A világ rájött, hogy mégis kell az atom – de oroszok vannak abban a spájzban is

·2022.11.03

A klíma- és energiaválság miatt egyre több ország látja be, hogy mégiscsak szüksége van atomenergiára: Japán újraindítja álló reaktorait, Belgium és Németország elhalasztotta az atomstopot, Európában sorra jelentik be az új erőmű-projekteket. Kérdés azonban, hogy a hangulatváltozás a múlt hibáinak belátásán túl ténylegesen is elhozza-e a nukleáris reneszánszt. A francia és amerikai atomipar ugyanis több évtized ideológiai ellenszél és befektetéshiány miatt fájóan leépült, és a nukleáris energiának legalább akkora, ha nem nagyobb „Oroszország-problémája” van, mint a fosszilisnak.

„Ha az atomerőművek már működnek, hiba lenne leállítani őket, és a szénre váltani.” Ez a mondat 2022 őszén, Európában annyira evidens, hogy szót sem érdemelne, ha nem annak a nyugat-európai zöld politikának az ikonja mondta volna, amely évtizedek óta módszeresen üldözte a nukleáris energiát, akár a szénalapú áramtermelés felfuttatása árán is. Márpedig ezt a mondatot az Greta Thunberg nyilatkozta 2022 őszén a DW német televíziónak, aki 2019-es színre lépésekor ennek a nyugat-európai zöld politikának az összes dogmáját következetesen képviselte (így ellenezte az atomenergiát is).

Első pillantásra nem nagy dolog kimondani, hogy rossz ötlet az emberemlékezet óta legnagyobb energiaválság közepén leállítani jó műszaki állapotban lévő, több évtized tartalékkal bíró, karbonmentes áramot biztonságosan termelő reaktorokat, és közben lignittüzelésű hőerőműveket beizzítani. Mégsem érdemes alábecsülni Thunberg kiállását – vannak, akik még most sem jutottak el a belátásra. Például a német zöldpárt, az atomellenes politika legkövetkezetesebb képviselője, amely az utolsó pillanatig harcolt, hogy Németország vigye végig utolsó három atomreaktorának év végére tervezett leállítását.

Német hátraarc, fordulat Japánban

Az országban a nyár óta éles vita folyt, hogy elhalasszák-e 2011-ben felgyorsított atomkivezetési program utolsó fázisát a gázhiány és elszabaduló energiaárak miatt. A szociáldemokratákkal és a zöldekkel kormányzó liberális FDP legalább 2024-ig jegelte volna a három reaktor leállítását – ezt a zöldek ellenezték, és legfeljebb „tartalékban” akarták tartani az erőműveket.

Végül Olaf Scholz szociáldemokrata kancellár hatalmi szóval zárta le a koalíciós vitát, amikor október 17-én elrendelte, hogy üzemben maradhat a három erőmű, igaz, csak 2023. április 15-ig. A kompromisszumot a zöldek duzzogva elfogadták – de azt már nem, hogy új üzemanyagot vásároljanak, így áprilisban már tényleg le kell állítani a reaktorokat. Pedig az energiaválság aligha múlik el addig, sőt a következő tél még az ideinél is nagyobb gázhiánnyal fenyeget.

Ezzel együtt a berlini hátraarc a német energiapolitika doktrinersége miatt figyelemre méltó. Mindeközben Belgiumban már tavasszal eldöntötte a kormány, hogy elhalasztja a 2025-re tervezett atomkivezetést, és hat működő reaktora közül kettőt egészen 2035-ig üzemben tart. Sőt egy harmadiknál is vizsgálja a hosszabbítás lehetőségét, egy szeptemberben leállított reaktor újraindításáról pedig élénk társadalmi és jogi vita bontakozott ki.

Új szelek fújnak Svédországban is. Greta Thunberg hazájában már 2010-ben kukázták az atomenergia kivezetésének gondolatát, de a szeptemberi választáson győztes jobboldali pártszövetség koalíciós szerződése markáns atompárti fordulatot jelez.

Az új Kristersson-kabinet nemcsak arra utasítaná az állami energiavállalatot, hogy kezdje el tervezni a meglévő blokkok üzemidő-hosszabbítását, de arra is, hogy vizsgálja meg, hogy lehetne újraindítani a legutóbb (2019 és 2020 végén) leállított két blokkot és hogy hol lehetne új reaktorokat építeni. Utóbbi érdekében egyszerűsítenék az engedélyezési eljárást is.

