Ez most tényleg a farkas – így tette tönkre az okostelefon egy nemzedék gyerekkorát
A 2010-es évek eleje óta romlik a fiatalok mentális egészsége a fejlett világban. A legnépszerűbb magyarázat, hogy az okostelefon és a közösségi média áll a jelenség mögött. Az idén számos országban tűzték napirendre az iskolai mobilhasználat tiltását vagy az életkor-ellenőrzés szigorítását, és Jonathan Haidt amerikai szociálpszichológus A szorongó nemzedék című bestsellere is felpörgette a témát. Vannak azonban tudósok, akik szerint mindez csak morális pánik, ahogy annak idején a képregényektől vagy a rockzenétől való félelem volt. Miközben mindkét fél kutatások tucatjait lobogtatja, lehet, hogy ennél a vitánál elég a józan észre és az anekdotikus bizonyítékokra hallgatni. Háttér.
Ismét gyermekvédelmi lázban élnek az amerikai államok. Két éve arról írtunk, hogy sorra születnek az Egyesült Államokban azok a szabályozások, amelyek szigorítják a kiskorúak nemváltó terápiáit. A genderidentitás-ideológia után most az internet veszélyeitől óvják a gyerekeket: tavaly óta 11 államban fogadtak el törvényt, amely a kiskorúak online biztonságának növelésére irányul. Itt nemcsak a szexuális ragadozóktól való védelmükre kell gondolni, hanem a kiskamaszok közösségimédia-használatának szigorítására, a kiskorúak reklámcélú targetálásának tilalmára, valamint az olyan mechanizmusok korlátozására, amilyenekkel a platformok minél hosszabb ideig szeretnék a képernyő előtt tartani a tizenéves felhasználókat.
A transzüggyel ellentétben ebben a témában konszenzus van a politikailag végletesen polarizált országban. Visszatérő látványosság, hogy a nagy techcégek vezetőit kongresszusi meghallgatásokon egymás túllicitálva próbálják megizzasztani demokrata és republikánus képviselők – más kérdés, hogy gyakran olyan buta érveket hoznak fel és úgy túljátsszák erényfitogtató néptribunusi szerepüket, hogy még egy Mark Zuckerberget vagy a TikTok vezérigazgatóját is sikerül szimpatikusabb színben feltüntetniük.
A kínai hátterű platform anyacégének, a Bytedance-nek a Biden-adminisztráció pár hete ultimátumot is adott: vagy eladják a platformot egy éven belül, vagy betiltják az appot az amerikai felhasználóknak. Bár ez esetben inkább a nemzetbiztonsági szempontok játszottak nagy szerepet, számos törvényhozó a tizenévesek mentális egészségre gyakorolt hatást is emlegette, hiszen a TikTok az Instagram mellett a legnépszerűbb közösségimédia-platform a fiatalok körében.
A jelenség nem korlátozódik Amerikára. Az Európai Unió digitális szolgáltatásokról szóló jogszabálycsomagja (DSA) értelmében a nagy online platformoknak tavaly óta betekintést kell adniuk az Európai Bizottságnak algoritmusaik működésébe, és lépéseket kell tenniük, hogy rendszereik ne legyenek ártalmasak a fiatalokra. Ilyen lehet például, hogy nem ajánlanak testképzavart okozó diétavideókat tizenéves lányoknak, vagy hogy a fiatalok számára nem kapcsolják be automatikusan az autoplay funkciót, ami megállás nélkül teszi a felhasználók elé az újabb és újabb rövid videókat. A jogszabály hatásosságát rövidesen a gyakorlatban is láthatjuk: a Bizottság a DSA megsértésének gyanújával áprilisban a TikTok, májusban pedig a Facebook és az Instagram anyacége, a Meta ellen indított hivatalos vizsgálatot.
Míg a TikToknál egy felnőtteknek szánt, de igen addiktív funkció miatt vizsgálódik a Bizottság, a Metánál azért, mert a Facebook és az Instagram algoritmusai fokozhatják a gyerekek magatartási függőségét, valamint úgynevezett nyúlüreg (rabbit hole) hatást idézhetnek elő, amikor egyre mélyebben ragadunk a képernyő elé.
