70 óra alatt a földi pokol körül – exkluzív riport az ukrán front legdurvább szakaszáról

Vörös Szabolcs
| 2023.01.20. | riport

Miután Kijevben megnéztük, hogy fest a valóságban Vlagyimir Putyin „tűzszünete”, Kelet-Ukrajna felé vettük az irányt, hogy megmutassuk a második világháború óta nem látott intenzitású harcok legdurvább frontszakaszát. A Válasz Online munkatársa a magyar sajtóból eddig egyedüliként láthatta, mi folyik az oroszok által hónapok óta ostromlott Donyeck megyei Bahmutban. Máshol is járt az arcvonal mentén, hogy dokumentálja az ukrán tüzérek munkanapjait, s bejárta Harkivot meg a város felszabadított környékét, ahol az orosz megszállás lassan hegedő sebeket hagyott maga után. A pusztítás mindenhol iszonyatos. Riport.

„Ha majd hallom: hogy özönöl

az ellenség vére,

ha majd ömlik Ukrajnából

a tenger kékjébe…”

(Tarasz Sevcsenko: Végrendelet)

1. óra

A dérlepte fák – csodálatosak. Két oldalát szegélyezve katlanszerűvé teszik a végtelen, egyenes utat. Fölötte a LED-táblákon „mindent vissza!”-hangulatú üzenet villog kék-sárgán: „Все буде Україна!” Azaz: minden Ukrajna lesz. Mármint Ukrajna határain belül. A hagyományos táblákon lefújva a helységnevek. Nem kell, hogy az ellenség tudja, mi merre van. Az biztos, hogy Harkiv egyenesen előre.

Előttünk nyergesvontató gurul lengyel önjáró löveggel. A kiglancolt Krab tiszteletet parancsoló látvány, lassan előzzük. Hogy újonnan jött-e a másik tizenhéttel együtt, vagy javításról tér vissza a frontra, nem tudni. Az egyik legfontosabb nyugati fegyveradomány. Jó pár elkelne még, hogy „minden Ukrajna legyen”.

3. óra

Békeidőben Harkiv 1,5 milliós nagyváros. Szépnek talán a legelfogultabbak se neveznék; egymást érik a szovjet időkben épült, nemzetstratégiai jelentőségű üzemek. Mint a Turboatom generátorgyár. A háború előtt a Moszkovszkij sugárúton volt. A hatsávost május óta Harkiv hősei sugárútnak hívják. Nem csoda:

február 24-e után talán itt dőlt meg leglátványosabban az orosz anyanyelvű ukrajnaiak „felszabadításáról” szőtt moszkvai dajkamese.

A Szabadság téren álló megyei tanácshoz megyünk. Legkésőbb a háború első hetében ide irányított orosz rakétacsapással válhatott világossá mindenkinek, mi folyik Ukrajnában. Az akkori időket földbe állított rakétainstalláció idézi meg. Hálás szelfitéma. A tér közepén szőke cicababa pózol. Lefotózzuk, nekünk is gyakorlottan illegeti magát, anélkül, hogy megkérnénk rá. Mi a természetellenesebb: plasztikázott teste vagy a szétrakétázott környék, ahol áll? Talán inkább utóbbi.

Harkiv, Szabadság tér

5. óra

Erre a Békásmegyer méretű északkeleti lakótelepen, Szaltivkában jövünk rá. Nemigen van épen maradt háztömb. Égésnyomok, betört ablakok, lezárt bejáratok, szétlőtt benzinkút és piac. Az élet nem akar még ide visszatérni. Nincs hova. Pár helyen zajlik valami helyreállítás, és már a 31-es troli is elgurul idáig – megfordulni. Emberek fotózkodnak a látványosabb romoknál. (Miféle kifejezés ez!) Az üresen álló mászóka meg a leszakadt hinta szinte kínálja magát, ha a háttér nem volna elég.

