Az ellopott ország – hogyan juttassuk vissza jogos tulajdonosának?
Ha jövőre sikerül megszabadulnunk Orbán Viktor rendszerétől, mit kezdjünk az erkölcsi és anyagi csődtömeggel, amelyet az maga után hagy majd több mint másfél évtized rablógazdálkodása után? – teszi fel a kérdést Lányi András. Az író, filozófus nem marad adós a válaszokkal sem: alább közölt monstre dolgozatában kilenc fejezetben mutatja be, hol állunk most és milyen sürgős tennivalóink lennének – gazdaságtól oktatás- és egészségügyön át a jogállam helyreállításáig. A napi politikai adok-kapok színvonalán messze felülemelkedő írás következik Magyarország jövőjének valódi kérdéseiről.
Ahogy Mózes kivezette az ő népét a fáraó földjéről, úgy vezette ki a magyarokat Európából Orbán Viktor. Ha jövőre, akkor már tizenhat évi büntetlenül űzött rablógazdálkodás után megszabadulunk tőle, mit kezdünk azzal az erkölcsi és anyagi csődtömeggel, amit maga után hagy? Honnan támadnak majd hiteles, feladatukra felkészült vezetők, világos reformelképzelések, ha a tennivalókról alig esik szó a nyilvánosság előtt? Mintha magától értetődne, hogy merre induljunk. Pedig nagyon nem. Döntsék el helyettünk a politikusok? Nem ők szokták. A politikusok azt mondják, amit választóik hallani szeretnének, a választók többsége pedig azt szereti hallani, amit már sokszor elmondtak neki. Az ország előtt álló kihívások ezzel szemben azt követelik, hogy olyan kérdésekre keressünk választ, amelyeket a többség nem szívesen hall és amelyekben nincs egyetértés. A népszerű szólamokból azért nem lesz soha valóság, mert mögöttük megkerült dilemmák, elhallgatott érdekellentétek, sürgős felülvizsgálatra szoruló előítéletek rejlenek. Tudjuk-e egyáltalán, mit akarunk? Szerintem itt lenne az ideje, hogy ezt megvitassuk.
1. Az Orbán-rendszer működése és kilátásai
Nem tévedések és torzulások sorozatáról, hanem következetes rendszerépítésről lévén szó, ha nem értjük a fennálló rendszer működésének logikáját, nem szabadulhatunk meg a következményektől. A névadó a kilencvenes évek politikai megrázkódtatásaiból szűrte le azt a téves következtetést, hogy a rendszerváltó elit gazdasági és kulturális túlerejével szemben hatalmát csak úgy védheti meg, ha minden tisztséget, vagyont, információt és dezinformációt egy tőle közvetlenül függő szűk csoport kezében összpontosít. Pedig 2010-ben, amikor hatalomra került, erre már nem lett volna szüksége: számottevő ellenzéke nem akadt, kormányzását kül- és belföldön kedvező várakozás előzte meg, amely, ha beigazolódik, uralmát a többség bizalmára építhette volna, az alattvalók megfélemlítése, megtévesztése és megvesztegetése helyett.
Minden egyéb ebből következik. A közvagyon példátlan mértékű eltulajdonításához le kellett rombolnia a jogállamot és ki kellett üresítenie a parlamentáris rendszert. Az intézményesített korrupcióhoz, az uniós fejlesztési források eltérítéséhez nem számíthatott nyugati partnereinek jóváhagyására, tehát casus bellit kellett találnia a konfrontációhoz, amely megmagyarázza elszigetelődését, politikájának elutasítását európai szövetségesei részéről. Ehhez kellettek a mondvacsinált ellenségek: a Soros-hálózat és a brüsszeli bürokraták, valamint az ügyesen meglovagolt migránskrízis. Eddigi szövetségeseinek elvesztését volt hivatott ellensúlyozni a keleti nyitásnak nevezett politikai pálfordulás, az ország eladósítása és alárendelése az orosz és kínai nagyhatalmi törekvéseknek.
Amikor erre az útra lépett, Orbán még nem számolhatott Putyin ukrajnai háborújával. A keleti kényuralmi rendszerek és a nyugati demokráciák között hirtelen támadt szakadék lehetetlenné tette addig vitt kétkulacsos politikájának folytatását: többé nem leplezhette nyílt elköteleződését „a gonosz új tengelye” mellett. Helyzete az Európai Unióban tarthatatlanná vált, sorsa azóta elsősorban Moszkva jóindulatától függ, amelyet a guruló rubel és az európai szélsőjobb között vállalt közvetítő szereppel igyekszik kiérdemelni.
Eközben idehaza az évtizedes rablógazdálkodás, az elhibázott fejlesztési stratégiák kudarca, a közszolgáltatások tönkretétele és a kormányzati rendszer felforgatása a választók többségének egyre fokozódó elégedetlenségét váltotta ki.
De ne feledjük: a végsőkig és azon túl is ki fognak mellette tartani azok, akik minden körülmények között egy erős jobboldali pártra szavaznak, valamint azok az idős emberek, akik örökre a szívükbe zárták utolsó reménységüket, a rendszerváltás ifjú hősét,
végül azok is, akik nem vágytak soha egyébre, mint egy Kádár Jánoshoz hasonlóan keménykezű – de keresztény és nemzeti – vezetőre, aki gondoskodik mindennapi kenyerükről és a gyűlölnivalókról. A mostani választási rendszerben ez akár elég is lehet a Fidesz újabb győzelméhez, vagy hogyha mégsem, a jogszabályok további módosításának útjában többé nem állnak alkotmányos akadályok.
2. Magyarország a változó világban
Geopolitikai helyzetünkből következik, hogy a nemzetközi erőviszonyok alakulása közvetlenül befolyásolja a magyar politika mozgásterét. Egy-egy rossz döntés nemzedékek sorsára gyakorol végzetes hatást.
A világban ma ismét a nyers erőszak és a nagyhatalmak gátlástalan önzése uralkodik, inkább, mint a második világháború óta bármikor. A nyugati szövetségi rendszert válságba sodorta az Egyesült Államok elnökének váratlan közeledése Oroszországhoz. Igyekezete, hogy Ukrajna feláldozásával leválassza Oroszországot Kínáról, Amerika legveszedelmesebb vetélytársáról, kudarcra van ítélve. A nyugat megosztottsága növeli Putyin étvágyát, birodalomépítő ambícióihoz pedig nem nélkülözheti Kína támogatását. E törekvések a lehető legsúlyosabb fenyegetést jelentik Európa és különösen Kelet-Közép-Európa számára.
