A törökverő hős és a férjgyilkos úrnő – Nagyvázsony új kiállításán megelevenedik Kinizsiék otthona – Válasz Online
 

A törökverő hős és a férjgyilkos úrnő – Nagyvázsony új kiállításán megelevenedik Kinizsiék otthona

Zsuppán András
| 2023.06.12. | Kult

A tavasszal elkészült belső helyreállítás sokkal jobban sikerült az építészeti rekonstrukciónál Nagyvázsonyban: a toronyban újjászületett az egykori várúrnői lakosztály, és elkészült a kivételes művészettörténeti értékű Kinizsi-síremlék helyreállítása is. A kiállítás megmutatja az ellentmondásos figurákat, akik Vázsonyt izgalmassá teszik: a kíméletlen törtető, de valódi hős Kinizsit és a férjgyilkossá lett várúrnőt, Magyar Benignát. A várak rekonstrukciójának pont ez lenne az értelme: hogy ne panoptikumok, hanem valódi múzeumok szülessenek.

hirdetes

Tavaly nyáron elrettentő példaként mutattuk meg a nagyvázsonyi Kinizsi-vár rekonstrukcióját, ahol a nagyarányú, kortárs kiépítés 21. századi esztétikája helyenként szinte teljesen elnyomja a 15. századi maradványokat, és a rom történelmi levegőjét alig-alig érzékelni. Akkor az épület belső tereibe még nem lehetett bemenni, a kiállítások csak most tavaszra készültek el. És amennyire nem sikerült az építészeti hozzátoldás, annyira érdekesek az új belső látnivalók: a lakótorony késő gótikus női lakosztályának megidézése, a Kinizsi Pálról szóló kiállítás és az új kőtár a kivételes művészettörténeti értékű nagyvázsonyi síremlékek rekonstrukciójával. Nagyvázsony a 20. század második felében a Balaton-környék legnépszerűbb esőnapi kirándulóhelye volt, és a megújult vármúzeumnak köszönhetően ismét azzá válhat. Annyira jól sikerült, hogy szinte feledteti az építészeti helyreállítás súlyos hibáit.

Nagyvázsony különleges értékét az adja, hogy lakótornya az egyetlen késő középkori világi épület Magyarországon, amely gyakorlatilag teljes épségben fennmaradt.

Itt nem utólag rekonstruált, a 20. században töredékekből összerakott és kiegészített terekben járunk, hanem olyan szobákban, amelyek lényegében változatlanok a 15. század vége óta. Az ötszintes torony az egyetlen teljesen autentikus középkori magyar várbelső: szerencsésebb történelmű országokban sok hasonló van, nálunk viszont páratlan. Ez a felismerés vezetett az 1950-es évek elején ahhoz, hogy hozzákezdtek az addig teljesen elhanyagolt, uradalmi cselédek lakásaként szolgáló vár feltárásához és múzeummá alakításához. A korszakban szokatlan módon a toronyban már az 1956 augusztusi nyitásra a középkori úri életmódot megidéző enteriőröket hoztak létre, noha abban az időben még ódzkodtak az ehhez hasonló bebútorozásoktól. Az eredeti várnak persze a lakótorony csak kis, bár meghatározó részét alkotta, a belső udvart övező épületszárnyak Nagyvázsonyban is jórészt elpusztultak. Az 1950-es évek végére befejeződött helyreállítás a romos részeket némi felfalazással romként őrizte meg, mindössze az egykori kápolna tömegét építette vissza, de az eredetinél jóval alacsonyabbra, nem hiteles méretben.

Éri István rekonstrukciós rajza a lakótoronyról és az 1956-ban megnyílt vármúzeum középkori lovagtermet idéző helyisége az 1960-as évek elején kiadott képeslapokon

A legutóbbi építészeti helyreállítás felülbírálta a korábbi döntést, és a manapság megszokott módon jóval több fedett, kiállítások számára alkalmas teret teremtett a palotaszárnyak földszintjén és első emeletén. Emellett a kápolnát is eredeti magasságában állították helyre, visszabontva a korábbi rekonstrukciót. A várkiépítések egyik fő motivációja mindenhol ez: romokból épületet teremteni, amelyet a látogató bejárhat, helyiségeiben pedig mindenféle látnivalót talál. A fedett terek egész éves használatot tesznek lehetővé, ami fenntartói szempontból kedvező, de a kiépítésnek csak akkor van létjogosultsága, ha hozzájárul a vártörténet színvonalas bemutatásához. A nagyarányú kiépítés mindig okoz egyfajta hitelességi válságot a rengeteg modern anyagból készült, sok esetben formailag is modern hozzátétel miatt. Jó esetben viszont valódi vármúzeumokat teremt, és nem panoptikumokat.

