A beteg fiú hazatér: páratlanul gazdag kiállítással ünnepli a Szépművészeti a régi-új El Grecót

·2022.11.18

El Grecóban erősek vagyunk: Spanyolországon kívül Budapesten található műveinek legjelentősebb gyűjteménye. Öt festmény a Szépművészeti Múzeumban, amely most egy vásárlással újabb tétellel gyarapodott. Gonzaga Szent Alajos portréja pont akkor érkezett meg, amikor egy nemzetközi szinten is jelentős, rendkívül gazdag kiállítás mutatja be az avantgárd előfutárának tartott különös festő életművét. A beteg, szent fiú megkapó portréja száz éve Nemes Marcell műgyűjtőé volt. Akkor hiába ajánlotta megvételre a képeit a magyar államnak, a műveket hagyták külföldre vándorolni.

A képhez tartozó alt jellemző üres; valasz_elofizetoi_kampany_2000x558_k2-1.jpg a fájlnév

El Greco a legnagyobb húzónevek egyike a régi mesterek közül, a Szépművészeti Múzeumban rendezett nagyszabású kiállítása eleve biztos sikerre volt ítélve. Miközben a spanyol ellenreformációs barokk a legkevésbé sem tartozik a népszerű korszakok közé, El Greco behozza a látogatókat. Modern és friss, teljesen kilóg korának művészetéből, izgalmas, egyedi, különleges. És mégis, ha egy százhúsz évvel ezelőtt élt, művelt budapesti polgárral beszélgetnénk, El Greco neve nem váltana ki belőle ehhez hasonló hatást. Valószínűleg semmilyen hatást nem váltana ki, mert nem ismerné.

Az európai művészet kánonja sokáig jóval képlékenyebb volt, mint ahogy gondolnánk. A ma a legnagyobbak közé sorolt alkotók egy részét a 20. század elején másod- és harmadrangú festőnek tartották, köztük El Grecót is (vagy Caravaggiót). A spanyol barokkból az akkori közönség még mindig Murillót értékelte a legtöbbre, bár kezdett már kimenni a divatból, még Velázquezt is újra fel kellett fedezni néhány évtizeddel korábban. El Greco nem volt világhírű, ahogy a saját korában sem volt az: a halála után háromszáz évvel futott be igazán nagy pályát. Jelentős részben ez magyarázza, miért lett Budapest a 20. század eleji El Greco-kultusz egyik európai központja, és hogyan válhatott pont a Szépművészeti Múzeum öt jelentős művének birtokosává.

A kiállítás bejáratnál a latogatót Szent Jakab apostol fogadja, az utazók és a zarándokok védőszentje. Greco, eredeti nevén Domenikosz Theotokopulosz fizikai és szellemi értelemben is nagy utat tett meg Krétától Itálián át Toledóig (fotó: Szépművészeti Múzeum / Palkó György)

„A tagok egyike sem volt hajlandó Greco műveiről dicsérőleg nyilatkozni, mindnyájan igen tartózkodók voltak. Deák-Ébner igen gyenge képnek mondta, Stróbl Alajos hevesen kelt ki »hiányos konstrukciója« ellen, Zemplény Tivadar érdektelen, nyers keneménynek nyilvánította”, írta Balló Ede festőművész naplójában arról a bizottságról, amelynek 1911 tavaszán döntenie kellett, hogy a Szépművészeti Múzeum megvásárolja-e Nemes Marcell műgyűjtő El Greco- és Goya-képeit (a történetet Lantos Adriána művészettörténész idézi fel a kiállítási katalógusban megjelent tanulmányában). A Régi Képtár vezetője, Térey Gábor fogékony volt a modern áramlatokra, Greco pedig modernnek és divatosnak számított. Térey tudta, hogy Európában, különösen a német kultúrkörben valóságos El Greco-mánia tört ki az előző években, és a Szépművészeti számára egyedülálló, történelmi alkalom kínálkozott, hogy megvegye a világ akkor legjelentősebb El Greco-magángyűjteményét. Spanyolországon kívül ehhez hasonló értékű kollekciója csak I. Károly román királynak volt Bukarestben, de az természetesen nem volt eladó. Térey alig egy évvel a múzeum megnyitása után, 1907-ben Párizsban már vásárolt egy El Greco-képet, az Angyali üdvözletet, amely ma is a Szépművészeti egyik büszkesége. Ezzel messze megelőzte a korát: Spanyolországon kívül akkor még alig volt közgyűjteményben mű a festőtől, és a műtárgypiacon is viszonylag olcsón lehetett hozzájutni.

