Csak az egyházak értek célt – pontról pontra a szociális törvény értelmetlen módosításáról

·2022.11.16

Csütörtökön az Országgyűlés törvényalkotási bizottsága elé kerül a kormánypártok által is támogatott módosító javaslat. Értesüléseink szerint végül kiveszik a karitatív szervezeteket az ellátásra kötelezettek sorából és egyértelművé teszik az állam felelősségét. Ám ettől még a nagy ellentmondás megmarad: az állam továbbra is utolsó lenne a gondoskodásra kötelezettek sorában, miközben éppen az Orbán-kormány tette az államot a legnagyobb szociális szolgáltatóvá és a legtöbb segélyt folyósító szervezetté. Az elmúlt években ugyanis államosították és centralizálták a szociális rendszer nagy részét. Hogyan sorolhatja akkor magát az állam mégis utolsó helyre a szociális biztonságért felelősök sorában? Háttérbeszélgetéseink alapján azt valószínűsítjük, hogy a kormány a szociális szolgáltatások terén ugyanolyan fordulatot hajtana végre, mint 2010 után a segélyezésben, amelyből lényegében kizárta a középosztályt. Háttér.

Október végén a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia titkárságáról szokatlan határozottságú telefonhívás érkezett a Belügyminisztériumba, miután a kormány az egyházaknak megküldte a szociális törvény módosításáról szóló mindössze két lényegi paragrafusból álló javaslatát. (Az indítványt az Országgyűlésnek a Magyarország biztonságát szolgáló egyes törvények módosításáról címet viselő salátatörvény részeként nyújtották be). Rétvári Bence, a Belügyminisztérium parlamenti államtitkára meglepődött a heves fogadtatáson, a nyúlfarknyi javaslat ugyanis elsőre nem tűnt politikailag kockázatosnak. A katolikus egyház tiltakozott az ellen, hogy a szociális biztonságért felelősök sorrendjében a karitatív szervezeteket az állam elé sorolnák. Hiába védekezett Rétvári Bence parlamenti államtitkár, hogy itt elsősorban ideológiai változtatásról van szó, és a dolognak nincs gyakorlati következménye, a katolikusok és a reformátusok együtt léptek fel ellene és ideológiailag sem találták rendben a módosítást. Fülöp Attila szociális államtitkár utasítást kapott arra, hogy az egyházak képviselőit már másnap fogadnia kell. 

A közvélemény csak jó egy héttel később, Székely János szombathelyi megyéspüspöknek a Magyar Kurírban megjelent nyílt leveléből érzékelhette, hogy gond van. Addigra már az ellenzék is tiltakozott, a katolikus püspöki kar lapjában pedig a püspök „Egy társadalom embersége…” címmel jelentette meg sorait, amelyben óvatosságra intett azzal kapcsolatban, hogy a kormány által benyújtott módosító javaslat a szociális biztonságért elsősorban magát az egyént teszi felelőssé. „A szociális problémákat az egyén mentális helyzete, krízisállapot, szegénység vagy iskolázatlanság miatt igen gyakran nem tudja megoldani. Gondoljunk csak a szegregátumokban, állami gondoskodásban, mélyszegénységben felnőtt gyerekekre, a fogyatékos személyekre, idősekre” – fogalmazott. A szociális ügyekért felelős katolikus püspök egyeztetést kért, az állami felelősség rögzítését és azt, hogy „ a Magyarország Alaptörvényében megfogalmazott mondat – »Valljuk az elesettek és a szegények megsegítésének kötelességét« – ne sérüljön a mostani, válságos időkben sem.” Pedig az egyeztetések akkor már napok óta tartottak, ez csak a kormánynak szánt utalás volt arra, hogy az egyházak alkotmányellenesnek tartják a javaslatot, és végső esetben akár lépni is hajlandók az ügyben. Az egyeztetések ellenére a parlament honlapján még kedd éjjel sem jelent meg a megoldást hozó módosító indítvány, így végig maradt valamekkora bizonytalanság.