A Neckarwestheim atomreaktor Németországban (Fotó: Frank Hoermann / SVEN SIMON / SVEN SIMON / dpa Picture-Alliance via AFP)

Olaszországban, ahol a csernobili és a fukusimai incidensek után is népszavazás mondott nemet az atomenergiára, szintén a nukleáris termelés favorizálásával kampányolt a Giorgia Meloni vezette győztes jobboldali pártszövetség a szeptemberi választás előtt, de ott ez inkább csak jelszó, mint konkrét terv (az országban 1990 óta nincs működő reaktor és jelenleg konkrét terv sem.)

Nagy-Britanniában nem volt idén választás, de áprilisban Boris Johnson bejelentette: 8 új atomerőmű építésével 2050-ig megduplázná a brit nukleáris áramtermelő kapacitást, hogy megvédje országát az olaj- és gázár ingadozásától és Oroszország zsarolásától. (Azóta már a harmadik miniszterelnököt tapossa az Egyesült Királyság, de Johnson utódainak eddig nem volt idejük az energiapolitikával foglalkozni.)

Nemcsak Európában hozott fordulatot az év. A márciusban megválasztott új dél-koreai elnök, Jun Szogjol szintén szakított elődje politikájával, aki – amellett, hogy lelkesen pártolta a koreai atomtechnológia exportját – odahaza kivonta volna a termelésből a nukleáris erőműveket. Ez most lekerült a napirendről.

Még érdekesebb Japán esete, ahol a 2011-es fukusimai baleset után átmenetileg az összes atomerőművet leállították. A 33 reaktorból tízet már újraindítottak, a tavaly hivatalba lépett Kisida Fumio kormányfő pedig a nyáron bejelentette: még többet fognak, vizsgálják az üzemidő-hosszabbítást, és napirendre tűzik az újgenerációs reaktorok fejlesztését.

Noha a – mindezidáig 1 halálos áldozatot követelő – fukusimai baleset sokkolta a japán társadalmat, és a kárelhárítás még messze nem fejeződött be, az újabb felmérések szerint a lakosság többsége már szeretné, ha a kormány az energiabiztonság érdekében újraindítaná az erőműveket. A cél jelenleg az, hogy télire 19 reaktor működjön, ami mifelénk is fontos, mivel a Japán a világ egyik legnagyobb LNG-importőre. Minden újraindított reaktor egymillió tonna cseppfolyósított földgázt vált ki, s a felszabaduló mennyiség Európában köthet ki.

Macron, az atomapostol

Az atomenergia rehabilitálása már a háború előtt elindult: az elmúlt években egyre inkább elterjedt a nézet, hogy pusztán a megújuló energiára támaszkodva nem lehet elérni a legfeljebb 1,5 fok felmelegedést engedő, a párizsi klímaegyezményben rögzített célt. Főleg úgy, hogy Európa arra állt rá, hogy egy fosszilis energiahordozót, földgázt, ráadásul nagyrészt oroszt használ az ingadozó szél- és napenergiatermelés kiegyenlítésére. A klímacélok elérése a Nemzetközi Energia Ügynökség (IEA) és az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) modelljei szerint sem lehetséges atom nélkül.

A hangulatváltozás éllovasa Emmanuel Macron volt. Franciaország az európai atomipar zászlóshajója, itt működik a földrész reaktorainak több mint fele (56 blokk), és hagyományosan áramtermelésének több mint 70 százalékát adja a maghasadás. Ám az 1973-as olajválság utáni negyedszázadban felépített flotta átlagéletkora mára elérte a 37 évet, és 1999 óta nem kapcsoltak új blokkot a rendszerre, így néhány éve még azzal számoltak, hogy 50 százalékra csökkentik az atom arányát az árammixben, megújuló forrásokkal kiváltva a fennmaradó mennyiséget.

Aztán jött Macron, és nukleáris reneszánszt hirdetett. A tavalyi glasgow-i klímacsúcson tető alá hozta az atompárti EU-tagállamok klubját (Franciaország mellett Csehországgal, Lengyelországgal, Magyarországgal, Finnországgal, Szlovákiával, Szlovéniával, Bulgáriával és Romániával a fedélzeten), amelynek élén a Németország vezette lobbival szemben elérte, hogy az Európai Bizottság zöld energiának ismerje el az atomot.

Majd – ez szintén fájt Berlinnek – az idei soros francia EU-elnökség programjába is bevette az nukleáris energia támogatását. Végül februárban a választási kampányban a francia atomipar fellegvárában, Belfortban jelentette be 6 új nyomottvizes reaktor megépítését 2028-tól.

Emmanuel Macron Glasgow-ban, a 2021-es klímacsúcson (Photo by ALAIN JOCARD / AFP)

Az áramtermelésben eddig főként a szénre támaszkodó Lengyelországban soha nem működött atomerőmű, de az ország régóta szemez a technológiával, és a háború árnyékában felpörgette terveit. A Morawiecki-kormány három nagy atomerőmű építését tervezi 2026 és 2043 között, és a napokban jelentette be, hogy kettőre (tender nélkül) megtalálta a kivitelező partnert: az amerikai Westinghouse-t, illetve a dél-koreai KHNP-t.