A Bizottság aggodalmát fejezte ki a Meta által alkalmazott elégtelen életkor-ellenőrzés miatt is. Hollandiában tavaly hoztak döntést róla, hogy 2024 elejétől tilos lesz telefont, tabletet vagy okosórát vinni az osztálytermekbe. A brit parlament oktatási bizottsága a héten arra tett javaslatot, hogy a júliusban hivatalba lépő új kormány fontolja meg az okostelefonok értékesítésének betiltását 16 éven aluliaknak, ahogy a közösségi média használatát is, az iskoláknak pedig kötelezővé tenné a kütyük kitiltását. Szintén friss hír: az ausztrál miniszterelnök támogatja, hogy 13-ról 16 évre emeljék a közösségimédia-platformokra való regisztrálás alsó korhatárát, és elindítottak egy kísérleti programot is az életkor-ellenőrzés technológiai megvalósítására.
A nagy újrahuzalozás
A nyugati világban tehát élesedik a tinédzserek digitális jólétéért folyó harc – ennek a kellős közepén jelent meg márciusban Jonathan Haidt amerikai szociálpszichológus témába vágó könyve. A szorongó nemzedék – Hogyan okoz pszichés világjárványt a gyerekkor nagy újrahuzalozása azóta ott van a New York Times bestseller-listájának élmezőnyében. Haidt 2018-ban az identitáspolitikáról, a hópihe-nemzedékről, a woke megszületéséről írt nagy hatású könyvet Az amerikai elme elkényeztetése (The Coddling of the American Mind) címmel (bár magyarul ez sem jelent meg), azóta elsősorban a tinik okostelefon-használatával foglalkozik. Blogol, kollégáival gyűjti és elemzi a témában megjelent összes tudományos publikációt, és véleménycikkekben kongatja a vészharangot. Új kötete nemcsak a legaktuálisabb, de talán a legátfogóbb helyzetkép is a témáról.
Haidt abból indul ki, hogy 2010 és 2019 között Észak-Amerikában, Európában és Ausztráliában élesen emelkedni kezdett a depresszió, a szorongás és az öngyilkosságok száma a tizenévesek, utóbbi elsősorban a lányok körében.
(Azért a nyugati világra koncentrál, mert ezekben az országokban vannak pontos adatok és tudományos kutatások a témában.) Ugyanekkor világszerte elkezdett visszaesni a diákok teljesítménye a PISA teszteken – jóval a COVID-iskolalezárások előtt. Más adatokból is látszik, hogy baj van: 2012-től meredeken nőtt a magányosság a tinik körében, és mivel a Z-generáció „eleje” már húszas évei végén jár, a problémák felnőttkorra is átterjednek. Ez a nemzedék kevesebbet randizik és ritkábban él szexuális életet, kisebb eséllyel költözik el a szülői házból és alapít családot, szerez jogosítványt vagy vállal diákmunkát.
Internet már 2010 előtt is volt – és az adatok sokáig azt mutatták, hogy boldogabbá is tette az akkori fiatalok életét. Ez az időszak volt, amikor a közösségi média még a MySpace-t, nálunk az iWiW-et vagy a korai Facebookot jelentette, ami még valóban inkább közösségi háló volt, mint algoritmikus figyelemipari disztópia. Internetezni vagy játszani pedig elsősorban a családi PC-n lehetett. Az igazi trendforduló az okostelefon megjelenése volt – ez tette lehetővé, hogy szinte minden ébren töltött óránkban online legyünk, és a profitorientált platformok ebben aranybányát találtak. Mivel ekkor technooptimista hangulat uralkodott a nyugati világban, a szülők könnyen adták a gyerekek kezébe az okostelefont vagy tabletet, mert egyrészt lekötötte őket, másrészt azt remélték, hogy fejleszti az agyukat és javítja tanulmányi eredményeiket.
