Az észrevétlen aranykor vége – a cigányság szenvedte meg leginkább az oktatási reformot
A magyar oktatásügy „aranykora” a 80-as évek közepén kezdődött a hazai cigányság számára, és a 2011-ben kezdődő reformlépésekkel fokozatosan ért véget. Pedig az államosítást, az egyenkönyv bevezetését a kormány éppen az esélyegyenlőség megteremtésével indokolta. A közoktatás átalakítása az utóbbi években egyre súlyosabban érinti a középosztályt is, de ez a hatás a roma gyerekeknél szinte azonnal jelentkezett, és évtizedek óta nem látott oktatási diszkriminációt okozott egy most megjelent kutatás szerint.
Orsós János gyerekét az első héten egy másik kisfiú, Bátor anyukája vitte el az uszodába. János nem volt beteg, nem utazott el, csak épp sötét a bőrszíne. Rögtön látszik rajta, hogy cigány. Bár ő a miskolci Dr. Ámbédkar Iskola egyik vezetője, úgy ítélte meg: ha a gyereke meg akar tanulni úszni, jobb lesz, ha egy fehér nő kíséri el erre a jellegzetesen középosztálybeli helyszínre. Az uszodában büszkék voltak rá, hogy az intézmény biztonságos, nem tűnik el semmi, nem kell kulcsot kérni az öltözőszekrényhez. Amikor a gyerek a saját apjával jelent meg a medencéknél, már nem utasíthatták vissza a bőrszíne miatt, viszont őt meglátva a szülők kulcsokat kezdtek kérni a szekrényekhez.
A történettel Orsós János azt érzékelteti, milyen nehéz a helyzete egy első generációs roma értelmiséginek, de még a gyerekének is, ha olyan életet szeretne élni, ami egy átlagos értelmiségi számára megszokott.
A pedagógus a Durst Judit, Nyírő Zsanna és Bereményi Ábel által szerkesztett A társadalmi mobilitás ára című kötet budapesti bemutatóján beszélt az élményeiről, és azt lehetett gondolni, hogy a szociológusok nem tudják majd überelni a történeteit. Tudták. Zolnay János oktatáskutató következett, a könyv „legszárazabb” fejezetének szerzője, aki a magyar oktatásügy elmúlt 30 évének adatain keresztül világította meg, milyen fordulat zajlik jelenlegi is az iskolákban. Nyilvánvalóvá tette:
az oktatás átalakulása által rendkívül súlyosan érintett középosztály mellett van a veszteseknek egy másik, még nagyobb csoportja, a társadalom legelesettebb rétege. Éppen az, amelynek helyzetével az egész átalakítást indokolták.
Az oktatási rendszerváltás a ’80-as évek közepétől kezdte éreztetni a hatását. Addig a cigányság boldogulására egy út kínálkozott: az asszimiláció. Neményi Mária, a kötet egyik lektora szerint onnantól nyílt egy másik is: a tanulás, és különösen az értelmiségivé válás lehetősége.
hirdetés
Ez furcsa, hiszen a tankötelezettség minden magyar állampolgárra, így a romákra is kiterjed. A tanulás útja elvileg tehát nem a rendszerváltás óta, hanem már évtizedekkel korábban nyitva állt a cigányság számára. Zolnay szerint azonban 1970 előtt számos kirekesztő elem működött az oktatásban. Azután jött egy szerencsésebb időszak, majd a 2011-es fordulat után az esélyteremtő részeket szisztemetikusan kiirtották a rendszerből. Mindennek hatására nagy a veszélye annak, hogy az oktatás átjárhatatlanná teszi a társadalmi rétegeket, és kasztszerűvé merevíti a társadalmat.