Szaltivka pechje az elhelyezkedése: legszélső épületeivel magának Harkivnak is vége, az északkeletről támadó oroszok számára szabad szemmel is kilométerekről látható és lőhető volt. Az orosz határ is csak 50 kilométerre van. Kevés az ennyire könnyű célpont a lakosság terrorizálására. A szeptemberi ukrán ellentámadásig no-go zóna volt. Jogosan.

Szaltivka...

19. óra

A Kramatorszk melletti Druzskivkából indulunk a harcmezőre. Az ukrán szárazföldi erők 59. gépesített dandárjának katonái Pokrovszkban várnak minket. Alig észrevehető ugrás a térképen, mégis 60 kilométeres, másfél órás út. A Donbasz óriási. Még az ukrán kézen maradt részei is. Itt érdemes kontextusba helyezni az olyan híreket, hogy az oroszok hónapok alatt 5-10 kilométereket képesek haladni. Észrevehetetlen.

A moszkvai vezetés állandóan mozgó háborús céljai közt is kivehető minimum, a Donbasz elfoglalása is beláthatatlan időtáv tehát, ha egyáltalán.

A relatíve járható főútról Kosztjantinyivkánál térünk délnyugat felé. (Északkeletre Bahmut van, járunk majd arra is.) Február 24-e előtt, amíg a háború csak itt zajlott, a 712-es kijevi gyors még eljött idáig. Most már csak a 30 kilométerre fekvő Kramatorszkig jár, az állomás elleni 60 halottat követelő rakétatámadás dacára. Kosztjantinyivkának ez a része szellemváros. Az életre utaló füstölgő kémények alig pár házon látszanak csak. Az ötemeletes hruscsovkákban elvétve ég a villany, pedig sötétszürke a reggel. Több katonai jármű jön szembe, mint civil. A Béke utcában legalábbis zavarba ejtő. A villamos vezetéke a pálya fölött kókadozik. „Út a semmibe, a vezeték is a semmibe vész. Néha azon kezd gondolkodni az ember, hogy mi ez: a múlt vagy a jövő?” – kérdezi a Csernobili imában Szvetlana Alekszijevics. Egyik sem. Ez a jelen.

Donbasz leglényege: meddőhányó és bánya

23. óra

Falu, Donyecktől 25 kilométerre. A nevét nem írhatjuk le. A határában lévő erdőben lövészárokrendszer. Benne az 59-esek tüzérei. Korábban Mikolajivnál harcoltak, majd a háború kitörése előtt pár nappal Herszon megye Krímmel határos térségébe rendelték őket, „mert látszott, hogy valami készülődik”. Az árokban generátor berreg, a föld alatti körletben villany és 16 fok van, teát is kapunk. Körülöttünk ágyúzaj, de ez senkit nem érdekel. Átalakul a veszélyérzet.

A főhadnagyi rendfokozatban szolgáló ütegparancsnok csak a becenevét árulja el: Vohnik (A tűz). 2019-ben szerelt fel. „Hogy min változtatott február 24-e? Nagyobb a felelősségem az alárendeltjeim felé. A családdal viszont kevesebbet beszélek. Nem szabad, hogy azt érezzék, bármikor elérhető vagyok, mert akármikor adódhat végrehajtandó feladat, a kommunikációs csatornák meg elszállhatnak, s akkor halálra aggódnák magukat” – mondja.

Új mondatba kezd, de félbe kell hagynia, csipog a rádiója. A környéket pásztázó drónok húszfős orosz egységet azonosítottak. Elhangzik a parancs, az árkon keresztülfutó tüzérek pedig egy perc alatt kiszabadítják a faágálca alól a beásott D-20-as tarackot. Töltenek, majd vezényszóra tüzelnek. Aztán még egyszer. Hetvenéves szovjet technika, de működik. Az ágyútűzbe beleremeg a talaj, pár századmásodpercre a ráhullott hódararéteg is megemelkedik. Feladat végrehajtva, ágyúcső vízszintesbe állítva, álca visszahordva.

