Lechner boldog lenne tőle: az újjászületett Drechsler-palota
Több mint húsz évig volt Budapest szégyenfoltja a Balettintézetként is ismert, gazdagon díszített volt MÁV-bérpalota az Operaházzal szemben. Az 1990-es években botrányos körülmények között privatizált épületet egy időben Orbán Viktor miniszterelnök vissza akarta államosítani, de végül a katari tulajdonos alakította luxusszállodává. A házat megtépázta a történelem, de az érzékeny, visszafogott felújításnak köszönhetően most újra átélhető, milyen eredeti, izgalmas épület Lechner Ödön francia reneszánsz jellegű korai főműve.
Minden jó, ha a vége jó, mondhatnánk, bár a rendszerváltást követő évtized korrupciós ügyei és vagyonfelélése nem válik jóvá attól, hogy az elkótyavetyélt ingatlanok sorsa idővel rendeződik. Ettől még kétségtelen, hogy Budapest egyik legnagyszerűbb bérháza, az Operaházzal szembeni egykori Drechsler-palota vagy Balettintézet hosszú hányódás után révbe ért: W Hotels luxusszállodaként született újjá, méghozzá gondos felújítás után. Lechner Ödön korai főműve a magyar építészet történetének kiemelkedően fontos darabja, ezért örülhetünk a jól sikerült rekonstrukciónak. Meg annak is, hogy olyan funkciót kapott, ami nem azonos ugyan az eredetivel, de alapvetően illik a palotához.
Az Andrássy úton jó néhány végsőkig lepusztult épület végigment az elmúlt évtizedekben ezen az átalakuláson: eladták korrupciógyanús körülmények között, bérlőit kiköltöztették, végül több tulajdonosváltás után olyan gazdára talált, aki az értékéhez méltó módon megújította. Állami szerepvállalás nélkül a világörökségi sugárút ezen a sajátos módon válik ismét a város legelegánsabb utcájává:
a történet kezdeti szakaszának meghatározó eleme a fehérgalléros bűnözés, záró fejezete viszont az építészek, restaurátorok elkötelezett munkája,
és egy elkoszolódott, már-már felismerhetetlen épület újjászületése. A kettő között a Balettintézet esetében eltelt több mint húsz üres év, amikor a ház hámló vakolatú, szomorú szellemtanya volt.
Ennek a húsz üres évnek a közepén, 2013. április 30-án volt az az emlékezetes beszélgetés Orbán Viktor miniszterelnök és Tarlós István főpolgármester között, amikor kiderült, hogy a kormányfő az épület visszaállamosításán gondolkodik. Tarlóssal éppen a főváros által újonnan beszerzett Mercedes Citaro buszokat próbálták ki, amikor a jármű elhaladt a Balettintézet előtt.
„Az egy portugál kezében van, és vissza is akarnám szerezni” – mondta Orbán. „Miért nem csináltok valamit? A főváros kezdeményezheti.” Tarlós láthatóan zavarba jött a felvetéstől, és azt válaszolta, hogy ehhez nincs a fővárosi önkormányzatnak hatásköre, jogszabály kellene hozzá. „Kezdeményezzétek, hogy legyen egy ilyen törvény. Én csinálok egy ilyet, csak adjatok egy javaslatot, mert nem tudom ezt kitalálni helyettetek” – szorította sarokba Tarlóst Orbán. A főpolgármester igyekezett elterelni a beszélgetést, mire a miniszterelnök rápirított: „Ne sasszézzál rögtön oldalra, most erről az egyről beszélünk. Adjátok be!” Tarlós megígérte, hogy beadják, de látszott rajta, hogy ehhez aztán tényleg semmi kedve, és persze nem is lett az egészből semmi. A beszélgetés jól rávilágított a kettejük szerepfelfogása közti különbségekre, Orbán vezetői stílusára meg arra a kormányzási módszerre is, amelyben az egy-egy ügyre, személyre szabott törvényhozás előszeretettel használt eszköz. Ma már ebben semmi meglepő nincs, de 2013-ban mindez még újdonságnak hatott.
