Megtudtuk: normál tanrendű iskolák sorát nyitják meg autizmussal élő gyerekek előtt
Olyan mértékben emelkedik az autizmussal élők száma, hogy az oktatásukra kijelölhető intézmények nem bírják tovább a terhelést. Minden bizonnyal ez áll amögött, hogy több tankerület úgy döntött, a normál tanrendű általános iskoláiba irányítja ezeket a gyerekeket. Azt azonban nem tudni, az extra feladat ellátásához biztosítják-e a szükséges feltételeket is. Elsősorban rengeteg gyógypedagógust. A tanárok, akik úgy tudják, országos szintű átszervezés készül, attól tartanak, magukra maradnak a plusz feladattal. Mivel a döntésbe nincs beleszólásuk, lapunkon keresztül a nyilvánossághoz fordultak.
Az elmúlt hónapokban több állami általános iskola tanári közössége azzal szembesült, hogy a fenntartásukért felelős tankerületek jelezték: tizenöt napjuk van arra, hogy jelezzék, mit szólnak hozzá, hogy a jövőben az intézményük alapfeladatát kiterjesztik az autizmus spektrumzavarral élő SNI-s (speciális nevelési igényű) gyerekek ellátására is. A tanári közösségekből felháborodást és aggodalmat váltott ki a tankerület kijelentő módban megfogalmazott „javaslata”, hiszen
a tapasztalat azt mutatja, hogy nincs beleszólásuk a döntésekbe. Az újabb terhek mellé pedig általában nem jár extra segítség,
jelen körülmények között viszont nagyobb számban megoldhatatlan az autizmussal élő gyerekek ellátása a közoktatásban.
Mivel az általunk megkérdezett pedagógusok arról értesültek, hogy a tervezett változtatás országos léptékű, megkerestük kérdésünkkel a Klebelsberg Központot (KK), ahonnan szűkszavú elutasítást kaptunk, arra hivatkozva, hogy a KK nem lát el intézményfenntartói feladatokat, ezért a kérdésben nem illetékes. Vettük a fáradságot és mind a 60 tankerületnek feltettük a kérdést: igaz-e, hogy minden olyan, az adott tankerületi központhoz tartozó általános iskolában ilyen jellegű intézményátszervezésre készülnek, ahol az autizmussal élő gyerekek oktatása eddig nem volt benne a szakmai alapdokumentumban. Érdeklődtünk, hányban támogatta a kezdeményezést a tantestület és kap-e az adott tankerület ehhez a módosításhoz plusz forrásokat, biztosítja-e a plusz feladatok ellátásához szükséges eszközöket és humán erőforrást az iskoláknak.
A 60-ból 59 tankerülettől beérkező, kitérő válasz egyetlenegy kivétellel betűre megegyezik és így szól: „Elektronikus megkeresésére az alábbiakról tájékoztatjuk. A Tankerületi Központ minden évben megvizsgálja intézményeit szakmai-pedagógiai szempontból. Ez minden felelős fenntartó kötelessége és feladata. Ezek az átszervezések a legtöbb esetben nem befolyásolják az iskola kialakult működését, általában adminisztratív jellegűek vagy a meglévő alapfeladatokat bővítik. Szakmai javaslatainkat a felettes szervek felé nyújtjuk be, a véleményeztető eljárást, amennyiben szükséges, a hatályos jogszabályok alapján indítjuk el. Ezek alapján a végső döntést a köznevelésért felelős miniszter hozza meg május 31-éig.”