Amikor azonban Nemes Marcell ajánlatáról dönteni kellett, bár alig néhány év telt el, a helyzet már gyökeresen megváltozott. A korabeli konzervatív bírálók úgy látták, hogy Greco népszerűsége sikeres médiahack: néhány túlzottan lelkes kritikus és nagy haszonra vágyó műkereskedő kapart elő a múlt ködéből egy alapvetően nem túl tehetséges festőt, és adták el zseniként, ráadásul az általuk gyanakvással szemlélt modern festészeti irányzatok előfutáraként. Az árak valóban felmentek, és egyesek azt is feltételezték, hogy Térey összejátszik Nemessel annak érdekében, hogy a műgyűjtő-műkereskedő minél nagyobb összeget préselhessen ki az államból. Az említett bizottság idősebb generációhoz tartozó tagjainak esztétikai fenntartásai voltak, egyáltalán nem voltak meggyőződve Greco értékéről, és végül az ő szavuk döntött: a Szépművészeti Múzeum nem élt a lehetőséggel. Nemes Marcell ezután külföldön próbálta eladni a képeket, 1913 júniusában Párizsban árverésre bocsátotta a gyűjteménye javát, benne tizenkét El Greco-képet. Ezek közül akkor csak négy kelt el, de a gazdára talált művek közt volt az a portré is, amelynek visszatérését Budapestre most üdvözölhetjük: Gonzaga Szent Alajos arcképe.

Az El Greco-terem 1919-ben, a köztulajdonba vett műkincsek kiállításán a Műcsarnokban (forrás: MNM Történeti Fényképtár)

A Szépművészeti Múzeumba az eltelt száz évben az első kép mellé még négy El Greco került be, egy igazi főmű, a Bűnbánó Magdolna 1921-ben Nemes Marcell ajándékaként, pontosabban azért cserébe, hogy műgyűjteményére kiviteli engedélyt kapott, miután Németországba költözött. Budapesten abban az időben rengeteg El Greco volt: amikor két évvel korábban, a Tanácsköztársaság idején megrendezték a Műcsarnokban a gazdag magánemberektől elkobozott műkincsek kiállítását, a tárlaton a spanyol festőnek és műhelyének kilenc képe szerepelt. A Szépművészeti öt El Greco-festménye tehát ennek a századeleji El Greco-mániának a lenyomata, amelyben Budapest élen járt.

El Greco a maga idején sikeres, befutott festő volt Toledóban, a korabeli Spanyolország egyházi központjában. A krétai származású mester először Itáliába ment, néhány évig Velencében tanult (ott volt hagyományos ortodox ikonfestőből nyugati művésszé), megtette a korban kötelezőnek számító római kört, de 1577-ben Madridba utazott. II. Fülöp abban az időben Európa legnagyobb hatalmú uralkodója volt, és a becsvágyó görög bizonyára abban bízott, hogy nála jó megrendelésekhez jut, udvari festő lehet. Ez végül egyáltalán nem jött be neki, egyetlen jelentős megrendelést kapott a királytól az Escorial számára, de az elkészült mű annyira nem tetszett Fülöpnek, hogy soha nem adott Grecónak több megrendelést (a király ki sem helyeztette a bazilikában a képet, noha az árát kifizette). Greco Madrid helyett végül Toledóban telepedett le, ahol abban az időben rengeteg templom és kolostor díszítésén dolgoztak. Még Rómában összebarátkozott a befolyásos toledói esperes, Don Diego de Castilla fiával, és jó egyházi kapcsolatrendszerének köszönhetően sorra kapta a megbízásokat.