Nem így lett. A tinik elkezdtek kevesebbet aludni, sportolni és olvasni, érintkezéseik tekintélyes része a személyes térből a virtuálisba került át. Sokan legyintenek, hogy hát ez is szociális interakció. Csakhogy hiányzik belőle a testbeszéd, a szinkronitás, gyakran a négyszemköztiség is. Élőben megtanuljuk értékelni, ha valaki elmosolyodik azon, amit mondunk – online viszont aggódunk, hogy miért nem jött elég lájk a posztunkra azonnal. A virtuális kapcsolatok könnyen megszakíthatók, így nincs motiváció arra sem, hogy beléjük fektessünk.
A Z generáció így védekezőbb, sérülékenyebb, bátortalanabb és zárkózottabb lett – nem véletlen, hogy a woke is akkor kapcsolt magasabb fokozatba a mikroagresszióval és biztonságos terekkel, amikor ez a nemzedék beült a nyugati egyetemek padjaiba.
Haidt további negatív hatásokat is azonosít: ilyen a figyelem rövidülése és a tanulási nehézségek, a fiúknál a videójáték- és pornófüggőség, a lányoknál a közösségi média problémás használata (önértékelési zavarok, testképzavarok, kiközösítés, magukról hamis kép fenntartásának kényszere). Ilyen hatás az is, hogy ha rövid TikTok videókból és Instagram-reelekből szerzünk információt a világról, felületessé válik a társadalom tudása, és erodálódnak a közös normák – utóbbit támasztja alá, hogy rekordszámú amerikai fiatal nyilatkozza, céltalan az élete. (És akkor a politikai hiperpolarizációt még nem is említettük.)
Nincs itt semmi látnivaló
Bár az olvasóközönség lecsapott a kötetre, a szakma egy része fanyalogva fogadta. Az elmúlt hónapokban a nagyközönség számára is láthatóvá vált az a törésvonal, ami megosztja a témával foglalkozó, főleg amerikai szociálpszichológusokat. Az egyik oldalon vannak a vészharangkongatók, mint Haidt, valamint munkatársai, Zach Rausch, Jean Twenge és mások. Itt jegyezhetjük meg, hogy talán inkább ide sorolható a hazai szakma is: az egyik legismertebb magyar pszichológus, Tari Annamária régóta figyelmeztet a digitális veszélyekre, míg Deliága Éva a Válasz Online hasábjain is kimerítően beszélt a jelenségről 2021-ben.
A másik oldalon pedig azok vannak, akik szerint előbbiek farkast kiáltanak, miközben csak egy morális pániknak lehetünk tanúi. Sőt hibát követünk el, hogy a pszichés válság valódi okainak feltárása helyett egy könnyen támadható ellenséget ütünk. E tábor illusztris tagja Candice L. Odgers, a Kaliforniai Egyetem (Irvine) professzora és az oxfordi Andrew Przybylski, aki főleg a FOMO jelenség (félelem, hogy kimaradunk valamiből) kutatójaként ismert. Vagy épp arról, hogy élesen ellenezte a videójáték-függőség WHO általi patologizálását (2017-ben elődlapunknak, a Heti Válasznak is nyilatkozva a témában.)
Hogy mi a morális pánik? Azt a jelenséget nevezik így, amikor egy csoport, esemény, divat vagy technológia hirtelen aránytalan mértékű félelmet kelt a közvéleményben – gyakran a média leegyszerűsítő és szenzációkeltő tálalásának is köszönhetően. Morális pánikot okoztak például a 19. század közepén Amerikában az ír és más katolikus – vagyis a pápa által nyilván zsinóron rángatott – bevándorlók, de használják a definíciót a McCarthy-éra boszorkányüldözésére is. Ma pedig a droghasználatra, a növekvő bűnözésre és a bevándorlásra – más kérdés, hogy a „morális pánik” kifejezés hangoztatása ilyen jelenségeknél önmagában politikai állásfoglalás, hiszen azt sugallja, hogy a jobboldal által kreált álproblémákról van szó csupán.
A morális pánikok talán legtermékenyebb válfaja a generációs morális pánik: „a mai fiatalok” szokásai miatt érzett aggodalom, ami valószínűleg egyidős az emberiséggel, de jó néhány volt az elmúlt bő fél évszázadban is. Az 1950-es években ilyen volt Amerikában a képregények elterjedése, később a rockzene majd a sátáni metál, a Dungeons & Dragons szerepjáték vagy az erőszakos videójátékok megjelenése, amelyekről annak idején mind azt hitték, hogy immorális agyi zombivá változtatja a fiatalokat.