Elemzésének lényegi gondolata, hogy az oktatási rendszerek kivétel nélkül tartalmaznak a gyerekek egy részét margóra állító elemeket és esélyteremtő, felzárkóztató lehetőségeket is. A szocializmus évtizedeiben a gyerektömegek továbbtanulását az ipar, a bányászat és a mezőgazdaság olcsó munkaerő iránti korlátlannak tűnő igénye akadályozta. A rendszerváltást megelőző évekig a gazdasági szereplők olyan lobbierővel rendelkeztek, ami meggátolta, hogy az oktatási rendszer a nyugati államokhoz hasonló mértékben „termelje” a kiművelt emberfőket. A rendszernek képzetlen, betanított és segédmunkás tömegekre volt leginkább szüksége, ennek érdekében keretszámokat határoztak meg az érettségit adó középfokú oktatási intézményeknél. Vagyis már a felsőoktatásba való jelentkezést is tudatosan korlátozták. A kimaradók zömmel a hátrányos helyzetűek közül kerültek ki.
Előrelépésüket nehezítette, hogy a tankötelezettséget 16 évben állapították meg. A legszegényebb családokban szükség volt egy újabb keresetre, hát kivették a gyereket az iskolából, aki így nem szerzett szakmunkás bizonyítványt sem. Enélkül viszont a jobban fizető munkakörökben nem foglalkoztatták. A magyar társadalom – és vele együtt a posztszovjet térség – aluliskolázott volt a nyugati országokkal egybevetve. A nyolcvanas évek elejének demográfiai hullámát is úgy kezelték, hogy a többletet nem a középiskolai végzettséget adó iskolákba, hanem a szakmunkásképző hálózatba irányították.
A kép alapvetően megváltozott a rendszerváltás előtt. A gazdasági lobbi meggyengült, a kulturális elit, az oktatási kínálat bővítésében érdekelt értelmiségi réteg megerősödött. A változásoknak a nyolcvanas évek közepétől egy alulról indított, majd később jogszabályokkal is megerősített hulláma indult el.
Az értelmiség kihasználta azt a rövid szakaszt, amikor döntő befolyása lehetett a társadalmi folyamatokra. Megjelentek a felsőoktatási intézmények gyakorló általános iskolái, a zenei tagozatos általánosok és a nemzetiségi köntösbe bújtatott, legalább részben nyugati nyelven (németül) oktató képzőhelyek. Egymást követték a kísérleti program alapján működő általános iskolák, mert az önkormányzatok alá rendelt oktatási intézmények számos szakmai kérdésben önállóan dönthettek. A tanszabadság olyan mérvű volt, hogy az iskolák maguk választhatták ki a tankönyveket, és autonóm szakmai műhelyekként dolgoztak. A szocialista korszak végére az általános iskolák harmada saját oktatási programot dolgozott ki. Később óriási arányban nőtt a gimnáziumokba és szakközépiskolába felvettek aránya, és megjelentek a hat- és nyolcosztályos gimnáziumok.
Az új oktatási modell egyszerre volt rendkívül szelektív és nyújtott lehetőséget az iskolázatlan szülők gyerekeinek. Közben ugyanis robbanásszerűen nőtt a képzésbe felvettek száma is, mert megszűntek a keretszámok, ezzel tömegek számára vált szabaddá az út az érettségit adó középiskolákba. Az iskolákat fejkvóta alapján finanszírozták, vagyis minél több diákot vettek fel, annál több pénzt kaptak. Így létrejött egy sajátos „oktatási piac”, amelynek egyes szintjeire a cigány gyerekek is befértek.
Fontos lépés volt, hogy 1996-ban 18 évre emelték a tankötelezettség határát. Ez sok feszültséget is okozott az iskolarendszerben kallódó gyerekek és pedagógusaik számára, ám esélyt adott a jobb képességű gyerekeknek, mert a szülők már nem találkoztak azzal a dilemmával: kivegyék-e őket 16 évesen az iskolából.
