Magyarország nem tartóztatná le Putyint – ami még a saját Alaptörvényünket is sérti
Március közepén robbant a hír, hogy a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) elfogatóparancsot adott ki Vlagyimir Putyin ellen, múlt héten Gulyás Gergely kancelláriaminiszter közölte: Magyarországon mégsem fognák el az orosz elnököt. Nemzetközi jogász vendégszerzőnk a probléma mélyére néz és megállapítja: nem a Római statútum ellentétes a magyar Alaptörvénnyel, hanem az a tény, hogy a kihirdetés több mint húsz éve hiányzik. Pedig sokszor jelezték az elmúlt években, hogy meg kellene már tenni. Háttér.
A nemzetközi jog magyarországi megítéléséről Bibó István keserű szavai a mai napig aktuálisak: „Az emberek valósággal skizofrén módon foglalnak állást a nemzetközi joggal szemben: egyszer minden tárgyi alap nélkül azt várják tőle, hogy puszta létezésének erejénél fogva tartsa vissza az államokat, közöttük a nagyhatalmakat nemzetközi deliktumok elkövetésétől, főleg háború indításától, más népek leigázásától, s ha ilyent mégis elkövetnek, őket ezért példásan büntesse meg; mikor azután kiderül, hogy a nemzetközi jog erre nem képes, akkor átesnek a másik végletbe, s az egészet valami világméretű humbugnak, világméretű képmutatásnak könyvelik el.” (Bibó István: A nemzetközi államközösség bénultsága és annak orvosságai)
Sovány vigasz, hogy ez az ambivalens hozzáállás közel sem kizárólagos magyar sajátosság, a világ legtöbb országában jelen van valamilyen mértékben. A kritikák érthetőek: a nemzetközi jog egy olyan szabályozási térben jött létre és működik, ahol nincs egy, a szabályok kikényszerítésére képes, a jogalanyok felett álló hatalmi gépezet. Ennek ellenére a nemzetközi jog, mint a szuverén entitások közötti viszonyok szabályozása, szükségszerűen létezik, írásos emlékei az írás kezdetéig nyúlnak vissza, így túlzás nélkül állítható, hogy lényegében az első civilizációkkal egyidősnek nevezhető. A nemzetközi jog azonban az elmúlt évtizedekben jelentősen átalakult: tartalma és résztvevőinek száma bővült, egyes szabályozási területeken kialakult alrendszerei pedig jelentős mértékben specializálódtak. Ennek jegyében részletesebb szabályozások születtek, de ezek az alrendszerek (emberi jogok, befektetésvédelem, nemzetközi büntetőjog stb.) egyben távolodni is kezdtek egymástól.
Csak az utóbbi két-három évtizedben is több ilyen koncepcionális változás történt, amelyek jellemzően nem érték el a hazai közvélemény ingerküszöbét. A közvéleményhez hasonlóan a magyar jogásztársadalom jelentős, de egyre csökkenő része is inkább egyfajta egzotikumként, távoli, talán inkább bájos, de erélytelen rokonként tekintett (le) a nemzetközi jogra – jobb esetben. Rosszabb esetben hatékonyságának relatíve kis számú, de látványos problémái miatt a nemzetközi jog létezését is tagadja – holott e logika épp olyan, mintha egy felkavaró bűncselekmény magas látenciájából a büntetőjog egészének létezését vonnánk kétségbe.
A nemzetközi jog hazai alkalmazása ennek ellenére örvendetes változásokon ment át az elmúlt évtizedekben – konzisztensebb lett, sokkal jobban megfelel a nemzetközi gyakorlatnak, és egyre kisebb az esélye annak, hogy Magyarország szándékain kívül nemzetközi jogi jogsértést kövessen el – egyszerűen saját jogrendszerének nehézkessége miatt. Emiatt ugyanis korábban rendszerszerű volt, hogy egy nemzetközi kötelezettség vállalása (ratifikáció) és annak hazai alkalmazhatósága (kihirdetés) között átlagosan kb. fél év telt el. Ebben az átmeneti időszakban, ha alkalmazni kellett volna valamely egyezményt, azt a magyar hatóságok nem tudták megtenni. Hiába lett volna erre nemzetközi jogi kötelezettségük, ha nem volt rá alkotmányos lehetőségük. Ezt a rendszerszintű hibát sikerült talán tartósan korrigálni az Alaptörvényhez kapcsolódó közjogi salátatörvény vonatkozó részeinek tényleg jól sikerült módosításaival.