Nagyvázsonyban most ez történt. A fedett terek nagysága a sokszorosára nőtt, és a lakótoronyban korábban nagyon szűk helyre beszorított kiállítás az épület egészét birtokba vehette. A különböző kiállítási részek a terek eltérő jellegét tükrözik: a lakótoronyban ismét enteriőrrekonstrukciók készültek, folytatva az 1950-es évek hagyományát, de egészen más színvonalon. A földszint legnagyobb helyiségében, az egykori borospincében kőtárat hoztak létre. A palotaszárny többi – alapvetően modern – helyiségében kapott helyet a Kinizsi Pál életét bemutató kiállítás, a kápolna és az első emeleti lovagterem pedig elsősorban rekonstruált térként (valamint a lovagterem filmvetítési helyszínként) működik. A kiállítás kurátora a Visegrádi Mátyás Király Múzeum igazgatója, Buzás Gergely volt, aki évtizedek óta foglalkozik a várral, és még az 1950-es évekbeli ásatásokat vezető Éri István régész munkatársaként került kapcsolatba Nagyvázsonnyal. Az enteriőrrekonstrukciókat Lukács Zsófia belsőépítész, enteriőrtörténet-kutató tervezte, akinek ez a sokadik ilyen munkája, többek közt Füzér és Boldogkőváralja után. Ma Magyarországon talán ő ért a legjobban ahhoz, hogyan lehet ilyen történelmi téridézeteket létrehozni.

A Magyar Benigna hálószobájaként berendezett harmadik emeleti szoba, a zöld mázas cserépkályha rekonstrukciója még az 1950-es években készült (fotó: Zsuppán András / Válasz Online)

Az enteriőrrekonstrukció megtévesztő elnevezés: késő gótikus enteriőrök eredeti állapotban gyakorlatilag sehol nincsenek a világon, Magyarországon pedig általában semmilyen információ nincs arról, hogy a várak úri lakosztályai pontosan hogy néztek ki. Füzéren segítette a munkát egy 1665-ös inventárium (leltár), Nagyvázsonyban azonban ilyen nem volt. Ha nem lehet tudni, milyen volt a lakótorony berendezése, az enteriőröket sem lehet – a szó szoros értelmében – rekonstruálni. Ami ilyenkor készül, az inkább idézet: egy korabeli úri lakosztály a lehetőség szerint hiteles megidézése szakmailag megalapozott módon, analógiák segítségével. Senki nem állítja, hogy ezek a termek pont így néztek ki, de a látogató érzékelheti, milyen lehetett az egykori élet a falak között. Az 1950-es évek enteriőrjei a nagyvázsonyi lakótoronyban csak néhány bútormásolatból álltak, akkoriban még nem törekedtek teljes értékű belsők létrehozására, a berendezést fegyverek, címerek, tablók egészítettek ki. Ezzel szemben a mai tervezők célja, hogy egy sokkal komplexebb „mintha”-élményt nyújtsanak. Időutazást – csalás nélkül. A különbség jól látszik, ha összevetjük az 1950-es évek végén készült fotókat a mostaniakkal (az 1956-os múzeumnyitásra elkészült berendezés kisebb változásokkal a 2019-es bezárásig változatlan maradt).

A mostani terek teli vannak olyan kis tárgyakkal, amelyek otthonossá, lakályossá teszik a szobákat: üvegek, kerámiák, gyertyatartók, a falakon színes kárpitok, az ablakmélyedésekben párnák, madárkalicka, hímzőráma teszi elevenné a lakosztályokat. Ez a szemlélet még az olyan apró részletekre is kiterjed, mint a lakótorony híres, örök látogatói kedvencnek számító árnyékszéke, ahol a falon egy szögre akasztva két bőrdarab emlékezteti az embert, hogy a vár használói természetesen vécépapír nélkül élték az életüket.