„Az ágyútűzbe beleremeg a talaj”

27. óra

Az 59-eseknek Grad rakéta-sorozatvetőkkel felszerelt zászlóaljai is vannak. Az egyik a faluban székel. Ha nem a terepen vannak, a katonák az elmenekült lakosság házaiban élnek. A rezsit kell állniuk, cserébe van fedél a fejük felett, a tulajdonosok pedig nem kell, hogy a fosztogatók miatt aggódjanak. Win-win. Bizonytalan ígéretet kapunk, hogy a Grad lőni fog, megnézhetjük. Azt nem tudni, mikor. Úgy döntünk, maradunk. A kórházi vonalon szolgáló 26 éves katonanő, Tetjana kávéval és keksszel kínál a parasztház konyhájában. Nem panaszkodik, a veszélyt megszokta, de fogalma sincs, meddig tart még a háború. Női mivolta, mondja, a civil életben több beszólással járt, mint itt, katonákkal körülvéve. Közülük az egyik mondjuk a férje.

Tetjana a bajtársakkal

29. óra

A szomszédos ház beállójában álcaháló alatt pihen az egyik Grad. Még mindig nem tudjuk, mikor indul bevetésre. Önmagunk nyugtatására pár katonával egy közeli mezőre megyünk. Úgy tudni, itt lesz majd a lőállás. Kelet-Ukrajnában hamar esteledik. Délután 4-kor már az orrunkig alig látunk. Egyre hidegebb van, fázunk. Fél 5 körül a fagyott talajba karistolt keréknyomokon végre feltűnik az imbolygó KrAZ-260-as teherautó sziluettje. Kiderül, hogy vagy egy kilométerrel arrébb kell lőni. A vezetőfülkéből az egyik katona a kezét nyújtja.

Meglepődni sincs időnk, pár másodperccel később pedig már két káromkodó ukrán Grad-kezelővel – a körülményekhez képest – vágtatunk a frissen kapott koordinátákhoz.

A lámpa nem éghet, a sofőr érzésből vezet. Leparkol, majd az addig a platón utazó tüzér beméri az irányt, a Grad pedig tüzelőállásba emelkedik a kezelő elemlámpájának fényénél. Végül ezt is lekapcsolják, az éles képhez fűzött reményeink végképp elszállnak a vaksötétben. Pár perc után a vezetőfülkében megnyomják az indítót, a rakéták pedig pusztító robajjal indulnak útnak. Becsapódásuktól vagy 20 kilométerrel arrébb vöröslik az égalja. Aztán hirtelen újra elsötétül minden. Azonnal indulni kell vissza, hogy az orosz ballisztikusok ne mérhessék be, mire kell rávezetni a válaszcsapást.

„Álcaháló alatt pihen az egyik Grad”

31. óra

A druzskivkai kórház megtelt. Ez az egyik első állomás, ahol a bahmuti harcokban megsérült katonákat stabilizálni tudják. Van, hogy naponta negyvenet-ötvenet. Apróbb műtétek is beleférnek, de a komolyabbakhoz már legalább Kramatorszkig kell szállítani őket. A kórházaknál az újságírók mostanság nem szívesen látott vendégek. Az egyik bahmuti egészségügyi pontot nemrég, egy róla szóló riport után, rakétatámadás érte. A hadsereg kapcsolatot lát a kettő között. Legalábbis az őr ezt mondja. Átérzi a problémánkat, hiszen a teraszon lámpafénynél, hóesésben cigiző sérültek portré után kiáltanak.

Mentő érkezik, a repeszsérülést szenvedett katonát bajtársai hordágyon viszik el. Az őr pár másodpercig szándékosan félrenéz. Kettőt kattinthatok, majd elém áll. Felettese ennek ellenére leüvölti.