A középosztály közben megteremtette a maga elkülönülési lehetőségeit, komoly középiskolai felvételi követelményeket iktattak a rendszerbe, amelyek nyomokban sem emlékeztetnek az általános iskolai tananyagra vagy az ott megszokott feladattípusokra. Az értelmiségi szülők számára is stresszes ez, de a szegények érezték meg leginkább, hiszen ők nem tudják korrepetáltatni a gyerekeiket, emiatt a hat- esetleg nyolcosztályos gimnáziumokba és legjobb városi, belvárosi iskolákba nem fértek be a gyerekeik. Ám így is maradtak felvételi nélküli középiskolák, ahova az elithez nem tartozó tanulók is bejutottak.
A jelen és főként a számok tükrében aranykornak látszik ez az időszak: az érettségit adó középiskolai tanulmányokat folytatók aránya 1991 és 2006 között 51 százalékról 76 százalékra nőtt, míg az érettségi nélküli szakképzésben résztvevők aránya 39 százalékról 23 százalékra esett vissza.
A roma gyerekeknél 1993-ban 11 százalék iratkozott be érettségit adó középfokú intézménybe, 2011-ben már 27 százalék.
A lemorzsolódási arányok azt jelzik, hogy az „aranykor” csak a későbbiek tükrében látszik annak, valójában a rendszert súlyos feszültség terhelte: a szakiskolába járó összes diák 19 százaléka morzsolódott le, a romáknak pedig 42 százaléka. Gyakran olyan egyszerű okból, hogy falun nem volt kémiatanár, ezért a fodrásznak tanuló gyerekek semmit nem értettek az általános iskolai tudásra építő tananyagból.
2011 után a kormány új fejezetet nyitott, és sok szempontból visszatért a Kádár-korszak oktatáspolitikájához. A nagyvárosi értelmiség az utóbbi évek leghosszabb tiltakozássorozatával reagált a pozícióvesztésre, ám arról kevesebb szó esik, hogy ez a leghátrányosabb helyzetűeket is súlyosan érinti. Zolnay az időszakot drasztikus kirekesztő fordulatként értékeli.
A folyamat 12 éve tart, nem árt tehát felidézni az első lépéseit. Először is megszüntették a tanszabadságot és felszámolták a szabad tankönyvpiacot. A középosztály számára fenntartott iskolák jelentős része persze azóta is szabadon választott könyvekből tanul, a tanárok összekacsintanak a szülőkkel és megveszik a tankönyveket, ám a szegények számára fenntartott iskolákban erre nincs lehetőség.
Aztán az iskolák fenntartói jogát elvették az önkormányzatoktól és államosították a képzést. Fontos változtatás, hogy a fejkvóta szerinti finanszírozás helyett visszaállították a központi keretszám-gazdálkodást.
Továbbá: a tankötelezettség korhatárát 16 évre szállították le. 2011-ben a legrosszabb helyzetű lakóhelyek egyikén élő 17 éves roma fiú esélye arra, hogy ne tanuljon és ne is dolgozzon, 5 százalék volt. Az oktatási reform hatására 2016-ban ez az esély (vagy inkább veszély) 39 százalékra nőtt. Ráadásul egyáltalán nem volt ritka, hogy a szülők a gyerek 16. születésnapján megjelentek az iskolában és hazavitték közmunkásnak.
Molnár György kutatásából tudjuk, hogy 2011-ben és 2012-ben alig voltak 16–17 évesek a közfoglalkoztatásban, a 20 év alattiak száma is alacsony volt. A 2012-től lépcsőzetesen leszállított korhatár hatására már 2013-ban megnőtt a közfoglalkoztatásba belépő fiatalok száma, majd 2014-ben ért a csúcsra összesen mintegy 8400 fővel. Végül kidolgoztak egy programot, amivel igyekeztek akadályozni ezt a folyamatot. A tankötelezettséghez azonban nem nyúltak.
Az esélyeket rontotta a szakiskolai képzés időtartamának három évre csökkentése, a közismereti tárgyak leépítése, mert a tehetséges gyerekek zsákutcába jutottak: innen nincs átjárás a felsőoktatásba. A gimnáziumi keretszámokat végül a tervekkel ellentétben nem vették vissza 40 százalékkal, de így is megnehezedett a bejutás. Összességében a 17 évesek 97 százaléka volt iskolás 2010-ben, 2015-ben már csak 85 százalékuk.
