A tudás már nem boldogít, csak a termelést segíti – így járt el az idő iskolarendszerünk fölött

·2022.10.14

Bár kétségkívül kardinális kérdés az oktatásügy szempontjából, hogy az országban jelen lévő iparágak és termelési folyamatok mennyi humántőkét igényelnek, az igazi probléma azonban az, hogy a modern kapitalista rendszer radikálisan megváltoztatta a tudáshoz való viszonyunkat – írja Gulyás Ábel. A Corvinus politológushallgatója Kovács Tibor lapunkban megjelent oktatásügyi cikkére reagál, egyben pedig a vitasorozat kezdő darabjára, Nényei Pál írására is. Vélemény.

2022 júliusában nagy vitát kiváltó, Nényei Pál által jegyzett esszé jelent meg a Válasz Online-on. A szerző a magyar oktatási rendszer válságát végső soron a tudáshoz való viszony átalakulásához kötötte, jelesül a klasszikus műveltség értékének radikális devalválódásához. Ebben a helyzetben, amikor a nagy hagyomány elemei muzeális darabokká válnak, a szerző radikális végkövetkeztetése szerint tíznél kevesebb, a klasszikus műveltség eszméjét közvetítő gimnáziumra van csak szükség. Nényei cikke komoly – a pedagógustüntetés szempontjából kiváltképp aktuális – visszhangot váltott ki: a beérkezett válaszok részint vitatkoztak vele vagy épp csak árnyalni kívánták az állításait. Azonban a diskurzus, annak ellenére, hogy általános társadalmi kérdéseket érintett, alapvetően szakpolitikai keretek között maradt: a dialógus az oktatásban dolgozó, gyakorló pedagógus szerzők közti párbeszédként folyt. Egészen addig, amíg Kovács Tibor közgazdász egy általános gazdasági és társadalmi elemzés keretébe nem helyezte a kérdést. Kovács rendkívül izgalmasan elemzi, hogy a szerep, amelyet az Orbán-kormány a nemzetközi gazdásági rendszerben Magyarország számára optimálisnak tart (nevezetesen, hogy összeszerelőüzemként funkcionáljon az ország), olyan gazdasági és társadalomszerkezetet eredményez, amely a humántőke erodálódásához vezet. Ezt még tetézi az a mindennapossá váló tapasztalat, hogy a politikai lojalitásért cserébe a szakmai kvalitást és általános műveltséget láthatóan nélkülöző „vállalkozó” tenderek tömegét nyerheti meg.

Azonban Kovács Tibor – véleményem szerint – elsiklott Nényei Pál vitaindító esszéjének fő tézise felett. Bár kétségkívül kardinális kérdés az oktatásügy szempontjából, hogy az országban jelenlévő iparágak és termelési folyamatok mennyi humántőkét igényelnek,

az igazi probléma azonban, ami miatt Nényei diákjai is feleslegesnek érzik a bölcsész tárgyakat, az, hogy a modern kapitalista rendszer radikálisan megváltoztatta a tudáshoz való viszonyunkat.

Mint Hannah Arendt egy helyen megjegyzi, a francia és az amerikai forradalomra komoly hatást gyakorló és így a napnyugati kultúra szabadidőről vallott elképzelését is meghatározó római otium fogalmával szemben a görög scholé a legmagasabb rendű intellektuális időtöltésként határozza meg az ember szabadidejét. A modern iskolarendszerrel szemben az iskola ott kvázi a gyerekek munkahelyeként jelenik meg; a klasszikus görög poliszban nem azért tanultak a leendő polgárok, hogy a munkaerőpiacon alkalmazni tudják a megszerzett ismereteket. A szabadidő a termelés rendjén kívül esett. A tudás célja, Arisztotelésszel szólva, az eudaimonia, a boldogság állapotának elérése, mely állapothoz a bölcsesség megszerzését óhajtó embernek a legmagasabb rendű igazságokra vonatkozó kontemplatív tevékenységén keresztül vezet az út. A modern piac számára azonban már nem önmagában a teória az izgalmas, hanem csak az olyan elméletek, amelyeknek materiális végtermékük van, vagyis ami beilleszthető a termelés logikájába. A kései Heidegger szerint a modern ember a lét uralására rendezkedett be, pontosabban a Descartes óta a nyugati gondolkodást átható metafizikai előítéletekre támaszkodva eltárgyiasítja a minket körülvevő világot azáltal, hogy mindent mérhetővé és politikailag, illetve gazdaságilag hasznosíthatóvá akar tenni.

Heidegger megállapítására tökéletesen rímel Nényei állítása, hogy „a gimnázium tulajdonképpen pontgyártó intézménnyé válik”. Az a tudás, amely nem az egzakt, matematikai fogalmakra épül, illetve nem rendelhető alá az ipsa scientia potestas est-elvnek (az elvnek, amely szerint a tudás önmagában hatalom), a cégek számára feleslegessé lesz, valami furcsasággá, ami nem több öncélú bölcsész okoskodásnál. A lét problematikája vagy az emberi élet egyéb végső egzisztenciális és metafizikai kérdésfeltevései, illetve általában a klasszikus bölcsész műveltség elemei, amelyek átadására a 19. századi gimnázium berendezkedett, nem értelmezhető a humántőke komponenseként. Ennek a jelenségnek olyan fájdalmas és sokatmondó tünetei vannak, mint hogy a magyar értelmiség különösebb zokszó nélkül vette tudomásul, hogy a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen megszüntették az esztétika tanszéket. Az ilyen kérdésekre tradicionálisan érzékeny elit közönye mellett nem csoda, hogy a diákok is feleslegesnek gondolják az esztétikai kérdéseket. Amikor Nényei diákjai megkérdezik, hogy „Tanár úr, és konkrétan ezt mire fogom használni az életben?”, akkor azt teszik szóvá, hogy

az applied science logikájába be nem illeszthető tárgyakat a piac nem kezeli humántőkeként, ergo ezek érdektelen ismeretek.

Egyetértek Nényei Pállal: számunkra már „halott tudás” az, ami az emberiség közös kincse volt több ezer évig. Persze Kovács Tibornak igaza van abban, hogy inkább váljunk egy humántőkében erős, vagyis a piac által értékelt tudásban gazdag nemzetté, mint egy összeszerelőüzem és járadékos társadalom keverékévé. Igaz, a magyar iskolarendszerben a cégek számára kardinális jelentőségű reáltudományok oktatása is borzalmas állapotban van. Sőt a tanárhiány ezeken a területeken a legégetőbb. Ám a valódi probléma, amely korszerűtlenné teszi a magyar és a hasonló tárgyak tanítását, nem más, mint hogy a modern kapitalista világ szakított a tudás klasszikus definíciójával, és a mai fogalmaink szerint a teória csak akkor vezet boldogsághoz, ha hozzájárul a társadalom által elfogyasztható javak termeléséhez. A gimnáziumok eközben még mindig a klasszikus tudásfogalomból indulnak ki. Ha pedig annak nincs realitása, hogy a társadalom visszatér a régi műveltségi eszményhez, akkor az oktatási intézményeket kell radikálisan átalakítani.


Nyitókép: tüntetés a pedagógusok bérének emeléséért Budapesten (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)

Ez a cikk nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Kategória: vélemény