Nem mind reneszánsz, ami annak tűnik

A hangulatváltozás ellenére korai nukleáris reneszánszról beszélni. Pláne abba a hitbe ringatni magunkat, hogy a mostani energiaválságot rövid távon megoldja az atom. A télen jól jöhet a német áramtermelésnek jelenleg 6%-át adó három reaktor 4200 megawattos kapacitása (bár az új fűtőanyag hiánya miatt csak részben tudják majd használni), ám a németországi és belgiumi halasztások együtt is csak 8 milliárd köbméter gáz kiesését tudják betömni, ami európai szinten csepp a tengerben – tavaly 155 milliárd köbmétert érkezett Oroszországból. Ennél nagyobb szerepet játszik a válság enyhítésében az új, főleg cseppfolyós gázforrások bevonása és a szénerőművek feltekerése is.

Sőt, az atomenergia idén nemhogy a megoldás, inkább a probléma része volt Európában. A francia atomipar letérdelt, az év nagy részében az 56 reaktor több mint fele nem üzemelt. 2021 őszén a civaux-i erőműben egy tervezett karbantartás során korróziós repedéseket fedeztek fel, és mivel kiderült, hogy típushibáról van szó, sorra állították le az ugyanolyan reaktorokat. Erre jött a forró és száraz nyár, amikor vissza kellett fogni a folyók mellé épült, azok vizével hűtött reaktorok termelését.

Augusztus végén az 56 reaktorból 32 állt, és a beépített kapacitás alig 42 százaléka termelt. Franciaország 1990 óta nem állított elő ilyen kevés áramot atomból, és a szokásos export helyett importra szorult – elsősorban Németország felől. Az állam pedig arra kényszerült, hogy megvegye az Électricité de France (EDF) még magántulajdonában álló részvényhányadát, hogy megmentse a csődtől a francia villamos műveket.

Az EDF szeretné a télre visszakapcsolni az erőművek zömét, de ez ambiciózus célkitűzésnek tűnik. Ugyanakkor a francia atompara nemcsak rövid távú probléma, hanem jelzi, hogy az európai atomreneszánsznak strukturális akadályai vannak. A francia atomipar jó ideje nem tud gazdaságosan, a kitűzött határidőket akár csak megközelítve is új atomreaktort építeni.


Fotó: Thierry GRUN / ONLY FRANCE / Only France via AFP

Az EDF a századforduló óta nem adott át új reaktort, amely elkezdte a kereskedelmi termelést. Odahaza 2007 óta húzódik a Flamanville 3 blokk építése, amelyet az új generációs Európai Nyomottvizes Reaktor (EPR) mintapéldányának szántak, és már 2013 óta termelnie kellene, de most csak 2024-re tervezik az indítást, és költségvetése a tervezett 3,3 milliárd euró helyett az 12 milliárd fölött jár. Hasonló léptékben drágult és húzódott a finnországi Olkiluoto-3 blokk építése, amelyet 12 év késéssel idén bekapcsoltak, és ha minden igaz, decemberben elkezdi a kereskedelmi termelést. Leállások és költségtúllépések kísérik az EDF 2017-ben kezdett angliai, Hinkley Pointban zajló EPR-beruházását is.

Kevés befektetés, szakemberhiány

De nemcsak a francia atomipar küszködik, hanem a másik nyugati atomenergia-nagyhatalom, az Egyesült Államok is, ahol 92 reaktor működik, de 1996 óta nem adtak át teljesen új blokkot, és 1977 óta nem kezdtek el új erőművet építeni. Pedig az ellenállás ott is csökken: Joe Biden 2020-as kampányára még a Demokrata Párt programjába is bekerült a nukleáris energia támogatása. 1972 után először.

Az amerikai atomipar zászlóshajója, a Westinghouse két „újkori” projektje közül a dél-karolinait 2017-ben elkaszáltak költségtúllépések miatt, két georgiai nyomottvizes blokk pedig már tizedik éve épül, és már 2016 óta termelnie kellene, de a projekt azóta is csúszik, és olyan mértékben drágult, hogy a Westinghouse 2017-ben csődbe ment. Azóta a céget reorganizálták, és többször tulajdonost váltott – épp a hetekben vette meg egy kanadai uránbányászati vállalat.

„Nyugaton a nukleáris ipar nagyrészt elveszítette a képességét, hogy nagy atomerőműveket építsen. Egyértelműen eltűnt a know-how arra, hogy hagyományos, gigawattos léptékű atomerőműveket tudjunk felépíteni” – állapította meg néhány éve Jacopo Buongiorno, a neves amerikai műszaki egyetem, az MIT professzora.