Ezek a módosítások azonban nem tudták megoldani a múltban kialakult visszás helyzeteket, amelyek közül a legszembetűnőbb a Nemzetközi Büntetőbíróság alapokmányának számító Római statútum esete. Ennek kötelező erejét Magyarország még 2001 novemberében vállalta, ekkor történt meg a szerződés Országgyűlés általi megerősítése (ratifikációja). Ekkor a szerződés még nem volt hatályos, mivel nem gyűlt össze a hatálybalépéséhez szükséges mennyiségű egyoldalú állami nyilatkozat. Erre csak bő fél évvel később, 2002. július 1-én került sor.
A Statútum, a magyar jogi kihirdetéstől függetlenül, legkésőbb ettől a pillanattól fogva Magyarországra nézve kötelező nemzetközi jogi normákat tartalmaz.
Hangsúlyozandó azonban, hogy a Statútum szabályainak többsége merő geopolitikai óvatosságból – vagy inkább racionalitásból – nem új szabályozást jelentett, hanem évtizedes szokásjogi szabályokat tükröz. A vonatkozó szokásjogi szabályok egészen a nürnbergi perek végéig nyúlnak vissza, és szokásjogon itt nem holmi amorf, ködös tartalomra kell gondolni. Az ENSZ keretei között az 1940-es és 50-es évek fordulóján foglalták össze precíz tömörséggel, írásban azokat az elveket, amelyeket már a korabeli magyar nemzetközi jogi tankönyvek is a nemzetközi büntetőjog kereteiként tanítottak. Az alapelvek közül kiemelkedik a hivatalos minőség irrelevanciája, amely a jelenlegi aktuálpolitikai kérdésben (a Vlagyimir Putyin orosz elnök ellen kiadott nemzetközi elfogatóparancs magyar végrehajthatóságának ügyében) az államfői mentesség formájában ölt testet.
Az elv megértéséhez első lépésként egy büntetőeljárási kérdés, a joghatóság értelmezése szükséges. A joghatóság lényegében az egyes bírósági és egyéb ügyek elosztását jelenti államok között, vagyis kijelöli, hogy melyik állam jogosult, illetve köteles eljárni egy konkrét ügy tényállása alapján. Ez a kapcsoló elv tipikusan az állam földrajzi értelemben vett területe, vagyis ha ott követték el a bűncselekményt, akkor az az állam rendelkezik az eljárás lefolytatásának jogával és képességével. Ha a területi állam nem akar eljárni, akkor másodsorban kapcsolódást jelenthet az ügy és az eljáró fórum között az elkövető állampolgársága – de a kettő közül általában a területi elv élvez elsőbbséget.
Ha azonban az elkövető nem magánszemély, hanem egy másik állam tisztviselője, és a bűncselekményt hivatalos minőségében követi el, akkor a területi állam szuverenitása és az elkövető állampolgársága szerinti állam szuverenitása mintegy kioltja egymás erejét, és így a területi állam nem gyakorolhatja joghatóságát, azaz az elkövető mentességet élvez. Ez a gondolatmenet jelenik meg értelemszerűen alkalmazva például a diplomáciai mentességek rendszerében, a katonai jogállási szerződésekben és jelen esetben az államfői mentesség kérdésében is. Vagyis ilyenkor az elkövetőnek nincs joga elkövetni a cselekményt, az továbbra is bűncselekmény marad, de a területileg érintett állam nem járhat el az ügyben.