A tárlat bizonyítja, hogy Budapesten igazi főműveket őriznek, a világ legnagyobb múzeumaiból jött alkotások mellett sem szorulnak háttérbe a Szépművészeti saját El Grecói (fotó: Szépművészeti Múzeum / Palkó György)

Nagyszabású, óriási méretű oltárképeket festett, ezek közül több a mostani budapesti kiállításon is szerepel, köztük egy olyan mű is (Krisztus feltámadása), amely eddig még soha nem hagyta el azt a spanyol templomot, ahova készült. A kiállítás kurátora, Leticia Ruiz Gómez a festő legismertebb spanyol kutatójának számít, számos olyan képet meg tudott szerezni a budapesti tárlatnak, amit rajta kívül senki másnak nem adtak volna oda. Jó látni, hogy a világ leghíresebb gyűjteményeiből, a Pradóból, a Louvre-ból, Toledóból érkezett festmények mellett is megállják a helyüket a budapesti képek: az Angyali üdvözlet és a Bűnbánó Magdolna igazi főmű, tényleg nagyon szerencsés pillanata volt a hazai műgyűjtésnek, hogy Magyarország ezekhez annak idején hozzájuthatott, amikor El Greco csillaga éppen feljövőben volt. Most vendégségben vannak a kiállításon más különlegességek is, amelyek szintén Leticia Ruiz Gomeznek köszönhetően vannak itt, például El Greco mindössze négy fennmaradt saját kezű vázlatrajza közül kettő, vagy éppen Vasari művészéletrajzainak az a kötete, amely egykor az ő tulajdonában volt, és amelyet lapszéli jegyzetekkel látott el. Greco nem volt elméletalkotó, semmilyen művet nem írt, minden, amit művészetszemléletéről tudni lehet, ezekből a lapszéli jegyzetekből ismerhető meg (például az, hogy rossz festőnek tartotta Michelangelót, és nagyra becsülte Tizianót). A kötet igazi ritkaság, csak 2014-ben került a spanyol Nemzeti Könyvtár tulajdonába egyik korábbi igazgatójának hagyatékából, aki annak idején az 1960-as években felfedezte a lappangó, csak korabeli forrásokból ismert kötetet.

Vasari művészéletrajzai El Greco lapszéli jegyzeteivel; a különleges ritkaságnak számító kötetet a spanyol Nemzeti Könyvtár kölcsönözte a kiállításra (fotó: Zsuppán András / Válasz Online)

Greco tehát Toledóban sikeres lett, nagy házat vitt, egy nem egészen megbízható hitelességű anekdota szerint ebéd közben zenészek muzsikáltak neki, és bátran pereskedett, ha egy képéért nem kapta meg azt az összeget, amit indokoltnak tartott. Nem volt tehát kívülálló, meg nem értett zseni, ahogy ma hajlamosak vagyunk látni. A saját közege értette és becsülte a művészetét, bár Spanyolországon kívül nem vált ismertté. A halála után azonban gyorsan kiment a divatból, a műhelyét a fia egy ideig még tovább vitte, de nem sok eredménnyel, követői valójában nem voltak. A következő kétszáz évben szinte teljesen elfelejtették, életének alapvető adatai (például halála dátuma) is bizonytalanná váltak. Elterjedt a legenda, hogy élete vége felé megőrült, ezzel magyarázták késői festményeinek extravagáns, különös stílusát. A kései képek valóban annyira egyediek, semmihez sem hasonlíthatók, hogy a 20. század elejéig, az avantgárdig nem nagyon tudtak mit kezdeni velük. Ahogy az ember elnézi az utolsó korszak Washingtonból Budapestre érkezett főművét, a Laokoónt, ezt nem is lehet csodálni. Ijesztő, bizarr, szürreális látomás, semmihez sem hasonló, amit a régi mesterek festettek. Minden további nélkül el lehetne róla hinni, hogy az 1910-es években készült, abban az évtizedben, amikor El Greco végül világsztár lett, mert a korszellem valahogy odaért ezekhez a késői alkotásokhoz.

