Évszázados hagyományt rúgott föl Orbán Viktor – orosz rém a magyar történelemben

·2022.11.04

„Meggyőződésem, hogy a közép-európai népeknek kötelessége, amikor független országot ér katonai agresszió, egyértelműen és világosan beszélni. Szerintem bennünket, magyarokat 1956 miatt különösképpen terhel ez a kötelesség” – Orbán Viktor 2008-as kijelentése nem pusztán helyes, de mára, az ukrajnai háborúra sajnos elfelejtett erkölcsi alapállás. Egyben a magyar külpolitikai gondolkodás egyik legállandóbb hagyománya. Wesselényi Miklóstól Deák Ferencen és Tisza Istvánon át Antall Józsefig a legtöbb magyar államférfi világosan látta az orosz nagyhatalmi politika veszélyeit. Történelmi tabló november 4-én, a magyar forradalmat leverő szovjet támadás 66. évfordulóján.

A képhez tartozó alt jellemző üres; valasz_elofizetoi_kampany_2000x558_k2-1.jpg a fájlnév

A hatvanhat évvel ezelőtt, 1956. november negyedikén az alvó Budapestre törő orosz tankok nem pusztán az ötvenhatos forradalmat tiporták el. Csörömpölésük közel kétszáz év magyar történelmének egyik legjellemzőbb zaja volt: a tágabb térségünket és az országot egyaránt fenyegető orosz imperializmus jelképe. A reformkor óta ugyanis a magyar politikai elit meghatározó része az ország biztonságát fenyegető tényezőként tekintett az orosz/szovjet hatalomra. (A kommunista diktatúra időszaka természetesen kivétel e főszabály alól.)

A reformkortól a dualizmuson át a rendszerváltásig és egészen a 2010-es évekig a magyar külpolitikai gondolkodás egyik legfontosabb eleme volt  a cári Oroszországgal, a Szovjetunióval vagy annak széthullása után létrejött „demokratikus” Oroszországgal kapcsolatos gyanakvás vagy legalábbis óvatosság.

Mint a mai évforduló is mutatja, joggal: száz éven belül két magyar forradalmat is orosz csapatok vertek le, az 1848-49-eset részben, az 1956-ost egészen.

Ezért is nehezen érthető, hogy az Oroszország által indított ukrajnai háború megítélése miért okoz ilyen orientációs zavart a magyar kormányzatban és a magyar társadalom jelentős részében.

Szovjet tankok a Nagykörúton az október 31-i ideiglenes kivonuláskor (fotó: Fortepan 40201 / Nagy Gyula)

Ukrajna nemzeti kisebbségekkel, köztük a kárpátaljai magyarsággal kapcsolatos politikája az elmúlt években joggal váltott ki bírálatot, ez azonban aligha lehet ok a polgári lakosságot terrorizáló, az 1944-45-ös magyarországi és közép-európai példákhoz hasonlóan háborús bűnöket elkövető orosz hadsereg tetteinek relativizálására. Az állítólag a kisebbségek védelmében fellépő orosz hadsereg Kelet-Ukrajna orosz anyanyelvű településein jelentős számú orosz embert ölt meg, amiképpen a kárpátaljai magyar katonák sem az ukrán, hanem orosz fegyverektől esnek el. A menekülthullám vagy az energiaellátási gondok is egyenesen következnek az invázióból. Amennyiben az Oroszországgal kapcsolatos mostani megengedő magyar kormányzati politikát kizárólag a nemzeti érdek, azaz országunk energiabiztonságának biztosítása befolyásolja, egy sor lépés teljesen érthetetlen. Miként lehetséges, hogy a hozzánk hasonlóan a tengeri szállítástól elzárt, orosz energiától hozzánk hasonlóan függő Ausztria, Szlovákia, de különösen Csehország vezetésének eszébe sem jut Moszkvában uniós szankciók alá eső orosz vezetőkkel találkozni vagy szankciós csomagot vétózni Kirill moszkvai pátriárka érdekében?