Azon túl tehát, hogy a „legtöbb esetben” és „általában” mi szokott történni, ebből nem tudhattunk meg semmit. Ha azonban abból indulunk ki, hogy ezt a feleletet azoktól a tankerületektől is megkaptuk, amelyekről biztosan tudjuk, hogy kezdeményezték a fenntartásuk alatt álló iskolák szakmai alapdokumentumának módosítását a fenti témában, okkal feltételezhetjük: ez akár az összes többi, hasonló választ adó központnál is megtörténhetett. Árulkodó az is, hogy a válaszadók közül 13 tankerületi központ (az esztergomi, a kiskőrösi, a sárospataki, a közép-budai, a mezőkövesdi, az észak-pesti, a dél-budai, székesfehérvári, a siófoki, a szigetszentmiklósi, a berettyóújfalui, a sárospataki és a veszprémi) a fenti formaszöveg mellett jelezte: náluk nem releváns a kérdésünk, mert ők egyetlen, általuk fenntartott köznevelési intézményben sem tervezik kiterjeszteni az intézmények alapfeladatát az autizmus spektrumzavarral élő SNI-s gyerekek ellátására. Amit tehát biztosan tudunk: 13 tankerületi központnál nem lesz ilyen jellegű intézményi átszervezés a következő tanévben, és hogy az összes többi esetében május 31-ig kiderül, kiterjeszti-e a miniszter az autizmussal élők ellátására az eredetileg nem integrációra szánt iskolák alapfeladatát.
Az, hogy ez egyáltalán felvetődött, nem véletlen. A speciális nevelési igénnyel (SNI) rendelkező gyerekek ellátása mára súlyos válságba jutott. Ha valóban országos reform küszöbén állnánk, az sok szempontból áldásos lenne, feltéve, hogy az oktatásirányítás jelentős anyagi ráfordítással hadrendbe állítaná emögé a gyógypedagógiai ellátást is.
Ha azonban az integráció kimerül abban, hogy betolják a normál tanrendű iskolákba az autizmusban érintett gyerekeket anélkül, hogy biztosítanák melléjük az ellátásukhoz szükséges feltételeket, borulhat a tanítás az iskolákban.
Vannak olyan tantestületek, amelyek egyhangúlag elutasították az elképzelést, mások nyitottnak bizonyultak a „javaslatra”, mondván, úgysincs más választásuk, de abban az általunk megkérdezettek mind egyetértenek, hogy csak bizonyos feltételek teljesülése esetén szabadna kinyitni az iskolákat az általános integráció felé. Azt, hogy melyek azok a gyakorlati feltételek, egy több évtizede autizmusban érintett gyerekekkel és családjaikkal dolgozó gyógypedagógus és egy általános iskolában alkalmazott fejlesztő pedagógus segít nekünk összeszedni. Természetesen – bár végtelenül szomorú, hogy ez ma már a civil szférában is evidens – név nélkül.
Pattanásig feszített keretek
A szülők előtt, akiknek a gyerekével kapcsolatban felmerül, hogy rajta vannak az autizmus spektrumzavar rendkívül széles skáláján – tehát ha érintettek is, nem markánsan azok – ma Magyarországon két út áll. Az egyik, hogy kivizsgáltatják és ha bebizonyosodik a gyanú, papírt kapnak az érintettségről. A másik, hogy mélyen hallgatnak. Utóbbira jó okuk lehet. Nem véletlen, hogy sokan választják ezt az utat, a „papíros” gyerekek előtt ugyanis bizonyos iskolák ajtaja mostanáig zárva maradt. Azok az iskolák, amelyeknek alapító okiratában nincs benne, hogy kötelesek felvenni speciális nevelési igényű gyerekeket, eddig erre hivatkozva elutasíthatták azoknak a jelentkezését, akik „papírral” rendelkeztek. Az ő számukra a diagnózist felállító szakértői bizottság jelölt ki egyet az SNI befogadó intézmények közül. Ilyen iskola elvben nem utasíthat el speciális nevelési igényű gyereket, a gyakorlatban azonban ma már olyan nagy a terhelés ezeken az intézményeken, hogy nem egy esetről hallottunk, amikor rácsapták a telefont a szülőre, amint bevallotta, hogy „papíros” gyereke számára kérne felvételt. Merthogy egyszerűen nem bír el több ilyen diákot az intézmény.
A rendszer túlterheltsége több tényezőből ered. Egyrészt abból, hogy
rohamosan nő az SNI-s gyerekek száma.
