„Ha meghalok, hát meghalok” – exkluzív riport az ukrán mesterlövészképzésről
Az ukrajnai háború az országban maradt civileket is cselekvésre sarkallja. Van, aki nem elégszik meg önkénteskedéssel vagy álcahálófonással. Inkább mesterlövésznek tanul, még ha nem is köt ki a hadseregben. A Válasz Online riportere a dél-ukrajnai Mikolajiv mellett nézhette meg egy ukrán származású német veterán képzését, az ukrán hadsereg által biztosított lőtéren, az SzBU felügyelete mellett. Mi teszi a jó mesterlövészt? Hogyan dönt egy nő emellett? A válaszok előtt kollégánk a sokáig frontvonalban lévő Mikolajivban, az ukrajnai hadihajógyártás bölcsőjében is körülnézett.
– Az meg mi?
– Égősor a híddal párhuzamosan. Éjjel eltereli a rakétákat.
Eddig eredményesen. Arról hallanánk, ha nem így lenne, mert egész jobbparti Dél-Ukrajna megbénulna. A Varvarivszkij híd a Déli-Bug folyón ível át. A pár kilométerre északra még alig 200 méter széles vízfolyás itt több kilométeresre duzzad, szinte tóként öleli körül a város nyugati felét. A parton félbehagyott gigantikus betonépület, mellette sáncszerű építmény. Valaki a Déli-Bug-plázsban láthatott turisztikai lehetőséget. Aztán elfogyott a pénz. A fekete-tengeri torkolat előtt ez az egyetlen átkelő, a legközelebbi pedig 90 kilométerre északra, Vozneszenszknél van. Nem messze a juzsnoukrajinszki atomerőműtől.
A Varvarivszkij nélkül értelmezhetetlen az Odessza–Herszon főút. Tudták ezt a háború első napjaiban a Krímből kitörő, majd Dél-Ukrajnán végigsöprő oroszok. De Mikolajiv védői is. A városért folytatott csata 2022. február 26-án kezdődött, és 42 napon át tartott. Az első két orosz hullámra március elején érkezett az ellentámadás, az ukránok visszafoglalták a Kulbakino légibázist, és a keleti elővárosokig szorították vissza az agresszort. Pont annak az 59. gépesített dandárnak a bevetésével, amelynek katonái a kilenc hónappal később készült donbaszi riportunkban is szerepeltek. Mikolajivi harcaik alatt a keletről érkező H11-es főút melletti Voszkreszenszke még ugyan elesett, de az ellenség a hídig sosem jutott. Ha ez sikerült volna, Odesszáig nem sok minden állt volna eléjük.
A háborús vihar így viszont Mikolajiven söpört végig. Itt történt, hogy ukrán matrózok elsüllyesztették a flotta zászlóshajóját, a Hetman Szahajdacsnij fregattot, nehogy orosz kézre kerüljön. Itt használtak kazettás lőszert polgári célpontok ellen, és március 29-én itt kapott (feltehetőleg Kalibr-) rakétatalálatot a megyeháza. 37-en meghaltak, 34-en megsérültek. Az amúgy jellegtelen épület most kilométerekről felismerhető: bal oldalán az 1. és a 9. emelet között hatalmas lyuk tátong. Megközelíteni nem lehet, az álmoskás főtér keleti felét a hadsereg lekordonozta, de a torzótól 100 méterre már újra minden hétköznapi: nevetgélő lányokra és fontolva haladó nagyikára süt le a nap.
A normalitás persze látszólagos. Mikolajivot továbbra is rakétázzák, de az akut veszély az oroszok tavaly novemberi, menedzselt elvonulásával elmúlt. Merthogy akkor nemcsak Herszon megye nyugati része szabadult fel, hanem Mikolajiv megye keleti része is.