A Balettintézetet viszont nem államosították vissza. A következő év májusában az épületet 2007-ben 7,5 milliárd forintért megvásárló, de a szállodaprojektbe a gazdasági világválság miatt belebukó portugáloktól új tulajdonoshoz került: elsőként a Heti Válasz írta meg, hogy a katari emír egyik családtagja, Jasszim Bin Hamed Bin Jasszim Bin Dzsaber al-Tháni sejk áll a vásárló Balett Properties S. A. mögött. A fél Londont birtokló, luxusban otthonosan mozgó katari uralkodóház végül megfelelően tőkeerős tulajdonosnak bizonyult az épület megmentéséhez, bár meglepő módon ehhez még nekik is kellett egy újabb évtized.
A Balettintézet a főváros legnagyobb és legdíszesebb műemlék épülete. Nagyon sokan azt hiszik, hogy középület, részben a mérete miatt, hiszen majdnem ugyanakkora, mint a vele szemben álló Operaház, részben pedig a Balettintézet elnevezés miatt. Ez azonban tévedés:
az Andrássy út 25. eredendően egy hatalmas, díszes bérház, amit a MÁV Nyugdíjintézet épített befektetési céllal.
A külsején semmi nem utal a vasúttal való kapcsolatra, de a belső udvari homlokzaton az építtető elhelyezett két kisebb utalást: az első emeleten a körablakok felett a domborműben egy mozdony, míg a második emeleten tondókban James Watt és George Stephenson portréi láthatók. Ezt persze csak a lakók láthatták. Mostantól pedig a szálloda vendégei.
Az Állami Balettintézet bérlőként érkezett ide a szocializmusban, 1951-ben kapta meg az egykori kávéház és étterem üresen álló földszinti helyiségeit próbateremnek. A provizórium végül – szokás szerint – jó sokáig tartott, a Magyar Táncművészeti Főiskola növendékei csak 2002-ben hagyták el a házat, amikor a lakások bérlőihez hasonlóan nekik is távozniuk kellett. Az intézmény azonban soha nem volt az épület tulajdonosa, és mindig csak egy kisebb részét használta: a ház nagy részében lakások voltak, ezért a közintézményt sugalló elnevezés félrevezető. Az épületnek azonban korábban is volt kapcsolata a balettművészettel: 1937 és 1949 között az első emeleten, az Operára néző oldalon volt a híres táncművész, Nádasi Ferenc balettstúdiója. Az Állami Balettintézetet ennek államosítása után hozták létre ugyanazokban a szobákban, Nádasi további tizenhárom évig oktató maradt.
Az épület másik közismert neve, a Drechsler-palota ugyancsak félrevezető. Drechsler Bélára, a földszinti vendéglátóhelyet bérlő vállalkozóra utal, akinek saját magáról elnevezett kávéháza a millennium idején a legnépszerűbbek közé tartozott. Krúdy következetesen (és tévesen) Drexlerként hivatkozott erre a vendéglőre, ahol egy 1930-as írása szerint Jókai Mór utoljára táncolt nyilvánosan az Úribanda nevű, úriemberekből álló banda zenéjére. Ez valamikor az 1890-es években történt, az idős író verbunkost és csárdást járt „egy barna galambfejű, magyaros öltözetű leánykával”, és annyira tűzbe jött, hogy addig táncoltatta a lányt, míg a prímás is kifáradt a hegedülésben. Ugyancsak Krúdytól tudjuk: itt működött az Aurora-kör a „Drexler vendéglő szeparéjában, ahová a Szerecsen utcából van a bejárat”, vagyis a Paulay Ede utca felől. Ezek a hölgyek irodalmi szalont működtettek, hangversenyeket, felolvasásokat tartottak, és felkarolták a fiatal írótehetségeket. A vendéglős valódi kínai teát szolgált fel az összejöveteleken. A fiatal Krúdy állítólag itt ismerte meg nála jóval idősebb feleségét, Spiegler Arabellát.
