A megtalált aktmodell: Renoir a Szépművészetiben
Az év egyik legjelentősebb kiállítása a Szépművészeti Múzeum Renoir-tárlata, ahova világhírű művek érkeztek. A kiállítás az elmúlt évek legdrágább magyarországi műkincsvásárlásának a hátterét is megmutatja: a kései főművek közé tartó Fekvő akt most először látható együtt másik két párdarabjával, miközben azt a bensőséges családi világot is megismerhetjük, amelyben a Renoir feleségének unokahúgát ábrázoló festmény megszületett.
1897-ben egy tizennyolc éves lány baktatott kézen fogva egy alig több mint kétéves kisfiúval Párizs 18. kerületének utcáin. A lány a fiú dajkája volt: vidéki tinédzserként érkezett egy champagne-i faluból, Essoyes-ból a fővárosba, hogy segítsen nagynénjének, Aline Charigot-nak második gyermeke, a kis Jean felnevelésében. Aline az ekkor már híres középkorú festő, Pierre-Auguste Renoir felesége volt. A Renoir család a Montmartre-on lakott, a Château des Brouillards nevű öreg kastély elvadult parkjában álló házikóban, a lány és a kisfiú aznapi sétájának célja pedig a Dufayel áruház volt. A fogyasztásnak ez a szemkápráztatóan pompás, üvegkupolás, kívül-belül stukkódíszes temploma valódi látványosságnak számított a kissé kopott munkáskerületben. Nemcsak vásárolni jártak ide a párizsiak, hanem szórakozni is, mivel a Dufayelben előadásokat, koncerteket és filmvetítéseket tartottak. A francia fővárosban abban az időben ez az áruház volt az egyik olyan hely, ahol találkozni lehetett a modern kor csodájával, a mozgóképpel – ráadásul ingyen.
Az áruház bejáratánál a sapkás portás megkérdezte Gabrielle-t, hogy kíváncsi-e a „mozira”, amire a lány mohón igent mondott. Miután leültek a teremben, korom sötét lett, erős fénysugár hasított bele a homályba, a vásznon érthetetlen képek kezdtek ugrálni, az egyik sarokból zongoraszó hallatszott, a másikból a mozigép kattogása. Jean rémülten sikított fel, mire Gabrielle, hogy megnyugtassa a gyereket, inkább lemondott az élményről. Pedig a film igazán ígéretesnek látszott: a vászon egyik sarkában mintha egy krokodilt látott volna.
Jean Renoirból az első találkozás kudarca ellenére az 1930-as évek egyik legsikeresebb francia filmrendezője lett, aki a háború alatt Amerikába emigrált, és Hollywoodban is karriert csinált. A történetre természetesen nem emlékezhetett, azt már felnőtt korában hallotta az idős Gabrielle-től, aki férje halála után kiköltözött Beverly Hills-be, hogy közel legyen egykori védencéhez. Szoros és szeretetteljes kapcsolatuk Gabrielle haláláig fennmaradt. Jean Renoirt a dajka ismertette meg a hagyományos francia guignol bábszínházzal, majd a korban népszerű, véres és populáris rémdrámákkal. A lány ízlése a jelek szerint nem lehetett nagyon kifinomult, Jean Renoir mégis azt állította önéletrajzában (Életem és filmjeim), hogy sokat köszönhetett ezeknek a hatásoknak: „Megtanította, hogy ezeknek a szórakoztató műfajoknak a valószerűtlensége miatt érdemes inkább a valódi életet szemügyre venni. Megtanított, hogy lássam az arcot a maszk mögött, a csalást a cirkalmak alatt. Megtanított rá, hogy megvessem a kliséket.”