Székely János szombathelyi megyéspüspök (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

S hogy honnan indult ez az egész módosítósdi? Nos, onnan, hogy Fülöp államtitkár a választások után előállt a gondolattal: az 1993-ban elfogadott szociális törvény helyett újat kellene alkotni. Szakmai ok éppen lett volna rá bőven, az Antall-kormány ugyanis egy önkormányzati ellátórendszer szabályait alkotta meg, ám az Orbán-kabinet mára több hullámban egy állami-egyházi túlsúlyú szociális rendszert hozott létre. (A fővárosban ez azért nem érzékelhető olyan mértékben, mert amíg a vidéken a megyei kezelésű intézményeket 2015-ben átvette az állam, addig a fővárosiakhoz nem nyúltak.) 

A katolikusok aggódása annál is érthetőbb, miután az önkormányzatok készséggel adták át az intézményeiket az egyházaknak az elmúlt években, és az egyházak rövidesen átvehetik az államtól a legnagyobb szociális szolgáltató szerepkörét. A püspökök attól tartottak, hogy a válság hatására az állam magukra hagyja őket több tízezer rászorulóval. A felvetés nem tűnik éppen légből kapottnak annak fényében, hogy az állami szociális intézmények októberben még a rezsiszámlát sem fizethették ki a szigorú takarékossági intézkedések miatt. A katolikusok nem voltak egyedül az aggodalmaikkal: lapunk úgy tudja, a reformátusok legalább annyira problémásnak tartották a javaslatot.

Az első szabadon választott kabinet által megalkotott jogszabály Európa egyik legszélesebb szociális szolgáltatási palettáját nyújtja, amelybe a falugondnoki hálózattól a házigondozáson át a házi segítségnyújtó rendszerig több mint ötven elem tartozik. (Többnyire a gyakorlatban nem garantált elérhetőséggel.) A kabinet szemét régóta csípi, hogy például az idősotthoni díjak fizetésénél a család szerepe háttérbe szorul az államé mögött. Lázár János Hódmezővásárhelye például előbb hosszas perben próbálta kikényszeríteni a szülőtartást (vagyis a térítési díjnak azt a részét, amire a nyugdíj 80 százaléka nem nyújt fedezetet) majd amikor ez nem sikerült, a szociális törvényt is módosították, immár sikeresen perelhetővé téve a családot. Lapunk úgy tudja, személetében hasonló változtatások várhatóak a szociális szolgáltatásoknál is. A házi segítségnyújtásra nem lenne jogosult az, akinek ugyanazon a településen él hozzátartozója. (Ha például egy combnyaktörött beteget három nap után hazaengednek a kórházból, jelenleg kérhető szociális gondozó segítsége, aki naponta egyszer vagy kétszer kimegy, megebédelteti, felülteti vagy megmosdatja az idős embert, amíg a gyerekei dolgoznak.) Ám erre csak egy politikailag kedvezőbb időpontban kerülhet sor. 

A változtatás másik indoka, hogy kormányzati körökben nem cseng túl jól a szociális törvény neve, baloldali hangzásúnak és szemléletűnek ítélik.

A nyelvpolitikai indoklás azért bizarr, mert bár a szociális és a szocialista ugyanabból a latin tőből ered (socialis, közösségi), de a jelentésének egyébként semmi köze a szocialistához. Mégis: forrásaink szerint ez annyira komoly szempont a kormányon belül, hogy ettől a ciklustól nemcsak a Belügyminisztérium alá tették át a segélyezésért és az intézmények fenntartásáért felelős szociálpolitikai államtitkárságot, de a nevét is megváltoztatták. Az ötödik Orbán-kormányban gondoskodáspolitikaért felelősnek hívják az államtitkárt. A szociális szó kikerült az elnevezésből. 

„Gondoskodáspolitikai” törvény azonban nem lett, hiába dolgoztak a javaslaton. Pintér Sándor belügyminiszter ugyanis leállította az ügyet, mondván: háborús, energiaválságos időkben politikailag túl kockázatos volna a szociális ügyek átalakítása. Az irány információink szerint az volna, hogy a pénzbeli ellátásoknál korábban már meglépett szigorításokat a szociális szolgáltatásokra is kiterjesszék. 