„Bajtársai hordágyon viszik el”

43. óra

Próbáltunk felkészülni Bahmutra. Nem lehet. A várost tavaly ősz óta ostromolják az oroszok, miközben stratégiai jelentősége nincs. Az igazi áttörést a Szlavjanszk–Kramatorszk–Kosztjantinyivka-vonal megbontása jelentené az oroszok számára, de ezek a békeidőben 70 ezres Bahmutnál jóval nagyobb és jobban erődített városok. Jobb híján itt kulminálódik hát a 11 hónapos vérszivattyú értelmetlensége. A város elfoglalása a Wagner-csoport vezetője, Jevgenyij Prigozsin személyes ügye lett, amit akár politikai tőkévé is konvertálhat az állítólagos moszkvai elitharcban. Ennek az lett a következménye, hogy Bahmutban ma nincs ép ház. Egy sem. Az utcán heverő szilánkokból újraburkolhatnák a járdát.

Nagyjából két-három másodpercenként vágódik be lövedék a városban és környékén, ha süvítő hangot hallunk – és hallunk –, az első fedezékben meg kell húzódni. Aztán reménykedni, hogy nem minket talál el.

Mellettünk ezt gondolhatja egy amerikai M113-assal közlekedő sebesültszállító egység. Azért állnak meg, hogy társaik pickupjába átfejtsenek némi üzemanyagot, s azonnal el is szelelnek. Ahol a katonák is sietnek, ott tényleg nagy a baj.

A főtér oldalában idősebb férfi bútort hasogat tüzelőnek. Egymásra csodálkozunk, hogy mit keresünk itt. A 65 éves Vaszilij élete jól példázza Kelet-Ukrajna rétegzettségét. Az oroszországi Vlagyimiri területen született, 1979-ben költözött Bahmutba, azóta itt él. Ukránnak tartja magát, de nem érti, mi értelme ennek az egésznek, azon kívül, hogy a hatalmasok osztozkodnak. „Remélem, egyszer vége lesz ennek a szarnak. Az a legfontosabb, hogy Bahmut Ukrajna része maradjon. Akkor van esély arra, hogy egyszer még újjáépüljön. Például a kultúrházunk. Amiben még moszkvai meg pétervári művészek is felléptek!” – nosztalgiázik párás szemmel.

Vaszilij feladata egy közeli üzlethelyiségben hűtőkre vigyázni. Takaros, fűtött őrszobát rendezett be magának. Itt kérdezzük tovább, s a dicső időkről szóló válaszát világháborús sűrűséggel szaggatja az ágyúzás zaja: „Hogy érti, milyen volt? Nagyon szép város, sok gyárral. Volt pezsgőgyárunk, a Pobjeda Truda (Munka Győzelme) gépgyár pedig a bányákat látta el. Szép város volt.”

Vaszilij az őrhelyén

Pár utcával arrébb humanitárius melegedőbe lépünk. Forralt palackos víz puhítja az instant leves tésztáját, középen vaskályha, a pult mögött további élelem, állateledel és gyógyszer. Csodálkozva halljuk, hogy még legalább ötezer civil él a városban. A melegedőt egy mariupoli házaspár, Olekszandr és Julija vezeti, akiknek egykori szomszédjuk, a németországi menekültségből visszatért Anja segít. Vele konyhanémetül beszélünk – Bahmut közepén. Kevés bátrabb ember van most náluk. Mariupolt március 3-án hagyták el, amikor már a fél város orosz megszállás alatt volt. Bahmutba az ostrom kezdete óta hordják a segítséget, bázisuk két hónapja működik állandó jelleggel. Azt mondják, egyre többen jönnek, a gyógyszerek közül a szívre és ízületekre valók meg a fájdalomcsillapító fogy a legjobban.