S hogy mi közünk Gabrielle Renard-hoz, a kis Jean bájos dajkájához? Ő az a lány, aki visszanéz ránk a Szépművészeti Múzeum Fekvő akt című monumentális képéről, a múzeum százéves története során valaha megvásárolt legdrágább műalkotásról. Renoir 1903-ban festett aktképe 2019-ben érkezett meg Budapestre, és utána már láthatta a közönség egy kisebb kamarakiállításon, de csak most került igazán a helyére, amikor egy nagyszabású, monografikus Renoir-tárlat csúcspontjaként találkozunk vele, és két párdarabjával, a Musée d’Orsay és a Musée de l’Orangerie azonos méretű és kompozíciójú festményeivel. A három kép történetük során most először látható együtt, ami önmagában is jelentős esemény: a legkorábbi közülük a budapesti Gabrielle, az Orangerie-ből érkezett, 1906-os második festményen kidolgozottabb a hátteret alkotó színes drapéria és a mintás díszpárna részlete, az Orsay 1907-es aktja viszont egy vörös hajú modellt ábrázol. Nagy minőségbeli különbség nincs a három festmény között, szubjektív megítélés kérdése, hogy kinek melyik tetszik jobban, az mindenesetre egyértelmű, hogy a budapesti kép egyenértékű a két másik, régóta múzeumi darabbal.
A Fekvő aktot 12,3 millió dollárért vette a múzeum a londoni Simon Dickinson Galériától. A mostani válságot megelőző években a magyar állam három kiemelkedő értékű festményt vásárolt a Szépművészeti részére nemzetközi aukciókon: Anthony van Dyck Stuart Mária hercegnőt ábrázoló portréját, El Greco Gonzaga Alajost ábrázoló festményét (ez utóbbit a MOL – Új Európa Alapítvány vette meg, és helyezte letétbe), valamint Renoir Fekvő aktját. Ehhez hasonló léptékű vásárlások a múzeum történetében évtizedek óta nem voltak, ezek még a nemzetközi múzeumi világban is kiemelkedőnek számítanak – valószínű, hogy hasonló gyarapodásokra egy ideig nem is számíthatunk.
A három kép közül kettőnek van magyar kötődése: az El Greco-portré a neves műgyűjtő, Nemes Marcell tulajdonában volt száz évvel ezelőtt, a Fekvő akt pedig 1907-ben vendégeskedett a Nemzeti Szalon Modern francia nagymesterek című kiállításán. Megvásárolni azonban nem ezért akarta a műveket a múzeum, hanem hogy a gyűjteménye hiányosságait néhány kiemelkedően értékes csúcsdarabbal pótolja ki. Olyan művekkel, amilyenekhez ma már nagyon nehéz hozzájutni, mert igen ritkán kerülnek aukcióra (és nagyon drágák is természetesen). A szerzemények meghatározták az intézmény Covid utáni kiállítási programját: tavaly átfogó tárlat mutatta be El Greco művészetét, idén pedig Renoirét. Olyan reprezentatív, főműveket felvonultató, részben nagy nevű külföldi kurátorok által jegyzett tárlatok ezek, amilyeneket korábban csak a londoni, párizsi, madridi múzeumi közönség élvezhetett. A művészetszerető budapestiek évek óta nagyon el vannak kényeztetve azzal, hogy ilyen kiállítások nálunk is létrejöhetnek.
El Greco esetében a Szépművészeti Múzeum erős saját anyaggal rendelkezik, ami önmagában is indokolta, hogy Budapesten szülessen egy rangos tárlat, Renoirral viszont nem ez a helyzet: az óriási életműből mindössze két festmény van a Szépművészetiben, az 1945-ben a gyűjteménybe került Fiatal lány mellképe és a Fekvő akt. Az előbbi bájosan finom, érzékeny kis tanulmány, de nem különösebben jelentős darab, az utóbbi pedig időskori nagy mű. Mindkét jelző lényeges: a Fekvő akt méreténél és minőségénél fogva is jelentős, de nem Renoir igazán nagyra tartott, impresszionista korszakából származik, hanem abból a kései időszakból, amikor figyelme teljesen az aktfestészet felé fordult. Renoir kései műveire különösen igaz, hogy a reprodukció sokat elvesz az élvezhetőségükből. A Fekvő akt a fényképeken szinte szétesik, érzékisége, a festés puha finomsága gyakorlatilag megsemmisül – ez tényleg olyan mű, amiről nem szabad valós találkozás nélkül véleményt alkotni.