Ma Magyarországon 112 000 sajátos nevelési igényű diák jár óvodába, általános- és középiskolába. 4600 fővel több, mint tavaly ilyenkor. Az általános iskolákban különösen jelentős növekedés figyelhető meg: az SNI-s diákok létszáma egy év alatt közel 2500 fővel emelkedett, így jelenleg 65 416 főt számlál. 72 százalékuk (48 ezer fő) részesül integrált oktatásban, ami azt jelenti, hogy a nappali oktatásban tanuló általános iskolások 9,2 százaléka sajátos nevelési igényű. Az SNI-s általános iskolások 69 százaléka küzd súlyos tanulási-, figyelem- vagy magatartásszabályozási zavarral (BTMN-es gyerekek száma az elmúlt 15 évben a háromszorosára nőtt), 8,5 százalékuk enyhén értelmi fogyatékos és 10 százalékukat diagnosztizálták autizmus spektrumzavarral. Hogy viszonyítani tudjunk: Magyarországon az autizmussal diagnosztizált gyerekek száma tavaly elérte a tíz évvel korábbi háromszorosát, de az arányuk nem csak itthon, világszerte is nő. Egy friss amerikai felmérés szerint már minden harmincötödik gyerek érintett.
Ebből értelemszerűen következik, hogy rohamosan nő az igény gyógypedagógusokra, akik azonban már eddig is csak utazó rendszerben voltak képesek mindenhol jelen lenni a közoktatásban, de a fejlődésükhöz szükséges, nekik járó, előírt rehabilitációs órákkal így sem mindig bírták ellátni a gyerekeket. Az SNI-s ellátórendszer túlterheltségének másik oka, hogy kevés a szakember. Hiába nő évről évre a gyógypedagógusok száma, még mindig messze elmarad attól, amennyire igény lenne. Ez részben annak köszönhető, hogy sokan a magánszférában helyezkednek el. Azoknak, akik az állami rendszerben nem jutnak (elég) fejlesztéshez, rengeteg fejlesztőház létesült, ahol ezek a szakemberek sokkal jobb feltételek között tudnak dolgozni.
Ráadásul az, hogy népszerű lett a gyógypedagógiai képzés, messze nem jelenti, hogy azok, akik elvégezték, praktizálni is fognak. Van ugyanis egy különös jelenség e téren, ami arra enged következtetni, hogy a felvételizők jó része valójában olyan szülő, aki, mivel a gyereke érintett, de nem kapja meg a megfelelő ellátást az állami rendszerben, maga készül kezébe venni a fejlesztését. Ezt látszik igazolni a tény, hogy például a tavalyi évben jelentkező 2944-ből 2159 fő levelező képzésen kívánt végezni.
Sok szülő nem tudja, hol érvényesíthetné a gyerekek jogait, pedig ha az iskola nem tud ellátást biztosítani és a szülő közbenjár, a tankerület kifizeti, hogy egy gyógypedagógus megtartsa azt az órát, ami elő van írva a gyereknek.
– Minket, fejlesztőpedagógusokat azért tartanak, hogy a kis tanulási nehézségekkel küzdő gyerekeknek segítsünk, az SNI-s gyerekek órakeretét (és ezen belül az autizmussal érintettekét) a rehabilitációs ellátásban kellene megoldani. A mi órakeretünk nagyrészt arra megy el, hogy a beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséggel (BTM) küzdő gyerekeknek előírt fejlesztéseket adjuk át. Nem látom, hova tudnánk beilleszteni az esetlegesen az iskolába érkező autizmussal élő gyerekek ellátását – mondja egy Budapesthez közeli település iskolájának fejlesztő- és gyógypedagógusa, aki most másodmagával lát el egy 400 fős iskolát. Általában nincsenek gyógypedagógusok az iskolákban, a kisebb intézményekben nem tartanak fenn ezért egy státuszt, vagy csak félállásban alkalmazzák őket. Az SNI-s gyerekek mellé az egységes gyógypedagógiai módszertani intézmények (EGYMI-k) adják a szakembereket a többségi iskolákba. Ahhoz, hogy biztosítani tudják az állami intézményekben a megfelelő SNI ellátást, versenyképes fizetésekkel át kellene csábítani a gyógypedagógusokat a magánszférából.