Új törvény tehát nem születhet, de a legfontosabb pontokon Fülöp Attila előterjeszthette az elképzeléseit, a salátatörvényből kapott néhány levelet. Fülöp azonban nem tartozik sem a Fidesz, sem a KDNP erős politikusai közé. Az informatikus-közgazdászt az egyházi ügyeket vivő Soltész Miklós emberének tartják, és okkal: Fülöp a KDNP révén politikailag beágyazott Soltész kabinetfőnökéből lépett elő helyettes államtitkárrá, majd újra Soltész kabinetfőnöke lett, majd újra helyettes államtitkár, 2018 májusától „rendes” államtitkár.

Fülöp Attila, a Belügyminisztérium gondoskodáspolitikáért felelős államtitkára beszédet mond a Katolikus Szeretetszolgálat fenntartásában működő Názáret Ház energetikai felújítása és új, fekvőbeteg-szállításra is alkalmas liftje átadóünnepségén a főváros II. kerületében 2022. szeptember 2-án (fotó: MTI/Soós Lajos)

Végül két javaslatát fogadták el. A jövőben a 2008 óta változatlan összegű szegénységi limitet átnevezik, az öregségi nyugdíj legkisebb összegéről szociális vetítési alapra keresztelik át. Az összege változatlan marad, tehát folytatódik a segélyrendszer „elpárologtatása”. A Fidesz elinflálja a támogatásokat és egyszerre két oldalról: mivel a segélyekre való jogosultsági szint összege évek óta változatlan, a minimálbér emelésével egyre többen kerülnek e fölé és esnek el a támogatásoktól. Mára lényegében nyomorellátássá vált a szociális segélyezés, a szociális hálót kihúzták az átmenetileg bajba kerülő középosztálybeliek alól. A szegények számára pedig mindez azt jelenti, hogy támogatások összege tovább értéktelenedik. 

A lényegi változást a szociális törvény által felsorolt felelősségi sor hordozza. Nézzük meg tehát a konkrét a módosításokat. 

Mit tartalmazott a régi szabály? 

Szó szerint ezt: „A szociális ellátás feltételeinek biztosítása – az egyének önmagukért és családjukért, valamint a helyi közösségeknek a tagjaikért viselt felelősségén túl – az állam központi szerveinek és a helyi önkormányzatoknak a feladata.” 

A feltételek biztosítása tehát az állam feladata, ez a lényeg. A gondolatjel közé illesztett rész az Orbán-kormány idején kapott hangsúlyt, amikor lehetővé tették, hogy a hozzátartozók bárki által perelhetővé váltak, aki az ellátási kötelezettségüket átvállalta tőlük. Például a szociális otthon pénzt kérhet tőlük rokonuk gondozásáért.

A módosítási javaslatot pontonként tekintjük át:

1) Az egyén szociális biztonságáért elsősorban önmaga felelős. 

Az egyén valójában a saját boldogulásáért felelős. A szociális biztonságának megteremtéséért nem, hiszen annak – a nevéből is kitűnik – a közösségi elem a meghatározója. Sokan törekszünk például a saját biztonságunk megőrzésére (bezárjuk az ajtónkat, éjjel igyekszünk nem közlekedni egyedül az utcán), de a közbiztonság megteremtése a közösség (állam, önkormányzat) feladata. 

Sehol Európában, még a legliberálisabb országokban sem írják elő, hogy a szociális biztonság megteremtése elsősorban öngondoskodással történjen.

2) Ha az egyén a szociális biztonságának megteremtésére önhibáján kívül nem képes, abban – anyagi lehetősége és személyes képessége arányában – a hozzátartozó kötelessége segíteni. 