A kollégáival a nukleáris energia jövőjéről 2018-ban publikált tanulmány azt is hozzáteszi, hogy eközben Kínában és Dél-Koreában „többé-kevésbé” időre és költséghatáron belül épülnek új reaktorok (kisebb késések és drágulások természetesen ott is vannak, de nem évtizedes léptékűek és több száz százalékos mértékűek.) Nyugaton eközben a több évtizedes társadalmi és politikai ellenszél közepette leépültek az atomipari kompetenciák és erőműlétesítési kapacitások, és jelentős szakemberhiány alakult ki.

A zöldpolitika védelmezői ilyenkor szokták megjegyezni, hogy az atom magától is leépült volna, mert a piac így döntött: Amerikában a palagáz, Európában a szél- és napenergia olcsóbb lett és több befektetőt vonzott – ami igaz is, csak épp a mostani helyzet mutatja meg, hogy a piaci logika nem tudott jól beárazni olyan szempontokat, mint a karbonemissziók csökkentése, a geopolitika, az ellátásbiztonság vagy a hálózati stabilitás. A végeredmény mindenesetre az, hogy a Nyugat egy része most újra szeretne nukleáris energiát, de nem látszik, hogy ki fog új erőműveket építeni gyorsan és olcsón. Még akkor sem, ha a gázárrobbanás miatt a megtérülési számításokat újra el kell végezni.

Atompárti tüntetők Németországban (Fotó: Ina FASSBENDER / AFP)

Szóba jöhetnek elvileg az ázsiai beszállítók, csakhogy Kína egyelőre csupán odahaza épít reaktorokat (54 működő reaktora mellett 20 blokk áll építés alatt). Dél-Korea viszont erőlteti az atomexportot, és bár egyelőre csak egy külföldi referenciája van, az nem rossz: az Emírségekben épülő Barakah erőmű (ahol 4-ből 3 blokk már termel) azon kevés atomberuházás egyike, amely határidőre és a költségkereten belül elkészült. Nem véletlen, hogy a napokban a lengyelek is a dél-koreaiaknak adták három tervezett erőmű-beruházásuk közül az egyiket. Ugyanakkor a koreaiak még kicsi és új szereplőnek számítanak.

Cseberből vederbe: az orosz atomhatalom

Egyetlen szereplő van a nukleáris piacon, amely érdemi mennyiségben épít jelenleg külföldi reaktorokat: a Roszatom, amely most 20 blokkon dolgozik, ebből 17 külföldön van – köztük Törökországban, Bangladesben és Egyiptomban, de indiai és kínai projektekben is benne vannak. Viszont ez Európa Magyarországon kívüli részén nem megoldás, hiszen az atom részben pont azért lett újra népszerű, mert az orosz függést akarják vele csökkenteni. Az új reaktort tervező országok Hollandiától Csehországig kizárják, hogy a Roszatommal szerződjenek, a finnek pedig már folyó beruházást mondtak fel.

Az atomenergiának új reaktor-építések nélkül is van egy jókora „Oroszország-problémája”: Moszkva kulcspozíciókat foglal el az iparág szintem mindent területén az uránbányászattól és -feldolgozástól a fűtőelemgyártástól a nyugati alkatrészek (pl. francia turbinák) exportjáig.

A teljesen vagy részben orosz VVER reaktorokat üzemeltető országok orosz üzemanyagot használnak, és bár már elvileg a Westinghouse is képes erre alkalmas fűtőelemeket gyártani (Ukrajnának gyárt is), ezek kiváltása nem olcsó és nem gyors. Az európai gyártású fűtőelemekben felhasznált urán ötöde is orosz, emellett az uránérc konverziójának 38 százalékát, dúsításának 36 százalékát uralják globálisan. A sok nyugati országban messiásként várt, bár egyelőre csak ígéret szintjén létező kis moduláris reaktorok (SMR) jó részébe szükséges különleges fűtőanyagot pedig csak a Roszatom szállítja. Mindez azt eredményezi, hogy Vologyimir Zelenszkij ukrán elnök vagy a Greenpeace követelései ellenére az orosz atomipar eddig kimaradt a szankciókból. Az ugyanis, ha arra is kiterjesztenék ezeket, beláthatatlan ellátásbiztonsági következményekkel járna Európa számára.

Európa tehát fontos következtetéseket vont le az elmúlt évtizedek energiapolitikájáról, de kétséges, hogy ki, mikor és mennyire fenntarthatóan tudja csillapítani újkeletű atoméhségét.


Nyitókép: Abdulmonam EASSA / AFP

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Kategória: Nagytotál