– A mi iskolánkban évekig nem volt SNI ellátás, de mivel értünk hozzá – bár nem abban a munkakörben vagyunk alkalmazva –, nyilván úgy osztjuk el azt a pici óraszámot, amiben egy-egy gyerekkel dolgozunk, hogy mindenki kapjon valamiféle ellátást. Viszont van olyan iskola, ahol egyáltalán nem kapják meg a szakvéleményben előírt órákat a gyerekek – magyarázza, majd hozzáteszi: utazó gyógypedagógusként sosem dolgozna. – Előfordul, hogy egy utazó gyógypedagógusnak akár 4-5 iskola között is ingáznia kell, cipeli magával a munkaeszközeit, és gyakran csak a folyosó végén tud leülni a diákkal, jobb esetben megkapja a logopédus szobáját a foglalkozások idejére, nem ismeri se a tantestületet, se a gyerekeket igazán.
A harmadik tényező, ami az SNI-s ellátórendszer túlterheltségéhez vezetett, kétségkívül az, hogy egyre jobb eszközökkel és egyre hatékonyabb diagnosztikai eljárásokkal vizsgálják a gyerekeket, akik közül így egyre többen jutnak diagnózishoz. Arra a kérdésre, miért sokszorozódott meg az autizmus spektrumzavarral érintett gyerekek száma, nyilván nemcsak a diagnosztikus eszközök fejlődése a magyarázat, de a kiváltó okok még mindig nem világosak.
– Lassan az atipikus lesz az új tipikus. Általánosságban, ha ilyen ütemben nő az SNI-s gyerekek száma, a rendszer ránk fog omlani – fogalmaz a fejlesztőpedagógus.
Ezt a jelek szerint a kormányzat is felismerte, az azonban, hogy minden integrálható autizmussal élő gyereket egyszerűen behajtanak a normál tanrendű oktatásba, csak látszólagos megoldás, és hamar borítani fog egy másik rendszert. A közoktatást.
Szólnak érvek a döntés mellett
Félreértés ne essék, azoknak a gyerekeknek, akik integrálható SNI-kódot kapnak a diagnóziskor, valóban a közoktatásban lenne a helyük. Ma azonban legtöbbször még azon szerencsések esetében sem valósul meg valódi integráció, akik bejutnak azokba az iskolákba, amelyek az alapdokumentumuk és a pedagógiai programjuk szerint nyitva állnak előttük. A gyógypedagógusok korlátozott száma és jelentős túlterheltsége miatt ugyanis általában az ő ellátásuk is csak annyiban merül ki, hogy a számukra előírt néhány órában megkapják a fejlesztéseket. – A valódi integráció, hogy a tanáraik értsék, hogyan működnek és hogy a többi gyerek is tudja, hogyan kell őket befogadni, ezzel nem oldódik meg, holott egyre többen lesznek,
muszáj kezdenünk velük valamit, hiszen később a társadalomba is bekerülnek, találkozni fogunk velük,
ezért fontos lenne ennél mélyebben is kezelni a helyzetet – fogalmaz a gyógy- és fejlesztőpedagógus, akivel beszéltünk.
Az, hogy (eddig) kevés (volt) az úgynevezett integráló intézmény a többségi iskolarendszerben, a szülőknek komoly logisztikai gondot is okozott, hiszen általában a lakóhelytől távolabb találtak csak olyan iskolát, amely fogadta a gyerekeket, az ő szemszögükből nézve tehát az, ha kinyitják előttük a többségi általános iskolák ajtaját, mindenképp könnyebbség lehet. Kérdés azonban, a nyitás önmagában nem okoz-e nagyobb gondokat, mint a mostani, nehezített bejutás.