Nem nehéz belátni, hogy ugyanazzal a munkavállalói magatartással könnyebb elveszíteni ott a munkahelyet, ahol hétszázalékos a munkanélküliség, mint ott, ahol még a két százalékot sem éri el. Emberek tízezrei maradhattak munka nélkül egy új vírus megjelenésekor, mert leállt a légiforgalom, a turizmus, de ők ezért semmilyen módon nem felelősek. 

A hibás kiindulópont (mindenki maga felelős) vezet ahhoz, hogy a jelenlegi szabályozással szemben a rászorulókat önhibás és önhibáján kívüli csoportra bontja. Takács Imre, a Magyar Családsegítő és Gyermekjóléti Szolgálatok Országos Egyesületének elnöke figyelmeztet rá, hogy a szociális problémák jó része társadalmi szinten keletkezik, viszont az egyén szintjén jelentkezik. 

A hozzátartozók kulcsszerephez jutnak a javaslat elfogadása esetén, az új hierarchikus felelősségi sorban elsősorban nekik kell segíteniük a rászorulót, de csak akkor kötelességük ez, ha a rokonuk önhibáján kívül nem képes a saját szociális biztonságának megteremtésére. 

Egyelőre elvi szintű megállapítás ez, de a törvényhez csatlakozó végrehajtási rendeletek megszületésével ez később változhat. Ki minősítheti és milyen alapon érdemes vagy érdemtelen szegénynek a saját rokonát? Vagy ezt egy külső szerv végezné el? Milyen kritériumok alapján? A családra nézve később esetleg igen komoly anyagi következménye lehet, hiszen ezen múlhat, hogy kötelességük vagy sem segíteni, a jövőben viselniük kell-e egy szociális szolgáltatás költségeit vagy sem.  

Az általunk megkérdezett szociális szakemberek nem ismernek olyan végrehajtási tervezetet, amely például az alkoholista szülőt, a munkanélküli gyereket vagy a játékfüggő testvért önhibássá nyilvánítaná. Ahogy olyan szabályt sem, amely alapján az önhibán kívül rászoruló rokonnál a gondozási díj vagy a házhoz vitt szociális étkeztetés költségét kiszámlázná a rokonokra. Vagyis ez egyaránt lehet egy következmények nélküli ideológiai jellegű paragrafus, és a szociális (gondoskodáspolitikai) törvény későbbi alapos átszabásának elvi, jogi megalapozása. 

Csakhogy az indítvány értékrendileg sem stimmel. A szociális segítés alapfilozófiájával ellentétes annak vizsgálata, mennyire hibáztathatóan jutott egy rászoruló ilyen helyzetbe. Senki nem kérdi meg egy kihűléstől védendő hajléktalantól, hogy önhibáján kívül került ide, vagy magának köszönheti a bajt. Esetleg összeférhetetlen volt házastársként, beosztottként, és ezért veszítette el az otthonát vagy a megélhetését? A segítés lényegi eleme az odahajolás, és nem az ítélkezés, ezért fogadta a szociális segítők részéről megütközés a javaslatot.

Természetesen a rászorulónak is van szerepe, mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy kikerüljön a bajból. Az együttműködési készség vizsgálata azonban alapjaiban eltér attól, amikor azt kell megítélni, a segítséget kérő felelős-e, hibáztatható-e az életkrízis kialakulásáért. Mi történik akkor, ha „bűnösnek” találtatik? Megtagadják tőle a segítséget? Mindez azért is különös, mert a szociális szolgáltatásban évről évre nagyobb súlyt kapó egyházak szemléletében az Isten képmására teremtett ember méltósága sérül a nélkülözésben, a segítség révén elsősorban ennek helyreállítására törekszenek. Jézus többször is segített rászorulókon, és tanításaiban soha nem szabta feltételül az önhibán kívüliséget.

Mindebből jól látszik, hogy itt nem néhány odavetett paragrafusról, hanem paradigmaváltásról van szó, amit társadalmi vita nélkül készülnek bevezetni.

3) Ha az egyén megélhetése önmaga és a hozzátartozók által nem biztosítható, a lakóhelye szerinti települési önkormányzat gondoskodási kötelezettsége áll fenn.