A lovagteremnek nevezett második emeleti szoba 2019-ben; az 1950-es évek végén készült berendezés mai szemmel meglehetősen kopár volt (fotó: MÉM-MDK)
A női háló Lukács Zsófia által tervezett mai enteriőrjét sok kis tárgy és textíliák teszik lakályossá (fotó: Zsuppán András / Válasz Online)

Jelentős változás, hogy a lakótorony második és harmadik emeleti, reprezentatív helyiségei ma Kinizsi felesége, Magyar Benigna lakosztályaként vannak berendezve, míg korábban az előbbi lovagtermet idézett. A torony építéstörténetéről és termeinek egykori funkciójáról ma pontosabb információkkal rendelkezünk Buzás Gergely kutatásai nyomán. Tudjuk, hogy a torony nem a vár legrégebbi része, ahogy korábban gondolták, hanem a nyugati palotaszárnnyal együtt épült a 15. század végén Kinizsi Pál birtokossága alatt, és azt is tudjuk, hogy a vár lovagterme nem itt, hanem az északi szárny első emeletén volt (ez a terem újjá is született a mostani helyreállítás során). A lakótorony helyiségeinek eredeti funkcióját nem ismerjük, de a korábbinál pontosabb következtetések vonhatók le. A reprezentatív második emeleti szoba, amelynek kőgyámok által tartott kandallókürtője is épségben megmaradt, egykor összefüggésben állt a palota ma már nem létező második emeletével. Az átjárót később befalazták, de most fekete festéssel megmutatták a szoba oldalfalán, hogy a látogató figyelmét felhívják az egykori térkapcsolatra.

Mindez azért lényeges, mert a korábbi elképzeléssel ellentétben a lakótorony soha nem állt önmagában, így ez a második emeleti terem eredetileg a palotaszárny helyiségsorának utolsó eleme volt. Nyugati analógiák alapján feltételezhető, hogy a palotában az első emeleten volt a várúri lakosztály (ide került most a Kinizsi-kiállítás), a másodikon pedig az úrnői. A helyiségsor legutolsó, már a toronyban lévő, nagy ablakokkal megvilágított, tágas és napfényes szobája pedig az úrnő – jelen esetben Magyar Benigna – nappali szobája lehetett (nem pedig lovagterem). Innen csigalépcsőn lehetett felmenni a harmadik emeletre, ahol a nagyterem előteréből nyílt az említett árnyékszék. Ennek a védett helyiségcsoportnak az elrendezése asszonyházra emlékeztet, ezért ezt Benigna úrnő hálótermeként rekonstruálták.

Félkész hímzés az úrnő szobájában az ablakmélyedésben: a hímezés a korabeli úri asszonyok kedvelt elfoglaltsága volt (fotó: Zsuppán András / Válasz Online)

Nincs semmilyen adat a negyedik emeleti két szoba és az első emeleti kisebb szoba eredeti használatáról. A negyedik emeletre került a vár őrségét, a végvári korszakot megidéző kiállítás (a harciasabb időkben itt nyilván lehetett őrszoba, de ameddig a tornyot az úrnő lakta, mindkét alárendelt szinten inkább az őt kiszolgáló cselédek lehettek), az elsőre pedig a várnagyi szoba idézete. A vár katonai felügyeletét ellátó porkoláb (várnagy) lakóhelyisége eredetileg bizonyára a kaputoronyban volt, ami most sem épült újjá, az uradalom igazgatását végző udvarbíró lakrésze viszont lehetett akár a rezidenciarészben is.

A nagyvázsonyi lakótorony eredeti használati rendje sokkal érthetőbbé vált azáltal, hogy elkészült a várudvar egykori gótikus loggiájának a modern rekonstrukciója (más kérdés, hogy látszóbeton anyaghasználata meglehetősen illúzióromboló). A torony helyiségeit összekötő csigalépcső ugyanis a földszintre nem vezetett le, a torony bejárata az első emeleten nyílt, és ezt az ajtót csapóhídon lehetett megközelíteni a loggiáról. Ma ez az útvonal újra bejárhatóvá vált, és immár érthető, hogy a torony úri szobáiból a loggián át könnyen el lehetett jutni az udvar túlsó oldalán lévő lovagterembe és a kápolnába. A vár egész első emeletén reprezentatív terek sorakoztak, a földszint viszont ettől elkülönülve a kiszolgálásról és a raktározásról szólt. A torony földszintje – ami az emelettel tehát nem állt összefüggésben – vélhetően kútház és élelmiszerraktár volt, és egy nagy ajtón át az udvarra nyílt. A 18-19. században ez a helyiség már uradalmi tömlöcként szolgált, mert abban az időben az egyre romosabb épületegyüttest a birtokos Zichy család többek közt az úriszék által elítélt jobbágyok fogva tartására használta. Az ’50-es években emiatt itt büntetőeszközöket állítottak ki, most viszont az egykori Kinizsi-uradalom gazdálkodását bemutató kiállítás került bele, amely rávilágít, hogy a vár egykori működéséhez hozzátartozott a kiterjedt birtok, amely lakóit folyamatossal ellátta élelmiszerrel.