A tanároknak nincs beleszólásuk
A tanári közösségek, amelyek helyenként mereven elutasították a nyitást és amelyek csak véleményezési joggal rendelkeznek, semmilyen információt nem kaptak arról, hogyan készül megvalósítani a tankerület a gyakorlatban az intézményi átszervezést, jóllehet, a törvény kötelezi erre a munkáltatót. Az, hogy
- biztosítják-e a tankerületek a változtatáshoz szükséges feltételeket,
- lesz-e plusz gyógypedagógus, pedagógiai asszisztens, árnyékpedagógus, aki segíti majd a gyerekek beilleszkedését és azt, hogy a velük való foglalkozás ne borítsa fel a normál tanrend folyamatát, hogy
- bővül-e a pszichológus munkaideje, hogy
- csökkentik-e a tanárok óraszámát, lehetővé téve, hogy a felszabadult időben ezirányú továbbképzésen vegyenek részt, illetve
- integrálják-e az órakeretbe a speciális tanmenet, a fejlesztési terv kidolgozását és a szülőkkel való együttműködésre fordítandó időt, valamint
- maximálják-e az osztálylétszámot alacsonyabb szinten,
nem derült ki a dokumentumból, amelyben információként mindössze a döntés indoka szerepelt: nő az autizmus spektrumzavarral küzdők száma az intézmény kötelező felvételi körzetében.
Hogy a hozzánk eljutott intézményátszervezési javaslat szövege megegyezik-e a többi iskolába elküldöttel, nem tudhatjuk, de – a határozott „pártfegyelem” alapján, amely a nekünk küldött levelek szövegezésének egyezéséből körvonalazódik – nagy valószínűséggel igen, így mi most ebből indulunk ki. A tankerület ebben azzal érvel a döntés mellett, hogy fontos a tipikus fejlődésű tanulók megismertetése az eltérő fejlődésmenetű tanulók sajátosságaival, kiemeli a szülők más településre való utazással járó terheinek csökkentésének szempontját is, az érintett gyerekek integrált nevelésének legfőbb céljaként pedig az „egyéni képességek és fejlettségi szint alapján elérhető legjobb felnőttkori életminőség, valamint a szociális adaptáció és önállóság feltételeinek megteremtését” jelöli meg.
Mi a gyerekek érdeke?
Tekintsünk most erre a döntésre elsősorban azoknak a gyerekeknek a szemszögéből, akikből saját bevallásuk szerint a legtöbbet akarják kihozni az oktatásügy döntéshozói azzal, hogy „bedobják” őket a többségi iskolákba. Hogyan kell őket oktatni ahhoz, hogy elérjék a lehető legjobb felnőttkori életminőséget? Erről egy olyan szakembert kérdeztünk, aki közel két évtizede foglalkozik autizmussal élő gyerekek fejlesztésével.
– A gyereknek joga van ahhoz, hogy akadálymentesített, azaz autizmus specifikus módszerekkel zajló oktatásban részesüljön. Ahogy egy vak gyerekkel nem akarunk a táblára szöveget íratni, úgy egy autizmussal élő gyereknek is fontos lenne, hogy olyan módszereket használjunk az oktatásában, amelyek neki megfelelőek. Erre a mostani iskolák önhibájukon kívül nincsenek felkészülve – mondja a gyógypedagógus, utalva rá, hogy a pedagógusképzésben minimális az SNI-ről, azon belül az autizmusról szóló oktatás. Kivétel ez alól az Apor Vilmos Katolikus Főiskola, ahol most vezettek be ilyen jellegű képzést.
Sok jó példa van arra, hogy azoknak, akik kicsi koruktól kezdve intenzív fejlesztést kaptak, sikerült a társadalomba beilleszkedő, hasznos emberekké válniuk.
A nemzetközi protokollban heti 25 óra fejlesztés az irányadó, Magyarországon ezzel szemben heti 2 órát szokott előírni a szakértő bizottság autizmusspecifikus fejlesztésre.