Itt nincs mellébeszélés, ideológiai alapvetés, hiszen egészen konkrét a megfogalmazás: ha a közösség beavatkozására van szükség, az a települési önkormányzat kötelezettsége. 2010-ben ezzel a mondattal nehéz lett volna vitatkozni, mert akkor a szociális segítséget elsősorban az önkormányzatok nyújtották. Ám akár segélyezésről, akár szociális szolgáltatásokról van szó, a legnagyobb szereplő ma nem az önkormányzat, hanem az állam. 

Az Orbán-kabinet egyik fontos reformlépéseként 2015-ben az önkormányzatoktól elvette a segélyezés oroszlánrészét. A feltételek teljesülése esetén kötelezően megítélendő szociális segélyeket onnantól az állam fizeti a kormányhivatalokon keresztül. Az önkormányzatoknál csak az odaítélhető, adható segélyek maradtak. A javaslatban az egyén és a család után mégis az önkormányzatokat jelölik meg az első közösségi felelősként a szociális biztonság megteremtésére. 

Vajon azt jelenti a mostani módosítás, hogy az állam visszaadja a teljes szociális segélyezést az önkormányzatoknak? A paragrafus azért is értelmezhetetlen, mert kézenfekvő, hogy a rászorulók elsőként azt a segélyt kérjék, amit biztosan megkaphatnak, ha megfelelnek a feltételeknek. Az önkormányzat viszont jelenleg főként a kiegészítő, eseti segélyezésnél lép be. Szerettünk volna tisztán látni, Fülöp Attila államtitkártól meg is kérdeztük visszaadja-e a segélyezést az állam az önkormányzatoknak, választ azonban nem kaptunk. Ha a Belügyminisztérium levele megérkezik, frissítjük cikkünket. 

Fontos látni, hogy a segélyek 2011-es 20 százalékos megvágása és közmunkához kötése után 2015-ben a támogatások „államosítása” újabb durva megszorító intézkedéssel járt. A rendszeres szociális segélyt átnevezték egészségkárosodási és gyermekfelügyeleti támogatásra (itt is kiirtották a szociális elnevezést) ennek egy főre jutó összege 2010 és 2020 között összesen 5 százalékkal emelkedett a Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint. (A Szociális statisztikai évkönyv 2020-ban jelent meg utoljára, ezért ezt az adatot közöljük.) Ha megnézzük, mekkora ennek a vásárlóereje, például mennyi fehér kenyeret és sertéscombot adtak ezért a kormányváltás idején és 2020-ban, akkor azt látjuk: kenyérből 28 százalékkal, sertéscombból pedig 25 százalékkal kevesebbet lehetett vásárolni.

Persze csak akkor, ha valaki megkapja a támogatást. Ugyan az állammal szemben könnyebb a szociális jogokat érvényesíteni, így a szociális jogbiztonság elvileg növekedett a négy legnagyobb segélynek a járási hatósághoz való rendelésével, 2010-es 36 ezer főről mostanra mégis 19 ezerre esett az igénybevevők létszáma, az erre fordított pénz pedig tíz év alatt megfeleződött. Részben a szegények számának folyamatos csökkenése miatt, de alapvetően azért, mert a kormány a rászorulókat kezdetektől a közmunkán keresztül szerette volna megélhetéshez juttatni. 

A segélyrendszer másik eleme az adható, odaítélhető támogatásból áll. Ezek maradtak az önkormányzatoknál, de úgy, hogy a nagyobb települések forrásait csökkentette a kormány. A hatás drámai volt: a Tárki elemzése szerint a települési támogatásra fordított kiadások zuhanni kezdtek. Lakhatási támogatást 2016-ban 772 település nem nyújtott már, további 1283 esetében pedig a 2016-os kiadások legfeljebb a 2014-es szint felét érték el.

Mindebből jól látható, hogy teljes képtelenség a szociális gondoskodás rendszerét az önkormányzatok kötelezettségévé tenni, hiszen mind a segélyezést, mind az ellátórendszer jó részét magához ragadta a kormány. 