A vádra, hogy morális pánikot kelt, Haidt azt válaszolja: csak mert az említett esetekben nem bizonyult megalapozottnak a félelem, nem jelenti azt, hogy most sem az.
„A farkast kiáltó fiú történetének tanulsága nem az, hogy két téves riasztás után ki kell iktatnunk a riasztórendszert, hanem az, hogy végül tényleg jön a farkas” – írta áprilisi blogposztjában, amiben a szakma ellenvetéseire reagált.
Az ellenvetéseket az említett Candice Odgers először a Nature-ben, majd a múlt héten a The Atlanticban foglalta össze. Rámutatott: a tudományos irodalom alapos és kritikus elemzése alapján a kutatásnak valójában nem sikerült nemhogy erős, de szinte semmilyen korrelációt kimutatnia a fiatalok digitális eszközhasználata és pszichés problémái között. A kis számú kísérletes kutatások zöme gyenge minőségű, például egyetemisták Facebook-szokásaival próbálja modellezni kiskamasz lányok Instagram- és TikTok-használatát. Ahol mutatkozott némi összefüggés, ott sem volt egyértelmű az ok-okozati viszony, és mindenképp elenyésző a fellépő offline tényezőkhöz, például a szegénységhez vagy családi konfliktusokhoz képest.
Nem a gazdaság, nem a rasszizmus
Különösen népszerű a gazdasági magyarázat, amely nem az iPhone 2007-es megjelenéséhez, hanem a pénzügyi válság 2008-as kitöréséhez köti a pszichés pandémia kitörését – ám ez nem ad magyarázatot arra, hogy miért éppen akkor nőtt a leggyorsabban a problémás fiatalok száma, amikor a gazdaság visszapattant a 2010-es évek első felében. És míg Odgersék szerint a növekedés mögött az áll, hogy a válság kiemelten sújtotta a szegény családokat, az adatok épp azt mutatják, hogy minden jövedelmi csoportban több tini lett depressziós, sőt a szegénységi küszöb alatt élőknél épphogy kevésbé volt erős ez a hatás.
A szkeptikusok gyakran jönnek olyan érvekkel is, amilyeneket sokszor hallunk balról az amerikai politikai vitákban. Például, hogy a szorongás valódi oka a rendszerszintű rasszizmus vagy iskolai lövöldözések növekvő száma a szabad fegyvertartás miatt. Ám a jelenség nem Amerikára korlátozódik, hanem – nagy vonalakban – más nyugati országokban is ugyanez a trend rajzolódik ki (szemléletes európai grafikonok ebben a posztban láthatók.)
Más kritikusok még tovább mennek: nemhogy azt vitatják, hogy az okostelefon áll a háttérben, hanem azt is, hogy egyáltalán van probléma. Szerintük a látszólagos növekedés mögött az áll, hogy ma már kevésbé stigmatizáltak a mentális betegségek, így többen vallják be, az öngyilkosságok számában pedig nem figyelhető meg érdemi emelkedés. A vészharangkongatók szerint ez szalmabábérvelés: a társadalom egészében valóban nincs ilyen trend, de ez elfedi, hogy a tinik, azon belül is a tinilányok körében igenis kimutatható a növekedés.
Az alternatív magyarázatok tehát nem állják meg a helyüket Haidt szerint, egyet leszámítva. Ez pedig az az érv, hogy a fiatalok mentális problémáinak oka az önállóságuk visszanyesésében keresendő. Leegyszerűsítve: míg a szülők generációja felügyelet nélkül csatangolva töltötte tiniéveit, a szabadban bandázva tanulta meg a szociális interakciókat és játékok során tapasztalta ki a kockázatvállalás határait, ők már az utcára sem merik kiengedni a gyerekeiket. Ám ez szerinte nem alternatív magyarázat, hanem az ő paradigmáját erősíti.
Könyvében Haidt is hosszasan lamentál a gyerekek túlféltéséről, amit ő így foglal össze: a „játékalapú gyerekkor” helyét felváltotta a „telefonalapú gyerekkor.”