Magyar Benigna hálószobájának előtere az árnyékszékkel: Magyarországon páratlan, hogy a lakótoronyban 15. század végi terek gyakorlatilag épségben fennmaradtak (fotó: Zsuppán András / Válasz Online)

Azáltal, hogy a torony két fő szintjét az úrnő magánlakosztályaként rekonstruálták, Magyar Benigna alakja végre kellő hangsúllyal jelenik meg a látogatók számára. Vázsony kétségtelenül Kinizsi Pál vára volt, de a hadvezér valójában nagyon keveset tartózkodhatott itt. Elég végignézni az élettörténetét bemutató új kiállítást, hogy rádöbbenjünk: élete nagy részét különböző hadjáratokban töltötte, ritkán juthatott arra ideje, hogy Vázsonyba hazalátogasson. Az emberben az is felmerül, hogy a gyermektelen házasság, amit patrónusa és harcostársa, Magyar Balázs egyetlen lányával kötött 1481 körül, túl az ötvenen – Benigna akkor tizenéves lehetett –, talán mindvégig névházasság maradt, amelynek célja valószínűleg a két férfi óriási vagyonának egyesítése és Benigna jövőjének biztosítása lehetett. Vázsony úrnője férje távollétében minden bizonnyal önállóan intézte a birtok ügyeit, és valószínűleg az építkezéseket is ő irányította.

Noha jelleméről nem sokat tudunk, a történet hírhedt folytatása alapján erős akaratú, önálló asszony lehetett: Kinizsi halála után a gyászév végét sem megvárva hozzáment a vele egykorú Horváth Márkhoz, aki e házasság révén az ország első emberei közé emelkedett. Második férje korai halála után Benigna hozzáment egy Kereky Gergely nevű erőszakos, hatalmaskodó helyi kisnemeshez. Ha ez a házasság szerelemből köttetett, Benigna mélységesen csalódhatott, mivel 1519 környékén megölette Kerekyt. Aigner Jenő friss kutatásaiból tudható, hogy nem a toronyból dobatta le, ahogy a hagyomány tartja: vadászat közben gyilkolta meg egyik embere az úrnő megbízásából. Az ügyből óriási botrány lett, Benignát fej- és jószágvesztésre ítélték, de apja és első férje érdemeire tekintettel kegyelmet kapott. Még 1525-ben is említik a nevét Vázsonnyal kapcsolatban. A női sorsok bemutatása ma sokkal hangsúlyosabb igényként jelenik meg a történeti múzeumokban, hiszen ezek korábban többnyire háttérbe szorultak, kimaradtak a férfiközpontú elbeszélésekből.

Vázsony esetében nagyon is indokolt, hogy Magyar Benigna Kinizsivel egyenrangú módon jelenjen meg,

és a története annyira izgalmas, rendhagyó, hogy sokkal könnyebb látogatóként kapcsolódni hozzá, mint egy kevésbé színes, a hagyományos női szerepek kötött keretei közt megmaradó várúrnőéhez. A torony új enteriőrjei ezt a kapcsolódást is segítik.

Az enteriőrrekonstrukciók sikerének titka az a gondosság, amivel Lukács Zsófia a tereket szó szerint az utolsó szögig, gyártmánytervi szintig megtervezte. Mivel eredeti tárgyak egyáltalán nincsenek a szobákban, ilyenkor mindent újonnan kell legyártatni, és ez a különböző tárgytípusok esetén eltérő nehézségekkel jár. A bútorok esetében a fő problémát az jelenti, hogy a mai asztalosok jellemzően géppel dolgoznak, és tökéletesen sík, szabályos felületeket hoznak létre, míg a régi bútorok a kézi megmunkálás miatt rengeteg apró esetlegességgel, szabálytalansággal rendelkeztek. Annak érdekében, hogy a másolatok ne legyenek „kivasalt”, modern hatásúak, legalább a látszó felületek esetében meg kell próbálni a mestereket rávenni a kézműves technológia alkalmazására.