A Fidesz hatalomra kerülésekor az önkormányzati szféra volt messze a legnagyobb intézményfenntartó 41 ezer ellátottal, az egyház 12 ezer emberről gondoskodott, a központi költségvetés mindössze 405 fő ellátását biztosította közvetlenül. Ma az állam a legnagyobb fenntartó 25 ezer emberrel, az önkormányzatok pedig a harmadik helyre szorultak az egyházak mögé. Ha a települések előbb állnak ellátási felelősség sorában, mint az állam, akkor az elmúlt tíz év értelmezhetetlenné válik. Miért vette a kezébe az állam a bentlakásos intézeteket, ha egyébként a segítségnyújtásért felelős sorrendben az utolsó szeretne lenni? Nem az a logikusabb, hogy az tart fent intézményt, akié az ellátási felelősség? 

(4) Az állami támogatásban részesülő karitatív szervezetek feladata a szociális biztonságban nem élők felkutatása és – erejükhöz mérten történő – segítése.

2010 óta alapjaiban alakult át a szociális támogatások rendszere, de ez a szociális szolgáltatásokkal már nem így van. A magyar rendszer több mint félszáz szolgáltatásával az egyik legváltozatosabb ellátórendszer maradt Európában. A baj az vele, hogy nagyon egyenlőtlen, sok benne a fehér folt, és egészen meghökkentő minőségi különbségek jellemzik. Nem csodálkozhatunk: hagyományosan az itt dolgozók a legrosszabbul fizetett hivatásrend tagjai. A javaslat alapján az látszik, a következő nagy reform ezt a területet érintheti.

Nem véletlenül ez a pont kavarta a legnagyobb vihart az egyházak körében: a módosító javaslatban a karitatív szervezetek az állam előtt állnak az ellátói sorban. Az egyházak ma 16 ezer férőhellyel a második legnagyobb szolgáltatók a bentlakásos intézmények körében, különösen az idősellátásban jelentős a szerepük, az ellátottak 28 százalékát ők gondozzák. Most attól ijedtek meg, hogy az állam ki akar vonulni, vagy legalábbis hátrébb akar lépni a szociális szolgáltatások terén. 

2010 óta a tartós bentlakásos intézményekben másfél százalékkal nőtt országosan a férőhelyek száma, az egyháziak száma viszont 40 százalékkal emelkedett. Közben az önkormányzatok által fenntartott helyek száma kevesebb mint a felére esett vissza. Az egyházak azonban úgy nyomultak előre, hogy továbbra is csak kiegészítő szerepet játszanak az ellátásban. Nem kell mindenkit felvenniük, nincs ellátási kötelezettségük, és nem is lesz, mert a kormány mára kihátrált az eredeti elképzelés mögül. 

Meghallgatta az egyházak kérését, módosító indítványok révén kéréseiket beépíti a törvényjavaslatba. A törvényjavaslat többi vitás pontja azonban várhatóan nem módosul. 

(5) Ha az egyén szociális biztonsága a (4) bekezdésben foglaltak ellenére nem teremthető meg, annak biztosítása az állam kötelezettsége.“

Világos beszéd, az állam csak a legvégső esetben lépne fel szociális segítőként. Mindenkit az izgat persze, milyen gyakorlati következményekkel jár majd mindez. Merthogy úgy látszik, ezen a ponton nem lesz változás. Legyen bármilyen valóságidegen is ez a pont, a kormányt a jelek szerint nem hatja meg sem a civilek, sem a szakma, sem az ellenzék tiltakozása. Az egyházak pedig csak a saját követeléseik képviseletét látták el. Mondjuk azt legalább eredményesen.


Nyitókép: Juhász Imre fekszik ágyában a Szabolcs utcai hajléktalangondozó központ kórházának egyik kórtermében Budapesten 2013. január 16-án (fotó: MTI/Bruzák Noémi)

Ez a cikk nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Kategória: Nagytotál