„Ami történt, örökre úgy marad” – regény Afrika és Európa gyűlölet-szeretet-kapcsolatáról

·2022.10.27

Mohamed Mbougar Sarr mindössze 32 éves, de tavaly megkapta a francia irodalmi Nobel-díjnak számító Goncourt-t. A francia-szenegáli szerző első olvasatra egy irodalmi nyomozást írt Az emberek legtitkosabb emlékezete című regényében, de a magyarul most megjelent kötet ennél több rétegből áll össze. Segít például megérteni azt az ambivalens viszonyt, amely az egykori gyarmatosítókat és gyarmatosítottakat máig összefűzi. Recenzió.

A képhez tartozó alt jellemző üres; valasz_elofizetoi_kampany_2000x558_k2-1.jpg a fájlnév

Több mint száz éve, 1920 óta minden hónap első keddjén tíz kritikus gyűlik össze a legendás párizsi Drouant étterem különtermében, hogy irodalomról beszélgessen. Nem cél nélküli az eszmecsere, ugyanis a közösség minden novemberben kiadja a francia irodalom legnagyobb elismerését, a Goncourt-díjat. Az ítészek hagyományosan nem részesülnek semmilyen díjazásban, egyetlen elismerésük, hogy az étterem nevükkel ellátott étkészletben szolgálja fel az ebédet. Amiképpen a kritikusok nem kapnak pénzt, úgy a díjjal is csak jelképes jutalom jár: az alapítók által biztosított tőkét mára felzabálta az infláció, a jutalmazott szerző körülbelül tíz eurót kap. Mégis ez Európa egyik legnevesebb irodalmi díja, a regényt megjelentető kiadó átlagosan hárommillió euró bevételhez jut az odaítélést követő nyolc hónapban; gyakoriak a sokszázezres példányszámok és a regényt bizonyosan soktucat nyelvre fordítják le. Noha a Goncourt-t szokás szidalmazni konzervativizmusáért, a rosszmájúak pedig listát vezetnek azokról, akiknek járt volna, de nem kapták meg – Apollinaire-től Camus-ig valóban hosszú a lista. Mégis valóságos irodalmi totó zajlik már a döntés előtti hetekben, s a naturalista-realista próza hagyományait mérvadónak tekintő Goncourt-csapat gyakran képes kilépni komfortzónájából. Ez történt tavaly. Mohamed Mbougar Sarr szenegáli-francia író Az emberek legtitkosabb emlékezete című, magyarul a Park kiadó gondozásában, Bognár Róbert fordításában nemrég megjelent regénye kapta a 2021-es Goncourt-t.

A hírek szerint nem is volt kérdés, hogy a kritikusok a mindössze 32 éves írót jutalmazzák (máskor a döntés csak sokkörös szavazás és elhúzódó vita végén szokott megszületni), pedig még Az emberek legtitkosabb emlékezete műfajának meghatározása sem könnyű.

Nyomozás egy nagyhatású könyv után? Regény az irodalom értékéről és fontosságáról? Számvetés Franciaország, a francia kultúra és az általa egykor gyarmatosított afrikai országok szeretlek-gyűlöllek-viszonyáról?

Mohamed Mbougar Sarr könyve magyarul a Park Kiadó gondozásában jelent meg

A regényben a szerzőre zavarbaejtően emlékeztető, Párizsban élő szenegáli fiatal író, bizonyos Diégane Latyr Faye próbál kitörni a „feltörekvő fiatal frankofón afrikai író” kissé kényelmetlen skatulyájából. Hasonszőrű barátaival vitatkozik életről, művészetről, emigrációról, miközben igyekszik felderíteni az őt lenyűgöző T.C. Elimane, Az embertelenség labirintusa szerzőjének életét. Amikor Elimane könyve 1938-ban megjelenik, a szerzőt „néger Rimbaud-nak” kiáltják ki. A lelkesedést kiátkozás követi, miután Elimane-t plágiummal vádolják meg, s a szerző szinte nyom nélkül eltűnik. Az emberek legtitkosabb emlékezete helyszínei között megtaláljuk a 2010-es évek Párizsát és Amszterdamát, az első világháború előtti és alatti kis szenegáli falut, az ötvenes évek Buenos Aires-ét, majd ismét Párizst, csak már az 1980-as években. Nemcsak a helyszínek lekövetése, hanem a szöveg sokszínűsége is megnehezíti néha az olvasó dolgát. Levelek, újságcikkek, vallomások, naplóbejegyzések, látomások váltogatják egymást, s a narrátorok személye is folyton váltakozik. Ahogy egy kritikus megjegyezte: a regény középpontjában álló T.C. Elimane életének olyan sok oldalát ismerjük meg, hogy a személyiség körvonalai végül teljesen elmosódnak. Diégane Latyr Faye az íróelőd megszállottja lesz, és felteszi magának a kérdést, amely Flaubert-t is foglalkoztatta: hogyan lehet egy nagy könyvet írni a semmiről, amely közben mindent elmond?