Az európai országok lázas sietséggel szervezik újjá védelmi rendszerüket. Magyarországra azonban többé nem számítanak. Az európaiak növekvő veszélyérzete és az újjáéledő egységtörekvések kilátástalanná teszik Moszkva szatellitái – a jelenlegi szlovák, magyar és szerb vezetés – jövőjét. Ha visszariadnak saját alattvalóikkal szemben a nyílt erőszak alkalmazásától, akkor bukásuk elkerülhetetlen. Az elmúlt években vitt gyalázatos szerepünket azonban európai szövetségeseink még sokáig fogják emlegetni.
Az új magyar külpolitikának nem lehet fontosabb tennivalója, mint hogy helyreállítsa becsületünket a Nyugat szemében. Nemzeti önrendelkezésünket nem az Európai Uniótól, hanem az Európai Unióban kell megvédenünk. Elköteleződésünk a demokratikus jogállam alapelvei mellett nem lehet alku tárgya: nem eladó sem készpénzért, sem kőolajért. Csak kiszámítható, következetes politika állíthatja helyre szövetségeseink bizalmát s tarthatja távol ellenségeinket.
A politikai megrázkódtatások nem terelhetik el a figyelmünket természeti létforrásaink pusztulásáról. Az Európai Unió elkötelezte magát a zöld átállás céljai mellett. Újabban azonban komoly kétségek merültek fel ezek realitását illetően. Akik a gazdaság globális versenyképességét összeférhetetlennek találják a biológiai sokféleséget védő erőfeszítésekkel, ezt nem ok nélkül teszik. Európa jólétét azonban nem az szolgálja, ha egy olyan a versenyben próbál helytállni, ahol a siker feltétele az erőforrásokkal való pazarlás, a környezet védelme pedig versenyhátrányt jelent.
Földrészünket éppen az ökológiai belátásoktól inspirált reformok terelhetik jövőképes útra. Ezek az anyag- és energiapazarlás felszámolásával javítják a gazdaság költséghatékonyságát, az élelem-önrendelkezés megvalósítására ösztönöznek, csökkentik a szállítási költségeket és a szállítás okozta környezetterhelést, és miközben enyhítik függésünket a jelenlegi világgazdasági rendszer kegyetlen törvényeitől, új munkahelyeket teremtenek és változatosabbá teszik a foglalkozásstruktúrát.
3. A gazdaság rendbetétele
Ami a nemzetgazdaság teljesítményét illeti, az utolsó másfél évtizedben visszacsúsztunk a régió országainak középmezőnyéből a sereghajtók közé. Mértékadó elemzők szerint a magyarázat a választott fejlesztési stratégiában keresendő s ettől nem függetlenül az állami költségvetés szerkezetében.
E stratégia legfőbb jellemzője az úgynevezett költségalapú versenyképesség törekvése (alacsony bér, olcsó nyersanyag, elnéző hatóságok, gyenge környezetvédelem), amely leginkább az alacsonyabb hozzáadott értéket előállító ágazatokba vonz befektetőket. Ez korlátozza a bérszínvonal növelését (de nem is termeli ki annak forrásait), és a hiányzó olcsó munkaerő behozatalára kényszerít, miközben a képzettek egy része munka és megélhetés híján elvándorol. A minőség előállításával szemben a mennyiségnek kedvez, a nagyléptékű, környezetüket súlyosan terhelő technológiáknak, termelési monokultúráknak, dacára annak, hogy a kisebb méretű vállalkozások sok esetben innovatívabbak, rugalmasabbak és a foglalkoztatási mutatóik is kedvezőbbek.
Kérdés, hogy mi keresnivalónk van ebben a versenyben, ahol a siker záloga az erőforrásokkal űzött rablógazdálkodás, a természet kifosztása és az alacsony életszínvonal. Ha mérsékeljük függőségünket a világpiactól, a részleges önellátás igyekezete sokféle új munkaalkalmat teremtene, vagyis több jövedelmet. Ez a jövedelem persze a másik oldalon bérköltségként is megjelenik, és a magasabb bérszínvonal meg a szigorúbb környezetvédelmi előírások miatt a termék drágább lesz – csakhogy az ebből keletkező többletjövedelem bennünket gazdagít: épp ezt akartuk.
A jólét drágasággal jár. Hasonlítsuk csak össze a drága Londont vagy Bécset egy olcsó ázsiai nagyvárossal: hol élnek jobban az emberek?
A magyar állam a rendelkezésére álló fejlesztési források európai összehasonlításban kirívóan magas hányadát fordítja egyedi vállalkozások közvetlen támogatására. Voluntarizmusát tekintve ez a modell egyre jobban emlékeztet a szocialista iparpolitikára. Velejárói is onnan ismerősek: túlközpontosítás, piaci verseny helyett politikai alku. A szereplők nem érdekeltek a hatékony gazdálkodásban, annál inkább szolgáltatásaik túlárazásában és a politikusok jóakaratának elnyerésében. Bőkezűen osztogatott állami hitelek, privatizált tőkejavak, közvetlen és rejtett támogatások révén gyorsan gyarapodó vagyonukat olyan ágazatokba fektetik, ahol kapcsolatukat az őket finanszírozó és szolgáltatásaikat megrendelő állammal nem zavarják a piac esetlegességei – elsősorban tehát az építőiparba, ingatlanok hasznosításába és a nagyüzemi mezőgazdaságba (amely, a földalapú uniós támogatásoknak hála, szolid jövedelmet biztosít a tulajdonosnak, gazdasági teljesítményétől függetlenül).
Egyedi beruházásoknak nyújtott – az esetek többségében gazdaságilag haszontalan, igazságtalan és eltúlzott – juttatások helyett az állami újraelosztásnak lehetőleg a tisztázott feltételek mellett bárki számára hozzáférhető normatív támogatásokat kellene előnyben részesítenie (a támogatások megtérülésében pedig maguk a pályáztatók is legyenek anyagilag érdekeltek és nyilvánosan elszámoltathatók). Az állami beavatkozás elsősorban ne a piaci szereplőket célozza meg, hanem a gazdaság egészséges működésének feltételeit biztosítsa: a megfelelő fizikai infrastruktúrát, biztonságos környezetet, átlátható szabályozást és a megfelelően képzett munkaerőt. Nem az állami szerepvállalás kisebb vagy nagyobb mértékéről van tehát szó, hanem annak jellegéről és prioritásairól.