Kérdés persze, hogy mennyiben lehet összevetni a 19. század elejének és a 21. század elejének magyar politikáját, illetve lehet-e egyenlőségjelet tenni a cári rendszer és a Szovjetunió közé? Kétségtelen, hogy egészen más dinamikák határozták meg a 150 évvel ezelőtti, pánszlávizmus által is fűtött orosz befolyásszerzést, az 1920-as, 30-as évek kommunista messianizmusát, vagy a putyini Oroszország grúziai és ukrajnai háborúit, európai destabilizálási törekvéseit. Mégis, bizonyos elemek lényegében állandóak a mindenkori orosz politikában, éppen ezért tűnnek mélyen aktuálisnak Wesselényi Miklós, Tisza István, Antall József és Orbán Viktor 2010 előtt mondott szavai. Akár cárizmus, kommunizmus, vagy „demokrácia” volt, Oroszország mindig arra törekedett, hogy akár erőszakos eszközökkel is biztosítsa védtelen nyugati határait, ahonnan rendszeresen támadták a lengyelek, franciák, németek. Ugyanígy cél volt a meleg tengerekhez való kijutás. A különböző korszakokat összeköti az is, hogy az orosz politika képtelen elismerni a közelében lévő, nála kisebb nemzetek és államok legitim nemzeti érdekeit. Általában megalázónak tartja a velük való egyezkedést, és erővel szereti érvényesíteni saját befolyását. Ahogy Gecse Géza történész fogalmazott nemrég megjelent, az Orosz nagyhatalmi politika 1905-2021 című alapos monográfiájában: „a 20. század során Oroszországban az autoriter állam mindig meghatározó volt, és kifejezetten a birodalmi nacionalizmus játszotta a kulcsszerepet. Ennek elemei a birodalom területe, a birodalmi tudat, a birodalmi ambíció és legfőképpen a birodalmi államhatalom.”

E korszakokon átívelő jellegzetességek mellett még anekdotikus elemek is alátámasztják az orosz birodalmi politika bizonyos elemeinek folytonosságát.

A 28 évig szovjet külügyminiszter Andej Gromikóról jegyezték fel, hogy szabadidejében előszeretettel tanulmányozta a levéltárban egyik cári elődje, Szergej Szazonov iratait.

Amiképpen az orosz politikában, úgy a magyarban is megvan a folytonosság. A magyar politikai elit először az 1830-31-es lengyel felkelés leverésekor szembesült Oroszország nyomasztó erejével, a szabadságmozgalmat I. Miklós cár csapatai véres harcok árán verték le. (Később, 1846-ban az osztrák udvar a galíciai lengyel nemesi felkelést a helyi parasztság felázításával fojtotta el. Ez komoly tanulság volt a liberális magyar ellenzéknek, akik attól tartottak, a bécsi udvar Magyarországon is szembefordíthatja a parasztságot a reformérzelmű nemességgel. Éppen ezért a nemzeti érdekegyesítés jegyében szövetségessé igyekeztek tenni a jobbágyságot.) A magyar reformellenzék meg volt győződve arról, hogy a szentpétervári udvar Magyarország szláv nemzetiségeinek fellázításával az állam szétrombolásán dolgozik. Ezt az erőteljes szorongást fejezte ki Wesselényi Miklós, az 1832-36. évi országgyűlés liberális ellenzéki vezéregyénisége, aki 1843-ban jelentette meg Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében című pamfletjét. „Veszély fenyeget, ollyan, millyen még soha sem! Elmondom hét éjfélnek óráiban a veszélyt ‘ s annak eredetét; mostanra lett megérésének okait; annak Európa országait illető jelen állását; az északi óriás’ fenyegető helyzetét ’s viszonyait; a’ jövendőt , mi Europára nehézkedhetik” – írta Széchenyi barátja, mikor az „északi óriás”, azaz az orosz birodalom jelentette veszélyre hívta fel a figyelmet.

Than Mór festménye az 1849. júliusi váci csatáról, ahol Görgei próbálta megállítani az orosz intervenciós sereget (forrás: Wikimedia Commons)

A lengyel felkelés orosz leverése felháborította a magyar liberálisokat, Deák Ferenc egyik első követi beszédét ebben a témában mondta el. Az ügyben 1833. novemberében felszólalt Kölcsey Ferenc is, aki Oroszországot hegemóniára törő imperialista hatalomként határozta meg, és emlékeztetett: „Ki nem tudja a célt, mire az orosz fejedelmek régóta törekednek? Több mint száz év előtt, midőn 1714-ben a svéd hajókon győzedelmet vőn, I. Péter nyilván kimondá: A természet csak egy Oroszországot teremte; s ez maga mellett vetekedő társat nem szenvedhet!”