A Drechsler kávéház hírnevét mindenekelőtt egy mára ikonikussá vált fényképnek köszönheti: Klösz György 1896-ban készített két felvételt a kávéházról, ezek közül az egyik, amely az Andrássy úti árkádok alatti teraszt mutatja, a millenniumi Budapest szimbóluma lett. Az elegáns sugárúton újságot olvasó, kávézó, a kamera felé forduló vendégek – csupa jól öltözött, többnyire keménykalapos férfi – egy a mainál sokkal békésebbnek, kiegyensúlyozottabbnak látszó, polgári nagyváros lakói. A fotó nosztalgiát kelt, pont olyan, ahogy ma a boldog békeidőket elképzeljük, nem véletlenül szerepelt több könyv borítóján.
A Drechsler kávéház valóban híres vendéglátóhely volt, de nem ez volt a bérház földszintjén az első: 1885-ben Reutter Nándor nyitotta meg a kávéházat Reutter Grand Café néven, a jobb oldali szárnyban lévő étterem és a pincében kialakított sörcsarnok bérlője pedig kezdetben ifj. Ruscher György volt. Reutter tíz éves szerződésének lejárta után, 1894-ben mindkét hely üzemeltetésére Drechsler Bélával szerződött a MÁV. Drechsler 1906-ig maradt, utána a bérlők sűrűn váltakoztak, de a kávéház megőrizte a jól bejáratott Drechsler nevet 1934-ig. Palotákat azonban inkább tulajdonosokról szokás elnevezni, mint kávés bérlőkről, csakhogy a MÁV-palota elnevezés többszörösen foglalt, leginkább a vasúttársaság egykori székházára szokták használni, amely szintén az Andrássy úton van, és hamarosan szintén luxusszállodává alakul (a Tiborcz-kör luxusingatlanjait összegyűjtő legutóbbi cikkünkben jeleztük, hogy ez az épület az Andrássy út 73-75. alatt a kormányfő vejéhez köthető Central European Ingatlanalaphoz került Jellinek Dániel közvetítésével).
Úgy alakult mindenesetre, hogy ennek a látványos és jól ismert nagy bérpalotának nincs elfogadott, történetileg hiteles neve. Ha pedánsak akarunk lenni, MÁV Nyugdíjintézeti Bérpalotának hívhatnánk az építtető után. Az államvasút nyugdíjalapja egészen 1918 novemberéig birtokolta a házat, aztán egy szállodai cég, majd 1924-től az 1951-es államosításig a Pénzintézeti Központ. A Balettintézet 1997-ig maradt köztulajdon: Terézváros szocialista vezetése akkor alig 220 millióért adta egy frissen létrehozott, nyilvánvalóan csak közvetítőként szolgáló cégnek. Az alacsony árat azzal magyarázták, hogy a bérlők kiköltöztetése is a vevőt terheli. A következő kerületvezetés végül még egyszer ugyanennyit kisajtolt az időközben tulajdonossá vált izraeli Plaza Centers-ből, de a palota ezzel együtt is messze a valós értéke alatt ment el.
Az épület mindenekelőtt Lechner Ödön miatt fontos: a millenniumi korszak legeredetibb magyar építészének ez a bérház az egyik korai főműve. A MÁV Nyugdíjintézet bérpalotájára még nem jellemző Lechner egészen egyéni, magyaros szecessziós stílusa, amely a késő nagy alkotásokat, az Iparművészeti Múzeumot, a kőbányai Szent László-templomot, a Földtani Intézetet vagy a Postatakarékpénztárt annyira különlegessé teszi. Ez látszólag csak egy nagy, hagyományos, historizáló bérpalota az Andrássy úton – de valójában az első igazán fontos állomás a lechneri stílus felé vezető úton.
A Drechsler-palota a konvenciók korlátait feszegető, újító épület volt az 1880-as évek első felében, amikor megépült.