Egy kései főmű, a rettenetes, bizarr Laokoón. Az ilyen képek miatt terjedt el a legenda, hogy élete végén El Greco elméje megbomlott (fotó: Washington, National Gallery of Art, Samuel H. Kress Collection)

A korábbi korok véleményét ugyanerről jól tükrözi Antonio Palomino értékelése, aki 1724 körül megírta az első részletes életrajzgyűjteményt a spanyol festőkről. Ebben El Greco még kismesterként szerepel, aki egy ideig jó képeket festett, de „festményei idővel elfogadhatatlanokká és nevetségesekké váltak, mind az összefüggéstelen rajzolásuk, mind ízléstelen színeik miatt”. Ez a negatív értékítélet csak lassan kezdett változni a 19. század második felében, amikor El Grecót értékelni kezdték az igazi nagy művésznek tartott Velázquez előfutáraként. Spanyolországban egy idő után a sajátos spanyol nemzeti érzület, népkarakter, a lángoló barokk katolikus vallásosság megragadójának tartották a festőt, de kultusza csak a 20. század elején alakult ki: 1902-ben volt az első (kisebb) kiállítás a műveiből a Pradóban, 1910-ben jelent meg az első részletes életrajza, és ugyanabban az évben nyitotta meg XIII. Alfonz király múzeummá alakított toledói lakóházát. 1914-ben, a halála háromszázadik évfordulóján már nagyszabású megemlékezést rendeztek Toledóban, de addigra Greco a Pireneusoktól északra is világhírűnek számított.

Ebben a folyamatban Nemes Marcell kulcsszerepet játszott. A német Greco-mánia elindítójának általában a befolyásos berlini kritikust, Julius Meier-Graefét tartják, aki az új művészeti irányzatok lelkes támogatója volt. Meier-Graefe 1908 áprilisában utazott Spanyolországba, hogy élőben lássa Velázquez műveit. A találkozás azonban csalódást okozott: „a legdurvább kaliberű naturalista”, „barna szószos akadémikus”, írta a kritikus, aki azt remélte, hogy Velázquezben megtalálja az általa csodált modern irányzatok előfutárát, de kiderült, hogy ehhez a spanyol mester túl realista és túl hagyományos. Ebben a lelkiállapotban talált rá Meier-Graefe El Grecóra, részben a Pradóban, részben aztán egy toledói kiránduláson. Benne megtalálta, amiért Spanyolországba jött: az egyedi stílusú, minden konvenciótól mentes festőzsenit, az ősmodernt. Meier-Graefe extázisba esett a felfedezéstől, nem véletlenül nevezték ezután némi gúnnyal Meier-Grecónak. Velázquez helyett beemelte a legnagyobbak panteonjába, Rembrandt és Rubens mellé, majd eljutott odáig, hogy náluk is jelentősebb: minden idők legnagyobb régi festője.

Nemes Marcell gyűjteményének kiállítása 1911-ben a müncheni Alte Pinakothekben, a falon felfedezhetjük a Gonzaga-portrét (forrás: Dickinson Gallery)

Meier-Graefe Spanische Reise című útibeszámolója 1910 márciusában jelent meg, s hatása óriási volt. Sokan vitatták a megállapításait, a tudományos alapon álló művészettörténészek különösen, de a közvélemény felfigyelt a vitára és a német világban addig ismeretlen Grecóra is. Nemes Marcell pedig alig két hónappal a könyv megjelenése után megvette a saját első El Grecóját, a Bűnbánó Magdolnát, amit gyors tempóban követtek a további vásárlások. Nemes valószínűleg Meier-Graefe hatása alatt vágott bele a gyűjtésbe, ami érthetően kockázatos vállalkozás volt, hiszen egyáltalán nem lehetett biztosra venni, hogy a Greco-mánia nem cseng le gyorsan. Nemes ráadásul nem az a műgyűjtő volt, akit kizárólag a festészet szeretete hajt, és nem is csak a saját pénzét költötte: a dúsgazdag Herzog Mór Lipót adott neki kölcsön a vásárlásokra. Megtérülő befektetést keresett, a párizsi műkereskedelemben viszonylag olcsón megvásárolható, remélhetőleg egyre értékesebbé váló, jól eladható képeket.