Noha az az elképzelés tévesnek bizonyult, hogy a magyarországi nemzetiségi követelések mögött kizárólag orosz érdekek állnának, az 1849-es orosz intervenció tovább erősítette az Oroszországgal kapcsolatos félelmeket. Sokan gondolták úgy a magyar politikai elitben, hogy az ország felbomlása, esetleg egy szláv birodalomba való beolvasztása reális veszély. Az 1867-es kiegyezéssel Magyarország megerősítette birodalmon belüli pozícióit, s megnyitotta az utat a polgári fejlődés előtt. Külpolitikai téren azonban, elsősorban az oroszok balkáni befolyásszerzése miatt, továbbra is a magyar nemzeti érdekeket alapvetően veszélyeztető nagyhatalomként tekintettek az „északi óriásra”. Noha 1873 és 1878, majd 1881 és 1887 között hivatalosan jó viszony volt a Monarchia és az oroszok között, de még ebben az időszakban, a balkáni válságok idején feléledtek a közvéleményben a cári impériummal kapcsolatos ellenérzések. Ezeket tovább fokoztak a mai Kárpátalján élő ukránok és a délvidéki szerbek között végzett pánszláv agitációk.

Az orosz imperializmus megítélése a már akkor is végletekig megosztott magyar közéletben a ritka konszenzusos témák egyikének számított.

A függetlenségi párt elsősorban a szabadságharc leverése, míg a hatvanhetesek a Monarchia nagyhatalmi státuszának veszélyeztetése és az állam területi egységének fenyegetése miatt tartottak az orosz politikától. A korszak két meghatározó miniszterelnöke, Tisza Kálmán és fia, az 1903-tól kormányfő Tisza István egyaránt úgy vélte, Magyarországnak kizárólag a Monarchia részeként van ereje szembeszegülni az orosz nagyhatalommal. Tisza István meggyilkolása előtti egyik utolsó nyilvános beszédében 1918. októberében, mikor már recsegett-ropogott a régi világ minden eresztéke, még megkönnyebbülésének adott hangot a cári birodalom bukása miatt: „Abba a szövetségi rendszerbe, amelynek hű tagjai voltunk és vagyunk mindaddig, amíg fennáll: egy olyan veszély hajtott bele – a hódító, agresszív, autokrata Oroszbirodalom törekvései ellen való védekezés szükségessége –, amely veszély ma, hála az Egek Urának, megszűnt, úgyhogy ennek a háborúnak rettentő pusztításai és veszteségei között mintegy, a magyar nemzet egész jövőjére nézve nagy horderejű, aktív tételt kell a mérlegbe beállítanunk a hódító, autokrata, létérdekeinkkel ellentétes törekvéseket támasztó czári birodalom felbomlását” – fogalmazott az akkor már csak volt miniszterelnök.

Zsákmányolt orosz ágyúk kiállítása az Országház téren 1914-ben (fotó: Fortepan 62716 / Veszprém Megyei Levéltár / Klauszer)

Nem mérte, nem mérhette fel, hogy az 1917-es bolsevik forradalommal valami radikálisan új kezdődik a világtörténelemben. A két világháború között a hagyományos geopolitikai félelmek helyett éppen ezek az ideológiai ellenérzések domináltak az 1919-es kommunista kísérlet emlékétől sokkolt magyar társadalomban. (Legalábbis a politikaformáló középosztályban.) Igaz, a Szovjetunió nem írta alá a trianoni békét, s a revíziós korszakban néha felmerült, hogy a Besszarábia elveszítését sérelmező proletárhatalommal összefogva kellene Romániától visszaszerezni Erdélyt. Mindez persze teljesen zárójelbe került, miután a második világháború után Magyarország a szovjet érdekszféra része lett, s fel sem merülhetett a nagy testvérrel kapcsolatos bármilyen nyilvános kritika. Ha akár nálunk, akár a régió más országaiban kísérlet történt a szovjet érdekszférából való szabadulásra, a nemzeti függetlenség vagy akár csak az „emberarcú szocializmus” megvalósítására, azt a szovjet csapatok leverték – legyen szó 1956 Magyarországáról vagy 1968 Csehszlovákiájáról. Nem véletlen, hogy a rendszerváltás egyik jelképes pontja lett Nagy Imre, a levert forradalom miniszterelnökének újratemetése 1989. június 16-án. Az átmenet egyik legfontosabb követelése a szovjet csapatok távozása, s ezzel az orosz/szovjet érdekszférától való megszabadulás volt. Antall József, az első szabadon választott miniszterelnök rendszeresen figyelmezetett arra, hogy Oroszország meggyengülése csak ideiglenes, amint megerősödik, visszatér térségünkbe. „Naiv ember, aki azt hiszi, hogy Oroszország lemondott a közép-európai térségben való politikai szerepéről” – szögezte le például 1992-ben és azt kívánta, hogy Ukrajna is független és szabad ország legyen. Hitet tett a NATO mellett is, mert csak erővel lehet távol tartani tőlünk a „kalandorokat.”