Lechner ekkor kezdett el Franciaországból hazatérve bátrabban kísérletezni, és szakítani azzal a nyugodt, arányos, itáliai reneszánsz ihletésű stílussal, amely az akkori magyar építészetet jellemezte, és amelyben pályája kezdeti szakaszában ő is alkotott. A palota megszürkült állapotában, díszeinek egy részét elveszítve ebből nem sok látszott. Az építészeti felújítást vezető tervezőként jegyző Bánáti Béla építész érdeme, hogy vissza tudta hozni azt a frissességet, újszerűséget, amely a házból a 20. század folyamán kikopott. Ennek a falkutatásokon, tudományos dokumentáción alapuló rekonstrukció volt az eszköze: műemlékvédelem a szó klasszikus értelmében, alapvetően alázattal az épület és az eredeti tervező iránt. A megújult Drechsler-palota továbbra is Lechner Ödön háza, nem Bánátié, és ez a legjobb, ami egy műemlékkel történhet.
Az alázat – mégpedig a helyszín iránt – az eredeti tervezői hozzáállást is meghatározta. Sokszor idézik Lechnernek azt a megállapítását, mely szerint az épületnek nagy mérete ellenére nem szabad konkurálnia az Operaházzal. „Becsvágyam sarkallt, de vigyáznom kellett, hogy az én épületem ne viselkedjék tolakodóan Ybl remekével szemben, mert az udvarhölgy lehet szebb, mint a királyné, de úgy kell, hogy a királyné királyné maradjon.” Mindezzel együtt ma, a felújítás után a becsvágyat is jobban érzékelhetjük.
Lechner egy családi tragédia után hagyta el Magyarországot, és költözött néhány évre Párizsba: 1874-ben meghalt a felesége, két gyermekének anyja. Még nem volt harminc, de már több megépült ház állt mögötte – ezek egyike sem volt túl izgalmas. Franciaországban Clement Parent építész irodájában kapott munkát, aki a francia arisztokrácia megbízásából főként régi kastélyok felújításával, részben újak tervezésével foglalkozott. Lechner számára felszabadító hatású volt a francia gyakorlat, amely németes pedantéria helyett sokkal szabadabban használta és keverte a történelmi stílusok jellegzetes elemeit, motívumait. És felszabadító volt számára a francia korai reneszánsszal való megismerkedés is. Rádöbbent, hogy a stílusok nem merev, tankönyvi kategóriák, hanem organikusan változnak: létrejönnek különböző hatások keveredéseiből, fejlődnek, átalakulnak. A francia korai reneszánsz például a gótikával keveredett, Franciaország teli volt nagyszerű, de a legkevésbé sem stílustiszta régi épületekkel. Lechnerre ez felvillanyozóan hatott. Ezek szerint a szabályoktól el lehet szakadni, sőt el is kell szakadni, ha a jelenkor modern és nemzeti szellemének megfelelő stílust akarunk kialakítani.
„Minden próbálkozásomnál és kísérleteimnél azonban állandóan éreznem kellett, hogy az a német kultúra, melyet három éven át magamba szívtam, kérlelhetetlenül fogva tart, rám nehezedik s minden szabad művészi gondolatot elnyom bennem. […] És akkor a francia kultúra felé fordultam, melyet elég erősnek véltem a német kultúrával szemben védőpajzsul magam elé tolni. Ez a francia kultúra annál inkább vonzott, mert bámulattal láttam, hogy miképpen volt képes ez a kultúra királytól királyig, tehát szinte egy-egy emberöltőn át más-más művészi irányokat, egészen új stílusokat teremteni. Ezekből reméltem én megtanulni, hogy tulajdonképpen hogyan is alakult egy ilyen új stílus” – írta később visszaemlékezéseiben.
Magyarországon a francia minták követésének egyáltalán nem volt hagyománya, a hazai építészet német és itáliai példákat másolt. Lechner hazatérése után pont a MÁV Nyugdíjintézet bérpalotáján mutatta meg először, mit tanult Párizsban, és hogy ez miben különbözik az uralkodó iránytól – amelynek főműve pont Ybl Operaháza volt, az út túloldalán.