hirdetés
Renoir hat évtizedes pályafutásából az impresszionista időszak mindössze másfél évtizedet tett ki, körülbelül 1868-tól 1883-ig. A megelőző periódus az útkeresés korszaka, az 1881-es olaszországi és algériai utazást követően pedig fokozatosan eltávolodott az impresszionizmustól, a régi festészet mintái felé fordult, stílusa rajzosabb, klasszicizálóbb lett, elsősorban bensőséges, családi portrékat, majd idős korában szinte kizárólag női aktokat festett. Az 1881-es fordulatról, a kései művek megítéléséről rengeteget írt a művészettörténet. Renoir mindvégig elismert, nagy festő maradt, de a közönség nem ezekért szereti, hanem – legyünk őszinték – az impresszionista képekért. A legtöbben az életöröm, a szabadidő és napfény festőjére, vagyis a harmincas éveiben járó, fiatal és derűs, családalapítás előtt álló, bohém Renoirra vágynak. Ebből az időből valók az igazán ikonikus művek: A hinta, a Bál a Moulin de la Galette-ben, az Evezősök reggelije, a La Grenouillère (Békástanya) és A páholy.
A Szépművészeti az Orsay-val és az Orangerie-vel együttműködésben hozta tető alá a mostani kiállítást, e két nagy francia múzeumtól érkezett a kiállított művek java, de néhány más európai intézmény is kölcsönzött egy-egy fontos képet. Az amerikai múzeumok viszont hiányoznak, noha Renoir életművének igen jelentős része átvándorolt a tengerentúlra. Az ikonikus művek közül itt van A hinta és a La Grenouillère – mindkettő annyira kiemelkedő helyet foglal el az európai művészet történetében, hogy önmagában is eseményszámba menne a vendégeskedésük. Az impresszionista életképek közül a Frankfurtból érkezett Ebéd után is kiemelkedik. Ugyancsak itt van az impresszionista aktfestészet kiindulópontja, a Torzó, napfényhatás, amely az 1876-os második impresszionista kiállításon közbotrányt okozott: ez volt az a kép, amely miatt Renoirt a „bomló hús” festőjének minősítették a kritikusok. Akármennyi aktot festett később Renoir, bizonyos értelemben ez a mű maradt közülük a legérdekesebb, noha a későbbiek között vannak konvencionális értelemben talán szebbnek tűnő munkák: a három monumentális fekvő akt mellett például az 1897 körül festett Alvó lány, amelyet most először kölcsönzött kiállításra a winterthuri Oskar Reinhart Collection.
Ezek a fénypontok: túlzás lenne azt állítani, hogy minden itt van, ami Renoirtól igazán izgalmas, de olyan válogatás ez, amelyhez hasonlót Budapesten még soha nem lehetett látni, és valószínűleg nagyon sokáig nem is lesz többet ilyen. A három fekvő aktnak ez ad kontextust, és érthetőbbé teszi, hogy hol helyezkedik el a 2019-ben megvett kép az életmű egészében.
Gabrielle 1894-es munkába állásától kezdve Renoir egyik fő modellje, múzsája lett. Az idősödő festő számtalan portrét, családi életképet festett róla, amelyeken általában Jeannal együtt látható. Renoir azonban aktot jó ideig nem festett róla, egészen 1899 nyaráig, amikor a család Magnagosc faluban bérelt ki egy házat. Renoir itt nem talált modellt, mivel rózsasziromszüret volt, a fiatal parasztlányok mind a földeken dolgoztak, talán vonakodtak is meztelenül modellt állni az idős párizsi úrnak. „Anyámnak támadt az az ötlete, hogy Gabrielle ugorjon be a hiányzó modell helyett. Éppen betöltötte a húszat, a fiatalsága virágjában volt. Hozzászokott, hogy látta a barátnőit meztelenül modellt állni, és teljesen természetesnek vette a dolgot” – írta Jean Renoir apjáról szóló könyvében. A Fekvő akt néhány évvel ezután született, de ezen nem kell csodálkozni, mivel Renoir, ha megkedvelt egy modellt, sokáig kitartott mellette.
Gabrielle jellegzetes vonásait felismerhetjük még azokon a szobrokon is, amelyeket az idős Renoir egy fiatal katalán szobrász, Richard Guino segítségével készített élete utolsó éveiben, vagy helyesebb lenne azt mondani, hogy amelyeket Guino készített Renoir vázlatai alapján. Renoir és a szobrászat kapcsolata nem túl ismert téma, ezért kifejezetten érdekes kurátori döntés, hogy a három akt termében elhelyezték az egyik nagy méretű bronzszobrot, a Győzedelmes Vénuszt is (lásd a nyitóképen) – az antik mitológiai téma és kompozíció kontrasztja a parasztlány széles, nyitott szájjal mosolygó arcával a szobrot sajátosan modern alkotássá teszik. Ugyanaz a viruló, természetes fiatalság iránti öregkori rajongás látszik ezen is, mint az aktfestményeken.