A magyar kormány költségvetésében nemzetközi összehasonlításban kirívóan nagy tételt jelent magának az államnak a finanszírozása: az irreálisan felduzzasztott bürokrácia, a politikai elit dús javadalmazása és a propaganda költséges gépezete. A közszolgáltatásokra (pl. kultúra, oktatás) szánt összegek nagyságrendjéből sem derül ki, mekkora hányadukat öntik betonba, acélba, felesleges új épületekbe, az építőiparban és ingatlanüzleteken hizlalt pártoligarchia kedvéért. Ellenben szembeszökő a lemaradásunk a kutatásra és innovációra szánt összegek terén, valamint az egészségügy finanszírozásában.
Megengedhetjük-e magunknak az áttérést a tudásalapú, környezetbarát, takarékos, egyszóval gazdaságos gazdálkodásra? Könnyen lehet, hogy nincs is más választásunk. Az új hidegháború és az ökológiai katasztrófa alapjaiban rendítik meg a szabadkereskedelem eddigi rendjét. Nem egy virágzó, hanem egy összeomló rendszer alternatíváját keressük, talán az utolsó pillanatban.
4. Új vidékstratégiát! [1]
A magyar vidék képe alaposan megváltozott az elmúlt évtizedekben, miközben továbbra is évszázados sztereotípiákban gondolkodunk róla, a jövő fenyegetéseit pedig mintha semmibe vennénk. A falusiak megélhetésében a mezőgazdaság többé nem játszik komoly szerepet: a rendszerváltozás óta egymilliónál is több család hagyott fel a gazdálkodással. Az egyéni gazdaságok száma folyamatosan zuhan, a gazdatársadalom elöregszik, a mezőgazdaság mint életforma csak kevesek számára vonzó.
A mai támogatási rendszer és földbirtokpolitika a koncentrációt, a magasabb fokú gépesítést, az ezzel járó intenzív vegyszerhasználatot ösztönzi, a tömegtermék előállítását, amiből egyre kevesebben tesznek szert egyre nagyobb haszonra. A termelés és a támogatásokból származó jövedelem néhány ezer gazdaságban koncentrálódik, ezek gyakran olyan cégbirodalmakhoz tartoznak, amelyek számára az agrártevékenység csak egy a lehetséges befektetések közül. A mezőgazdasági nagybirtok túlsúlya még soha nem volt annyira nyomasztó, mint ma. A vállalkozások túlnyomó többsége a kevés munkaráfordítással, ipari módszerekkel előállítható szántóföldi növénytermesztésre szakosodott, amelynek hozzáadott értéke csekély. Az állattartás intenzív állattartó telepeken összpontosul, a háztáji tartás kiveszőben. Erdeinkben az uralkodó gazdálkodási forma a tarvágásos véghasználat, még a fokozottan védett állományokban is.
Mindennek környezeti, gazdasági, társadalmi hatását nem túlzás katasztrofálisnak mondani. A termőtalaj humusztartalma az elmúlt fél évszázadban a töredékére esett vissza. A megművelt területek aránya a rendszerváltás óta drasztikusan csökken, a korábban biológiailag aktív területek jelentős részét lebetonozták. Vizeink többsége nincs jó állapotban, az ország szárazodik, egyes részei sivatagosodnak. A biológiai sokféleség hanyatlik, főként a beépítések, az intenzív mezőgazdaság és a klímaváltozás miatt.
Az alapvető szolgáltatások köre – önkormányzati hivatal, bölcsőde, óvoda, iskola, háziorvos, bolt, jó közlekedés – hiányzik falvaink többségéből. A kisebb településeken a lakosság elöregszik, elvándorol vagy távoli munkahelyekre ingázik. A helyi közösség szétesőben, megélhetését, önbecsülését, érdekérvényesítő képességét kikezdte a viszonyok változása. A falvak társadalma sokszor hűbéri jellegű kapcsolatok mentén szerveződik. A népesség harmadát kitevő szegénység zöme kistelepüléseken él. A leszakadó kistérségek helyzete az ország északi, keleti, délnyugati részén kilátástalannak tűnik.
Ez a lesújtó kép kiáltó ellentmondásban áll a mezőgazdaság huszonegyedik századi lehetőségeivel. Az ökológiai és demográfiai válság korában az ivóvíz, a termőtalaj, a biológiai sokféleség felértékelődik, az élelem-önrendelkezés törekvése megkerülhetetlenné válik, a természeti források védelme és fenntartható használata növekvő szerephez jut a politika napirendjén. A magyar agrárium jövője azon múlik, hogy tudunk-e, akarunk-e elébe menni ezeknek az új kihívásoknak.
Ehhez mindenekelőtt az erőforrás-pazarló gazdálkodásnak kellene véget vetni. A szántóföldi, főleg gabonatermesztés túlsúlya a magyar mezőgazdaságot kiszolgáltatja a világpiaci árak ingadozásának. Olyan szereplőkkel kell versenyeznie, akikkel szemben nincsenek esélyei. Értelmetlenül áldozzuk fel az élővilágot, a talajt és vizeinket a nagy szántóföldi monokultúrák és az ipari jellegű művelés kedvéért.
Az ökológiai és gazdasági szempontból egyaránt ésszerűtlen termelési szerkezetet főként az agrártámogatások rendszere tartja fenn, amely megfelelő birtokméret esetén így is kényelmes megélhetést biztosít. Ez a jövedelem azonban a nagy cégekhez vándorol, a helyi társadalom megélhetési lehetőségein nem javít.
Sürgős irányváltásra lenne szükség. Fel kell hagyni az intenzív szántóműveléssel, első lépésben legalább az erre legkevésbé alkalmas 3-400 ezer hektáron. Ezek a földek gyepként, erdőként, vizes élőhelyként, helyreállított természetközeli állapotukban a klímaváltozáshoz való alkalmazkodás fókuszterületei lehetnének. A gyenge mezőgazdasági adottságú, sérülékeny területeken, pl. dombvidékeken, a Homokhátságon, a Nyírségben vagy a rendszeresen belvizes területeken az agrártámogatásoknak éppen a földhasználat-váltást kellene ösztönözniük. A támogatás azonban nem minden: a gazdálkodóknak megfelelő gazdálkodási és életpályamodelleket, hitel-, illetve értékesítési lehetőségeket kellene felkínálni. Az átállást segítené a szükséges tudás és szemlélet terjedése is.
