagálni a vízpótlásra:
- a zónát körbevevő természetes gyepek;
- egykori láprétek;
- valamikori szikes tavak.
A láprétek és a szikes tavak többségét nem a klímaváltozás, hanem az elmúlt száz év emberi lecsapoló tevékenysége tűntette el. Erre jött a felmelegedés és a fokozódó párolgás, mely már időszakosan se engedte megtelni a medreket; azok a 2010-es évekre csontig kiszáradtak. A vízügyi elképzelés az, hogy
az ökológiai vízpótlás ezeknek a szikes tavaknak a feltöltését célozná.
A valamikori tómedrek feltöltődnének és – úgy, ahogy régen – az ottani víz talajvízként leszivárogna, majd a felszín alatti vízáramlással „vándorolni” kezdene. A környék kutainak vízszintje megemelkedhet, és a rendszer alulról táplálná a gyepeket is. Ez tehát a természetes vízjáték utánzása mesterséges betáplálással.
Érdemes röviden tárgyalni a Kolon-tó esetét, már csak azért is, mert a projekt hírével júniusban a hátságon turnézó Font Sándor országgyűlési képviselő, a Mezőgazdasági Bizottság elnöke kifejezetten kitért rá, mondván, „a Kolon-tó is vízhez jut” a fent említett projekt keretében.
Mi tagadás, szükség lenne rá: a Kiskunság legnagyobb édesvízi, védett mocsaras területe tónak alig nevezhető, évek óta nincs benne elég víz, csak a nádas alján és a tizenöt éve mederkotrással kialakított kisebb nyílt vízi részen. A Duna-völgyi főcsatornából közvetlenül a Kolon-tóba vizet vinni ökológiailag veszélyes, akár káros is lehetne, hiszen nincs információ a felpumpált víz minőségéről. Azt viszont nemzeti parki és egy ELTE-s kutatásból is tudjuk, hogy a Kolon vízgyűjtőjének beáramlási zónája az ágasegyházi és orgoványi réteknél van. Vagyis az ott a tájba kihelyezett víz lemehetne a talajba, és a megfelelő átszűrődések után megjelenhetne a Kolon vízszintjében.
Ez a példa arra bizonyíték, hogy a környék vízrendszerének pontos ismeretében igenis lehet látványos eredményeket elérni – ismeretek és egyeztetések nélkül ugyanakkor felesleges, sőt káros kifolyatások is előfordulhatnak.
Mítoszok és buktatók
Mivel a Duna–Tisza közi vízpótlás tényleg a jelenkori Magyarország legrégebbi meg nem valósult ökológiai beavatkozási terve, most, a részleges megvalósulás küszöbén elemi érdek sorra venni a projektet övező mítoszokat és a lehetséges buktatókat.
Ez nem a Homokhátság „megmentése”
A projekt bejelentése után a sajtóban azt lehetett olvasni, hogy ez „vízügyi óriásberuházás, mely megmenti a Homokhátságot az elsivatagosodástól” és hogy „történelmi léptékű vízpótlási projekt indul az Alföldön”. A fenti vízpótlások hatása helyben kétségtelenül érezhető lesz, de a terület teljes méretéhez képest – négy megye, tizenhét kistérség, 171 település – kevés, és semmiképpen se „menti meg a Homokhátságot az elsivatagosodástól”.
hirdetés
Mitigáció nélkül nem fog menni
Tölgyesi Csaba ökológus, a Szegedi Tudományegyetem adjunktusa a Duna–Tisza közi vízhiány mérsékléséről szóló előadásában bemutatta, hogy a hátságon egyszerre kell a mitigáció (káros hatások csökkentése) és az adaptáció (alkalmazkodás) eszközeivel élni. Költhetünk bármennyit vízpótlásra, ha közben nem szüntetjük meg a belvízelvezetést, nem alakítjuk át a helyi erdőgazdálkodást és nem csökkentjük a mezőgazdasági vízigényeket (átállás szárazságtűrő fajokra). Nyomtatott lapunk, a Válasz Offline Homokhátság-cikkében ezekről bővebben is olvashatnak.
A pénz nincs kőbe vésve
V. Németh Zsolt, az Energiaügyi Minisztérium szakállamtitkára 67 milliárd forintnyi forrást említett a bejelentésen, Font Sándor országgyűlési képviselő 80 milliárdos összeget említett a sajtónak. Honnan tudjuk, hogy mennyi pénz áll rendelkezésre? A május 29-i Magyar Közlönyből biztosan nem: az 1175/2025-ös kormányhatározat nem tartalmaz semmilyen összeget. A pénz tehát nincs kőbe vésve.
A vízpótlás csak kezdet, törvényt kell módosítani
A fent tárgyalt homokhátsági projekt valójában a megoldás keretét és lehetőségét adja meg. Az ökológiai vízpótlás csak akkor ér valamit, ha a feltöltött csatornamedrekből oldalirányú kivezetéssel ténylegesen a tájban lehet elhelyezni a vizet. Akkor is, ha az védett gyep és akkor is, ha magántulajdonú szántó. A vízügy itt a Vizet a tájba! programnál részletezett falakba fog ütközni: ameddig nincs meg a jogszabályi, támogatáspolitikai útja magánterületek időleges eláraszthatóságának, addig a talajvízszintek érdemi emelése is pusztán ambíció marad.
A vízen túli gondolkodás kell
Végezetül érdemes megfontolni, amit a fent már idézett Váradi József, a Magyar Hidrológiai Társaság társalnöke mondott korábban lapunknak: „Gondolkodjunk bármilyen technikában, soha ne feledjük, hogy egyik sem generális megoldás. Ezek pusztán eszközök. Ha a Homokhátságot tényleg élhetővé akarjuk tenni, Ausztria tanyás településeihez hasonló mikrovilággal, ahhoz nem elég vizet odavinni. Milyen gazdaságot, ipart szeretnénk? Mire alkalmas a föld? Ha ezt tudjuk, akkor el kell döntenünk, hogy milyen úthálózat- és településfejlesztést akarunk. Mi a célunk tulajdonképpen a Homokhátsággal? Ilyesfajta gondolkodás nagyon hiányzik. Ne önmagában a vízről vitatkozzunk! Inkább arról, hogyan lesznek itt élhetőbb térségek!”
Nyitókép (illusztráció): MTI / Ujvári Sándor
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