A regény egyik kulcsjelenetében a főhős egyik barátjával Lepold Senghor szenegáli költőről vitatkozik, aki „civilben” a második világháború után francia nemzetgyűlési képviselő, majd miniszter, végül 1960-tól az immár független Szenegál első köztársasági elnöke volt. (És nem mellesleg Sarr befejezetlen doktori disszertációja is róla szól.) Az eszmecsere során hősünk mintha a legendás Liverpool-edző Bill Shankly sokat idézett mondatát –  „A futball nem élet-halál kérdése. Annál sokkal több” – alkalmazná az irodalomra.

„Egy korábbi estén, amikor kimerülésig próbáltuk elhelyezni Senghort az irodalom valódi értékskáláján, megosztottam Musimbwával az időnként feltörő szégyenérzetemet: mi itt úgy beszélünk az irodalomról, mintha ez volna a legfontosabb dolog a világon. A cimborám elgondolkozott és aztán azt mondta: (…) Ha az írók nem beszélnek az irodalomról, úgy értve, belülről, gyakorlóként, megszállottként, az irodalom őrült szerelmeseként, akiknek ez a legfontosabb dolog a világon, akiknek ez a lényeg, még ha a lényeg olykor felszínes anekdotázásban oldódik is fel, szóval, ha mi nem beszélünk róla, akkor ki? (…) Ez a mi életünk: megpróbálunk irodalmat csinálni, de muszáj beszélnünk is róla, mert csak így tarthatjuk életben, és ameddig él, addig a mi életünk, még ha talán fölösleges, tragikomikus és jelentéktelen is. Úgy kell tennünk, mintha az irodalom volna a legfontosabb dolog a világon, mert ha ritkán is, de megeshet, hogy így van és annak legyenek tanúi. Mi vagyunk a koronatanúk, Faye.”

A 32 éves szerző 1921 óta az első fekete író, aki Goncourt-díjat nyert (fotó: Joel Saget / AFP)

Aligha kell az irodalom fontosságára figyelmeztetni a főhőst, aki a könyvek világában él.

Idővel már szinte az az olvasó érzése, hogy legfontosabb emberi kapcsolata is nyomozása tárgyához, a rejtélyes T.C. Elimane-hoz fűzi.

Ezt mások is felismerik, egyik csalódott szeretője, aki hiába várta ágyába a még a hálószoba előtt is filozofáló Faye-t, így fakad ki: „Az emberek nem próbabábuk, bazmeg, nem kísérleti állatok, ne nézz engem kísérleti patkánynak, Diégane! Az emberek nem mindig kéznél lévő irodalmi alapanyagok, jövendő mondatok, amelyeket ironikusan mosolyogva összerakhatsz.”

A nemrég Budapesten járt Mohamed Mbougar Sarr megerősítette, hogy könyve valóban értelmezhető az irodalom melletti szenvedélyes védőbeszédként. Szerinte tévút, ha az irodalomtól pusztán egy jó sztorit várunk, vagy azt szeretnénk, hogy néhány órára zökkentsen ki minket a mindennapjainkból.

Noha a francia-szenegáli író is néz sorozatokat, vitatkozik azokkal, akik szerint a televíziós szériák átvették az irodalom helyét. Sarr szerint az irodalom az emberi lét legmélyebb élményeiből táplálkozva mond el történeteket, csupa olyan dolgot, amelyet csak az írással lehet kifejezni, illetve „annak az időnek a során lehet átélni, amelyet irodalommal töltünk.”