A korai iskolaelhagyók száma a 2005-ös 8 százalékról 13 százalékra emelkedett az OECD legfrissebb felmérése szerint, ezzel Magyarország lett a növekedés világbajnoka.
A kötet az egyházi iskolák számának jelentős növekedését is összekapcsolja a szelekcióval. 2016-ban már az általános iskolások 15 százaléka járt valamelyik egyház által fenntartott intézménybe, ami azért fontos, mert ezeknek a helyeknek nincs ellátandó körzetük, tehát szabadon válogathatnak a diákok közül.
Az oktatáskutató szerint ezzel lényegében szelekciós verseny indult el, mert a roma diákok magas aránya versenyhátrányt jelent az oktatásban. A körzetes állami általános iskolák válaszul sorra választottak bejutást nehezítő speciális képzési formát: két tannyelvű, zenei vagy nemzetiségi programokat indítottak, így ezekből az állami iskolákból is roma gyerekek tömegei szorultak ki. Mindez nem városi legenda: 2008-ban a cigány gyerekek harmada járt roma többségű iskolába, 2018-ban közel a felük.
Közben fontos hangsúlyozni, hogy az egyházi iskolák kapcsán nem minden intézményre érvényes, hogy válogat a jelentkezők közül, és nem is minden esetben ők szelektálnak. Gyakran előfordul az is, hogy a szülők a falusi gyerekeket a közeli város jobb állagú, kisebb tanárhiánnyal küzdő egyházi iskolájába viszik, helyben pedig a szegényebb családok gyerekei maradnak. Maguk az egyházak is indítanak felzárkóztató programokat, lapunk is beszámolt például a piaristák sátoraljaújhelyi tanodájáról és kollégiumáról.
A kötet kimondatlanul is sok mindent megmagyaráz abból, miért a nagyvárosokra koncentrálódott az oktatással kapcsolatos tüntetés- és sztrájkhullám. A fő vesztes a két végpont lehet: a legkiszolgáltatottabb helyzetűek, akik számára az oktatás válsága a társadalmi felemelkedés lehetőségét zárja el, illetve a kulturális elit, amely azt látja veszélyben, hogy a tudásra alapozhatja a következő generációk jövőjét is. Utóbbiaknak az átalakítás a rendszerváltáskor szerzett jogaik nagy részének elvételével járt, előbbiek számára pedig megakasztott egy lassú, esélyteremtő, felzárkózó programot.
A változásokat ismét a gazdasági lobbi diktálja, amely érdekelt az olcsó, tömegesen hozzáférhető munkaerő újratermelésében. Viszont nehezen látja át, hogy az iskolából kiesők, a lebutított tananyagra épülő szakképzésből kikerülők tömege nem alkalmas erre a feladatra. Jól jelzi a kudarcot, hogy miközben az építőiparban és a mezőgazdaságban cigányok tömegei tudnak legalább fekete vagy szürke munkásként elhelyezkedni itthon és külföldön, a gyári munkáknál a kormány félmillió gazdasági bevándorló behívásával számol. Egyes iparosodott régiók a vendégmunkások miatt etnikailag már ma is olyan változatos képet mutatnak, amit 15 évvel ezelőtt el sem tudtunk volna elképzelni.
Az aranykor hatására új roma középosztály is megjelent. A kötet szerint megváltozott az a korábbi állapot, hogy a társadalmi mobilitás csak asszimilációval képzelhető el. Éppen ellenkezőleg, az új roma elit sajátos utat jár be: identitástudatuk fontos része, hogy már nem akarnak asszimilálódni, láthatatlanná válni. A származásuk nem szégyen, hanem büszkeség tárgya. Miután a kutatások azt jelzik, felemelkedésükben fontos szerepe volt egy támogató intézménynek, a roma értelmiség sorban hoz létre ilyeneket, és igyekeznek megteremteni a „visszaadás” gyakorlatát. Vagyis maguk is támogatóként lépnek fel.