Nemes azonban maga is hozzájárult ahhoz, hogy a Greco-láz elharapózott Európában. Német értelmiségi kapcsolatai segítségével ugyanis két nagy kiállításon mutatta be a műgyűjteményét: 1911-12-ben a müncheni Alte Pinakothekben, majd 1912 második felében a düsseldorfi Kunsthalléban. Greco mindkét helyen hangsúlyosan szerepelt, az első tárlaton nyolc, a másodikon már tíz művel, a második tárlat térbeli elrendezése is egyértelműen Meier-Graefe elméletét jelenítette meg a modern törekvések előzményének kikiáltott, a primitívektől Cézanne-ig vezető úton a legfontosabb állomásnak számító El Grecóról. Mindkét kiállításon ott volt a Gonzaga-portré is, sőt a Münchenben készült fényképeken fel is fedezhetjük. Nemes Marcell tehát – jól felfogott üzleti érdekből is – El Greco egyik legfontosabb népszerűsítője lett Németországban már csak azért is, mert ennyi könnyen mozdítható kép akkoriban másoknál nem volt. A korabeli műértő közönség múzeumban ritkán találkozhatott a festő alkotásaival, így nem túlzás, hogy az akkori német művészetbarátok jelentős részben Nemes Marcelltől kapták az El Greco-élményüket. Ez a magyar hozzájárulás ahhoz, hogy a spanyol mester végül bekerült az európai festészet kánonába a legnagyobbak közé.

Gonzaga Alajos portréja: az érzékeny, modelljének egyéniségét nagyon jól elkapó arckép most először kerül közgyűjteménybe története során. A tárlat után a Szépművészeti Múzeum állandó kiállításában lesz látható (fotó: Szépművészeti Múzeum)

A Gonzaga-portré az 1913-as árverést követően sosem tűnt el teljesen a szem elől, de magángyűjteményből magángyűjteménybe vándorolt. 1939-ben egy hágai műkereskedésben Leo van den Bergh gazdag, zsidó származású műgyűjtő vette meg, aki a nácik elől hamarosan Kaliforniába menekült. A festmény a következő évtizedeket Santa Barbarában töltötte, van den Bergh 1941-ben bekövetkezett halála után özvegyéé, Alexáé lett, és egészen 1996-ig családi tulajdonban maradt. Míg a két háború közötti időszakban rendszeresen felbukkant kiállításokon, 1941 után mindössze egyszer láthatta a nagyközönség, amikor 1985-ben a Santa Barbara-i helyi múzeum ottani magángyűjteményeket bemutató tárlatára kölcsönadták. Szerepelt ugyan időnként a festő életművét bemutató könyvekben, de valójában nem volt szem előtt. Jellemző, hogy a Thames & Hudson kiadónál megjelent, nagyszabású 2013-as monográfia meg sem említi El Greco művei között. Ennek egyáltalán nem a minőség az oka: a Gonzaga-portré El Greco legszebb, legérzékenyebb arcképei közé tartozik. De a nem közgyűjteményben lévő, kiállításokon nem szereplő festmények hajlamosak így elfelejtődni. (Ugyanez történt a Szépművészeti egyik előző nagy értékű vásárlásával, Anthony van Dyck Mária angol hercegnőt ábrázoló portréjával.)

A Gonzaga-portré különös, megindító kép. Az ábrázolt személy szent ugyan, de a festmény egyáltalán nem szentkép: Luigi di Gonzaga a készítése idején a spanyol udvarban élő itáliai nemesifjú volt, a nem sokkal korábban elhunyt Don Diego spanyol trónörökös kamaszkorú apródja. A kép készítését 1583-ra teszik, mivel a fiatal Luigi 1581 és 1584 között élt Spanyolországban, és ebben az évben Toledóba utazott egy szerzetes rokona, Francesco társaságában a ferences rend tisztújító nagygyűlésére. Az arckép láttán egyértelmű, hogy élő személyről készült, és ez lehetett a legvalószínűbb pillanat, amikor El Grecóval találkozhatott.