A szerző vitatja a szkeptikusok állítását, hogy nincs ok–okozati összefüggés a kütyühasználat és a mentális problémák között – de ezen a ponton már nehéz igazságot tenni, mert mindkét fél számtalan kutatást citál saját igaza alátámasztására (ahogy azt egyébként már a transzvitában is megfigyelhettük), miközben az ellenfelei által idézett kutatások módszertanába beleköt.
Zoe Schiffer techblogger áprilisban megpróbált rendet vágni a vitában, de nem tudott. Azt készséggel elhiszi a szkeptikusoknak, hogy a kép árnyaltabb, mint ami A szorongó nemzedék lapjain kirajzolódik, de felhasználóként és édesanyaként úgy érzi, nem lehet tudományos módszertani vitává szűkíteni a diskurzust. „Nem tehetjük félre a sok okostelefon-használó megélt tapasztalatát. Sokunknak kényelmetlen az állandó online lét, a szorongás és depresszió, amit doomscrolling közben érzünk. (…) Ezért szimpatizálok a kutatókkal, akik felhívják a figyelmet erre a dinamikára, még akkor is, ha vannak viták arról, hogy mely állítások alapulnak abszolút megdönthetetlen bizonyítékokon” – írja Schiffer.
Nem várhatunk a tökéletes kísérletre
Sokan érvelnek azzal, hogy kedvenc időtöltéseik démonizálása tovább mélyítheti a szakadékot a tinik és az idősebb nemzedékek között, ráadásul a digitális technológiákban szüleiknél sokszor naprakészebb tizenévesek például VPN-ek használatával könnyedén kijátsszák majd az életkor-ellenőrzéseket. Ám Haidt egy keveset hangoztatott összefüggésre is felhívja a figyelmet: maguk a fiatalok is érzik, hogy probléma van.
Egy tavaly őszi kutatásban arról kérdeztek 1000 amerikai diákot, hogy mennyi pénzért mondanának le Instagram- vagy TikTok-fiókjukról – körülbelül 50 dollárért. Viszont arra a kérdésre, hogy mennyit pénzért tennék ugyanezt, ha mindenki más is lejönne ezekről a platformokról, az derült ki, hogy ezért még ők fizetnének. Ami azt jelzi, hogy csak a kollektív nyomás és a FOMO érzés miatt vannak fönn, és 58 százalék ki is mondta, hogy szívesebben élne egy Instagram vagy TikTok nélküli világban. A sok tucat civil kezdeményezés között, amely a digitális detox témáját tűzte napirendre világszerte, nem egy fiatalok által alapított szervezet van.
Ám ha ezt fenntartásokkal is fogadjuk, ott van Haidt végső érve, ami egyfajta Pascal-fogadásnak is tekinthető, és így hangzik: ha a vészharang-kongatóknak van igaza, és nem vesszük őket komolyan, akkor azt kockáztatjuk, hogy kezeletlenül hagyunk egy óriási problémát, miközben az „igazi okokat” keresgéljük, és fontos, de homályos és megfoghatatlan társadalmi problémák kezelésére fordítunk temérdek pénzt és energiát. Ha viszont a szkeptikusoknak van igaza, mégis betartjuk a farkast kiáltók tanácsait, nem veszítünk semmit.
Ezek a javaslatok ugyanis konkrétak, és akár szabályozás nélkül is alkalmazhatják őket családok, iskolák, kisebb közösségek. A kötet négy lépést javasol: nincs okostelefon középiskola előtt, nincs közösségi média 16 év alatt, telefonmentes legyen az iskola (legyen egy szekrény, amibe reggel beteszik, hogy a szünetek is szocializációval teljenek), végül pedig hagyjuk abba a gyerekek túlféltését, adjunk nekik önállóságot és feladatokat.
„Szükség van szkeptikusokra, hogy ellentmondjanak a vészharangot kongatóknak – mondja Haidt. – De egy ponton a leghihetőbb elmélet alapján kell cselekednünk, még ha nem is lehetünk 100 százalékig biztosak benne, hogy helyes ok-okozati modellt állítottunk fel. Azt hiszem, ez a pont most van.”
Nyitókép: AFP/Image Source/Viara Mileva
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