A helyiségben nem csak a szó szoros értelmében van meleg: a még a városban maradtak itt tudnak egymással beszélgetni, a családdal kapcsolatot tartani. Internet is van. A normalitás szigete most ez a körülötte tomboló tébolyban. „Elképzelni nem tudtam, hogy ez valaha megtörténik. Nehéz dolgunk van, de hiszünk Istenben. Csak akkor zárjuk be a helyet, ha az oroszok már a városban lesznek” – mondja Olekszandr. Furcsa dolog ezt úgy hallani, hogy két kilométerre tőlünk ott a Wagner.

A bahmuti kultúrház színházának maradványai
Anja, Julija és Olekszandr

Ha a város központjában még nincsenek is, az egyik elővárost, Szoledart már nagyrészt elfoglalták. Ha Prigozsinéké lesz a falu alatti irdatlan sóbánya, az komoly bevétel a magánhadseregének. Bahmut mellett egy magaslatról próbálunk rátekinteni a falura. Nincs szerencsénk, köd van. Az út szélén mentők állnak sorba, sebesülteket várva. Elhagyjuk a szemlepontot, amikor valami megdobja az autónk jobb oldalát. Nem valami észrevétlen kő az úton. A mögöttünk 200 méterrel egy szántásba vágódó bomba ereje.

Betérünk a Bahmut melletti Csasziv Jar faluba. Útközben bizarr látvány tárul elénk: elhagyatott tarack előtt éhes ló áll. Megállunk egy fotóra, kérőn bámul ránk. Derengett, hogy Csasziv Jarban a helyi sportklub focipályájának díszes kapuja van. Végre ezt is látjuk. A klubnév, a háttérben hallatszódó ágyúzás hangjával és a helyőrségnél megszólaló szirénazajban kifejezőbb nem is lehetne: Avangard.

A falu határában gyakorlatoznak. Kiderül, hogy a határőrök katonai alakulata. Bahmutból jöttek, Bahmutba mennek, a két bevetés között különböző támadóalakzatokat próbálnak. Az egyik tiszt – becenevén Traveny (Május) – ungvári. Magyarul köszönt minket, de sajnálatunkra tényleg csak pár szót tud. Amennyit egy határőrnek kell. Az egység büszkesége a Kanadától kapott Roshel páncélozott csapatszállító. A határőrök fél óra múlva indulnak vissza az arcvonalba. Elszántak, némelyikük még mosolyogni is tud.

Gyakorlaton a határőrök a Roshel fedezékében

53. óra

Andrij doktor vallomása egy kramatorszki katonai kórházban

„Ortopédus vagyok, 42 éves. Kettős feladatom van. Terepen azt kell felmérnem, hol tudjuk stabilizálni a sérülteket, itt a kórházban pedig leginkább töréseket látok el. A dandárunk most Szoledarban harcol. A földi pokol, ami ott van. Istenverte utcai harc. Nincs annyi súlyos sérültünk, mint mondjuk Herszonban – most leginkább a repeszek okoznak bajt, korábban meg több lőtt sebesülés volt –, de pszichológiailag sokkal nehezebb terep: látod az ellenségeidet. 50 méterre vannak tőled. Hallod, ahogy káromkodnak, és bármelyik épületben ott lehetnek. Wagneresek és GRU-sok. Most, január 15-én beszélgetve azt mondhatom, hogy még Szoledarban vagyunk. Nem igaz, hogy az egész az oroszoké. Ha elesik a falu? Nehezebb lesz visszavenni. De vissza fogjuk!

Vannak napok, amikor semmi dolgunk nincs. Máskor meg egyszerre hoznak harminc sérültet. Van, akit egyszerű zúzódással, mást amputálandó végtaggal. Bármilyen sürgősségi műtétet el tudunk itt végezni, a súlyosabb eseteket aztán Dnyipróba meg Kijevbe küldjük. Szerencsére van elég orvos, műszakonként vagy tizenöt.