A képet Renoir először az 1905-ös őszi szalonon mutatta be, ahol összesen kilenc festménnyel szerepelt. A kritikusok kedvezően fogadták, ezért műkereskedője Paul Durand-Ruel bíztatására megfestette a másik két változatot is. Az első festményt Durand-Ruel vette meg, és már ő kölcsönözte az 1907-es budapesti tárlatra, ahol Renoirnak tizenhárom műve szerepelt. Renoir magyarországi fogadtatásának történetét Kovács Anna Zsófia művészettörténész, a tárlat magyar társkurátora tárta fel. Az ő tanulmányából tudjuk, hogy ez a tárlat volt a festő első igazi bemutatkozása Magyarországon, mivel addig a hazai közönség mindössze egyetlen képét láthatta, azt is csak egy alkalommal: 1903-ban a Tavaszi nemzetközi kiállításon. Igaz, hogy nem akármilyen képet – A páholy vendégeskedett akkor Budapesten. A Fekvő akt az 1907-es kiállítás katalógusában Pihenő asszony címen szerepelt, de maga a tárlat nem aratott nagy sikert, elismerően mindössze egy képről írtak, az Egy csésze csokoládé című impresszionista női portréről. A korabeli tudósításokban az aktot nem is említik.
A budapesti közönség már akkoriban is az impresszionista Renoirra vágyott, nem a késői munkákra. A páholynak például nagy sikere volt. Kunffy Lajos festő később úgy emlékezett, hogy Durand-Ruel eladta volna a remekművet a Szépművészetinek 40 ezer frankért, de a múzeumot nem érdekelte az ajánlat – ez utólag jóvátehetetlen történelmi tévedésnek tűnik, ha valóban így volt. Renoir Magyarországra sok évtizedes késéssel érkezett meg: a 20. század első évtizedében csodálkozott rá a magyar közönség a harminc évvel korábbi impresszionista művekre, amelyek nyugaton addigra már szinte klasszikusnak (és elavultnak) számítottak. A hazai kiállításokon így a festő egész munkássága „összecsúszott”, a késői munkákat a nagy korszaktól elválasztó időbeli távolság a magyar kiállításlátogatók számára talán nem is volt nyilvánvaló.
Nyilván megvehette volna a Szépművészeti az aktot is Durand-Rueltől, vagy bármi mást, de nem vett ebben az időben Renoirtól semmit, csak sokszorosított litográfiákat szerzett be, eredeti rajzok is csak az 1930-as évektől vannak a gyűjteményben. A gazdag magángyűjtők viszont kedvelték Renoirt, az első világháború előtt közel húsz festménye volt különböző hazai kollekciókban. A legértékesebb budapesti darabnak Az Henriot család című gyönyörű impresszionista életképet tarthatjuk: ez kezdetben Nemes Marcell tulajdonában volt, majd 1913-ban aukción Herzog Mór Lipót báró vette meg, és 1930-ig birtokolta. A kép eladását, mint ahogy több más jelentős alkotásét is, a nagy gazdasági világválság kényszerítette ki. Akkor egy berlini galériához került, végül ez is Amerikában, a philadelphiai Barnes Collection-ben kötött ki. A magyarországi Renoirok közül végül csak az említett Fiatal lány mellképét vette meg a múzeum 1945-ben Herzog Istvántól, a báró örökösétől.
A Fekvő akt későbbi történetét hézagosan ismerjük. Az első világháború után a korabeli Németország leggazdagabb embere, Maximilian von Goldschmidt-Rothschild bankár vette meg, de 1926-ban Amerikába került, mégpedig a Durand-Ruel Galéria New York-i fiókja vásárolta vissza, és húsz évig meg is tartotta. Ebben az időben rengeteget szerepelt amerikai kiállításokon, később egy ideig múzeumi letétben is volt. 1977-ben viszont árverésre került a Christie’s aukciósháznál. 660 ezer dollárért egy philadelphiai zsidó üzletember és filantróp, Raymond Klein vásárolta meg, és egészen özvegye, Miriam 2009-ben bekövetkezett haláláig egy múzeumszerűen berendezett, pazar lakást díszített. A Klein-házaspár otthona az 1830 Rittenhouse Square cím alatti philadelphiai bérház teljes emeletét elfoglalta. A net megőrzött egy ingatlanhirdetést, amelynek fotói között a figyelmes szem felfedezheti a Fekvő aktot egy zöld kanapé fölött.