A helyzet azonban a fa-, fém- és kerámiatárgyak esetében még mindig jobb, mint a textileknél, ahol nemzetközi szinten is hiányzik már a korabeli tudás (vagy megfizethetetlen). A várban megjelenő kárpitok, ágyfüggönyök ezért többnyire printelt technológiával készültek, de a szövött vászonkendők elkészítésére találtak egy tótkomlósi fiatalembert, akinek a munkáját le is tudták filmezni. A szövött szalagokat egy Reziben élő fiatalasszony, Andrássi Anna csinálta meg, a filmen viszont maga Lukács Zsófia mutatja meg a mozdulatokat. A textilrekonstrukciókról szóló film a női nappali szoba nagy szekrényében elhelyezett képernyőn fut. Az egész vállalkozás személyességét mutatja, hogy a hímzőkereten lévő, félkész, hímzett oltárterítő a tervező édesanyjának munkája.

Így születik meg egy díszpárna: a kassai dóm Szent Erzsébet-oltárának ruhacsoda jelenete (1470-es évek), középen a díszes kelmét mutató részlet, jobbra az újjáalkotott minta a nagyvázsonyi párnán (forrás: Lukács Zsófia)

Magyar Benigna szobáinak esetében a cél egy olyan enteriőr létrehozása volt, amely döntően késő gótikus jellegű, de már megjelenik benne az itáliai all’antica stílus, vagyis a korai reneszánsz hatása. A Benigna által készíttetett, híres Kinizsi-síremlék mutatja, hogy az úrnő fogékony lehetett a Mátyás király és a Jagellók udvarában már elterjedt reneszánszra, és ez akár otthonának berendezésében is megjelenhetett, például vásárolt külföldi bútordarabok révén. Magyar Benigna minden bizonnyal művelt, az udvarba bejáratos hölgy volt, az ország egyik leggazdagabb birtokosának felesége, aki megengedhette magának rangos tárgyak vásárlását.

A bútorok és a textilek kiválasztásához a tervező ezért jó minőségű analógiákat keresett. A hálószoba itáliai ágya eredetileg a firenzei Palazzo Davanzatiban állt, ma a New York-i Metropolitan Museumban van, a faragott láda előképei Hohensalzburg és a dél-tiroli Meran várában vannak, a faliszekrényé az eceli és a szászkézdi templomban. Az oltárterítő eredetije az 1400-as években készült Colmarban, most a providence-i RISD Museum őrzi. Talán a legizgalmasabb sztorija egy vörös bársony, aranyhímzéses díszpárnának van, mivel ez egy valaha létezett, magyarországi textília újragyártása: a kassai dóm Szent Erzsébet-oltárának ruhacsodát ábrázoló, 15. századi oltárképén fedezte fel Lukács Zsófia, és rajzolta meg a mintát a festmény részlete alapján. A választás többek közt azért is esett erre, mert nyilvánvalóan egy valaha létezett, korabeli textíliát ábrázol, és mind a Magyar, mind a Kinizsi család Kassa környékéről, Abaújból származott.

Az eredeti vázsonyi sakkfigurák fotója: a lelet európai szinten is kivételesen értékes, a sakkjáték kialakulásának korai korszakából származik (forrás: Folia Archaelogica 12, 1960)
A csontból készült sakk-készlet rekonstrukciója Magyar Benigna nappali szobájában (fotó: Zsuppán András / Válasz Online)

Érdekes története van a nappali szoba ablakmélyedésében, a kis asztalon álló sakk-készletnek is. A nagyvázsonyi vár legkülönlegesebb régészeti leletei közé tartozik három darab sakkfigura, amelyeket 1958-ban fedezett fel Éri István egy 16. századi betöltésű, szeméttel teli árokban. A három figura szarvasagancsból készült esztergályozással, királynőt, bástyát és futót ábrázolnak. A lelet európai szinten is kivételesen értékes, mivel a perzsa eredetű sakkjáték szabályai és figurái a 15. század második felében alakultak át Európában a ma ismert játékká. A nagyvázsonyi lelet ebből az időből származik, a modern sakk egyik legkorábbi megmaradt tárgyi emléke, amihez hasonló nyugaton is kevés van. Bonfinitől tudjuk, hogy Mátyás felesége, Beatrix királyné maga is sakkozott, 1479-ben, férje és Ulászló cseh király olmützi tárgyalásai során több partit játszott Ulászlóval. A három sakkfigura vázsonyi jelenléte közvetett bizonyíték arra, hogy az udvari időtöltések valóban ismertek voltak Kinizsi Pál és Magyar Benigna házában is. Az eredeti figurák a veszprémi Laczkó Dezső Múzeumban vannak, de most elkészült és újra látható Vázsonyban a teljes készlet rekonstrukciója.