A bérpalota olyan telekre épült, amelynek tulajdonképpen szabad térnek kellene lennie, hogy megfelelő rálátás nyíljon az Operaházra. A Fővárosi Közmunkatanács azonban üzleti alapon építette fel a Sugár utat: nem mondtak le a legértékesebb, legjobban eladható telek beépítéséről városépítészeti okokból. Annyit azonban megtettek, hogy a homlokzat vonalát kissé hátrahúzták a szabályozási terven, így mégis kialakult egy nagyon csekély mélységű, már-már láthatatlan teresedés, vagy inkább útszélesedés. A terveket is bekérték, alaposan megvizsgálták. Lechner a saját művének úgy tudott az Operaház árnyékában hangsúlyt adni, hogy alaposan megmozgatta a tömeget erősen kiugró középrésszel, szélső tornyokkal és rendkívül gazdagon díszített, változatos, nyugtalan tetővel, amelyet a hangsúlyos pontokon tetőablakok, középen díszes taraj, a középső tornyok csúcsán lanternaszerű kilátók tettek változatossá. A nyugtalan, díszes tető a legegyértelműbben franciás elem: a Loire menti kastélyokon láthatunk hasonló motívumokat.
A Balettintézetről pont ezek az elemek hiányoztak: bár az épület a háborúban alig sérült meg, 1945-ben a felújítás során nem volt pénz a tetődíszek helyreállítására, ezért eltüntették őket. Az épület egyszerű palatetőt kapott. Ez a korszellemnek is megfelelt, amely akkoriban kimondottan ellenséges volt a historizáló tornyokkal, kupolákkal szemben, és a városkép „lecsendesítésére” törekedett. Lechner művének azonban ez a lényegét csonkította meg.
A palota soha nem kapott rendes műemléki felújítást eddigi története során, bár már az 1960-as évekre katasztrofális állapotba került. Az 1975-ben elkezdett és 1982-ig húzódó legutóbbi felújítás azonban mindvégig forráshiányos volt, és inkább tatarozásnak mondható. Bár akkor is tervezték a tetőfelépítmények egyszerűsített formában történő visszaállítását, ez nem valósult meg. Mondhatjuk, hogy szerencsére, mert így most egy egészen tökéletes, minden elemében hiteles rekonstrukció született a történeti formanyelvet ma Magyarországon talán legjobban ismerő Baliga Kornélnak köszönhetően. A hiányzó tetőablakok közül egy szerencsére átvészelte a lecsupaszítást a Paulay Ede utcai oldalon, ami a többihez is pontos mintát kínált, a díszműbádogos munkákból és a lanterna-kilátókból viszont semmi nem maradt, így ezek archív felvételek alapján készültek újra. Ezek a kupolák gótikus jellegűek az egyébként reneszánsz házon: Lechner a gyakorlatban is alkalmazni kezdte a stíluskeveredést, ami annyira elbűvölte a korai reneszánsz francia műemlékeken. Baliga felfedezése, hogy a kandeláberszerű sarokpóznák és a gerinctaréj egyértelmű előképei megjelennek egy Loire menti kastélyon, Château du Lude-ön. Lechner bizonyára Clement Parent irodájában végzett munkája során találkozott ezekkel az elemekkel.
Ugyancsak franciás, a korabeli hazai gyakorlattól idegen, hogy a homlokzaton vakolt felületek, téglabetétek és műkő részletek keverednek. A műkő ilyen nagy mennyiségben korábban egyetlen budapesti épületen sem jelent meg. Lechner apjának téglagyára volt, ahol épületkerámiát is gyártottak, és a fiatal építészt érdekelték az új anyagok. A műkő azonban csalódást okozott, nem bizonyult elég tartósnak: a későbbi, híres Lechner-házakon már a mázas kerámia jelenik meg nagy számban.