Vizeink megtartása és bölcs hasznosítása a 21. században megmaradásunk szempontjából kulcskérdés. Az időjárási szélsőségek ma már nem számítanak kivételnek, rendszeressé vált a tenyészidőszakban a csapadékhiány, felszíni és felszín alatti vízkészleteink apadnak. Ezért a józan ész azt diktálná, hogy a lehulló csapadék és a folyókkal érkező víz minél nagyobb részét igyekezzünk megtartani. Ehhez egészséges talajra van szükség, a talajregeneráló, takarásos művelési módokat kellene tehát uralkodóvá tenni. A belvizet sem tekinthetjük többé ellenségnek: a tájban megőrzött víz segít az aszály megelőzésében. Az árvizek víztöbbletét, ahol csak lehet, ki kell vezetni a mélyárterekre és ott beszivárogtatni. Erre főként a Tisza mentén, a szomjazó Alföldön lenne lehetőség, de az elv másutt is működőképes lehet.
Az új fejlesztési politika számára a fő kitörési pontokat az egykor méltán híres, ma fogyatkozó hazai zöldség- és gyümölcstermesztés, a tájgazdálkodásban nélkülözhetetlen extenzív állattartás és a biotermelés felfuttatása, valamint az ezekre épülő feldolgozó és szolgáltató ágazatok támogatása jelenthetné. A helyi adottságoknak megfelelő, magas hozzáadott értékű termények és ezek feldolgozása, az egyediséget hangsúlyozó, réspiacokat megcélzó üzletpolitika esélyt adna a kisebb üzemeknek, a rövid ellátási láncoknak és a térségi önszerveződésnek. Európában növekszik a minőségi agrártermék iránti igény, ezt a trendet követi a hazai kereslet is. Az újjáéledő táj és a helyi szolgáltatások színvonalának javulása falvaink turisztikai vonzerejét is növelné, amint ezt a szomszédos Ausztria példája mutatja.
Ha Magyarország megfelelően él az európai Közös Agrárpolitika lehetőségeivel, amely a vidék népességmegtartó képességének és a települések önrendelkezésének erősítését ugyanúgy támogatja, mint a környezetvédelmi célokat, akkor a következő támogatási ciklusban már jelentős többletforrásokat is rendelhetünk a kívánatos változásokhoz.
Az új agrárstratégia megteremtheti a feltételeket ahhoz is, hogy a fiatal gazdák földhöz és kedvező hitelhez jussanak. De lesznek-e fiatal vállalkozók az agráriumban?
A minőségi élelem és az egészséges, ép környezet iránti igény élénkülésével párhuzamosan nőhet a helyben maradást tervező fiatalok aránya, és ma már látható, hogy megjelennek vidéken a nagyvárosokból beköltöző fiatalok is. Jelenlétük szemlélet- és jövőformáló szerepe idővel növekedhet: segíthet véget vetni annak a majd évszázados hagyománynak, amely a falusi fiatalokat is a város és az ipar felsőbbrendűségéről igyekezett meggyőzni. A szemléletváltás természetesen nem elég a vidék vonzerejének növeléséhez. Ahhoz a város és a falu közötti különbséget kell mérsékelni az élet minden területén. A munka- és tudásintenzív agrárfejlődés, a helyi szolgáltatások és a helyi demokrácia fejlődése idővel egyre többféle foglalkozás számára biztosíthat vidéken megélhetést.
A központi kormányzat, amikor ehhez forrásokat, a tényleges helyi önrendelkezéshez pedig jogokat biztosít, ezt annak a tudatában teheti, hogy csak visszaadja, amitől a vidéket az egymást követő politikai kurzusok fosztották meg korábban, és hogy enélkül a méltányos és fenntartható jövő Magyarországon elképzelhetetlen.
5. Környezetvédelem [2]
A klímavészhelyzettel és a biológiai sokféleség védelmével kapcsolatban vállalt kötelezettségeinek Magyarország csak papíron tesz eleget. A gyakorlatban a zöldterületek elépítése akadálytalanul folyik, erdőségeinket faanyag-bányákként kezelik, és a kormány a legvízigényesebb, legsúlyosabban szennyező iparágak telepítését támogatja. Sem a tömegtájékoztatás, sem a köz- és felsőoktatás nem szembesíti az állam polgárait a növekedési hajsza és a fogyasztói életforma tarthatatlanságával.
A katasztrofális következmények tapasztalhatók a mindennapokban, ezért ma már kevesen tagadják a veszélyt, amit a biológiai sokféleség eltűnése, a természeti erőforrások túlhasználata, a klímaváltozás, új járványos betegségek terjedése, valamint az ellenőrzés elvesztése jelent a tudományos-technológiai haladás újabb vívmányai – a termonukleáris energia, a mesterséges intelligencia, a nanotechnológia, a géntechnológia stb. – felett. A veszélyek elhárítására, a kockázatok mérséklésére hivatott intézményrendszer az elmúlt másfél évtizedben mégis leépült, a felelős, szakmailag megalapozott hatósági munka ellehetetlenült.
Haladéktalanul helyre kellene állítani a környezet- és természetvédelmi, illetve vízügyi hatóság, valamint a jövő nemzedékek országgyűlési biztosának önállóságát, eredeti jogosítványait. A környezetvédelem érdekeinek kormányszintű képviselete, a terület egységes irányítása önálló minisztériumot érdemelne. A védett területek kezelése és a természetvédelmi hatósági jogok pedig kerüljenek ismét a nemzeti parkok hatáskörébe. Az ország területének mintegy 30 százalékát kellene természetvédelmi oltalom alá helyezni, egyidejűleg növelve az élőhelyek természetes állapotát biztosító, fokozott védelmet élvező területek részarányát. Különös gondot kell fordítani a degradált élőhelyek, elsősorban a vizes élőhelyek helyreállítására, valamint a talaj állapotának javítására, az erózió és kiszáradás megállítására.
A vízmegtartást szolgáló programoknál a természetes megoldások élvezzenek elsőbbséget. A Duna és a Tisza nem csatorna, hanem a természet alkotása: a folyók és árterek revitalizációja során a cél a természetközeli állapot helyreállítása legyen. Gondoskodni kell a kiszáradástól, túlhasználattól és sokféle szennyezéstől fenyegetett felszín alatti vízbázisok fokozott védelméről: a tiszta ivóvíz a legnagyobb kincsünk.