Ma Magyarországon autizmus szakos gyógypedagógust egyelőre csak az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karán képeznek, tehát kevés az olyan szakember, aki tényleg ért ehhez a területhez. De vannak nagyon jó továbbképzések a Korai Fejlesztő Központban általános pedagógusok részére, és az Autizmus Alapítványnak is vannak jó képzései. – Ugyanakkor a pedagógusokra ráterhelni egy kötelező képzést nem megoldás, hiszen jelenleg is nagyon elfoglaltak. Nekik egész biztos, hogy több emberre van szükségük, hiszen akármilyen képzést végeznek el, fizikailag akkor sem fognak tudni harminc gyerek között ellátni 2-3-4 autizmussal élő gyereket – mondja a gyógypedagógus, aki arról számol be, hogy egy németországi tanulmányúton megtapasztalhatta, milyen lenne az ideális integrált oktatása ezeknek a gyerekeknek.
– Ott minden gyerek mellé járt egy segítő, aki a pedagógussal együtt – órarendjébe illesztve – bejárt egy olyan fejlesztőközpontba, ahol együtt hospitálhattak a gyerek fejlesztésénél, így nagyon szoros szakmai együttműködés alakult ki a fejlesztőközpont és a pedagógusok között.
Persze sok függ attól, hogy az autizmus széles spektrumán hol helyezkedik el egy kisgyerek, illetve, hogy mást is diagnosztizálnak-e nála, ahogy az meglehetősen gyakran előfordul. A birtokunkba jutott intézményátszervezésről szóló dokumentum nem tesz különbséget az érintettség foka szerint a gyerekek között, holott az integrálható SNI-kód mellett előfordul, hogy egy gyerek még másik két SNI kódot is kap.
Lehet, hogy egy diáknak csak speciális érdeklődése van, de teljesen jól integrálható, ám olyanok is akadnak, akiknek a szociális kapcsolódás, a figyelem vagy az indulatkezelés területén is komoly nehézségeik vannak. Őket folyamatosan figyelemmel kell kísérni, mert egy-egy ilyen zavar bizony meg tudja keseríteni nem csak az ő, hanem a társai életét is. Ezért az integrált oktatásban az összes általunk megkérdezett szakember szerint
elengedhetetlenül szükség van olyan pedagógiai asszisztensre, vagy árnyékpedagógusra, aki mindenhová elkíséri ezeket a gyerekeket.
Ez az árnyékpedagógus bent kell legyen az órán, és amikor látja, hogy bekövetkezik a „meltdown”, azaz kikészül, „leolvad” a gyerek, fogja és kiviszi. Kellenének továbbá „nyugiszobák”, ahová ilyenkor ki lehet menekíteni a gyereket, hogy regenerálódhasson. Ha nem adottak ezek a feltételek, a többi gyerek tanuláshoz való joga is sérülhet.
Ha megnézzük, hogyan kezelik ezt a problémát Európa más országaiban, nagyon nagy különbségeket látunk attól függően, hogy mennyi pénzt, szaktudást és együtt gondolkodást szánnak erre a területre. Nem csak követendő, de elrettentő példák is vannak előttünk: Olaszországban például egytől egyig mindenkit integrálni próbálnak, ott mindenki normál osztályba jár, és ebből szörnyű helyzetek alakulnak ki. Azt már láthatjuk, hogy ez így, annak ellenére, hogy ott is próbálnak mentort adni a gyerekek mellé – nem működik – magyarázza az autizmusra specializálódott gyógypedagógus, hozzátéve: be kell látni, hogy
az integráció nem azt jelenti, hogy bedobjuk a gyerekeket az iskolákba.
Kis osztályokban könnyebben kezelhetők
– Ha az iskolákat valóban arra fogják kötelezni, hogy nyissanak az autizmussal élők felé, nagyon fontos lenne, hogy az osztályok kisebbek legyenek – magyarázza a szakember. Úgy véli, ideális esetben egy tizenöt fős osztállyal, ahová bekerül egy nem markánsan érintett gyerek – akinek nincs mellé hiperaktivitása, vagy ha van is, nem olyan nagyon vészes – egy pedagógus egy asszisztenssel boldogul. Mint mondja, ilyen felállást Magyarországon nagyon ritkán látni, mert a problémás gyerekek mind a kis csoportokba kerülnek, ahol ezáltal aztán jellemzően sokkal nagyobb számban képviseltetik magukat.