A felújítás érdeme az is, hogy
a korábban egységesen szürkésfehérre festett felületek egy része visszakapta eredeti, gazdag színeit, pazar díszítőfestését.
Kívülről ez az árkádok alatt látszik legjobban, ahol a kávéházi terasz fölötti boltozat alsó felülete váratlan élénk kék színben pompázik. A két oldalsó főbejáraton belépve a kapualjak és lépcsőházak földszinti tereit valóságos színorgia jellemzi: a boltmezők egy részét vörös alapon aranyszínű és kék, más részüket fehér alapon kék mustra borítja, olyan, mint a középkori templomok Magyarországon oly’ ritkán megmaradt belső dekorációja. Ezt egészíti ki a bordák és az oszlopok egészen meghökkentő, faszerkezetet imitáló flóderozása, amelyhez hasonló talán egyáltalán nincs máshol Magyarországon. A díszítőfestést falkutatással tárták fel, de annyira kevés volt belőle, hogy az egyes részletmotívumok újraalkotásánál a tervezők viszonylag szabadon jártak el. A már-már keleties díszítettséget pazar kovácsoltvas korlátok és lámpák, színes üvegek, terazzo burkolatok is fokozzák. A színpompás összhatás helyreállítása azért is nagyszerű fejlemény, mert a Drechsler-palota ezáltal sokkal „lechneresebb” lett: egyértelműbb a kapcsolata az életmű későbbi, híres alkotásaihoz, amelyeket hasonló színpompa jellemez. A kifehérített házon ez eddig nem látszott.
A lépcsőházak felső szakaszain megmaradt a korábbi homogén fehér festés; ez a tervezői döntés jól összehasonlíthatóvá teszi a különbséget. Lechner vonzódása a sokféle anyag iránt itt is megfigyelhető, a delfinpárokkal díszített fejezetű oszlopok például, ha jobban megnézzük őket, öntöttvasból készültek, de már eredetileg is fehérre mázolták őket, hogy a lépcső egésze egységes hatású legyen. Mintha stukkóból lennének, miközben a hasonlóan vasból készült korlátok anyagszerűen feketék.
Az épület új szíve a belső udvar, amely a félemelet fölött hullámzó, hártyaszerűen vékony üvegfedést kapott. Ez jelentette műszaki szempontból a legnagyobb kihívást a tervezők számára, mert úgy kellett megoldaniuk, hogy ne metsszen bele az épület tagolt tömegformáiba és tagozataiba, és nem is tervezhettek vaskos, nehéz, látható keretezést, mert az uralta volna az udvar látványát. A nagy feszítőerő miatt azonban szükség volt a tetőt tartó keretre, amit belesüllyesztettek az épület falába: a látszólagos könnyedség mögött nehéz mérnöki bravúr rejtőzik.
A kiemelkedően magas színvonalú műemléki felújításban csak néhány kisebb szépséghibát lehet felfedezni. Ilyen a kapualjak összhatását rontó, teljesen öncélú és közhelyes hálószerkezet (mesh), amellyel a külföldi belsőépítész a – londoni Bowler James Brindley – próbálta meg otthagyni a kéznyomát az enteriőrön; ez a falakhoz nem kapcsolódik, így egyszer majd minden további nélkül kidobható. A hatósági elvárásokkal magyarázzák, hogy rendkívül otromba, igénytelen tűzszakasz-határ ajtókat kellett beépíteni a belső udvari kapunyílásokba, ahol eredetileg ugyanolyan díszes faajtók voltak, mint a külső homlokzaton. Ugyancsak az előírások miatt nem maradhatott meg az egykori sörcsarnokban, vagyis a gótikus, kéthajós pincetérben az egy szakaszon épségben megmaradt olaszos terrakotta csempeburkolat. A pince most a szálloda fürdő- és wellnessrészlegévé alakult, amire egy ilyen funkciónál nyilván szükség van, de az eredeti, szép tér túlzottan szétszabdalódott. A tervezők a csempéket végül a falra helyezték vissza dekorációként: ez magát az értékes anyagot megőrzi, de nyilvánvalóan kényszermegoldás.