Az építési hatósági jogkörökkel rendelkezzenek a települési önkormányzatok. A fővárosi agglomeráció területén, a Balaton környékén, valamint a mezőgazdasági művelésre szánt, illetve természetvédelmi védettséget élvező területekre nézve építési moratóriumot kell elrendelni. Az érvényes építési szabályzattól/szabályozási tervtől eltérő beruházás engedélyeztetésére csak az adott település teljes szabályozási tervének módosítása keretében kerülhessen sor, a beruházó költségén. Új épületek és utak építésével szemben élvezzen előnyt a meglevő állomány korszerűsítése.
Autópályák építése helyett a kötöttpályás tömegközlekedés, elsősorban a vasúthálózat sürgős korszerűsítése legyen a közlekedéspolitika elsőrendű célja.
A nemzetgazdasági szempontból kiemelt beruházások körét szűkíteni kell, és a kiemelés ne mentesítsen a környezetvédelmi és más törvények hatálya alól. Az állam ne a törvények megkerülésével, hanem szigorú betartásával mutasson példát polgárainak. Minden új beruházásnál készüljön stratégiai környezeti hatástanulmány.
A környezetet és emberi egészséget érintő információk nem képezhetik üzleti titok tárgyát. A működő ipari létesítmények szennyező kibocsátásait rendszeresen mérni kell, a mérési eredmények legyenek nyilvánosak. Határérték-túllépés esetén a büntetés rendelkezzen megfelelő visszatartó erővel, ismételt szabálysértés következménye a működési engedély visszavonása legyen.
Az energiastratégia középpontjába a takarékosság, az energia hatékonyabb használata kerüljön. Meg kell teremteni a jogi, szabályozási és gazdasági feltételeket a megújuló forrásból származó energia, elsősorban a nap- és szélenergia részesedésének jelentős növelésére. Az erdei biomassza ellenben nem tekinthető megújuló erőforrásnak, hiszen az erdő megújulási ciklusa az emberi időléptéket messze meghaladja.
A fenntartható anyag- és energiahasználat alapja a körkörös gazdálkodásra való áttérés. A keletkező hulladék mennyiségét csökkenteni, az újrahasznosítást minden eszközzel támogatni kell. Elengedhetetlen ehhez a gazdasági szereplők ösztönzése, a jó gyakorlatok népszerűsítése, a pazarlásra ösztönző és a környezeti, illetve egészségügyi következményeket elhallgató reklámok betiltása.
6. Tudatlanságunk ára
A hazai közoktatás színvonala ma jobban elmarad a kor követelményeitől, mint egy emberöltővel ezelőtt. Amit idáig tudtunk, többé azt se tudjuk, vagy nem tudjuk átadni az új nemzedéknek, lehet, hogy nem is kérnek belőle. Az oktatás-nevelés intézményrendszere egyre kevésbé alkalmas az új tudnivalók befogadására és a tudás megszerettetésére. A rendeltetésszerű működés útjában álló triviális akadályok (szakemberhiány, forráshiány, túlszabályozás stb.) meg is kímélik a napi gondokkal küzdő résztvevőket attól, hogy szembesüljenek legsúlyosabb kétségeikkel: mit is kellene tudni a növendékeiknek, és azt hogyan lehetne nekik megtanítani?
Pedig az internet és az információrobbanás korában, amikor ismereteink egyre többféle és egyre ellenőrizhetetlenebb forrásból származnak, a fiataloknak égető szükségük lenne arra, hogy a felnőttek furcsa világához valahol útmutatást kapjanak.
A hely, ahol a dolgok értelmére szabadon rákérdezhetnek, és kérdéseikre türelmes, okos felnőttektől őszinte választ kapnak: az iskola. Ha nem az, be kell zárni.
A közoktatás feladata ebből levezethető: ne versenyképes munkaerőt képezzen, hanem felelős állampolgárokat; gondolkodásra neveljen s ne kész ismeretek elsajátítására. Ébresszen érdeklődést a tudás világa iránt, és fejlessze diákjaiban azokat a képességeket, amelyek hozzásegítik őket, hogy ott sikerrel helytálljanak. Gondoskodjon arról, hogy az utánunk jövők hozzáférjenek gazdag szellemi örökségükhöz, képesek legyenek azt megőrizni és megújítani egy kiszámíthatatlan megpróbáltatásokkal terhes jövő körülményei között.
A magyar iskolarendszer erre a feladatra jelenleg alkalmatlan. Az agyonközpontosított szervezet túlterhelt és alulfizetett, feladatukra csak részben felkészített pedagógusokat kényszerít arra, hogy életidegen tudnivalók tömegét próbálják átadni olyan tanulóknak, akiknek fejlesztésére, motiválására, felzárkóztatására és tehetségük gondozására az iskolában jelenleg sem idő, sem hely, sem megfelelő módszerek nem állnak rendelkezésre.
Nincs sürgősebb kormányzati tennivaló, mint változtatni ezen a helyzeten! Mindenekelőtt a pedagógus-pálya vonzerejét kellene növelni, hogy a tehetséges fiatalok minél nagyobb számban válasszák ezt a hivatást. Elengedhetetlen ehhez a munka nehézségével és a pedagógus felkészültségével arányos erkölcsi és anyagi megbecsülés, a pedagógusok túlterheltségének csökkentése, a tantestület önállóságának növelése. Formális továbbképzések, idegtépő adatszolgáltatás és megalázó számonkérés helyett az érdemi szakmai műhelymunkát kellene ösztönözni, az egymástól tanulást. A segítő szakmáknak pedig ott kell lenniük minden oktató-nevelő intézményben.
Haladéktalanul sort kell keríteni az életidegen, aprólékosan előírt, sok tekintetben elavult és a tanulók életkori sajátosságaira nem tekintő tantervi kötelezettségek alapos felülvizsgálatára. Ezt azonban széleskörű szakmai egyeztetésnek kell megelőznie, mert az elmúlt évtizedekben újra és újra bebizonyosodott, hogy a politikai nyomásra, előkészítetlenül, kapkodva végrehajtott tanterv- és alaptanterv-készítésnek több a kára, mint a haszna. Ezzel egyidejűleg fel kell számolni az állam tankönyvkiadási és tantervkészítési monopóliumát.