Mikolajiv a hajóépítők városa. Az már, mióta Grigorij Patyomkin herceg az 1787-92-es második orosz–török háború idején megalapította, majd 1788-ban a hajógyár alapjait is letette. A Déli-Bug és az Inhul folyók összefolyásánál. Épültek itt hajók, amiket a krími háborúban vetettek be, de mikolajivi szárazdokkból bocsátották vízre a legénységének 1905-ös lázadásáról – meg Eisenstein 20 évvel későbbi némafilmjéből – ismertté vált Patyomkin cirkálót is. A gyár csúcsidőszakát persze a Szovjetunió jelentette, a helyiek a mai napig az akkori nevén, 61. kommünárnak szólítják. Kronstadt-, Kara-, Szlava-osztályú cirkálók, Szkorij-osztályú rombolók, Scsuka-osztályú tengeralattjárók: mind-mind itt készültek, a főtérről jól belátható 11 négyzetkilométeres gyárban. Ahol most életnek semmi jele. 2020-ban a gyár csődbe ment, azóta az ukrán állami hadiipari konszern, az UkrOboronProm tart itt fenn minimális karbantartói kapacitást. A daruk mozdulatlanok, a dicső múltat inkább a Patyomkin- és melós-mozaik idézi meg.
Bár a békeidőben szűk félmilliós városban ottjártunkkor nyugalom volt, a katonai jelenlét fokozott. A keleti kijáratnál a hátországhoz képest alapos átvizsgálás jár minden autónak, a herszoni országúton pedig ukrán Sz-300-as légvédelmi rakétarendszer bújik meg szélvédett helyen. Pontosabb helymeghatározás és fotó tilos – másképp ez lenne az utolsó helyszíni riportunk Ukrajnából.
***
Előírásokat máshol is követni kell, mert nem elsősorban várost nézni jöttünk Mikolajivba. Még odesszai tartózkodásunk alatt sikerült elintézni, hogy néhány tanuló elvigyen egy civileknek tartott mesterlövészképzésre. A dolog értékét az adja, hogy a jóváhagyást az oktatást felügyelő Ukrán Biztonsági Szolgálattól, az SzBU-tól kaptuk. Előrehaladott gear acquisition syndrome-ban (talán kütyüvásárlási betegségnek lehetne fordítani) szenvedő útitársaim terepjáróján tapintani az izgalmat. Ahogy mindenhol Ukrajnában, magyarságunk itt is fokozott érdeklődést kelt. Kijev, Lviv, Harkiv, Zaporizzsja és Donbasz után immár Odessza és Mikolajiv megyékben is hallunk orbánozást. Magyarázatunk – „Magyarországon sokaknak nem tetszik a miniszterelnök Moszkvának kedves háborús politikája” – nem oszlat el minden kételyt. A hangulat ettől még jószomszédi.
Lőtér, Mikolajiv mellett. Az ukrán hadsereg használja, a közelben laktanya meg egy karóra húzott helikopterkasztni. A terület egyik dombján már gyülekeznek az Edelweiss (havasi gyopár) Mesterlövész Akadémia képzésének résztvevői. Bő tucatnyian lehetnek; fiatalok és idősebbek, nők és férfiak vegyesen.
„Alla vagyok, 33 éves. Mikolajivi. Eredetileg IT-s. Hogy miért vagyok itt? Háború van. Családtagjaim, barátaim vannak a fronton. Nehéz dolog ez. Nem tudom, mit hoz a jövő, de meg akarom védeni őket.
Miért mesterlövészet? Érdekesnek tűnt, van távolság, biztonságot ad, hogy nem kell közel menni. Ja, hogy ha eltalálok valakit, akkor az ugyanúgy meghal? De arra képes lennék! A családom meg az országom védelmében. Most még nem minden tökéletes, de gyakorlással jobb lesz. 300 méterre már tudok lőni; épp most tervezek fegyvert venni.