Ezek a kisebb hibák főként akkor lettek volna elkerülhetők, ha a műemléki hatóság segíti a megújulási folyamatot azzal, hogy támogatja a tervezőket, és eléri, hogy egy ilyen jelentőségű épületben ne feltétlenül ragaszkodjanak más hatóságok a szabványmegoldásokhoz. A műemlékvédelem rendszerének leépülése miatt azonban ilyen közreműködést egyre kevésbé lehet remélni.
Az épület belsejében kevés értéket hagytak meg az átalakítások, a lakások felszabdalása, a harmadik emeleti födémcsere és más-kisebb nagyobb beavatkozások. Az egykori folyosó megmaradhatott, de a hotelszobák mind modernek, kivéve két úgynevezett tanúszobát, ahol megvan az eredeti faburkolat, két oszlop és a viszonylag egyszerű mennyezeti stukkódíszítés. A Dalszínház utcai sarokszoba lemázolt falburkolata visszakapta eredeti, vörös színezését, tábláit magyaros motívumok díszítik: ez a Lechner későbbi korszakára jellemző népművészeti dekoráció izgalmas korai példája. A szoba valószínűleg azonos a kávéházhoz tartozó, a forrásokban piros bútorzatúnak mondott billiárdszobával, ahol Lechner a „magyar ornamentalis styl érvényesítését czélozta és el is érte”.
A szállodai funkcióval együtt járt, de a város számára is szerencsés fejlemény, hogy a történelmi Drechsler (később bezárásáig Upor) kávéház is újjászületett modern formában. Az Andrássy úti fronton a teljes földszintet és a félemeletet, valamint a pincét vendéglátóhelyek foglalták el, ezek közül a kávéház végül egészen 1945-ig működött. Utolsó tulajdonosa, Upor Józsefné még megpróbálta újranyitni, de erre már nem kapott hatósági engedélyt.
A kávéház bejárata pont ott van, ahol az épület főbejáratát elképzelnénk, a főhomlokzat közepén. Érdekes módon ez sosem volt főkapu, mindig a két mellékutcáról nyíltak a lakók által használt bejáratok. A kis mór stílusú, nagyon lechneres előrelépő fülke az árkádok alatt egy külön lépcsőházzal kombinált bejáratot rejtett a kávéházi vendégek számára, akik itt felmehettek a félemeleti billiárd-, kártya- vagy hölgyszobába, vagy lemehettek az alagsori sörcsarnokba is.
A kávéház belső tere a két ismert korabeli fotó tanúsága szerint nagyon izgalmas, gazdagon díszített volt. Ennek tervezésénél Lechner jobban szabadon engedte a fantáziáját, mint a visszafogottabb építészeti összképnél. A Kelet iránti vonzódásának nyomait is felfedezhetjük már ezeken a sajnos csak képről ismert tereken. A mostani kávéház teljesen modern, a szálloda többi részének belsőépítészetéhez illeszkedik, de ezt nem lehet felróni a helyreállításnak: az eredeti enteriőrt már 1934-ben elpusztította egy átépítés, amit Beutum János tervezett, jó színvonalon, de az épülethez egyáltalán nem illő nemzetközi modern (Bauhaus) stílusban. A kávéház terét akkor az udvar felé egy félköríves toldalékkal bővítették, ami a belső udvar jelentős részét elfoglalta, ezt azonban már a munkálatok előző szakaszában, 2014-ben kibontották. A modernista enteriőrből ugyancsak nem maradt fenn semmi: a vendéglátást szolgáló belső terek általában különösen múlandóak. A terasz viszont most visszatért, és ha akarjuk, újra kiülhetünk egy kávé mellé az Andrássy útra. Az árkádok alá, ahol azok a keménykalapos úriemberek üldögéltek a régi fotón.
Nyitókép: a palota főhomlokzata az Operaház árkádjai alól (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