A vár lakótornyon kívüli helyiségei esetében hasonló enteriőröket nem lett volna érdemes létrehozni, de ezekben a terekben is akad néhány figyelemreméltó elem. Az északi szárny lovagtermében elkészült az egykor ott állt, rendkívül díszes, zöldmázas Kinizsi-kályha másolata. Ennek csempetöredékei még az Éri István-féle régészeti feltárások során kerültek elő, de Kocsis Edit kályhaszakértő a korábbi hipotéziseket átdolgozva egy teljesen új elméleti rekonstrukciót készített. A díszkályha az eredeti darabok nélkül épült meg, mivel azok annyira rossz állapotúak és töredékesek, hogy nem lehetett volna őket felhasználni. A visegrádi Mátyás-kályhával közeli rokonságot mutató cserépkályha jelentős újdonság a nagyközönség számára, mivel eddig legfeljebb egy múzeumi évkönyvben megjelent fekete-fehér rajzról volt ismert.

Az egykori magasságát visszanyert kápolna viszont teljesen modern berendezést és nyitott fedélszéket kapott: korabeli kialakítása egyáltalán nem ismert, azt is csak feltételezni lehet, hogy nem volt gótikus boltozata, mivel nem kerültek elő belőle kőbordatöredékek, ezért a tervező helyesebbnek látta a kortárs, minimalista dizájn alkalmazását. A tér fő látnivalója a Festetich-kódexnek nevezett, pazar miniatúrákkal díszített, magyar nyelvű imádságos könyv lapozgatható, digitalizált változata; az eredeti kódex a vázsonyi pálos kolostorban készült 1493-ban, nem sokkal Kinizsi Pál halála előtt, felesége megbízásából. Kinizsi abban az időben már nagyon beteg volt, és a kódex egyik imádságát az ő gyógyulásáért mondatta Benigna a birtokain szolgáló pálosokkal („Pál uram betegségéről szerzett imádság”).

A Kinizsi-kályha rekonstrukciója a lovagteremben: a nagyközönség számára teljes újdonság ez a visegrádi típusú, késő gótikus díszkályha, amelyből mindössze néhány töredék maradt fenn (fotó: Zsuppán András / Válasz Online)

Korábban a kápolnában őrizték Nagyvázsony művészettörténeti szempontból legfontosabb emlékét, Kinizsi Pál síremlékének vörösmárvány fedlapját, a korai reneszánsz magyar szobrászat egyik főművét. A délvidéken, hadjárat közben 1494. november 24-én elhunyt Kinizsit az általa alapított vázsonyi pálos kolostorban temette el felesége, Magyar Benigna. Meglehetősen sietős temetés lehetett. A család történetének kutatója, Aigner Jenő nemrégiben publikált egy levelet, amelyet Szapolyai István írt december 10-én. Ebben a nádor arról panaszkodik, mennyire sajnálatos, hogy „a néhai Pál ispán úr temetése olyan rendetlenül zajlott”, és hogy „a jó asszony annyira elhanyagolta ennek az igen jeles férfiúnak a tisztességét”. Benigna azonban egy pazar reneszánsz síremlékkel kompenzálta később a mulasztást, amely eredetileg a vázsonyi pálos kolostorban állt, és később második férjét, a lovas balesetben meghalt Horváth Márkot is oda temette egy nagyon hasonló síremlék alá. Mindkét sír vörös márványból és fehér mészkőből épített úgynevezett tumba volt, vagyis a padló fölött álló szarkofág. Ennek a sírtípusnak ezek a legkorábbi ismert hazai példái, és Kinizsi sírjának szobrászati minősége is annyira kiváló, hogy alkotóként itáliai tanultságú udvari mestereket sejtenek a kutatók.