Mi az, ami a hazai közoktatásból a leginkább hiányzik? Minden pedagógia szakos hallgató kívülről fújja a választ: probléma- és személyközpontú, differenciált képzés, kisebb tanulócsoportok, rugalmas tanterv, fejlesztőpedagógiai módszerek, eleven kapcsolat a természeti és társadalmi környezettel, több, sokkal több szabadon választható, öntevékenységre serkentő foglalkozás az iskolában. Az oktatásügy teljhatalmú irányítói azonban másfél évtizeden keresztül egyetlen lépést se tettek ebbe az irányba, ezekkel ellentétes célokat követtek, és az iskolarendszerre ráerőltetett reformok kidolgozásánál semmibe vették a pedagógusok véleményét.
Külön kell szót ejteni az úgynevezett leszakadókról. A hazai népesség legalább 10 százaléka (attól függ, hogyan számítjuk) nyomorog. Ez egészen más, mint tisztes szegénységben élni. Ahogyan ez lenni szokott, ezekben a másoknál tudatlanabb, kiszolgáltatottabb, betegebb, gyakran antiszociális mintákat hordozó családokban születik a legtöbb gyerek. Iskolai karrierjük a jelenlegi körülmények között előre borítékolható: iskolarendszerünk a hazulról hozott különbségeket nem csökkenti, hanem visszaigazolja és felerősíti. És igen, ők lesznek azok, akik akadályozzák a tanítást, elkedvetlenítik a pedagógusokat és lerontják az átlagteljesítményt. Az lenne a csoda, ha nem így lenne. Az iskola, hiába kérik rajta számon, egymaga nem képes áthidalni a szakadékot, amelyet harminc év elhibázott társadalompolitikája teremtett a mélyszegénységben élők és a többség között. A kilátástalannak tűnő helyzeten átfogó reintegrációs programok segíthetnek, megfelelő kormányzati és társadalmi támogatottsággal. Csakis ezek szerves részeként képzelhető el a jövőben eredményes iskolai felzárkóztatás.
7. Felsőoktatás és tudománypolitika
Az abszolút kiszámíthatóság, maximális hatékonyság és totális ellenőrzés elvén működő társadalmi-gazdasági rendszerek kérlelhetetlen logikája egyre kevésbé képes rendszeridegen (emberi) szempontok figyelembevételére. Minél kevesebb emberre és minél bonyolultabb ismeretekre van szükség az új technológiák kezeléséhez, annál gyorsabb ütemben zajlik világszerte a hatalom és a vagyon koncentrációja, a végtelenségig növelve az alattvalók kiszolgáltatottságát. Az élethosszig tartó tanulás mókuskerekéhez láncolt emberiség egyetlen lehetséges viszonya a tudáshoz az ellenállásmentes alkalmazkodás maradt. Az értelem uralmát a természet felett felváltotta az értelem alkotta dolgok uralma az ember felett: a Gutenberg-galaxisból megérkeztünk a Frankenstein-galaxisba.
Ezért újra kell gondolnunk mindazt, amit a tudásról, átadásának és megújításának intézményeiről, tudás és hatalom viszonyáról gondolunk, hogy a rendszer működtetését és fenntartását szolgáló ismeretek ki ne szorítsák a helyzetünk megértéséhez, a mások megértéséhez szükséges tudást.
A világ legjobbnak tartott egyetemei közül sok alapítványi formában működik – abból a vagyonból, amit bőkezű alapítók hagyományoztak rájuk. Nálunk ennek a fordítottja történt: egyetemeink a szokásos recept szerint veszítették el köztulajdon jellegüket, hogy vagyonuk és az ott folyó tevékenység felett ugyanaz a néhány tucat magánember rendelkezzen kizárólagos jogon és korlátlan ideig, akiknek a kezében a termőföld, a bankok, a nagyvállalatok, az uniós fejlesztési források és a médiumok túlnyomó többsége van. Mire a politikai hatalomból kikopnak, legyen az egész ország az ő birtokuk!
Az egyetemeket a piaci igények kiszolgálására próbálják rászorítani, mert a tudásban afféle termelőerőt látnak. Fogalmuk sincs róla, hogy a dolog pont fordítva működik:
a gazdaság ott sikeres, ahol a szabad vizsgálódás útjában nem állnak akadályok, és a piaci szereplők követik rugalmasan a szellemi innovációt a maga előre sosem látható és elő nem írható útjain.
A kultúrharcban megőszült kurátorok eközben szabad kezet kapnak, hogy végre kiseprűzzék az egyetemekről a liberális konkurenciát és a keresztény-nemzeti jelmezben visszatérő pártállam kritikusait.
Hogy mindezt büntetlenül tehetik, jelzi felsőoktatásunk beteges állapotát. Hová lett az egyetemi szféra politikai súlya, a tudósok közéleti befolyása? 1956-ban az egyetemi ifjúság robbantotta ki a forradalmat. Napjainkban legfeljebb az SZFE elszánt védői próbáltak felnőni e hagyományhoz. A „normál” tömegegyetemeken a belső nyilvánosság úgyszólván megszűnt, és a hallgatóknak nincs rá semmi okuk, hogy a magukénak érezzék intézményüket, mellyel egy Neptun nevű informatikai rendszeren keresztül tartanak fenn meglehetősen egyoldalú kapcsolatot. Többségükből már az általános és a középiskola kiölte a vitázó kedvet és a szenvedélyes érdeklődést a tudás iránt. Hiányos műveltséggel és európai összehasonlításban katasztrofális kommunikációs készségekkel érkeznek az egyetemre, ahol újabb öt esztendőn keresztül nem, vagy csak alig jutnak szóhoz, a vizsgákat leszámítva. Az elit középiskolák legjobb tanulóinak többségét eleve hiába keresnénk a hazai felsőoktatásban: külföldi egyetemeken készülnek külföldi karrierre.
A tudásgyár futószalagját kezelő oktatók sem fognak össze egymással, s nem vitatkoznak nyilvánosan a hallgatókat foglalkoztató tudományos kérdésekről. Még ritkább a személyes kapcsolat mester és tanítvány között, ami az egyetem lényege volna. Botrányos fizetésekért tesznek eleget oktatási kötelezettségüknek, a közélettől távol tartják magukat. Az ambiciózusabbak lehetőleg nemzetközi folyóiratokban publikálnak, vagy konferenciáról konferenciára repkedve adják elő, amit itthon már mindenki hallott tőlük. A tudományos nyilvánosság hazai fórumai ezzel szemben alig működnek és kevesen érdeklődnek irántuk.