Érezzük az emberek támogatását. A családomét. A barátokét. Ismeretlen ukránokét. Az önkéntesekét, akik csak annyit kérdeznek, mire van szükségünk. És megszerzik.

Andrij doktor

Hogy mi tart optimistán? Rockzenész vagyok, az új albumok. Van egy zenekarom is, Beton a neve. Elhoztam két gitáromat – Gibson Les Paul a legjobb, ha engem kérdez –, olykor játszom a fiúknak. Minden nap beszélek a feleségemmel és a két lányommal. Alig várom, hogy hazatérjek Lvivbe és újra dj-zhessek a rádióban. Nem akarok minden nap a háborúról beszélni. Inkább elmerülök az effektpedál- meg motoralkatrész-webshopokban. Hét hónapja vagyok a háborúban, de még most sem érzem magam katonának. Orvos vagyok, egyenruhában.

A háború? Olyan, mint egy iskolai zaklatás. A nagydarab pufi fiú az osztályban kinézte magának a gyenge lányt. Gondolta, elveszi a színes ceruzáit meg hátizsákját. Csakhogy a lány tud karatézni.

A nagydarab meg nem éghet le a barátai előtt, hogy kikap egy lánytól, különben kiközösítenék azok, akik között eddig ő volt a király. Úgyhogy most kapálózik a ketrecében. De nem táncolhat vissza.

Láttam orosz hadifoglyot, persze. Jobbára aluliskolázott, ijedt srácok. Fáradtak, éhesek. És irtó koszosak. De nem az adott nap, hanem mintha évek mocska lenne rajtuk. Emberek, nyilván, de nem érzem, hogy bármi közöm lenne hozzájuk: idejöttek elvenni a földemet meg a házamat. Olyanok, mint a csótányok: az ember egyszerűen nem akar hozzájuk érni.”

69. óra

Izjum felé az út a harkivi ellentámadásban visszavett területeken át vezet. Kilőtt katonai járművek mindenfelé, és olyan falvak, ahol egyetlen ház sem maradt épen. Donyeck és Harkiv megye határa előtt meg a Szent György-kolostor. Udvarán lőszeres ládák és egyenruhadarabok, falain golyónyomok, maga a templom pedig darabokra robbantva. A hagymakupola sárgareze néhol kilátszik a törmelék alól.

„Maga a templom darabokra robbantva”

Izjumban már pislákol az élet, de itt is egész városrészek váltak lakhatatlanná az öthónapos orosz megszállás alatt. Romokban az iskola, a templomnak kitörtek az ablakai, háztömböket vágtak ketté rakétákkal. „A tömegsír? A Shakespeare utcában van. Ahol a temető is” – ad felvilágosítást a rendőr, szemrebbenés nélkül.

Kilátás az izjumi iskolaudvarról

Tömegsír nélkül is van valami kísérteties abban a fenyőerdőben. Így meg, hogy a szeptemberi exhumálás nyomai (több mint 400 megölt helyi holtteste került akkor elő) még látszanak, főleg beleborzongunk. A megszállás alatt legyilkolt embereket már nyugalomra helyezték a szomszédos temetőben, de a gödrökből még mindig keresztek állnak ki. A temető közepén kilőtt hullaszállító. Az egyik parcella fölül eltűnt a lombkorona. Egy harci gép dobott oda bombát, fák törtek ketté, sírkődarabok repültek szét.

A pusztítás ilyen tömény mementóját még sehol nem láttuk. Izjum viszont szabad. Szemünk előtt a szabadság ára.

„Van valami kísérteties abban a fenyőerdőben”

Visszaindulunk Kijevbe, elhagyjuk Harkivot is Poltava felé. Az útmenti dérlepte fák pedig – még mindig csodálatosak.

*

Fotók: Válasz Online/Vörös Szabolcs

*

Ezt a riportot nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

#Bahmut#Donbasz#háború#Harkiv#Izjum#Oroszország#Ukrajna