A két síremléknek kalandos sors jutott. Vázsony már az 1540-es évekre bekerült a török terjeszkedés határzónájába, és a vár birtokosai, a Horváth-örökösök 1552-ben a kolostort felrobbantották, hogy a török ne fészkelhesse be magát. Az összetört síremlékek évszázadokra eltűntek a kőbányaként is használt romok alatt. A két fedlap darabjai 1708-ban kerültek elő, amikor rablók kerestek kincset a törmelék között, és ezután a maradványokat a Zichy uradalom tisztviselői bementették a várba, ahol jó ideig az egyik udvari falba befalazva álltak. A magyar műemlékvédelem egyik úttörője, Rómer Flóris, aki az országot járva a régi idők nagy magyar hőseinek sírjai után kutatott, már nem itt, hanem az uradalmi magtárban találkozott a két kőlappal. Gondosan lerajzolta mindkettőt, és megállapította, hogy mindkét emlék nagy jelentőségű, különösen Kinizsié. Csak azt sajnálta, hogy a domborműnek hiányzott a feje, így nem láthatta a hős arcvonásait. Megdöbbentő módon a 20. század elején a fej is előkerült a kisgörbői kúriából, több száz kilométerre Nagyvázsonytól: a kúriát birtokló család emlékei szerint maga Deák Ferenc találta meg a sáros fejet egy árokban, amikor 1859-ben átutazott Vázsonyon.

Kinizsi arcvonásai azonban szétroncsolódtak, amikor a kolostortemplomot rárobbantották a síremlékekre, és a fedlap darabokra tört. A dombormű egyik, puskalövés nyomára emlékeztető sérüléséhez vázsonyi népmonda kapcsolódik: állítólag egy török harcos, akinek ősét Kinizsi kettészelte, bosszúból rálőtt a sírra, de a visszapattanó golyó leterítette. Kinizsi a néphit szerint még holtában is törököket ölt, ahogy a sírlapon egyébként valóban egy legyőzött török harcoson látjuk taposni az egyik lábával.

Rómer Flóris rajza 1862-ből Kinizsi Pál és Horváth Márk síremlékének fedőlapjáról; a két faragványt akkor az uradalmi magtárban őrizték (forrás: Győri Történelmi és Régészeti Füzetek)

A Vázsonyt 1649-től birtokló Zichy családnak nem volt vérségi köze sem a Horváthokhoz, sem Kinizsihez, de a törökverőt mégis elődjüknek tekintették, ezért a sírlapokat megtartották, amikor az 1850-es években eladták az uradalmat. A becses relikviákat később sárszentmihályi kastélyuk parkjában helyezték el, még 1903-ban is itt látta őket a következő érdeklődő tudós, Möller István. A kövek a következő évtizedekben szinte folyamatosan vándoroltak: először a Mátyás-templom előcsarnokában állították ki őket, aztán 1927-ben átkerültek a Halászbástya kőtárába, innen 1954-ben a Fővárosi Történeti Múzeum kiállítására. Három évvel később végre visszahozták őket Nagyvázsonyba, ahol a Kinizsi-sírlapot a kápolnában, Horváth Márkét az alatta lévő kis kőtárban helyezték el restaurálás után.

Csakhogy a történet itt nem ért még véget: a vár feltárása során sorra kerültek elő olyan töredékek, amelyeket a romos kolostorból hozhattak át törmelékanyagnak, és mint később kiderült, a síremlékekhez tartoztak. A legjelentősebb lelet 1956-ban egy barokk kori vízmedencébe befalazva került elő a várudvarról: egy tornyos várból kilovagló katonacsapatot ábrázoló, mesterien faragott dombormű. Egy finoman faragott kerubfejeket ábrázoló töredék 1960-ban a vári forrás foglalásából került elő. Mindettől teljesen függetlenül a Magyar Nemzeti Galéria 1989-ben megvásárolt egy tizenegy darabból összerakott, vadászjelenetes domborművet, ami valahonnan Veszprém környékéről származott.