Az úgynevezett bolognai rendszer úgy olvasztotta egybe a felsőfokú szakemberképzés és a tudományos tudás átadásának/megújításának intézményeit, hogy azok többé egyik feladatnak sem képesek megfelelni. Könnyen belátható: az alapképzés nem nyújthat egyszerre „piacképes” szaktudást és megfelelő tudományos alapokat a továbbtanuláshoz. A kétféle cél eltérő tananyagot és teljesen különböző ismeretszerzési módszereket kíván. A mesterképzés két esztendejében pedig nem marad idő a hiányos alapok pótlására.
Kiváló főiskolákból lettek gyenge egyetemek: az egyetem-dömpinghez se megfelelő felkészültségű oktatók, se tehetséges hallgatók nem álltak a kellő számban rendelkezésre. Ráadásul a kimeneti oldalon, a munkaerőpiacon nem is mutatkozik ekkora igény olyan komplex, magasabb szintű tudásra, amelyet diákjaink az egyetemen sajátíthatnának el. Miért ne állíthatnánk helyre inkább a felsőfokú szakemberképzés, azaz a főiskolák önálló státuszát és presztízsét? Akkor lehetővé válna a minőségi követelmények szigorúbb érvényesítése azokban az intézményekben, amelyek valóban tudományos képzettséget igénylő pályákra készítenek fel. Ennek feltételei közé tartozna a tudományos fokozattal rendelkező oktatók számának növelése (mint akkreditációs alapkövetelmény), a gyakran kontraproduktív szcientometriai mutatók felülvizsgálata, az oktatói fizetések rendezése, de legfőképpen az élő kapcsolat a tudomány világával. Tudományos képzésről ugyanis csak ott beszélhetünk, ahol tudományos kutatás folyik. Ehhez persze lényegesen több oktató, nagyobb költségvetés, a szakok és tanszékek számára szabadabb mozgástér kellene. Minderre kiváló alkalom lett volna az akadémiai kutatóintézetek és az egyetemi intézetek összeházasítása, ehelyett a kormány külön-külön igyekszik az akaratát rákényszeríteni e két szférára.
Érdemi változásra csak akkor kerülhet sor, ha a kormányzat kizárólag megrendelőként lép fel az egyetemekkel szemben (hosszú távon kiszámítható finanszírozási feltételekkel), a minőségbiztosításban pedig a tudományos akadémiát teszi érdekeltté, és minden egyebet a – jelenleg nemlétező – egyetemi közélet demokratikus működésére bíz. Ez utóbbiban értelemszerűen a jelenleginél jóval nagyobb szerepet szánnánk a hallgatóknak és a fiatal oktatóknak.
A tudományos élet, a kormányzat és a munkaerőpiac mellett az egyetem negyedik fő partnere avagy megrendelője maga a közoktatás. Ezt a kapcsolatot szorosabbra kellene fűzni. Azt szeretnénk, ha az egyetem elsőrendű „referenciaterméke” a képzett pedagógus lenne, aki majd bevezeti a tudás világába a következő nemzedéket: a jövő egyetemi polgárait.
8. Az egészségügyi reform kulcskérdései
Az orvostudomány fejlődésének hála a gyógyítás, illetve az élet meghosszabbításának lehetőségei ma beláthatatlanok, a gyógyítás költségei pedig finanszírozhatatlanok. Mekkora áldozatot hajlandó hozni a társadalom egészségének helyreállítása érdekében, és minek a rovására teszi ezt? Kiknek a gyógyulását nem lehet vagy nem akarjuk közpénzből finanszírozni?
Magyarországon a válasz a politikai döntéshozók és az orvoselit hallgatólagos egyetértése mellett az egészségügy kettészakadása lett. A társadalombiztosítási alapon működő közegészségügy fenntartására a költségvetés európai összehasonlításban kirívóan keveset költ. Így az egészségügyi kiadások szokatlanul magas hányadát – kb. egyharmadát – fordítják az állam polgárai piaci alapon működő magánvállalkozások szolgáltatásaira. Mármint azok, akik ezt megengedhetik maguknak.
A két szektor között a különbség egyre látványosabb. A gyógyító szakmákban a magasabb európai jövedelmek szívóhatása jelentős elvándorlást eredményezett; az itthon maradtak közül sokan részben vagy teljes egészében a jól fizető magánszektorban helyezkednek el. A forráshiánnyal, szakemberhiánnyal, hiányos felszereltséggel küzdő állami egészségügyben így a várakozási idő és a zsúfoltság növekszik, a gyógyulási esélyek egyre rosszabbak. A botrányos helyzetek mindennaposak, a szolgáltatások egyre nehezebben elérhetők. A hálapénz-rendszert ugyan senki sem kívánja vissza, de tény, hogy ameddig működött, a betegek a pénzükért olcsóbban és jobb eséllyel jutottak elfogadható ellátáshoz.
A súlyos orvoshiányon a teljesítményarányos anyagi ösztönzés bevezetése segítene a társadalombiztosítási egészségügy területén. Haza kellene hozni a külföldre távozott szakembereket: az MTA Lendület Programjához hasonló pályázat ösztönözhetné őket, hogy a külföldön elsajátított tudást itthon hasznosítsák, biztosítva számukra az ehhez kellő feltételeket, az önállóságot és a technikai eszközöket.
Évtizedek elmaradt fejlesztéseit nem lehet pótolni egyik évről a másikra, azonban a gyógyító szakmák önbecsülése és a betegek bizalma idővel helyreállítható, ha a kormányzat gondosan megválasztott célterületeken évről évre új, sikeres programokat indít. Ehhez önmagában nem elegendő a rendelkezésre álló anyagi források jelentős növelése: a többletet célzottan a jobb működést ösztönző támogatási formák és szervezeti megoldások bevezetésére kell fordítani. Az ellátás javulását eredményezheti a betegutak átláthatóbb szervezése, a sikeres gyógyító tevékenyéggel kapcsolatos információk nyilvánossága, valamint a minőségbiztosítás rendszerének tökéletesítése.
A rendszer megújítása alulról felfelé történhetne, az alapellátás megerősítéséből kiindulva. Kerüljön minél több gyógyító szolgáltatás a háziorvosi ellátásba!