Ráadásul az oktatásirányítás nem mindig tekinti elsődleges szempontnak, hogy megtartsa a kis osztálylétszámot, még ha az indokolt is lenne. A Külső-Pesti Tankerületi Központot igazgató Rábel Krisztina éppen néhány hónapja akarta anyagi okokra és csökkenő gyermeklétszámra hivatkozva összevonni a 18. kerületi Kondor Béla Általános Iskolát az Eötvös József Általános Iskolával. Hogy a Kondor 952 tanuló befogadására alkalmas épületébe azért jár csak 219 diák, kis osztályokban, mert közülük 45 sajátos nevelési igényű, bár nyilvánvalóan tudta, nem vette figyelembe a karinthys tanárokat kirúgó tankerületi vezető (aki ellen, mint megírtuk, a közelmúltban hamis tanúzás miatt büntetőeljárást indított az egyik szülő, és akinek lemondását egy másik iskola szülői közössége tüntetésen követelte a múlt hónapban), mondván: „Olyan tankerületi vezetője legyen a kerületnek, aki öt év alatt legalább egyszer elmegy az iskolákba és megnézi, hogy mi van ott”.
Ha a 45 SNI-s diákot felszorozzuk a szakvéleménnyel rendelkezők kódjai alapján számított szorzókkal –
az autista tanulók 3 főnek, az ADHD-s, azaz figyelemhiányos hiperaktivitási zavarban szenvedő tanulók 2 főnek számítanak –,
már nincsenek is olyan kevesen az iskolában. Ha a Havanna lakótelepen nem állnak a sarkukra a szülők, talán már meg is történt volna az összevonás, a hangos tiltakozás hatására azonban egyelőre elállt tervétől a tankerület, amely megpróbálta felszámolni a gyerekek fejlesztéséhez ideális körülményeket.
Annak ellenére, hogy nincs elég autizmusra specializálódott iskola, a civil kezdeményezések sem egykönnyen boldogulnak. Autizmussal élő gyerekeknek tanulócsoportot szervezni ma Magyarországon illegális, de civil iskolát sem lehet létrehozni, csak egyházit, azt is csak kormányzati támogatással, holott a kormányzat építhetne azon szakemberekre, akik saját erejükből, elhivatottságból dolgoznak a probléma megoldásán.
A gyerekek, akik a spektrum különböző fokain érintettek az autizmusban, olykor aktivitászavarral küzdenek, van, aki folyamatosan feláll, énekel, mozog, beszél, kérdéseivel megakasztja a tanóra menetét vagy éppen nehezen kezeli az indulatait. – Ott áll a gyógypedagógiai szempontból képzetlen pedagógus, és fogalma sincs, mit kezdjen egy ilyen diákkal. Nehéz ez mindenkinek, elsősorban nyilván az autista gyerekeknek, de a többiek sem értik igazán a helyzetet.
Van, hogy kinevetik, rosszabb esetben bántják őket. Ezeknek az eseteknek általában menekülés a vége –
A Klebelsberg Központ, amely nem tartja magát illetékesnek az integráció kérdésében, lapunknak elküldött válaszában úgy fogalmazott: „Fontosnak tartjuk azonban, hogy minden intézmény olyan integráltan nevelhető-oktatható SNI gyermekeket lásson el, amely sérüléstípusra fel van készülve.” Ha ehhez az elvhez tartanák magukat a tankerületek, tulajdonképpen nem is lenne gond, erre azonban elengedhetetlenül szükséges lenne garanciát adniuk, még mielőtt a döntés megszületik. Azaz május 31. előtt.
Ha a tankerületek továbbra is elzárkóznak a transzparens kommunikációtól, könnyen lehet, hogy az elkövetkező hetekben az érintett iskolákba járó diákok szüleinek és pedagógusainak közös, határozott kiállására lesz szükség ahhoz, hogy kikényszerítsék a biztosítékot: csakis jól előkészítve, a megfelelő feltételek biztosításával nyíljanak meg a közoktatás kapui az egyre sürgetőbb integráció előtt.
Nyitókép (illusztráció): AFP/BSIP/Amélie Benoist
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