A nürnbergi perek egyik fontos tanulsága volt közel nyolcvan évvel ezelőtt a fenti mentességi szabály alóli kivétel megteremtése: nemzetközi bíróságok átvették a területi és személyi kapcsoló elveket, de egy nemzetközi büntető fórum előtt a hivatalos minőség soha – még az államfői tisztség betöltése sem – eredményezi a joghatóság hiányát: a hivatalos minőség itt szokásjogi alapon és a Római statútum szerint is irreleváns. Az Augosto Pinochet volt chilei elnök elleni brit–spanyol kiadatási vita, a Charles Taylor libériai államfő elleni nemzetközi büntetőeljárások eredményét szintetizálva azonban a Nemzetközi Bíróság (az állam közötti vitákat eldöntő, szintén hágai ICJ, és nem a büntetőügyeket vizsgáló ICC) úgy találta, hogy ez az elv csak a nemzetközi bíróságok előtt teremt kivételt az immunitás alól, és nem vonatkozik az azonos tényállás alapján eljáró nemzeti bíróságokra.
Ezt a talán kicsit nyakatekert, de egyébként következetes. A főszabály-kivétel-alkivétel jogi logikát összefoglalva:
- joghatóság nélkül nem folytatható büntetőeljárás egy ügyben;
- a joghatóságot elsősorban a területi kötődés alapozza meg;
- ha az elkövető más állam tisztviselője, akkor ez a tény kivonja őt a területi joghatóság alól;
- nemzetközi bíróságon a kivétel nem érvényesül, tehát a joghatóság itt ilyenkor is megáll.
A magyar közvélemény számára ezek a kérdések tulajdonképpen túl távoliak, és lényegében ismeretlenek voltak az elmúlt évtizedekben. A hazai nemzetközi jogász szakma nemzetközi büntetőjoggal a szakmai nyilvánosságban foglalkozó tagjai (így e sorok szerzője is) kivétel nélkül szóvá tették – akadémiai megjelenéseikben (pl. itt, itt és itt) és minden egyéb elérhető fórumon (pl. itt, itt és itt), hogy, többek között épp a fenti problémák miatt, a Római statútum kihirdetése szükséges. A különböző, informális szakmai egyeztetéseken szerzett benyomásaim szerint ehhez az illetékes minisztériumok szakmai támogatása sem feltétlenül hiányzott volna az utóbbi években. Mindig akadt azonban – érthető – sürgősebb kodifikációs feladat, a külföldi államfők mentességének kérdése megmaradt a nemzetközi jogi egzotikum szintjén, egyfajta akadémiai luxusproblémaként. A kihirdetés akadályaként felmerülő egyetlen érv pedig az államfői mentesség kérdésének szabályozása volt – ami viszont nem a Római statútum alapján változott, hanem még a nürnbergi eredetű szokásjog alapján a magyar jog része évtizedek óta.
Az évtizedes szokásjogi szabályokra tekintettel tehát nem a Római statútum alkotmányellenes, hanem az a tény, hogy a magyar kihirdetés több, mint húsz éve hiányzik.
Ez a húsz éves csúszás ugyanis az Alaptörvény B) cikkében leírt jogbiztonság követelményével ellentétes helyzetet teremt, míg a nemzetközi törvényszékek eljárására vonatkozó államfői mentesség hiánya egy olyan, ún. „általánosan elismert” nemzetközi jogi szabály, amely az Alaptörvény Q) cikke alapján kihirdetés nélkül is része a magyar jognak. A magyar jogi transzformációt megteremtő kihirdetés nélkül Magyarország azonban valóban nem tudja végrehajtani a Statútum alapján fennálló együttműködési kötelezettségét a Nemzetközi Büntetőbírósággal, és így nem tudja teljesíteni a nemzetközi szokásjogból eredő „kiadatási vagy kivizsgálási” (aut dedere, aut iudicare) kötelezettségét sem. Ezzel nemcsak a nemzetközi jogot, hanem saját Alaptörvényét is megsértheti, ha a csontváz tényleg kilép a szekrényből, és az akadémiai luxusprobléma akut döntési helyzetté változik.
Nyitókép: Vlagyimir Putyin orosz elnök részt vesz az orosz főügyészi hivatal igazgatótanácsi ülésén Moszkvában 2023. március 15-én (fotó: MTI/EPA/Szputnyik/Orosz elnöki sajtószolgálat)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