Tavaly február? A nővérem hívott fel, ő a reptér mellett lakik. Azt ágyúzták először. »Alla, elkezdődött a háború!« – mondta. De nem hittem neki, mert nem hallottam a saját fülemmel. Elmentünk a városból, Ivano-Frankivszk környékére. Nem tudtam távol lenni édesanyámtól, úgyhogy két hónap múlva visszajöttünk. Azóta itt vagyok. Tavaly június óta szinte minden este bombázzák a várost, néha öt, de van, hogy húsz bomba csapódik be. Soha nem tudni, mi lesz. Eleinte félelmetes volt, persze, de aztán győz a tehetetlenség. Nem megyek óvóhelyre – a házunkban nincs is –, úgyhogy ilyenkor csak fekszem az ágyban. Ha meghalok, hát meghalok.
Őszintén? Nem tudom, tudnék-e menni a frontra. Nem akarok zavarni csatában lévő férfiakat. Egy nő nem tud sebesült férfiakat cipelni, és ha csak egy nő is van az egységben, minden férfi rá figyel és őt akarja megvédeni. Ez nálunk alapmentalitás, de ott meg problémaforrás lehet.
A nővérem kicsit hülyének tart a mesterlövészkedés miatt. A férje a fronton van, és attól tart, hogy én is odakerülhetek, vagy a férje meghal. A család miatt én is aggódom, de magam miatt nem.”
„Alla vagyok, 33 éves. Mikolajivi. Eredetileg IT-s. Hogy miért vagyok itt? Háború van. Családtagjaim, barátaim vannak a fronton. Nehéz dolog ez. Nem tudom, mit hoz a jövő, de meg akarom védeni őket.
Miért mesterlövészet? Érdekesnek tűnt, van távolság, biztonságot ad, hogy nem kell közel menni. Ja, hogy ha eltalálok valakit, akkor az ugyanúgy meghal? De arra képes lennék! A családom meg az országom védelmében. Most még nem minden tökéletes, de gyakorlással jobb lesz. 300 méterre már tudok lőni; épp most tervezek fegyvert venni.
Tavaly február? A nővérem hívott fel, ő a reptér mellett lakik. Azt ágyúzták először. »Alla, elkezdődött a háború!« – mondta. De nem hittem neki, mert nem hallottam a saját fülemmel. Elmentünk a városból, Ivano-Frankivszk környékére. Nem tudtam távol lenni édesanyámtól, úgyhogy két hónap múlva visszajöttünk. Azóta itt vagyok. Tavaly június óta szinte minden este bombázzák a várost, néha öt, de van, hogy húsz bomba csapódik be. Soha nem tudni, mi lesz. Eleinte félelmetes volt, persze, de aztán győz a tehetetlenség. Nem megyek óvóhelyre – a házunkban nincs is –, úgyhogy ilyenkor csak fekszem az ágyban. Ha meghalok, hát meghalok.
Őszintén? Nem tudom, tudnék-e menni a frontra. Nem akarok zavarni csatában lévő férfiakat. Egy nő nem tud sebesült férfiakat cipelni, és ha csak egy nő is van az egységben, minden férfi rá figyel és őt akarja megvédeni. Ez nálunk alapmentalitás, de ott meg problémaforrás lehet.
A nővérem kicsit hülyének tart a mesterlövészkedés miatt. A férje a fronton van, és attól tart, hogy én is odakerülhetek, vagy a férje meghal. A család miatt én is aggódom, de magam miatt nem.”
Az akadémia vezetője a 37 éves Vaszilij. Bár nem ő a rangidős a lőtéri csapatban, egyből látszik rajta, kire figyel itt mindenki. Van is miért. A Kazahsztánban született, de családilag mikolajivi származású férfi a Bundeswehr veteránja. Mesterlövészként megjárta Afganisztánt. A háború kitörésekor humanitárius fuvarokat hozott Ukrajnába, a visszaúton meg menekülteket Európába. Az akadémiát fél éve kezdte.
– Mi teszi a jó mesterlövészt?