A terület vonzerejét ez legalább annyival növelné, mint a praxisok és praxisközösségek jövedelmének növelése. Kiemelt – utazási, lakhatási stb. – támogatásokkal azt is elérhetőnek véljük, hogy a városokból ingázó szakemberek lássák el a jelenleg ellátatlan vidéki körzeteket.
Visszaállítanánk a szabad intézmény- és orvosválasztást, mindenekelőtt a szülészeti és nőgyógyászati ellátásban! A családok az orvos személyében egy csapatot válasszanak, melynek tagjai (orvosok, szülésznők, újszülöttgyógyász, dietetikus) végigkísérik a várandósságot.
Mindenki egyetért abban, hogy a betegség-megelőzés az a terület, ahol a legkisebb ráfordítással a legjobb eredményt lehet elérni. Ha az egészségtelen táplálkozás, az urbanizációs ártalmak, az alkoholizmus, a dohányzás, a kábítószerek, az elégtelen testmozgás áldozatai nem terhelnék, vagy csak kisebb mértékben terhelnék a rendszert, a fordulat szinte „ingyen” bekövetkezne. Mégis, miért nem történik semmi ezen a téren? Mindenekelőtt azért, mert a szükséges intézkedések egy része valójában nagyon is sokba kerülne (csak nem az egészségügyi kasszának). A mélyszegénységben élők, a sérült családból, bántalmazó környezetből vagy éppen állami gondozásból kikerülő fiatalok önpusztító életformáján nem felvilágosító kampányokkal vagy elvonókúrával lehet segíteni, kizárólag átfogó társadalompolitikai programmal, ezen belül oktatásügyi reformmal, a segítő szakmák jelenlétének és munkájuk hatékonyságának megsokszorozásával, munkahelyteremtéssel stb. Más tennivalók pedig, mint például az egészséges táplálék előállításának támogatása és az egészségre károk termékek forgalmazásának a mostaninál szigorúbb szankcionálása, üzleti érdeket sértenek, ezért nem kerül rájuk sor, csak beszélünk róluk.
9. A jogállam helyreállítása
Ezen a címen három dologról kellene szólnunk:
- a demokratikus jogállam elveinek érvényesítéséről, intézményrendszerének helyreállításáról,
- olyan problémákról, melyek kezelése esetleg a rendszerváltás korában kialakult közmegegyezés felülvizsgálatát indokolhatja,
- végül arról, hogy lehet mindezt keresztülvinni alkotmányos eszközökkel, a kézivezérelt parlamenti törvénygyár másfél évtizedes működése után.
9.1. A NER uralma alatt tapasztalt visszaélések legfőbb ellenszere a hatalmi ágak és szintek önállóságának helyreállítása lesz. A törvényhozó és végrehajtó hatalom túlkapásainak elsősorban a bírói függetlenség és a közalkalmazotti státusz megerősítése, az alkotmánybíróság eredeti jogosítványainak rehabilitálása, az egyes országgyűlési biztosok független jogállásának visszaállítása szabhat alkotmányos gátat.
A közakarat érvényesítésének és a közhatalom ellenőrzésének legfőbb biztosítéka a sajtó szabadsága, valamint a helyi, munkahelyi, szakmai és kulturális önkormányzatok gondosan körülbástyázott autonómiája.
Az önkormányzatok megerősítésének nélkülözhetetlen feltétele, hogy ne csak a kellő jogosítványokkal rendelkezzenek, de azokkal arányos anyagi forrásokhoz is jussanak és rendelkezzenek a felelős döntéshez szükséges információval. Ebben az esetben az önkormányzatok működésének valódi tétje lesz. Ez azért is létkérdés, mert az alulról építkező demokráciamodellben hiszünk, amely érdemi részvételre, felelős döntésekre, szolidáris viselkedésre képes civil társadalmat feltételez. Az pedig nem a semmiből lesz, hanem az önszerveződés és önkormányzás gyakorlata során formálódik.
9.2. A képviseleti és választási rendszer reformjának különféle lehetőségeiről csak körültekintő nyilvános mérlegelés után érdemes dönteni. Az alábbiakban csupán néhány kérdés fölvetésére vállalkozunk:
- Vajon az arányosabb képviselet biztosítása érdekében elegendő-e visszatérni az 1990-ben megállapított kétfordulós választási rendszerhez, vagy más megoldásokat is érdemes számításba venni?
- A klasszikus parlamenti rendszerben a nép választja meg képviselőit, akik közös céljaik érdekében pártokba szerveződnek, a pártok vezetőket választanak. Ma ennek az ellenkezője történik: a vezérek (és a mögöttük álló apparátus) körül alakulnak a pártok, a pártok jelölik a nevükben fellépő képviselőket és szervezik tömegbázisukat (a népet). Így a népképviselet üres formalitássá vált, a demokráciából pártokrácia lett. Lehet-e és miképpen lehetne változtatni ezen a helyzeten?
- Segíti-e érdemében a fékek és ellensúlyok rendszerének megszilárdítását, ha a köztársasági elnököt közvetlenül választják?
9.3. Helyreállítható-e a jogállam tisztán jogállami eszközökkel? Elegendő lesz-e az új parlamenti többség akarata az elődje által hozott törvények eltörléséhez, intézkedések érvénytelenítéséhez, intézmények átalakításához? Enélkül ugyanis az új kormány cselekvésképtelen volna. Leválthatók-e Orbán csatlósai az állam és a gazdasági élet kulcspozícióiból? Visszaszerezhetők-e a jogilag hibátlanul lepapírozott úton magánkézre juttatott vagyontárgyak? Érthető, hogy ezek a kérdések a legnagyobb mértékben foglalkoztatják azokat, akik rendszerváltásban reménykednek, megválaszolásuk azonban nem lehet tárgya az efféle dolgozatoknak, és a programalkotás folyamatától külön kezelendők. Először azért, mert a megoldások egy előre nem látható helyzettől függenek. Másodszor, mert a többségük minden bizonnyal nem tisztán jogi úton nyer majd megoldást, hanem olyan alkuk és egyezségek révén, melyekben a felek viselkedése ma még megjósolhatatlan. Harmadszor azért, mert ha valaki ismer olyan eljárást, melyek segítségével a helyzet törvényes rendezése a kívánt eredménnyel elvégezhető, az durva hibát követne el, ha nézeteit előre nyilvánosságra hozná.
[1] A fejezet Kajner Péter közreműködésével készült.
[2] A fejezet Kun Zoltán közreműködésével készült.
Nyitókép: AFP/Isza Ferenc
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