A portré készítésének körülményei nem ismertek, feltételezik, hogy talán jezsuita megrendelésre készült, mivel 1767-ben, amikor először említik, egy granadai jezsuita rendház főlépcsőházát díszítette. Luigi mindenesetre közismert figura lehetett egyházi körökben: egy nagyon komoly, aszketikus hajlamú arisztokrata fiú, akiről tudni lehetett, hogy szerzetesi életre vágyik, nem akar katona lenni, ahogyan apja szerette volna, és a vagyon sem érdekli (noha elsőszülöttként megörökölte volna a család jelentős birtokait). A szerzetesi életpályára azonban 1583-ban még csak készült, két évvel később, Itáliába visszatérve mondott le örökségéről, és lépett be a jezsuita rendbe, majd huszonhárom évesen egy szörnyű római pestisjárvány idején szerezte meg a szentéletűség hírnevét, amikor önfeláldozóan ápolta a közkórházban a betegeket. Gyenge, beteges fiú volt, egész kis korától vesebajjal küzdött, nem csoda, hogy a járvány őt is elvitte.

Greco jelentős arcképfestő volt, aki meglepő realizmussal és emberismerettel örökítette meg valós modelljeit, köztük egyetlen fiát, Jorge Manuelt, aki jó kedélyű, optimista, divatosan öltözött fiatalemberként néz le a vászonról, A szomorú és komoly Gonzaga-portré mellett különösen nagy a kontraszt (fotó: Szépművészeti Múzeum / Palkó György)

El Greco a nagy oltárképein lángoló, irreális, misztikus szemléletű festőnek tűnik, a portrék viszont mély emberismeretről, érzékenységről és realizmusról tanúskodnak. A Gonzaga-portré is ilyen: tökéletesen ragadja meg az akkor tizenöt éves fiú egyéniségét, ahogyan komolyan, csendesen, de nagyon határozottan, kezét felemelve szót kér a felnőttek világában. Az arcvonásokban és a tekintetben ott bujkál a korai halál árnyéka, bár El Greco nem tudhatta, hogy a portré alanyának végül valóban csak huszonhárom év jut az életből.

A Gonzaga-portré 2019-ben bukkant fel a londoni Dickinson Gallery-ben, ahol az inkognitójukat megőrző tulajdonosok eladásra kínálták. Mivel a Szépművészetiről a nemzetközi műkereskedelem berkeiben tudni lehetett, hogy szívesen venne egy magas minőségű El Greco-portrét a meglévő öt festmény mellé, a galéria jelezte a múzeumnak a lehetőséget. A képet megtekintette Baán László főigazgató és Fáy András restaurátor, az utóbbi alaposan megvizsgálta, és megállapította, hogy a festmény majdnem tökéletes állapotú, nagyon kevés módosításon esett át az évszázadok során, és utóbb ezeket eltávolították róla (egy időben glóriát festettek a fiú feje köré, bal kezét könyvlappal takarták el). Felülete teljesen ép, védett körülmények közt lehetett, ezért nem szorul újabb restaurálásra, csak a szépen faragott barokk keretet kellett kicsit javítani.

A múzeumnak már Térey Gábor szeretett volna portrét venni El Grecótól, de erre nem volt módja, a 20. század folyamán a gyűjteménybe került öt festmény között pedig egyáltalán nem akadt világi arckép. A Gonzaga-portré tökéletes választásnak tűnt, de 2019-ben mégsem jött össze az üzlet: a tulajdonos túl magas árat kért érte. A festmény idén került újra a műtárgypiacra, most a Christie’s aukciósház júniusi árverésén bukkant fel. Ezúttal viszont mecénásként belépett a történetbe a MOL – Új Európa Alapítvány, és 3,6 millió dollárért megvette az egykor Nemes Marcell tulajdonában lévő festményt. Gonzaga Alajos portréja a mostani időszaki tárlat után bekerül a Szépművészeti Múzeum állandó kiállításába tartós letétként, hatodikként a többi El Greco-mű mellé. Története során most először végre bárki láthatja. Közgyűjteményben lesz, és kiszabadul a feledésből. Budapest pedig ezzel még inkább El Greco városává válik.

A festő színes, itáliai korszakának egyik leglátványosabb alkotása a nagy méretű Szent Sebestyén, amit a budapesti Bűnbánó Magdolnával szoktak párhuzamba állítani. Most egy teremben láthatók (fotó: Szépművészeti Múzeum / Palkó György)

Nyitókép: a kiállítás enteriőrje El Greco Gonzaga Szent Alajost ábrázoló festményével (fotó: Szépművészeti Múzeum / Palkó György)

Ez a cikk nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

hirdetés

Kategória: Kult