Évtizedeken át tartó kirakósjáték következett, amelynek során két kutató, Éri István és Sedlmayer János rájöttek, hogy mindezek a darabok összetartoznak a pálos kolostorból származó apró töredékekkel, valamint a két fedlappal. 2004-ben végre publikálhatták a nagy felfedezést: a tumbák teljes elméleti rekonstrukcióját. Feltevésük szerint Kinizsi sírjának oldallapját a kenyérmezei csatát ábrázoló jelenetsor díszíthette, Horváthét pedig vadászjelenetek. Cikkükben javasolták, hogy a két síremlék rekonstrukciója a valóságban is készüljön el, de egyikük sem érte meg, hogy láthassa a majdnem ötszáz éve elpusztult alkotásokat. A vár mostani felújítása azonban erre is alkalmat adott: a két síremlék egymás mellé került az új kőtárban, és a fedlapok felkerültek az újrafalazott tumbák tetejére. A domborműves oldallapok eredeti darabjai a veszprémi múzeumban és a Galériában maradtak, a rekonstrukcióra másolatok kerültek, és maguk a tumbák is leegyszerűsített formában készültek el költségtakarékosságból – a két síremlék mégis az eredetihez hasonló összhatású. A holttestek természetesen nincsenek bennük, ami az előtörténet ismeretében érthető, de egy lelkes csapat Kinizsi földi maradványait is kutatja 2018 óta: erre az ad reményt, hogy egy forrás szerint az 1708-as sírrablás után a csontokat a nagyvázsonyi Szent István-templom melletti temetőben földelték el. A temető helyén tavaly ősszel már zajlott egy kisebb régészeti feltárás, a kutatás idén augusztusban folytatódik egy újabb ásatási szezonnal.

Kinizsi Pál sok viszontagságot megélt síremlékét ötszáz év után most ismét összerakták, a tumba oldalfalán az 1956-ban az udvari vízmedence alapozásából előkerült, vártornyos dombormű másolata (fotó: Zsuppán András / Válasz Online)
A két síremlék rekonstrukciós makettjei 2006-ban a veszprémi Laczkó Dezső Múzeumban (fotó: MTI / Nagy Lajos)

A Kinizsi életét bemutató kiállítás esetében a legnagyobb kihívást az jelentette, hogy a Mohács előtti időszak utolsó nagy törökverő hadvezéréről semmilyen modern monográfia nem született az elmúlt évtizedekben. Meglepő módon a középkori magyar történelem egyik legismertebbnek vélt alakjáról rengeteg a meggyökeresedett legenda, de jóval kevesebb biztos tudás áll rendelkezésre. (A már említett Aigner Jenő látott neki az eredeti oklevelek, dokumentumok feldolgozásának, és három rövidebb kötetet megjelentetett egy erdélyi kiadónál Kinizsiről és feleségéről, de a tervezett nagy monográfia, az első teljességre törekvő, modern történészi munka várhatóan csak jövőre jelenik meg.) Tudományos szempontból a tárlat legjelentősebb eredményei azok a makettek, amelyek Szabács ostromáról, a kenyérmezei csata lefolyásáról, a középkori Temesvárról (Kinizsi délvidéki székhelyéről) készültek.

A kiállítás talán az első, nagyközönség számára is hozzáférhető kísérlet, hogy Kinizsi alakját mítoszoktól mentesen, a maga ellentmondásos valójában mutassa meg.

A legyőzhetetlennek tartott hadvezér rendkívül érdekes figura lehetett: elszánt, kíméletlen, durva self-made man, aki vagyontalan kisnemesből küzdötte fel magát az ország harmadik méltóságává és óriási vagyon birtokosává. Aki nem habozott jótevőjének, Mátyásnak tett esküjét megszegve azonnal elárulni a király halála után a fiát, Corvin Jánost, és a zavaros viszonyokat kihasználva a fél királyi kincstárat is megkaparintani. De ugyanez a férfi valóban az egész életét rátette arra, hogy megállítsa a dél felől folyamatosan előretörő oszmánokat, és súlyos betegen, szélütése után félig lebénulva az utolsó percéig sikeres hadjáratokat vezetett ellenük a Balkánon. A népi emlékezet nem véletlenül formált legendát a hadvezérből, aki utolsóként volt képes tartani a frontot az ország létére törő fenyegetéssel szemben, és akiről az első históriás énekek születtek. Olyan történet ez, ami egyértelműen filmre kívánkozik, bár a történelmi filmes dömping eddigi alkotásait látva nem feltétlenül baj, hogy ez még senkinek nem jutott eszébe a kurzusfilmek gyártói közül.


Nyitókép: Magyar Benigna megidézett nappali szobája a nagyvázsonyi vár lakótornyában (fotó: Zsuppán András / Válasz Online)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Várostrom-jelenet makettje egy falba helyezett fülkében a Kinizsi életét bemutató kiállításon (fotó: Zsuppán András / Válasz Online)

hirdetés

#Nagyvázsony#NÖF#örökségvédelem#Várprogram