Persze ha mindössze az irodalom melletti védőbeszéd lenne Az emberek legtitkosabb emlékezete, aligha kötne le minket 450 oldalon keresztül. Márpedig a történet – minden burjánzása ellenére – magával ragad, s szinte minden oldalon találunk meditálni valót. Sarr például kiválóan összefoglalja a posztmodern ember egyik jellegzetességét, nevezetesen, hogy a jövőnél is jobban szorong a múlt miatt. „A végzetesség és a helyrehozhatatlanság tragikus tudata miatt van, hogy az ember a legjobban a múlt miatt szorong. A holnaptól való félelembe vegyülhet némi remény, még ha tudjuk, hogy alighanem csalatkozni fogunk, akkor is; a holnap nyitott, hátha történik valami, hátha tehetünk valamit, hátha bekövetkezik a csoda. A tegnaptól való félelmet semmi nem enyhítheti. A lelkifurdalás és a bűnbánat sem változtat azon, hogy a múlt visszavonhatatlan, ellenkezőleg: megerősíti, hogy örök a hatálya. Nem csak azt sajnáljuk, hogy az történt, ami történt, hanem azt is – főleg azt – , hogy ami történt, örökre úgy marad.”

Macky Sall szenegáli elnöktől tavaly megkapta az ország legrangosabb érdemrendjét, a ‘L’ordre national du Lion du Senegalt (fotó: Thomas SAMSON / AFP)

Ez a gondolatsor érvényes a regény másik fontos vonulata, Franciaország és Afrika kapcsolatára is. Sarr könyvét olvasva nehéz nem arra gondolni, hogy mindkét fél szorong az általa tudottan is megváltoztathatatlan múlt miatt. Franciaország a gyarmati múlt miatt gyakran kompenzál, ezért néha bűntudatból még az irodalomkritika is feldicsér érdemtelen műveket, ahogy az Sarr szatirikus leírásaiból kiderül. Ugyanakkor például Szenegál nem szabadulhat még hatvan év függetlenség után sem az általa utált-csodált egykori gyarmatosítók nyelvétől, kultúrájától.

Ellentmondásokkal, kölcsönhatásokkal teli viszonyrendszer tárul a szemünk elé, amely jóval bonyolultabb a „fehérek ellopták a kincseinket vs. a feketék elárasztanak minket” egyoldalú narratíváinál.

Ezt a vonzásokkal és taszításokkal teli kapcsolatot jól jelképezi a regényben Assane Koumakh, T.C. Elimane apja, aki szenegáli falusi fiúként szerelmesedik bele a francia nyelvbe és kultúrába. Elmegy a „fehérek” iskolájába, végül az első világháborúban Franciaországért hal hősi halált. Hiába lebeg a tragikus sors a család felett, fia ugyanezt az utat választja: édesanyja tiltakozása ellenére ő is francia misszionáriusok intézményét választja. Majd a képességeitől lenyűgözött szerzetesek ösztöndíjat szereznek neki, hogy tanulmányait egy franciaországi elitegyetemen folytathassa. Eleinte gyakran, majd egyre ritkábban ír haza, végül teljesen elmaradnak az értesítések – édesanyja pedig belehal a fájdalomba, hogy férje után fiát is elveszítette. Akárcsak apja, Elimane is harcol Franciaországért, a második világháború idején a megszálló németekkel szemben szerveződő ellenállás tagja lesz.

A francia vonzalom megintcsak fontos párhuzam az író életével. Mohamed Mbougar Sarr szenegáli középosztálybeli családból származik (édesapja orvos), de már középiskolás éveit is Franciaországban töltötte. Ugyan igyekszik évente pár hetet odahaza is eltölteni, de saját bevallása szerint már félig-meddig idegenként tekintenek rá hazájában. Sőt kritikákat is kapott, amiért korábbi, az iszlám milíciákról, illetve a homoszexuálisok üldözéséről szóló regényeiben kiteregette az otthoni szennyest. Kevéssé vagyunk járatosak a szenegáli kulturális-politikai viszonyokban, de túlzónak érezzük az aggodalmakat. Regényével Mohamed Mbougar Sarr sokkal többet tett országa és Afrika bemutatásáért, illetve megértetéséért, mint amire a hivatalos állami kommunikáció valaha képes lehet.

Mohamed Mbougar Sarr: Az emberek legtitkosabb emlékezete, ford. Bognár Róbert, Park Könyvkiadó, 2022


Nyitókép: Mohamed Mbougar Sarr a regénnyel a kezében a Gouncourt elnyerése után (fotó: Aurore Thibault / Hans Lucas via AFP)

Ez a cikk nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Kategória: Kult