Viktor Silov altábornagy, a magyarországi szovjet erők parancsnokának gépkocsija elhagyja az országot a záhonyi hídon 1991. június 19-én (fotó: MTI / Kleb Attila)

A gyarkan megfogalmazott vádakkal ellentétben mindez nem jelentett zsigeri oroszellenességet. Antall József többször beszélt arról már miniszterelnökké választása előtt is, hogy ha „leveszik a magyar nép kezéről a bilincseket, akkor baráti jobbot tudunk nyújtani.”

Egyik utolsó nyilvános megszólalásában, egy 1993. októberi televíziós interjújában a miniszterelnök szintén a Magyarország számára káros orosz nagyhatalmi törekvésekre figyelmeztetett, s ezekkel szembeni hatásos ellenszerként hazánk NATO-integrációját nevezte meg.

A politikai pályáját a megszálló szovjetek hazaküldésével kezdő Orbán Viktor számára sokáig nem is volt kérdés, hogy a másfélszáz éves magyar politikai hagyomány folytatója. Első kormányzása idején kifejezetten óvatos volt Oroszországgal, de 2007-ben is látnoki erejű szavakat mondott Lakitelken:  „Oroszország expanziója, újraerősödése valóságos kihívást jelent a Nyugat számára. Olyan fenyegetést, olyan kihívást, amely Közép-Európából kiindulva elérheti az Európai Uniót, sőt elérheti a szövetségesek katonai erejét is. Európában bizony elszaporodtak Putyin pincsijei, és ezt most már mindenki kezdi veszedelmesnek látni.”

Az ukrajnai orosz agresszió és 1956 összevetését egyes kormánypárti kommentátorok manapság felháborodva szokták visszautasítani. Pedig Grúzia 2008-as megtámadása után Orbán Viktor máig használható sorvezetőt adott: „Meggyőződésem, hogy a közép-európai népeknek kötelessége, amikor független országot ér katonai agresszió, egyértelműen és világosan beszélni. Szerintem bennünket, magyarokat 1956 miatt különösképpen terhel ez a kötelesség. Ezért, amikor egy független államot az oroszok katonai agresszióval megtámadnak, akkor nekünk világosan, egyenesen és helyes erkölcsi alapállást megfogalmazva érdemes megszólalni.” Az ukrán elnökhöz írott 2008. augusztusi levelében Orbán Viktor a 2014-ben kirobbanó orosz-ukrán konfliktust is megjósolta: „Ugyanaz az orosz kampány indult el most Ukrajna tekintetében, mint a konfliktus előtt Grúziával szemben, így nem lehet kizárni, hogy Oroszország hasonló eszközöket alkalmaz a Krím-félszigettel és a Donyecki-medencével kapcsolatban, mint Dél-Oszétia és Abházia ügyében.”

Orbán 2008-ban még válaszlépéseket javasolt, Grúzia és Ukrajna felvételét sürgette a NATO-ba, sőt – horribile dictu! – a benzinárak védelmében sem vállalta volna a meghunyászkodást. „Nyilván az oroszoknak is lesznek válaszlépései, tehát érdemes átgondolni mit teszünk, de figyelembe véve minden orosz válaszlépést, az olaj-, a benzin- és a gázár kérdését is beleértve, nekünk itt és most világos erkölcsi alapállást érdemes elfoglalni.” Az orosz nagykövet „enyhe undorral” fogadta Orbán Viktor szavait, a Gyurcsány-kormány pedig az Oroszországgal kialakult kapcsolatait féltve bírálta az akkor ellenzéki pártvezető állásfoglalását.

Mindez a múlt ködébe vész. A miniszterelnök korábbi nyilatkozatait ma alighanem lándzsarázásnak, a magyar emberek veszélyeztetésének tekintenék az állami médiában. Ezzel pedig jói dőre lezárult a magyar külpolitikai gondolkodás egyik legállandóbb hagyománya is. Sovány vigasz: Közép-Európa szinte összes többi nemzete hasonlóan gondolkodik továbbra is.


Nyitókép: Válasz Online-grafika

Ez a cikk nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Kategória: esszé