Miriam Klein halála után a házaspár műgyűjteményét elárverezték, a Fekvő akt újra a Christie’s-ben került kalapács alá, és 2010-ben egy magángyűjtő vette meg – immár 10,1 millió dollárért. A képet a nagyközönség az 1970-es évektől kezdve ritkán láthatta, mindössze két nagy utazó kiállításon szerepelt, 1985-ben és 2010-ben, ezek Európát is megjárták. A festmény útja végül 2019-ben ért véget, amikor újra felbukkant a maastrichti képzőművészeti vásáron – innen a történet a budapesti Szépművészetibe vezetett. A pár évvel ezelőtti vásárlással valamit sikerült jóvátenni abból a mulasztásból, hogy a magyarországi Renoirok szinte mind kikerültek az országból.
A késői aktképeket klasszikus mintaképek inspirálták, elsősorban Giorgione, Tiziano, Rubens és Goya munkái. Renoir egész életében intenzíven tanulmányozta a régi mestereket, és folyamatos párbeszédet folytatott velük. Tizianót 1892-es madridi utazása során fedezte fel: „Vénusz és az orgonista, a hús tisztasága, ragyogása, ellenállhatatlan, meg akarod simogatni! Szinte érezzük a gyönyört, amelyet Tiziano festés közben érezhetett” – mondta a Pradóban látott reneszánsz festményről. Nyilvánvaló, hogy a Fekvő aktnál ehhez hasonló hatás elérésére törekedett, bár az is igaz, hogy a monumentális fekvő képformának voltak praktikus okai is. Renoir 1897 szeptemberében Essoyes-ben biciklizés közben megcsúszott és elesett, eltörte a jobb karját. Noha a törés összeforrt, utána egyre súlyosabb ízületi problémái lettek, és idővel annyira elhatalmasodott rajta az ízületi gyulladás, hogy a jobb karját csak a válla magasságáig tudta felemelni. Ez volt az oka annak, hogy egy ideig a fekvő téglalap alakú képformát preferálta, de később segédeszközök segítségével megoldotta, hogy állóképet is tudjon festeni.
A gyulladás azonban élete végén tolószékbe kényszerítette, és a keze annyira görcsössé vált, hogy az ecsetet is alig tudta megfogni. Ilyennek látjuk azon a háromperces – természetesen néma – filmen, amely nem sokkal a halála előtt készülhetett. A film rövidsége ellenére nagy élmény: nemcsak azért, mert jól átadja a művész nyugtalan, energikus egyéniségét, aki még tolószékben, betegen is meglepően mozgékonynak, aktívnak, már-már csibészesnek tűnik, hanem mert szembesít azzal, hogy hosszú élete révén Renoir még pont beleér a mozgókép korszakába. A kiállításnak ez a záróakkordja: a Renoir körül sürgölődő alakok között Gabrielle-t is felfedezhetjük, aki Aline 1915-ben bekövetkezett halála után az idős mester fő támasza lett egészen 1919-ben bekövetkezett haláláig. Csak utána ment férjhez, és kezdett önálló életet.
A művészettörténetben ritka, hogy egy híres festmény modelljéről olyan sok személyes részletet tudhatunk, mint Gabrielle Renard-ról. Különös pozíció volt az övé a Renoir családban: egyszerre megbecsült családtag és háztartási segéd, ifjú szépségben tündöklő múzsa, véletlenül megtalált aktmodell és pótanyuka, befogadott vidéki rokon és aggkori majdnem-élettárs. Negyedszázadon át változtak, alakultak ezek a szerepek, de a jelek szerint Gabrielle jó kedéllyel, derűvel viselte mindegyiket. Ahogyan a képről is fesztelenül mosolyogva, barna fürtjei között rózsával néz ki a látogatóra.
Nyitókép: Auguste-Pierre Renoir kiállítása a Szépművészeti Múzeumban (fotó: Szépművészeti Múzeum / Szabadi Flóra)
Ezt az írást nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