– A motiváció. Ennek nyilván ki kell egészülnie bizonyos ideális fizikai tulajdonságokkal, hiszen a felszerelés nagy teher, és fel kell készülni a zord körülményekre. Ez nem megy motiváció nélkül.
– És tulajdonképpen mi szükség van rájuk?
– A mesterlövész dolga nemcsak a lövés maga, hanem a felderítés. A drón, technikai korlátai miatt, erre nem teljesen alkalmas. Egy mesterlövészt akár napokig is elől lehet tartani a pozíciójában.
Vaszja iskolája négyhetes – egy hét elmélet, három hét gyakorlat. A kurzus nem drága, nagyjából 270 euró, az igazi elköteleződést a felszerelés megvásárlása jelenti. Azok, akik már saját fegyverrel érkeznek az akadémiára, legalább 5-6 ezer eurós befektetésen vannak túl, de a kiegészítők tárháza végtelen: egy teljes felszerelés – távcsővel, éjjellátóval, monopoddal – 30-50 ezer euró is lehet. Egyetlen darab .338-as lőszer, ami képes elhordani 1500-2000 méterre, 10 dollár, de a belépőszinten használt .308-as is 2 dollár. Márpedig egy tréningen egy-egy tanonc több tucatot is elpufogtathat ezekből. A német veterán azt mondja, fontos, hogy a nem elkötelezetteket időben demotiválják:
„Része a pszichikai felkészítésnek. Ez egy háború, nem hollywoodi film. Itt meghalhatsz. Ha harmincan elkezdenek egy kurzust, nagyjából tízen maradnak. Az a cél, hogy aki alulmotivált, az idejében kihulljon. Nehéz és veszélyes feladat ez. Akaraterő kell hozzá, akkor leszel jó – és akkor éled túl.”
A nagyjából háromórás foglalkozás elején lufikat visznek a lőtér különböző pontjaira, majd több pozícióból tüzelnek rájuk. De nem akárhogy: figyelembe kell venni a szélerősséget, fontos a légzés és a párral való kommunikáció. Egy-egy sikertelen lövés után Vaszilij tanácsokkal látja el a növendékeket, de van külön drónkezelő is, aki a célpontok felett repteti az eszközt, és élőben figyelhetik, mennyire volt pontos egy-egy lövés.
Az akadémia nem mellesleg a hadsereg helyett is működik, ott ugyanis híján vannak a megfelelő számú mesterlövész-kiképzőnek. Az Edelweiss eddig már legalább hetven emberrel látta el a sereget. Csakhogy, mondja Vaszilij, annak sem haszontalan, aki folytatja a civil életet, hiszen nem lehet benne biztos, hogy a következő mozgósítási kör nem érinti-e. Márpedig szerinte még legalább 1-2 évet tart a háború, és semmi nem garantálja, hogy ha le is csillapodik, Oroszország utána békén hagyja Ukrajnát. A felkészítés tehát nem vész kárba.
S hogy képzett mesterlövészként egy Bundeswehr-veterán miért nem a frontfonalban van? „Nem azon gondolkodom, hogyan ér véget a háború, hiszen azt nem tudom. A saját feladatomat igyekszem jól elvégezni, mert azt meg tudom. Látom a problémákat, például a korrupciós eseteket a hadseregnél, de ezen sokat nem szabad töprengeni, mert akkor elvész a motiváció.
Egyéni szinten pedig akkor is meg kell tenni mindent, amit lehet. Ez ugyanis egy igazi háború. Afganisztánban mindig mi voltunk fölényben. Itt nem mi vagyunk.
Összehasonlíthatatlan a nagyság is, ott nem volt tüzérség. Hogy megyek-e majd a seregbe? Elgondolkodtam már rajta, de most fontosabb, hogy ezt csináljam: egyedül biztosan nem lehetnék olyan eredményes, mint azok az emberek, akiket már kiképeztem.”
***
Fotók: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