Mindez legfőképpen arra van hatással, milyen pályát választanak maguknak. A kutatás azt jelzi, hogy a roma diplomások elsősorban a segítő állásokban koncentrálódnak, főként a szociális területen aktívak. A roma értelmiség 62 százaléka felelte azt, hogy szociális ügyek területén dolgozik.
Ebből az is következik, hogy felemelkedésük nem hoz gazdasági változást, egyrészt azért, mert csak olyan családból tudnak diplomát szerezni, amely anyagilag és erkölcsileg már eleve képes volt a támogatásukra. Másrészt a segítő, de még a tudományos pályák egy része is rosszul fizetett. Ma a romatelepek lakói gyakran nagyvárosi építkezéseken vagy Nyugaton dolgoznak, de ha a szemétszállítóknál vagy egy multi üzemében targoncásként kapnak munkát, akkor is keresnek annyit, mint a jellemzően állami szektorban dolgozó segítők.
A romák felemelkedése azért is nehéz, mert számos területen nem elég a diploma megszerzése, a rendszer további szűrőket is tartalmaz. A média, a jog, az oktatás, a közgazdaság terén gyakornoki rendszer működik, erre az időszakra legfeljebb minimális bért kapnak az érintettek. A középosztály ezt a mamabank vagy papabank intézményével oldja meg, vagyis a már diplomás gyereket is eltartják a szülők, például besegítenek az albérletébe. Ám nem mindenkinek van mamabankja.
– Nagyon sajnálom, hogy nem tudtál rajtunk keresztül felkapaszkodni – ezt mondta az ügyvédbojtárjának az egyik híres ügyvédiroda egyik tagja. Lényegében ugyanazt megfogalmazva, mint az iroda vezetője:
– Ha tudom, mi a családi háttered, azt javasoltam volna, hogy ne vágj ebbe bele, mert ez egy mocsok világ, és ide elsőgenerációsként nem tudsz bejönni.
A kötet szerint így ért véget az ügyvédi pálya még az előtt, hogy elkezdődött volna, miután a friss diplomás jelezte: családi támogatás híján nem tud két-három évet várni, amíg majd jutalékot kap a behozott ügyek után.
A társadalmi mobilitás szintje alacsony, az ára viszont magas. A kötetben megszólaló első generációs értelmiségiek szavaiból kiderül: téves mítosz, hogy mindenki a saját sikere kovácsa, vagyis a törekvő, szorgalmas munkának meglesz a gyümölcse.
A kutatók hangsúlyozzák: a magyar oktatási rendszeren a 100 méteres síkfutás döntőjét egyesek 70 méterről kezdik, és van, aki 20 méterrel a rajtvonal mögül kénytelen indulni. Akkor minek köszönhető, hogy a kötethez négyéves kutatómunkával megkérdezett 4200 első generációs értelmiséginek mégis sikerült felemelkednie? Durst Judit szerint visszatérő motívum volt egy tanár vagy tanító alakja, aki hitt a gyerekben. Nagy részüknél jelen volt egy mecénás is, aki segítette az előrejutásukat. Emellett működött valamilyen támogató program is, ezek nélkül esély sem volt az általánosan jelen levő intézményi rasszizmus leküzdésére.
De vajon ma is vannak ilyen legendás tanárok és tanítók, akik hisznek egy-egy tehetséges nehéz sorsú gyerekben, és átsegítik a nehézségeken? A helyzet azért is romlik, mert mindig a végeken fogynak el először a pedagógusok. Ha tanár híján a matekórát a pénztáros tartja a helyi boltban, akkor a gyerek megtanulja kiszámolni a visszajárót, és látni fogja a sütőpor grammjai és a kristálycukor kilója közötti különbséget. Fontos ismereteket kap egy szegénynegyedben.
De ha ennyi az összes tudása, akkor az örökre be is zárja oda.
Nyitókép: MTI/Balázs Attila
Ez a cikk nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
